Támaszpont

9. fejezet

Köszönöm, hogy ilyen hamar összegyűlt az öt komi és akkor az ígért következő fejezet...

Daniel

A ceruza vége a számban volt, és közben próbáltam minden erőmmel nem odafigyelni a tanárnőre, aki bőszen magyarázta nekünk a történelem rejtelmeit. A második világháború, Hitler és még megannyi dolog. Azon járt az eszem, hogy vajon, mit csináljak majd holnap, vagy kivel kell holnap bunyózni? A tegnapra terelődtek a gondolataim, nem tudom, hogy történt, hogy megnyíltam Can-nek, de éreztem, hogy megbízhatok benne, és a szemében láttam, hogy valóban törődik, nem úgy, mint mások.
-Dan… Dan… - mondogatta valaki a nevem – Hol jártunk? – nézett rám egy picit kétségbeesett szemekkel Candy.
-Nem tudom, bocsi…
-Zavarok? – nézett ránk a tanárnő egy pillanatra majd folytatta a mondanivalóját. – Szóval ott tartottunk, hogy Pearl Harbor, ki tudja mi az, és hogy kinek a tulajdonában állt? – nézett körül az osztályon a tanár és kereste a lóbáló kezek között a kiszemeltjét.
-Támaszpont! – szólalt meg a tanár. Az amerikaiaké volt, egy olyan biztos pont volt számukra, amit senki és semmi nem tudott ledönteni a helyéről. Viszont, ha valakinek sikerült volna, akkor egész Amerika egy az egyben megszűnt volna létezni, mint egy erős „pont”.
Ahogy a tanárnő mosolyogva felvázolta nekünk a fogalmat egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét. Mire gondolhatott ezzel? Nekem semmi szükségem nincs biztos pontra, én magam vagyok a magabiztosság, nincs szükségem senkire, aki engem még erősebbé tenne. - gondoltam bele, de a végén már meggyőztem magam, hogy túl sokat képzeltem bele, és a tanárnő csak véletlenül figyelt engem miközben erről beszélt. Mire a gondolatmenetem végére értem, már kicsengettek és mindenki, mint a csorda egyszerre egy irányba kiigyekezett a teremből.
Candy ma nagyon furcsán viselkedett, az ebédlőbe érve ő már készült helyet foglalni egy asztalnál, de mikor odamentem hirtelenjében, mintha teljesen kizökkentették volna az eddig nyugodtságából.
-Szia! – pattantam le mellé és ledobtam a táskát. Ahogy a táska elrepült, Can szeme követte a vonalát, nagyon elmosolyodott. Így én sem tudtam megállni, hogy ne görbüljön a szám felfelé.
De alig pár másodperc után, már megint visszatért arcára a szomorúság, ült és néha-néha egy sült krumplit tett a szájába, amiből nem szégyelltem én is lopni néhányat.
-Te Cany, mit csinálsz ma?- néztem rá és közben bekaptam egy krumplit.
-Semmit. – felelte egyszerűen.
-Meccs van, Connor vigyázz rád, de ha nem, csak szólj, mert egy perc alatt szétrúgom a kapzsi seggét – néztem rá komolyan, mire egy percre felnevetett, de mikor látta, hogy nem viccelek, egy picit ledermedt az arca.
-És azt akarod, hogy menjek? – nézett rám értetlen arckifejezéssel és közben egy hasáb krumplit lóbált a kezében. A testtartása, az unott arca úgy tükrözte, mintha álmos lenne, de a hír hallatára egészen jó kedve lett. Hatottam rá. Büszke voltam magamra, nagyon is!
-Hát persze, hiszen a barátom vagy – néztem rá még mindig mosolyogva, majd egy utolsó krumplit bekapva, felvettem a táskám és megindultam a terem felé. Egy utolsó puszit nyomtam fejére majd a többi nagymenő kosarassal a tornaterembe igyekeztünk meglesni a még bent játszó kézilabdás lányokat.


A buli már régen megkezdődött, egyedül már csak a ring másik „vendégét” vártuk, hogy megérkezzen. Bementem az öltözőmben Connor már idegesen járkált fel-alá izgalmában. Már éppen készültem ráförmedni, hogy miért nem hagyja abba az állandó járkálást, mikor kinyílt az ajtó. Candy lépett be rajta. A sminkje most erősebb volt, még nem láttam őt így, a ruhája pedig nem volt túl visszafogott, egy rövid shortban volt, és egy dzsekiben, nagyon jól állt neki. Először szinte meg sem ismertem, de ezek a szőke tincsek bárhol és bármilyenek legyenek is, biztos, hogy megismerném őket.
Óvatosan bezárt az ajtót, majd beljebb merészkedett.
-Sziasztok!- vidult fel az arca, mikor Connor meglátta hasonló érdeklősét láttam a szemében, mint legutóbb annál a Chris gyereknél. Felpattant a helyéről és közelíteni kezdett az én tulajdonom felé. Candice.
-Te Connor…- indultam meg én is felé, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy olyan halkan beszélek, hogy Candy egy szót sem hallhat, beszélni kezdtem.
-Merj hozzá érni, de ne csodálkozz majd, ha holnapra úgy beverem a képed, hogy még az az egyetlen barátod sem fog rád ismerni, akinél már vagy 2 éve csövezel. Értve vagyok? – néztem rá kérdően.
Mosolyogva Can felé fordultam, aki mintsem hallott az egészből.
-Mehetünk ki, édes? – néztem rá és közben hevesen bólogatott.
A ringbe kiérve, már megérkezett a következő áldozat, akire az én általam sújtott ütések sorozata volt írva. Ránézve tudtam, hogy könnyű menet lesz, már éreztem, hogy a pénzek ezrei, mint valami toll egyenesen és bármi probléma nélkül az én ölembe hull.
Megszólalt a dudaszó, majd elindult a meccs, ő, mint valami veszett kutya morogva megindult felém, de még egy utolsó pillantást kellett vetnem Can-re, hogy tudjam minden rendben, és a barbár tömeg nem éppen az ő fájdalmas nyögései miatt kurjongat. Connor vigyáz rá, de ha nem személyesen fogom addig ütni, míg nem fújja ki az utolsót. De legbelül nagyon reméltem, hogy erre nem kell sort keríteni és minden rendben lesz.

Candice

Felálltam az egyik padra, hogy jobban lássam, ahogy az egyik legjobb barátomat verik. Nem nagyon örültem neki, de tudtam, hogy fontos számára, hogy itt legyek. Nem akartam elutasítani őt. Connor pár méterre állt, nem nagyon törődött velem, néha egy-egy pillantással jutalmazott mikor elég hangosan kiabáltam Dannek. A mellettem lévő emberek gátlást nem ismerve próbáltak a személyes terembe férkőzni, de egy-egy könyök kapálódás meghozta az eredményét. Vészesen sokan voltak, nem értettem mit élvezhetnek azon, hogy a vér szaga beterít mindenkit és a kék-zöld foltok, mint a tetkóik, soha nem kerültek le az arcukról, mintha csak egy menő arcdísz lenne.
Egyszer csak olyanba bukkantam, akit nem hittem, hogy valaha újra láthatok.
-Mike. – néztem rá meglepettem ezzel szembe ő teljesen boldog volt, rajta semmiféle meglepődöttség nem látszódott. A verekedés még mindig ugyanolyan izgalommal teli volt – legalábbis a tömeg számára – mint eddig, mikor megéreztem, hogy az előbb „ismerősem” keze igen felfelé csúszik a rövid nadrágomon. Furcsa, de az első, ami eszembe jutott, hogy jó, hogy még nem az ennél is rövidebbet választottam erre a „neves” alkalomra, hanem ezt. A második gondolat sokkalta helyén fekvőbb volt, hogy vajon mit is képzel magáról? Egyszer csak megfogta a kezem, a bizsergés, amit eddig nem kevesen tudtak kiváltani belőlem, azonnal sikerült ennek a fazonnak. A keze úgy siklott fel, mintha legalábbis valaki kényszerítené. A szeme egyre vörösödött, szólongattam néha Connort, de csak diszkréten, nehogy feldühödjön Mike-nak és valami olyat tegyen, amit megbánna. Connor nem figyelt. Egyszer sikerült felhívnom a figyelmét, de teljesen hiábavaló volt, mert még abban a pillanatban elfordította fejét tőlem. Így egyedül maradtam.
Mike erősen megszorította a csuklóm, majd pedig elkezdett a tömegen keresztül húzni engem. Az izzadt tömegből mind össze a lenéző pillantások maradtak rajtam, de azokat egy életen át hordozni fogom.
Mike egyre erősebben szorított, még egy utolsó pillantással vissza néztem Danielre, aki szintén kétségbeesetten keresgélt engem a szemével a ringből. Megpróbáltam kapálózni párat, sőt a szorításból is egyre erősseben próbáltam szabadulni, de sikertelenül, Mike birtokló kezei egyre intenzívebb erőt diktáltak az én vékony csuklóm köré.
Kiértünk, és akkor szűnt meg számomra a legutolsó reménysugár, hogy Dan jön és megment majd. Becsapta mögöttem az ajtót, csak ketten álltunk Egy lépést hátráltam, de ez csak még inkább dühítette őt, morgott párat majd a karja meg találta az enyémet és simogatni kezdte.
-Már akkor akartam, hogy így lehessünk mikor az a bunkó állat barátod ránk rontott. Azóta, hogy megláttalak meg akartalak csókolni, és tudom az, hogy ma megint találkoztunk nem véletlen. – csókolt bele a nyakamba, mire én meglöktem, és megpróbáltam a legnemesebb testrészébe rúgni, de nem nagy sikerrel. Az arca, mint az előbb megint eltorzult és közeledni kezdett, én nem tudtam merre menni, egy kis terembe voltunk, csukott ajtóval.
Odajött és magához húzott, végig simított a már libabőrös kezemen majd lejjebb kalandoztak a kezei, megmarkolta a fenekem. Hirtelen felszisszentem mire belekapaszkodott a hajamba és újra beszélni kezdett. – Dan nagyon félthet téged. Biztos sajnálni fogja, hogy már nem lehetsz az övé… de hogy honnan tudhatta ki vagyok? Ráhibázhatott, vagy egyszerűen csak egy őrült… - nézett rám, suttogott a fülembe, de én közben még mindig próbáltam egy stratégiát kidolgozni, amivel ki tudnék innen szabadulni. Nehéz volt, mert nagyon féltem, sosem kerültem még ilyen helyzetbe és most végképp elveszettnek éreztem magam. Egyszerre mögöttünk valaki dörömbölni kezdett az ajtón, a legjobbkor, mert Mike-on már eggyel kevesebb ing volt, mint szerettem volna.
-Nyissátok ki! – ismertem meg a számomra most a legszívmelengetőbb hangot, amit most hallhatok. Mike-nak egy pillanatra ez elterelte a figyelmét, ez volt az én esélyem. Felkaptam egy vázát a sok közül, ami az asztalon sorakozott, majd megpróbáltam egyenesen a fejére célozni vele. Nem egészen sült el úgy, ahogy én akartam, de Dan elég időt nyert vele, mert berúgta az ajtót. Odajött rögtön hozzám, a keze minden részét a testemnek végig tapogatta, még az előbbi helyet is, amin egy perccel ezelőtt még Mike mocskos kezei pihentek. De amint érzékelte, hogy jól vagyok megindult Mike felé is.
-Ne! – kiabáltam fel abban a percben, mert tudtam, hogy Mike nem juthat ki innen élve, ha Dant most oda engedem. Dan püfölni kezdte őt, egy részem végre felszabadult, mert sosem voltam semmiben biztosabb, mint abban, hogy Dan mellett biztonságban vagyok. De egy másik részem őt féltette. – Ne!  - fogtam meg és próbáltam visszahúzni. Nem nagy sikerrel. Még mindig ütötte, Mike vére már a padlón folyt én pedig már a sírás határán voltam. - Hagyd őt! Kérlek! – zokogtam fel, mire végre ő hozzá is eljutott a hangom. Felállt és az eszméletlen Mike-ot a földön hagyta. Egyenesen felém jött és neki szorított a falnak. A pulzusom az egekben volt, néhány könnycsepp végig futott az arcomon, Dan meleg és forró teste pedig egyenesen az enyémhez nyomódott. Teljes erejével nekem támaszkodott, de mégsem fájt, csak furcsán bizsergetett. Szinte levegőt sem kaptam, úgy kapkodtam utána, mintha most szeretné előlem ellopni valaki az egészet.
Dan zihált légzése javult, de birtokló érintése, bilincselő pillantása még mindig szívbe markoló volt.
-Candice…- lehelte elém és közben eltekintett. Ahogy visszafordult szemei égtek, az arca más volt. Ez egy új arca volt.
-Igen? – szólaltam meg végül vékony hangon. Féltem, a szívem zakatolt, de ez más volt, megijedtem. Rettegtem. Ez az arca megrémisztett engem.
-Csak jól esett kimondani a neved…- hajolt hozzám közelebb. A fájdalmat sugárzó szemei megijesztettek. Már majdnem elérte a szája az enyém mikor valaki berontott. Forgott velem a világ, a szívem pedig majd kiugrott, de féltem is. Megrémisztett ez az arca, új volt nekem, és valahogy képes volt olyan intenzív érzéseket kiváltani belőlem, mint ezelőtt soha senki.

Az épületből Daniel hasonló idegesen távozott, mint ahogyan bent volt, egy fokkal sem jobban. A keze olyan erősen fogta az enyém, hogy lassan ripityára törtek az ujjaim úgy szorított. De tudtam, hogy nem bántásból, ez mind csak azért volt, mert féltett. A ring körül már nem sok mindenki állt, elszédelgett a tömeg – velük együtt a „védelmező” Collin is – és nem maradt senki sem ott. Dan szinte leszakította az ajtót, felöltözött majd rám is rám segített a kabátot, úgy öltöztetett, mintha egy gyerek lennék. De a tempója nem lassult, ugyanolyan türelmetlen volt, mint amilyennek eddig is megismerhettem. Nem sokára megállt, de nem tudtam, hogy miért pont itt?
-Te! – mutatott hirtelen egy vadidegen férfira az utcáról. Nem értettem csak bámultam némán. Daniel mérgesen odaballagott. A kb. 18 éves gyerek síri csöndben, megrökönyödve hallgatta végig őt. Bement egy üzletbe, és ekkor értettem meg mindent. Egy cigaretta bolt lehetett. Pár percig némán álltunk ott mikor Dan közelebb jött hozzám.
-Ez a te hibád. Ha akkor nem bájologsz vele, ez mind nem történik meg…- rontott nekem.
-Mi? Te még engem okolsz? – néztem rá kérdően, mert erre aztán nem számítottam.
-Ki más, édesem, hiszen te voltál az, aki azzal a bájgúnárral édelgett, nem? – vont felelősségre Dan, nem is finoman. Kibaszottul téged okollak – ütött egyet a falhoz, majd megérkezett a kiszemelt „áldozat” is.
Átnyújtotta Dannek a dolgokat, de csak diszkréten, úgy hogy ha nem tudnám talán még észre sem vettem volna. Nem értettem teljesen, Dan már volt 18 éves, ebben biztos vagyok, de akkor miért, miért kell meg kérnie valakit, hogy vegyen neki? 
Nagyon ideges volt, nem tudtam elképzelni, hogy lehet valaki ennyire impulzív. A cigi, ami pillanatok alatt varázsolt ki a dobozból, mintha szintén nyugtatóan hatott volna rá. Nem örültem neki, hogy erre van szüksége, csak még jobban felmérgesített engem.
-Dan… Nem! Nem okolhatsz engem, nem én vagyok a hibás…- lettem egyre és egyre mérgesebb, és közben a könnyek is megpróbáltak felszínre törni. Nem akartam sírni, de ezt most nem tudtam meggátolni. – Egy szemétállat megpróbált… megpróbált engem…- eddig bírtam tartani, és az érzéseim mind kiszabadultak.
-Cssss! – jött közelebb Dan, majd magához húzott, elkezdett végigsimítani a hajamon. Megnyugtatott. Ahogy puha bőre az enyémhez ért a pulzusom is normális ütemre tért vissza. – Nem a te hibád! Persze, hogy nem… - ölelt magához. Az ő szívverése is a helyre került, így álltunk ott az utca közepén. Az emberek fel-alá járkáltak, nem ismertem senkit.
-Dobd már el azt az idióta cigarettát is! - törtem ki és kikaptam a kezéből, pillanatok alatt jó messzire repítettem magunktól. Arra számítottam, hogy Dan majd megint mérges lesz, de miután eldobtam letörölt egy könnycseppet az arcomról és hirtelenjében nevetni kezdett. Nem értettem mire fel ez a  jóízű kacagás, de engem is megfertőzött. Nevettünk, mikor  egy arc kitűnt a tömegből, az Övé. Újra hatalmába kerített a félelem búskomor mámora. Ott állt velem szembe, de azért legalább volt köztünk pár méter. Dan semmit sem érzékelt az egészből hálaistennek.
-Menjünk haza! – bújtam Dan meleg pulcsijába és közben erősen szorítottam magamhoz, mint az egyetlen biztos pontot, amim most volt. Lepergettem a szemem előtt a ma történteket, a múltat és most, hogy ő megint itt van, a félelmetes jövőt is…

Egy érző katasztrófa

8. fejezet

Candice

Egy hét is eltelt már mióta nem beszéltünk. Vagy talán több. De még mindig élénken élnek bennem a szavak, amiket egymáshoz vágtunk. Visszagondolva sajnáltam, amiket tettem vagy mondtam. Úgy éreztem, nem kellett volna, vagy most mit gondolhat rólam? Ezek a gondolatok fonták közre a minden napjaim, én voltam a hibás. De Daniel most megérdemelte, ebben biztosnak kell lennem… és az is vagyok! Muszáj volt elterelnem a gondolataim, nem volt jó ezekre visszagondolni. Bár, meg kell mondjam, hogy nem könnyű kiverni a fejemből, azon járnak a gondolataim, hogy vajon tényleg törődik velem, mert az egyik pillanatban olyan emberi, olyan mint mindenki más, a másikban pedig…mintha nem is tartozna az én világomba. Mintha nem is érdekelné semmi. Semmi sem.
Ebben a pillanatban csengettek nálunk. Mint gyakran most is egyedül ültem itthon. Ezért gyorsan lesuhantam az emeletről, és egy nagy hévvel kinyitottam az ajtót, gyorsan kitártam, de nem volt ott senki sem. Megint széjjelnéztem, direkt többször is leellenőriztem ül-e valaki a virágok között - aki esetleg hasonló cipőben járhat, mint a legutóbb Dan -, de nem volt senki. Már készültem bezárni az ajtót, de a szemem megakadt egy papíron, ami lefordítva hevert a földön, de ahogy rásütött a nap, látni lehetett rajta, hogy valami van a hátoldalára írva. Körülnéztem, hátha csak a szomszéd gyerekek akarnak megviccelni, de nem volt ott senki sem. Gyorsan felvettem a papírt, és becsaptam az ajtót, és a biztonság kedvéért még vagy két zárat ráfordítottam.
Ahogy végre ülőhelyszerűséget éreztem a láthatáron, elengedtem magam és megfordítottam a lapot. Nem sok minden volt rajta, de ahogy végig futtattam rajta szemem kihagyott dobbanni egy ütemet a szívem.

Visszajöttem…

Ennyi állt a papíron, rögtön tudtam, hogy ki az, és hogy mit akar, de nem akartam tudomásul venni, sőt amilyen gyorsan csak lehet úgy éreztem el akarom felejteni, hiszen nem része az életemnek többet, miért törődnék én ilyesmivel? Meg van a tökéletes életem, ami talán olykor nehéz, de nem cserélném el senkiével.
Eldobtam magamtól a papírt, amilyen messzire csak lehet. Álltam ott, mint valami szél ütött és a hajam között turkáltam. Majd mikor megint megszólalt a csengő, azt hittem az utolsó lélegzetem is bent akad. Nem mertem. Nem akartam. Majd lassan közelebb merészkedtem és nagy hirtelenjében kirántottam az ajtót. Vártam, hogy valaki megtámadjon, vagy esetleg nekem rontson, de semmi ilyesmi nem történt.
-Mrs. Borgens, mit keres maga itt? – néztem rá kérdően. Vagyis… hogy hogy átjött hozzám? – mosolyodtam el, mert nem akartam, hogy azt lássa, hogy félek.
-A mamád hívott, mert azt mondta nem tud elérni, de nagyon sürgős lenne…
-Igen, mi lenne az? És közben előbányásztam a telefont a zsebemből, ahol nyugtáztam magamban, hogy tényleg hívott anya vagy hatszor, csak le voltam némítva.
-El kellene menned hozzá a kórházba, hogy elvidd neki a pénztárcáját, mert itthon hagyta…
-Rendben, köszönöm, hogy tetszett szólni! – búcsúztam el tőle.

Felkaptam valamit, tudtam, hogy erről anyának tudnia kell! Habár az úton eszembe jutott sok minden, talán nem kellene ezzel is terhelnem, hiszen annyi dolga van, annyi mindenre kell figyelnie, még ezzel is terheljem, hogy a legutálatosabb személy számára lehet, hogy visszatért az életünkbe? Megéri ez? Gondoltam magamban, de még mielőtt beléphettem volna a kórház ajtaján egy hangos sziréna szóra lettem figyelmes. Ebben a kisvárosban nem sokszor fordul elő ilyesmi, ezért picit meglepődtem. Aztán megláttam Danielt pár fiúval szokatlanul takaró és sötét öltözékben. Széjjelváltak majd láttam, hogy valamit beszélnek, de fogalmam sem volt, hogy mi történhet. Hirtelenjében Daniel közeledi kezdett felém, szerintem nem látott meg, sőt egyikőjük sem. Elfordultam gyorsan, hogy még véletlenül se nézzek a szemükbe. Belegondolva fura, hogy én csak úgy itt ácsorgok két lépéssel a bejárat előtt. Mikor már úgy gondoltam lépek egyet, éreztem, hogy valaki hátulról nekem ütközik. Könyörögtem, fohászkodtam, hogy ne az legyen, akire gondolok, de mikor megfordultam megint ugyanazzal a zavaros tekintettel találtam magam szemben.
-Daniel! – suttogtam magam elé a nevét.
Láttam, hogy egy pillanat erejéig meglepődik, hogy engem lát, de ezután rögtön fel is derült az arca. Ahogy rá néztem már szinte meglepett, hogy milyen nyitott is tud lenni, ha az érzéseimről van szó. Hogy mennyi érzés tükröződik a szeméből, hogyha jól megfigyelem. De az a pillanat el is szállt, mert hirtelen megfogta a vállam és beterelt a kórházba. Két ajtó volt, amin át kellett „verekednünk” magunkat, de az utolsót már nem stabil lábakon tettem meg. Ahogy beértünk hirtelen a falnak estem, Daniel pedig egyenesen rám. Lenézett rám, izmos teste az enyémnek volt szorítva, láttam rajta, hogy direkt csinálja. Csak, hogy még kínossá tegye nekem a helyzetet. Szokásos módon jött a pirulás, már szinte percre pontosan ezt kihasználva Dan nevetni kezdett. Egy hatalmasat bokszoltam a kezébe, úgy csinált mintha fájt volna neki, de láttam rajta, hogy szinte meg sem kottyan neki.
-Aúú! – nevetett fel, mire belőlem is kitört a nevetés.
-Ez meg mi volt? – néztem rá kérdően, mert még mindig csak játszottam le a fejemben, hogy hogyan is kerültem én ide be? Mert az egyik pillanatban kint álltam a másikban pedig más izmos kezek nyomultak a mellkasomhoz. Ő még mindig mélyen nézett a szemembe és csak mosolygott. Amint leesett neki, hogy miről is beszélek egy pillanatra rémültté vált a tekintete és kinézett az ajtón, majd a kezei körülöttem megfeszültek.  – Daniel? Hahó? Itt vagy? – rázogattam meg egy picit a vállát.
-Hüm? …Ja, persze…- fordult vissza felém.
-Mi történt? – tereltem a pillantásom, a derekamra, ahova az említett „szépfiú” a kezét ejtette.
-Ó, ja, bocs…- jelent meg egy kaján vigyor az arcán. Majd elvette rólam mire én is felocsúdtam és neki indultam, arra amerre eleve is szerettem volna.
-Várj, hová mész?
-Gyere!
Anya a második emeleten dolgozott, gondoltam odaadom neki a „szállítmányt” és azután mehetek is, egyetlen szót sem ejtve neki a kis papír incidensről.
-Lassíts, Cany, hova megyünk?
-Anyához.
-Mi? – torpant meg hirtelen.
-Elhoztam anyának valamit, ezért voltam itt – magyarázkodtam, de mintha Dan egy teljesen más helyre került volna. Dan megállt a 11-es kórterem előtt, és csak bámult az átlátszó üvegen keresztül.
-Dan? Dan? – szólongattam teljesen feleslegesen, mert rám sem hederített. Közelebb mentem, hátha javít majd valamit az értetlen arckifejezésemen, és megértem miért is áll ott egyetlen szó nélkül.
Egy nő feküdt bent, eszméletlen volt. Nem tudom, ki lehet az, az ajtóra ki volt írva egy név, de számomra teljesen ismeretlen volt. Daniel viszont úgy bámulta mintha valamiféle csoda folyna odabent.
Ahogy kezdtem szemügyre venni a nőt, már amennyire a távolság engedte, kezdett ismerőssé válni. Közelebb léptem egyet Danhez, aki az érintésemre falkapta a fejét.
-Daniel? Ő ott a…
-Anyukám igen…- fejezte be a mondatom és közben láttam, ahogy a szeméből elhal az utolsó lángja a huncutságnak. Nem akartam elhinni, hogy itt fekszik előttem Dan anyukája, sosem hallottam róla semmit, azt híresztelték, hogy évekkel ezelőtt meghalt, nem gondoltam volna, hogy képes valaki ilyen szörnyűséget kitalálni.
-Mi történt? – néztem rá szerényen, mert mikor legutóbb kérdeztem őt róla, nem lett túl jó vége, nem akartam, hogy most is elveszítse a fejét és tegyen valami még nagyobb őrültséget. Még mindig némán vártam, hogy bármiféle válasz jöjjön, de nem történt semmi. Nem is vártam már semmiféle reakciót mikor hirtelen felocsúdott és ujjait szorosan a karom köre fonta. Megszorította kezét és közben a szürkévé vált szemeit az enyéimbe „döfte”. Elkezdett húzni és mire feleszméltem már bent voltam a kórterembe.
Kérdő pillantásokat küldtem felé, de nem érkezett semmi visszajelzés, ebből gondoltam, hogy túl diszkrét lehetek.
-Daniel…- kezdtem volna bele, de hirtelen leültetett és mélyen a szemembe nézett.
-6 éves voltam. Az anyukám már akkor beteg volt, mikor megszülettem, nem lehetett meggyógyítani. Azt mondták neki, hogy a kezelések majd segítenek, hogy egy kis javulást hoznak majd. Nem így lett…- szorult ökölbe a keze majd pedig leült és rátámaszkodott a combjára, eltakarva ezzel őszinte tekintetét. Tanakodtam, hogy érdemes-e közelebb merészkedni, de nem mertem kockáztatni.
-Folytasd… kérlek…- bátorítottam. Nem nézett fel, azt hittem végleg elvágtam a beszélgetés fonalát, azzal, hogy erőltettem.
-Elvettek tőle, mert egy idő után, már tudták, hogy nem képes arra, hogy ellássa az anyai feladatait. Minél több időt töltött bent, annál inkább megőrült. Amikor már azt hittük javult, már talán 8 éves lehettem, kiengedték, egy hetet töltött velem. Aztán a nevelőanyám közölte velem, hogy most hívtak a kórházból, hogy megpróbálta megölni magát, de nem sikerült. És mivel túl súlyos volt a sérülése, kómába esett. És az óta itt van kómában, amíg alá nem írom, hogy levegyék a gépről, mivel én maradtam neki csak, csak az enyém a jog. Bámulta megkövülten a női testet, aki minden életjel nélkül feküdt az ágyon. De ahogy Danre néztem, közelt sem látta őt olyan élettelenek, mint én.
-És mi lett a nevelőmamáddal, tudtam, hogy volt valakid, de én nem tudtam…
-Elvettek tőle – adta meg a kurta választ.
-Miért?
-Attól a pillanattól, hogy megtudtam, hogy mi történt…- pillantott a számomra már kevésbe idegen nőre. – Nem törődöm senkivel, és rájöttem, hogy így minden könnyebb. Ez lettem én… Egy szörnyeteg vagyok, és nem érdekel.
Ahogy beszélt egyre és egyre közelebb mentem, a célom az volt, hogy megszűnjön kettőnk között a távolság. Ahogy elértem hozzá, lehajoltam hozzá, mivel már a széken ült megint. A fejét magam felé fordítottam, és belenéztem az immáron tündöklő szemekbe. Megöleltem. Ahogy végigsimítottam a hátán, éreztem, hogy beleremeg. A forró leheletét éreztem a nyakamnál. Még mindig öleltem, mikor hirtelen ő is körém fonta izmos karjait. Nem tudom mi volt a célja, de egyre csak erősebb lett a szorítása, de közben éreztem rajta, hogy nem bántani akar ezzel.
Csak szorított és szorított, majd mikor sikerült egy picit ellöknöm magam tőle, annyira, hogy szembenézzek vele, egy apró puszit nyomtam az arcára. Elmosolyodott ugyan, de nem láttam azt a szokásos csillogást, amit Daniel Black szeme mindig sugároz, ahányszor csak rám néz.
-Most el kell mennem egy picit…- suttogtam magam elé, mert eszembe jutott, hogy azt, ami miatt eleve idejöttem, nem sikerült megcsinálni.
-Menj csak…
Ahogy kiléptem a kórteremből, láttam, hogy Dan közelebb megy az ágyhoz, amin az anyukája fekszik. El sem tudom képzelni, hogy én mit csinálnék az anyukám nélkül, de hogy az övé már lassan 10 éve itt fekszik az már több mint katasztrófa.
Ahogy anya irodája felé közeledtem, lassítani kezdtem, mert rájöttem, hogy úgy rohanok, mintha valaki üldözne engem. Néhány nővér éppen előttem lépett be, de mielőtt még valóban bementem volna meghallottam valamit.
-Láttátok ma a férfit, aki a 11-es kórteremnél lófrált egész nap?!
-Igen, szerintetek ki lehetett az?
-Nem tudom, de egy biztos, családtag volt, különben sose tudja meg, hogy melyik szobában fekszik a nő…

A kövi feji 5 komi után jön!
xo xo - V

Anya- novella

Anya, az egyetlen!

A hosszú vörösesbarna haja lágyan omlott a vállára, barna szemei szinte ragyogtak, ahogy ráemeltem mosolygós tekintetem. Akartam, hogy tudja: boldoggá tesz, hogy a karjai között érzem magam a legnagyobb biztonságban! Nem volt olyan, amit ne beszélhettem volna meg vele, mert miközben beszéltem éreztem a szívverésének megnyugtató hangját, ami minden dobbanással egyre jobban óvni és segíteni akart nekem. Bíztam benne, sőt olyan mély szeretetet éreztem iránta, amilyet más már nem válthat ki belőlem még élek! Kis kezét végig simította kócos hajamon ezzel is a tudtomra adva, mennyire is törődik velem.

Nem emlékszek ugyan minden kiskoromban együtt töltött pillanatra, de sokszor álmodtam vajon milyen volt mikor először tartott a kezében? Vajon mosolyogtam, vagy ugyanolyan hisztisen közelítettem meg a helyzetet, mint most? Vagy gesztenyebarna szemei egyszerűen lekötöttek és már nem is figyeltem másra, ezek voltam a lehetséges elképzelési módok számomra…

Milyen lehetett mikor az óvoda kapujában még az első alkalommal el kellett engednem őt? Vajon sírt, vagy boldog volt, hogy megszabadulhat a rendetlen lányától egy darabig? Nem tudom mi, hogyan történt, de azt tudom, hogy mindig visszajött értem. És ez sosem fog változni.

Ahogyan lehunytam a szemem azonnal megjelent előttem boldogsággal teli tekintete, rakoncátlan tincsei, és sötét szemei, ami alkalmakkor nagyon el tudtak komorulni. De már tudom miért...Tudom, hogy minden értem történt, és tudom, hogy sosem leszek képes mindet visszaadni, amit kaptam, mert nincs elég idő! Nem tudom viszonozni a puszikat, az öleléseket, a tanácsokat, és hogy minden áldott éjjel meséltél nekem és betakargattál-, ami mára már mondjuk nem így van, de azt hiszem, ezt nem róhatom fel-, és hogy sosem felejtettél el minden erőddel szeretni engem!

Mikor majd én leszek nagy, és nekem kell felnőnöm a feladataimhoz, kötelességeimhez azt kívánom majd: bárcsak tudnám fele olyan jól csinálni, mint, ahogyan te tetted velem...

Bárcsak tudnék majd olyan édes puszikat a gyermekeim arcára adni, mint te, bárcsak tudnék olyan biztos és szeretetteljes ölelést adni, mint te, olyan jó tanácsokkal szolgálni, mint te, és végül olyan odaadással történetet mesélni, mint ahogyan te tetted nekem! Legalább fele olyan jól!

Vörösesbarna haj, ragyogó szemek, te vagy anya! Te vagy nekem az egyetlen anyukám! És míg élek hálás leszek minden szóért, gesztusért és féltő tekintetért, amit kaptam! Míg élek próbálok majd törleszteni és ellesni mindent tőled, hogy majd én is ilyen lehessek! Szeretlek a legutolsó lélegzetemig!

A múlt mámora

7. fejezet

Köszönöm, hogy írtatok nekem és ilyen hamar összejött a 4 megjegyzés! A kövi feji 3 komi után érkezik!

xo xo - V 

Daniel

-Gyere, gyere csak kisfiú… az doktorbácsi bevitte a mamit egy vizsgálatra, te addig ülj le ide szépen. Fesd ki ezt a rajzot, és mire végzel vele a mami már vissza is ér. Mi a neved?

-Daniel, Daniel Black.

-Nagyon szép neved van, ki után kaptad a neved?

-A papám után.

-És hol van most ő?

-Nem tudom. A mama szerint ott. - mutattam fel.

-Fent van? A mennyben?

-Igen, a mama is mindig így hívja…- görbült a szám felfelé.

-Dr. Abby, kérem, jöjjön ide egy percre…- hallottam meg egy másik hangot, de ez egy percre sem zavart meg a színezésben.

-Candice! Candice! – kiabáltam.

Először nem láttam őt sehol, de alaposan körülnézve, láttam, hogy a sötétben egy hosszú szőke hajú lány ácsorog. Nem tudom, mit kellene neki mondanom, úgy éreztem tartozok neki valamivel, de az agyam még nem volt képes felfogni, hogy miért és ugyan mivel tartoznék én ennek a lánynak…

-Nem tartozol bocsánatkéréssel, édesem. Nem tehetsz semmiről, nem a te hibád. A mamának most itt kel maradnia, de mindig vigyázni fog rád. Mindig itt leszek bent....- mutatott a szívemre.

-Ne haragudj…- estem le mellé és megöleltem őt.

-Nem tartozol bocsánatkéréssel, kicsikém.

-Mégis mit képzeltél? Mit gondolsz ki vagy te?

-Én…- próbáltam magyarázkodni, de Can egy percre sem állt meg.

-Nem, megbeszéltük barátok emlékszel?- tett fel egy költői kérdés, mivel még egy másodpercet sem hagyott a válaszadásra. - Mégis mi bajod volt Mike-kal, csak beszélgettünk?

-Candy! Candy! Állj! Nem is ismered őt, úgy méregetett téged, mint valami darab húst. Ki tudja, mik járnak abban a perverz fejében, biztos te akarod kitalálni? – sandított felém.

-Csak beszélgettünk, az isten szerelmére…- dühöngött még mindig.

-Én sajnálom…- közelítettem felé.

-Hogy mondtad?- tetette a hülyét, de még mindig nem volt jó kedve.

-Sajnálom, okés, bassza meg Candice sajnálom, sajnálom…a kurva életbe is!- bokszoltam bele a legközelebbi tárgyba. Dühös voltam.

-Nem hittem, hogy megélem, hogy Daniel Black fog tőlem bocsánatot kérni…- mondta szarkasztikusan, és közben még a boldogság legapróbb jelét is képtelen voltam rajta felfedezni.

-Candice… én törődöm veled- néztem bele a szemébe és egy lépéssel közelebb mentem hozzá. A kezemről közben lecseppent a vér, de nem érdekelt egyáltalán. Csak Can-re figyeltem. Az arca még mindig azt tükrözte, hogy mérges, de a szemében nem láttam dühöt. Ahogy odaléptem hozzá, felemeltem a fejét az állánál fogva. Az arca piros színben tündökölt, amitől nekem legszívesebben röhögni támadt volna kedvem. – Bassza meg Candy törődöm veled, akár akarod akár nem…- nevettem fel. Láttam, hogy a közelségemben végre megnyugszik, nem tudom, hogy csináltam, de eltűnt az arcáról a mérges kifejezés, és a szeméből is a szürke árnyalat, ami esetleg azt sugallta, hogy megőrül mérgében. Eltűnt egy pillanat alatt.

Szemben álltunk egymással és a nyakamon éreztem minden leheletét, mivel ennyivel magasabb voltam nála. Egyszer csak átkarolt engem, vékony, kis erőtlen karjait körém fonta, először megdöbbentem, de utána én magam is viszonoztam az ölelést.

Egy utolsó öleléssel elbúcsúztam anyától, a könnyek csak úgy peregtek a szeméből, a keze remegett, ami ugyan már megszokott volt, de ez most más volt. Ahogy anyára néztem, nem láttam már boldognak egyáltalán. Sosem volt jó passzban mióta csak ide ebbe a dokikkal teli házba járunk, de most még inkább zokogott, még inkább remegett, még inkább összetört.

A kezem közé zártam, de a kezeim amilyen rövidek voltak, nem tudtam körülérni őt. Pedig nem volt ő nagy, sőt, ahogy az idő telt, egyre csak „picibbnek” láttam őt.

-Szia, édesem, nagyon vigyázz magadra, majd hétvégén találkozunk, behoz téged az új anyukád…

-Viszlát, Mami!- potyogtattam a könnyeim, de eszem ágában nem volt ellenkezni, mert csak még jobban fájt volna neki.

A Candice még mindig amilyen erősen csak tudott szorított magához. Ahogy elhúzta rólam a kezét, láttam az arcán, hogy valami nincs rendben. A tekintet lefelé irányult, és ahogy lenéztem megláttam mit bámult annyira. A gyógyszerek a zsebemből mind a földre estek. Candice rögtön lehajolt, és értetlenül olvasta le a dobozokról a nevüket.

-Ezek mik?- nézett rám értetlenül.

Én nem is tudtam mit mondani, kikaptam a kezéből és rögtön zsebre vágtam mindet. Elsiettem onnan. Legalábbis megpróbáltam. Nem hiszem el, hogy ez történik!

-Daniel… állj meg, kérlek!- kiabálta a kérlek szót.

-Daniel! Daniel!- kiabálta anya mikor a nővérek el akarták őt vinni, eleinte azt hittem ő is jól fogja viselni, de mikor megláttam, hogy jönnek a fehérbe öltözött nénik és bácsik, tudtam, hogy anya nem fogja nyugodtan kezelni a dolgot. -Kérem, ő a fiam, jogom van vele lenni, engedjenek el maguk idióták! Ő a fiam!- kiabált tovább, úgy hogy az egész kórház csak minket figyelt. –Engedjen el!- őrjöngött teli torokból, mire az én könnyeim is megeredtek.

Megtorpantam, de nem is tudtam mit mondjak, nem éreztem, hogy harag lenne bennem, és Candice-en is csak az értetlenség tükröződött.

-Mik ezek?- ismételte meg jól hallhatóan a kérdést. –Mik?

-Nem hinném, hogy tartozok neked magyarázattal, édesem!- fordultam felé megint.

-Nem, nem tartozol, de Daniel, én is törődöm veled, és tudni akarom mik ezek!- dobbantott egyet és ekkor már mind kettőnkön eluralkodott a méreg.

-Vannak dolgok, amik nem tartoznak senkire, te sem mondtad el ki volt az a rejtélyes fazon, aki csak úgy a semmiből termett és nem hagytad, hogy bántsam, úgy védted őt… úgy, mint…

-Mint hogy?- várta a mondat végét.

-Mintha… meg akarnád őt védeni tőlem! De ennek semmi értelme, hiszen bántott téged!

-Tudod mit, igazad van, néhány dolog csak egyszerűen nem tartozik másra!- nézett csalódottan és láttam, hogy letöröl egy könnycseppet az arcáról.

A következmények…

6. fejezet

Nem lett valami hosszú, de mostantól már hosszabb részek jönnek majd! Remélem tetszeni fog és a kövit csak akkor hozom, ha összejön a 4 megjegyzés!

xo xo

Még ki sem nyitottam a szemem, mikor már éreztem, hogy a fájdalom csak úgy lüktet a fejembe. Lehunyt szemmel próbáltam „visszamenekülni” az általam kreált világba ahol nem várt rám semmi ilyesmi.

Egy nagyot nyújtózkodtam mikor végre sikerült kinyitnom a szemem.

Ennél jobban meg sem lepődhettem volna, Candice Jackson volt az első, akit megláttam, és ahogy körülnéztem nem is az én szobámban voltam.

-Jó reggelt!

-Mi tö…

-Mi történt az éjjel?- fejezte be a mondatom.

-Igen…

-Nos, hajnali 11-kor kővel kezdted dobálni az ablakom, majd beengedtelek, elkezdtél nyúlkálni a fehérneműim között majd pedig lefertőtlenítettem a sebeid – mutatott az arcomra, amit megtapintva valóban éreztem az arcomon. - És utána kidőltél.

-Sajnálom. - fogtam meg a fejem.

-És hogy vagy?- nyújtott át egy csésze kávét.

-Hát, kibaszottul hasogat a fejem, és fáj a fél arcom, de ezen kívül minden rendben. – mondtam szarkasztikusan.

-És emlékszem bármire a tegnapestével kapcsolatban?

-Hát, ködös… de azt hiszem igen… arra emlékszem, hogy idejöttem… meg a fehérnemű is élénken előttem van, édes!- nevettem fel, de abban a pillanatban a fejemhez is kaptam. – Rohadt fejfájás!- öklöztem bele az egyik pihe-puha párnámba, ami mellettem volt.

-Daniel…

-Ümm? – fordítottam felé a fejem. Még mindig az ágyon feküdtem ő pedig az egyik fotelemben foglaltam helyet.

-Miért jöttél ide tegnap? – fordult felém hirtelen.

-Candice… azt hiszem te más vagy… különbözöl mindenkitől, akivel eddig találkoztam. És nagyon köszönöm, hogy tegnap gondomat viselted, más nem tette volna meg…

-Barátok?- nyújtotta felém a kezét. Egy ideig merengtem csak, nem tudom, hogy mit is akarok ettől a lánytól, ahogy végignéztem rajta, tele van fénnyel, kedves, gyönyörű és páratlanul okos… Különleges.

-Legyen, barátok!- ráztunk kezet és egy nagy mosolyt láttam megjelenni az arcán…

Másnap reggel már a saját ágyamból keltem fel, első dolgom volt leütni a csörgő órát, ami már az idegeimre ment. Mivel már régen nem edzettem, úgy döntöttem eljött megint a tökéletes alkalom.

Húzódzkodtam, lenyomtam pár tucat fekvőtámaszt, de most nem volt túl sok kedvem többhöz. A gondolataim máshol jártak.

Megtudtam, hogy most lesz Candice barátnőjének a szülinapja.

Az asztalon lévő gyógyszereket „eltemettem” a zsebembe. Nem akartam, hogy bárki is meglássa, mert abból kérdezősködés lenne…- jutott hirtelen eszembe. Csak a biztonság kedvéért. Nem tudom mit mondanék, ha bárki rákérdezne…

***

A buliba érve el sem akartam hinni, hogy ezt mind maga Candy szervezte. A környéken lévő emberek közül szerintem mindenki ezen a szórakozóhelyen tömörült össze. De a legtöbbjükben azt bírtam, hogy köszöntek és kezet ráztak velem, részegen együtt mentünk hányni, de egyiküket sem ismertem. Sosem beszélgettem el értelmesen egyikükkel sem.

A zene bömbölt és ebben a tumultusban még csak senkihez sem lehetett szólni egy szót sem.

A bárhoz érve megláttam Candy-t éppen egyedül üldögélt és közben pedig ivott valamit, és ha a szemeim nem csalnak, akkor egy kólát. Nem láttam még egy lányt, aki ennyi évesen kólát szürcsölgetne, tiszta rejtély ez a lány.

-Szia Candy!- „ugrottam” mellé.

-Szia….! Itt vagy!- nézett rám mosolyogva, pont, úgy ahogy mindig szokott, ugyanazzal a csillogó szemmel.

-Itt… nagyon kitettél magadért, nagyon jó lett!- néztem ás vártam a reakcióját, mire egy picit elpirult, de mielőtt még meghallottam volna, mit válaszol, éreztem, hogy valaki hátulról megölel.

-Szia, Danii!- lépett elő mögülem egy szőke lány, végigmértem őt és láttam, hogy ettől elbátorodik.

Láttam a medálján, hogy Tiffany-nak hívják, ami nagyon nagy megkönnyebbülés volt, mert máshonnan nem jöttem volna rá a nevére.

-Szia Tiffii!...- mentem bele a buta becézgetésbe.

-Táncolsz velem?- nézett rám kedvesen én pedig közben Candy-re sandítottam, aki bátorítóan mosolygott rám, szinte láttam, hogy élvezi a helyzetet.

-Menj csak Danii!- tolt a táncparkett felé. A szemem villámokat szórt felé, de ő csak egyre jobb kedvre derült. Élvezte, hogy szenvedek.

Ahogy felértünk a zene váltott és feljött az egyik kedvenc számom. Körülöttünk mindenki táncolt már, Tiffany pedig csak arra várt, hogy én is elkezdjek mozogni.

Ütemesen kezdett ringani ő is, pont úgy, mint a zene, ami most beterítette az itteni teret. Láttam, hogy egyes párok már csókolóznak, de akadt olyan is, aki ennél tovább merészkedett…

Tiffany szőke lobonca már néha a szemembe talált, de a világért sem vettem volna el a kedvét azzal, hogy megállítom. Közben észrevettem, hogy mögöttünk Candy még mindig ott ült, mint ahol hagytuk a különbség az, hogy most már nem volt egyedül.

Egy pasas állt mellette, és meglepően csinyán bánt a hellyel, szinte semmi tér nem volt közte és Candy között.

Tiffany még mindig nem vett észre semmit és vígan táncolt körülöttem, de néha-néha kipislantottam mögötte és ránéztem Candy-re. Éppen felállni készült, és abban a pillanatban az ismeretlen idegen szeme máris lejjebb kalandozott Candy testén.

-Perverz disznó…- szűrtem magam elé a szavakat. Candy megindult a kijárat felé, én pedig arrébb lépve ezzel majdnem ellökve Tifft utána rohantam. Nem könnyítette meg a dolgom a 200 ember, akik mind akadályként voltak előttem, de végül elértem őt. A karjánál fogva visszarántottam, nagyon meglepődött. Én, ahogy ránéztem arra a mamlasz tagra hatalmas dühöt éreztem magamban.

-Mégis hova mész?- szorítottam meg a karját egy kicsit, mire neki azonnal eltorzult az arca. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de a magamban lévő kitörő düh eluralkodott rajtam.

-Daniel…

-Hova?- néztem most már a férfit, aki most már közelt sem látszott olyan magabiztosnak, mint eddig.

-Daniel fejezd ezt be!- rivallt rám teljesen hangerővel, úgy hogy minden szavát ki tudtam venni, ami itt nagy szó volt.

-Ő a barátod?- nézett értetlenül a mellettem álló férfi, akinek mindjárt olyan szép „arcdíszt” varázsolok.

-Nem! Dehogyis!- válaszolt még abban a pillanatban Candy. – Csak a mosdóba készültem. Mike pedig csak el akarta kísérni az ajtóig…

- Tűnj el haver…- lökött egy picit rajtam, mire a figyelmem Candy rövid ruhájáról rá terelődtek.

-Mike… Mike… ne kérlek…- szólalt fel Can.

-Ó szóval Mike vagy, akkor gyere, beszélgessünk el egy kicsit Mike…- húztam arrébb.

-Daniel…- szólt megint Candy.

-Candy akár egy gyilkos is lehet, vagy lehet, hogy meg akar erőszakolni, nem is ismered…- néztem vissza.

-Te teljesen megőrültél!

-Nem, csak nem vagyok elbűvölődve a mosolyától és attól a két italtól, amire meghívott.

-Na, jól van, én ezt nem hallgatom tovább. - kapta fel a kabátját, ami nem messze volt.

-Ne, ne menj, le akarsz maradni arról, ahogyan a lovagod megverekszik velem?- üvöltöttem fel, mire néhány ismerős arc visszatekintett rám.

-Daniel ne csináld, nagyon szépen kérlek…- jött közelebb Can, könyörgő arccal.

-Mit ne csináljak, édesem?

-Ne rendezz jelenetet!

-Én, dehogy…- mondtam egyből ironikusan.

-Daniel!- kiabált rám Can és mire megint Mike-ra összpontosítottam a figyelmem, megpróbált behúzni nekem egyet. Meg kell, mondjam nagyon szánalmas húzás volt. Megfogtam a kezét és egy olyat vertem be neki, amitől a földre kényszerült.

-DANIEL!- hallottam meg magam mögött egy sikolyt. De mikor visszanéztem nem láttam mást, csak hogy Candy alakja távolodik tőlem. Kifelé igyekezett.

Még visszanézve láttam, hogy Mike a földön fetreng és hogy mindenki engem bámult, de nem törődtem vele, kirohantam az épületből…

Blogajánlók+interjúk+nyertes novella

Blogajánló: http://judittortenet.blogspot.hu/   / Klaroline

Részlet:

 – Szeretlek – csókolta meg a szőke vámpírt.

Ezt követően felkapta Caroline-t és forogni kezdett vele,
 mialatt azt kiabálta, hogy szereti. Újra és újra. Mikor már elszédültek Klaus a
 földre huppant és szerelmét az ölébe vonta, megsimogatta az arcát és megcsókolta.
A nap sugarai a fák mögül aranyló csillogást kölcsönöztek Caroline hajának, mialatt a
hibrid még szebbnek látta tőle. Eközben még mindig alig akarta a csodát elhinni, hogy egy
 újabb kisfiú apja lesz, Caroline pedig a felesége.

– Köszönöm neked, hogy jobbá és boldoggá teszel – mondta Klaus, aztán megcsókolta
 Caroline-t. – Együtt leszünk örökkön-örökké?

– Jóban, rosszban – mondta a szőke vámpír.


A történetről:

Nekem ez volt az első történet, amit valaha olvastam, és a mai napig nem találkoztam még
 egy ugyanilyen jó Klaroline bloggal mint ez. A történetben Caroline Forbes és Nicklaus
Mikaelson szerelemi története olvasható, és hogy mennyi kalanddal kell szembenézniük, hogy
végre ők is normális szerelmespár lehessenek, már amennyire ez egy vámpírnak és egy hibridnek
 - félig farkas félig vámpír- sikerülhet. A történetben vannak mellékpárok, de szerintem nagyon
tehetségesen meg van oldva, mert mindenkiről van szó, de mégis a klaroline kapcsolat áll a
középpontban. Természetfeletti, izgalmas, eseménydús és megannyi váratlan esemény van benne.

Személyes vélemény:

Nagyon szépen fogalmazol,ahogy olvastam a részeket láttam, hogy te magad is egyre jobb szintre
fejlődtél.Látszik, hogy már sokat olvastál és bő a szókincsed is, imádtam olvasni a történeted.
Mikor még először olvastam, emlékszem virrasztottam, mert nem bírtam abba hagyni az olvasását!


Blogajánló2:    http://elenagilbert-storyofmydreams.blogspot.hu/   / Legszebb blog

Részlet:

Igen. Igen. Már tudom. Rájöttem ki volt a pasas. Álmomban láttam. Vele álmodtam. Vele álmodtam?

Ez, hogy lehetséges? Nem értem...

Lefekszem aludni. Reggel felkelek és arra eszmélek, hogy ugyanazt álmodtam... Megint benne volt a pasas akivel álmodtam!... Elgondolkozom.

Kimegyek a fürdőbe megmosakodni. Mikor ránézek az órára, látom, hogy dél van! Ennyit aludtam volna? Este jól kiüthettem magam.

Leülök az ablakomba és elkezdtek írni a naplómba...

Kiírok magamból mindent! Tényleg MINDENT!

Az álmom, a tegnapot és mindent amit legutóbbi írásom óta történt!

Kicsit kétségbe esetten érzem magam... Nem tudom, hogy lehetséges ez... Ma semmi kedvem semmihez.

Túl sok.. amit láttam, tudok... Nem tudom elhinni! Hogy lehetséges, hogy álmodok egy nagyon furát és a pasi aki benne volt az álmomban másnap ugyanabban a klubban van, amibe én megyek a barátnőimmel? Aztán pedig este megint vele álmodtam?! Nem értem...

A történetről:

Engem már a kinézete megfogott, így nagyon izgatottan kezdtem hozzá a történet olvasásához. Rögtön rájöttem, hogy a történet központjában, nem más mint Elena Gilbert áll, és persze a Salvatore testvérek. Nekem tetszett a történet, emlékeztet nagyon magára a TVD-re, de mégis izgalmas nagyon!
Elenának álmai vannak, majd a valóságban is összefut az "álomférfival" és utána pedig annak a bátyjával. És ha ez még nem lenne elég, kiderül, hogy a fiúk vámpírok, aztán pedig jön a hasonmás is...

Személyes vélemény:

Nekem nagyon szimpatikus a történet, hiszen én eleve egy TVD fan vagyok, és imádtam ezt a szerelmi háromszöget. Elena karaktere tetszik, és a fiúk is jól meg vannak formálva. Az ahogyan írsz magában jó, csak néha írhatnál egy picit részletesebben. Íráshibát szinte nem is találtam, nagyon ügyes vagy!

Blogajánló3:  http://morwen-and-annpearl-blog.blogspot.hu/    / Legjobb novella

Részlet:

- Most már van remény, és mindent megteszek majd, hogy élni is tudjunk vele – mondta határozottan Damon.

- Helyes, Damon – felelte mosolyogva Julie. – Ne adjátok fel soha, mert Elena azt nem akarná.

- Tudom, ő maga tekerné ki a nyakunkat a túlvilágon, ha feladnánk – mondta Damon elmosolyodva, majd felkelt a fotelból és búcsúzóul ismét megölelte a boszorkányt.

- Viszlát Julie, Lauren – köszönt el Damon, majd a két nő biccentése után elindult ki a nappaliból, egyenesen az utcára.

Amennyire kétségbeesve tért vissza a lányával Virginiába, most legalább akkora reménnyel a szívében indult vissza az autójához, hogy mielőbb hazatérjen Alyssa-hoz és megossza vele is majd a jó hírt: felcsillant a remény.

A történet:

70 évvel Alyssa Salvatore és Alexander Mikaelson születése után a két család élete fenekestül felfordul. Damon elveszíti kedvesét és nem marad neki más, csak a lánya, akivel az életükért küzdenek, és folyton menekülnek. A sors furcsa játékaként megismeri egymást Alyssa és Alexander, akik valamiért nem emlékeznek egymásra és nem is ismerik fel a másikat. De nem emlékeznek egymásra egyáltalán. Valami oknál fogva viszont különös kapocs van közöttük és egymásba szeretnek. A lánynak fogalma sincs arról, hogy Alexander is súlyos terheket cipel a hátán, és nyomasztó titkai vannak.





Személyes vélemény:



Engem személy szerint megfogott a történet, de ami a legjobban tetszik az, ahogyan írsz. Tetszik a választékos kifejezésed, ahogyan leírod a körülményeket és ahogyan a cselekmény szálat formálod. Számomra ez az egyik legpozitívabb dolog. Én magam is Delena fan vagyok, és imádok olvasni, főleg az ilyen fanfiction blogok, amik igazán megfognak.Én csak ajánlani tudom, annak aki szeret olvasni, és egy izgalmas történetre vágyik!


A nyertes novella pedig a Morwené, gratulálok neki, nagyon megérdemelte!

A pokoli nap

Eszeveszetten futottam keresztül az erdőn, hogy minél előbb a birtokra érjek. A levegő szaggatottan járt ki és be a tüdőmbe, de hál Istennek, a testem nem adta fel: rohantam, ahogy csak az erőm engedte. Mivel vámpír voltam, a határaim messze felülmúlták az emberek tűréspontjait és képességeit. Én bírtam az iramot… A tempót… És a hallásom, a szaglásom… Már hozzászoktam az elmúlt másfél évben ehhez, de most mégis minden sokkal intenzívebb volt. Tudtam, hogy miért… Az adrenalin ezerrel száguldott a véremmel együtt az ereimben és a rettegés kis híján teljesen megdermesztett. De nem adhattam fel, most nem állhattam meg és nem hagyhattam, hogy a félelem térdre kényszerítsen. Rég nem voltam már az a kis esendő, depressziós tinédzser, aki három évvel ezelőtt voltam. Akkor amikor Ők a városba érkeztek… Akkor, amikor az életem azon a napon teljesen megváltozott… A vámpírok, akik miatt minden fenekestül felfordult és szépen lassan mindenkire ez hatással volt. Előbb Vicky változott át, majd halt meg… Aztán Car is vámpír lett, Tyler pedig vérfarkassá vált… Bonnie anyja átváltozott, Car apja meghalt Jennával, Johnnal és Rickel egyetemben… Jer pedig nem sokkal az átalakulásom után vadász lett… Aztán ő is meghalt, végül visszatért, Bonnie pedig a horgony lett. Kész őrület! Annyi mindenen mentünk keresztül az elmúlt három évben, és annyi mindent éltünk túl, de most… Most hátrányban voltunk… Cart, Tyt, Bont, Mattet és Jert kiiktatták, és most Ők voltak a célpont.
Újra összeszedtem minden erőmet és igyekeztem még gyorsabban suhanni a fák közt. Reméltem, hogy nem követ senki, és sikeresen észrevétlen marad még egy darabig a szökésem. „Gyerünk Elena, most nem adhatod fel! Pár perc és megérkezel!” – ismételgettem magamban újra és újra ezeket a mondatokat azóta, hogy bevettem magam az erdőbe. Most még Klausék segítségére sem számíthattunk, mert ők azóta, hogy New Orleansba mentek, felénk se néztek. Aminek mindig is nagyon örültem, de most egy részem nagyon boldog lett volna, ha legalább Elijah erre jár és segít nekünk. Pedig hívtuk őket… De nem… Most magunkra maradtunk, és Ők és én voltunk már csak szabadok.
Hirtelen fékeztem le közvetlenül azelőtt, hogy kiértem volna a fák óvó takarásából. Nem lehetek most felelőtlen, mert ha már itt vannak, akkor csak én menthetem meg Őket. Az új fenyegetés, ami legalább annyira borzasztó, mint hajdan az ősök voltak… Sosem hittem volna, hogy egyszer visszasírom Klaus kegyetlenségeit és bármit megadnék most azért, hogy az ő vagy a húga önelégült vigyorát magam előtt lássam. Bármit, csak segítsenek és álljanak mellénk! De ebben most nem bízhattam.
Igyekeztem lelassítani a légzésem, de túlságosan is ideges voltam, és ez alig ment. Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam, hogy meghalljam a villából kiszűrődő zajokat.
- Oké, oké nővérkém, igazad van! Ez a megtiszteltetés a tied lesz! Enyém a fiatalabb, te pedig megölheted azt az önelégült bátyját – hallottam meg azt a hangot, amit többé sosem akartam hallani. Istenem! Elkéstem! Elfogták őket, én pedig egyedül maradtam. Kettő egy ellen… Két 900 éves vámpír egy alig másfél éves ellen… Esélyem sincs… De meg kell próbálnom! Ha csak belegondolok abba, hogy bánthatják Őt… Nem!
Pillanatok alatt döntöttem és azonnal a villa ajtajához suhantam. Hallottam a halk lépteket, és két vámpír erőtlen, szaggatott zihálását.
- Nocsak, nocsak! Csak nem feladja a két híres Salvatore testvér? – kérdezte gúnyosan a nő, nekem pedig erre egy még nagyobb gombóc nőtt a torkomban. – Oh, ha tudnád, hogy ezt mennyire fogom élvezni Damon! – tette hozzá kárörvendően, mire nálam elszakadt az utolsó cérnaszál is, és őrült módjára rontottam be az ajtón.
- Engedjétek el őket! – kiáltottam a testvérpárra mérgesen, mire mindketten rám néztek, és azonnal egy elégedett mosoly jelent meg az arcukon.
- Azt hittem, hogy a bátyánk alapos munkát végzett és kiiktatott titeket. De úgy tűnik, hogy tévedtem – felelte a férfi, majd mire bármit is tehettem volna, azonnal mögém suhant és hátrafeszítette a karjaimat.
- Elena… Miért jöttél ide? – szólalt meg erőtlenül Damon, akit Stefannal együtt egy-egy székhez láncoltak, és temérdek karó állt ki belőlük. Stefan nem volt már eszméleténél és Damon is borzasztó állapotban volt.
- Damon… - szólaltam meg halkan és azonnal könnybe lábadt a szemem.
- Ááá, már értem! – szólalt meg gúnyosan a nő és közelebb sétált hozzám. A kezében tartott karóval eközben vidáman játszott, és amint elém ért, egy széles mosoly terült el az arcán. – Az újabb hasonmás is ujja köré csavarta a nagy Damon Salvatore-t. De ne aggódj kedveském, ezúttal megszabadítom Damont a kíntól. Még mielőtt te is összetöröd a szívét. Megteszem ezt most helyetted, rendben? – kérdezte tőlem elégedetten, majd megfordult és Damonra nézett.
- Engedjétek őt el, vele nincs dolgotok! Nem tett ellenetek semmit sem – mondta Damon erőtlenül, majd rám nézett. – Ő sokkal tisztább és érzőbb, mint Katherine valaha volt.
- Ezt kivételesen elhiszem neked Damon. De tudod nem nehéz Katerina Petrovánál jobbnak lenni, ebben ugye megegyezhetünk? – kérdezte a nő gúnyosan Damont, majd elindult vissza hozzá és továbbra is vidáman játszadozott a kezében tartott karóval.
Minden erőmet összeszedtem és próbáltam a férfi szorításából szabadulni, de képtelen voltam sikerrel járni.
- Ne mocorogj annyit kisanyám, különben eltöröm azt a csinos kis nyakadat – sziszegte kéjesen a fülembe a férfi, nekem pedig erre a hideg kezdett el futkosni a hátamon. Damon újra rám nézett, és ekkor olyat láttam a szemében, amit az elmúlt három évben soha: reményvesztettség. Feladta, Damon feladta… Hevesen megráztam a fejem és próbáltam kitalálni valamit, de az idő vészesen fogyott, a távolsággal együtt, ami a nő és Damon közt volt.
- Kérlek, beszéljük ezt meg! Nem kell senkit sem bántanotok! – szólaltam meg remegő hanggal, mire a nő egy pillanatra rám nézett és látva a rémült tekintetem, nevetni kezdett.
- Te tényleg nem semmi vagy! Komolyan azt hiszed, hogy azért iktattunk ki mindenkit és kaptuk el Stefant és a te kis Damonodat, hogy beszélgessünk? – kérdezte gúnyosan és úgy nézett eközben rám, mint egy sültbolondra. – Nem azért fogadtunk bosszút ellenük és kutattuk őket évekig, hogy aztán a te két szép szemedért elengedjük őket. Ennyire ostoba te sem lehetsz!
- Kérlek – szólaltam meg ismét, és ijedten Damonra kaptam a tekintetem.
- Tudod mit mondott a húgom akkor, amikor ezek ketten megölték őt? – kérdezte dühösen a nyakamba a férfi, és közben még szorosabban fogta a karjaimat, annyira, hogy mindkettőben eltört egy-egy csontom. Fájdalmasan felüvöltöttem, mire ők ketten csak jóízűen nevettek. – Pontosan ugyanezt! Ugyanezt mondta a húgom, mielőtt ők megkarózták volna! Az életéért könyörgött, de ezek ketten… Nem drága Elena, nem azért jöttünk, hogy bájcsevegjünk! – mondta nekem dühösen, mire a nővére csak egyetértően bólintott és lehajolt, hogy közvetlenül Damon szemébe tudjon nézni.
- Azóta várok erre a pillanatra Damon… - mondta neki vészjóslóan. Damon dühösen felpillantott rá és gyűlölettel merült el a gyilkos tekintetben, ami őt fürkészte.
- Akkor mire vársz még? – kérdezte tőle erőtlenül Damon. – Tudod jól, hogy én öltem meg a húgodat, szóval essünk túl rajta! Őket meg engedd el!
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kérni merj tőlem bármit is! – felelte neki a nő, majd felegyenesedett és leereszkedően pillantott le Damonra. Minden izmom görcsbe rándult, mintha tudtam volna, hogy a baljós végzet épp lecsapni készül. És akkor… Mintha csak minden meg lett volna előre írva, és én előre tudtam volna, hogy mi következik…
Hogy mit fogtam fel az egészből? Azt hiszem, hogy nem sok mindent. Torkomszakadtából üvöltöttem, minden erőmmel szabadulni próbáltam, a könnyeim pedig teljesen elhomályosították a tökéletes vámpírlátásomat. De még így is kristálytisztán láttam azt, hogy az élet kiveszik a szeretett férfi minden sejtjéből… Az arca élőből hamuszürkévé vált, a feje lehanyatlott és… És… A testem remegett és nem is fogtam fel igazán, hogy mikor szűntek meg a béklyók a karjaim körül, amik időközben meggyógyultak. Amint szabad voltam, a következő másodpercben már Damon előtt térdeltem, és a kezeim közé vettem a gyönyörű, tökéletes arcot. Magamban könyörögtem azért, hogy az idő pörögjön vissza és újra nyissa ki a szemét, hogy rám nézzen… Hogy újra lássam az azúr tekintetet… Hogy újra megajándékozzon azzal a pimasz, szeretnivaló féloldalas mosollyal.
- Damon… Damon, kérlek… Kérlek, nézz rám… - szólongattam őt sírva, de a hangom újra és újra elcsuklott. Csak őt néztem és fel sem fogtam, hogy van-e rajtunk kívül más is a helyiségben. – Damon… - szólaltam meg ismét, majd óvatosan eloldoztam őt és sorban kihúztam belőle az összes karót. Amikor ahhoz értem, amelyik egyenesen a szívébe hatolt… A kezem megremegett és zokogva húztam ki belőle az utolsó karót… A gyilkos darabot…
Nem, nem lehet! Ez biztosan csak valami szörnyű rémálom, mert nem lehet halott az, aki az életet jelenti a számomra… A férfi, akivel a lét maga volt a megtestesült álom, és akivel csak egy évet adott eddig a sors… Nem lehet… Ő nem… Őt nem…
Újra és újra hevesen megráztam a fejem, és közben kitartóan simogattam az arcot, amibe sehogy se akart visszatérni a szín és az élet…
- Nem… Damon… Kérlek… - szólongattam újra, mert nem akartam elfogadni, vagy felfogni azt, hogy… Hogy… Ő nem… Ő nem lehet… - Kérlek… Kérlek Damon! – ismételtem újra, de válasz nem érkezett a halk könyörgésemre.
Erőtlenül az ölébe hajtottam a fejem és még keservesebben kezdett el rázni a sírás. Úgy éreztem, hogy a bensőm, a lelkem, a szívem, egyszerűen mindenem kiszakadt a helyéről, és most ott egy olyan mély és beforraszthatatlan űr, egy seb tátong, ami soha többé nem fog tudni elmúlni… Szaggatottan járt ki és be a levegő a tüdőmbe, és minden egyes légvétel olyan volt, mintha száraz port szívnék magamba. Mindenem fájt… Nem csak a szívem, hanem maga a lét is kínzó és elviselhetetlen volt.
- Elena… Elena engedd őt el – hallottam meg magam mögül egy kedves hangot, de én képtelen voltam engedelmeskedni neki. Valamikor tudatosult bennem, hogy két erős kar fonódott a vállaimra, és mikor a gyengéd vonszolásra nem reagáltam, végül erővel húztak fel a földről és Damon mellől.
- Nem, ne! Engedj el! Nem hagyhatom Őt itt! – feleltem hisztérikusan, de az erős karok ekkor sem voltak hajlandóak elereszteni.
- Elena, nem tehetsz semmit. Nyugodj meg kérlek! – mondta nekem kedvesen, mire én dühödten megfordultam a szorításában és teljes erőmből ellöktem őt magamtól, amit ő készséggel hagyott.
- Hol voltál?! – üvöltöttem neki teli torokból. – Hol voltál, amikor hívtalak? Miattatok ölte meg Damon és Stefan azt a nőt, és most rajtuk álltak bosszút! Mondd Elijah, mégis hol voltál?
- Jöttünk, amint tudtunk! Lehetnél egy kicsit hálásabb is! – szólalt meg valahonnan mögülem Rebekah, mire én gyilkos tekintettel néztem rá. – Klaus épp a többieket szabadítja ki, mi pedig idejöttünk utánad. Ne hidd azt, hogy sok kedvem volt hozzá, de…
Rebekah hirtelen elhallgatott, ami sejtettem, hogy azért volt, mert én dühösen megindultam felé, ám Elijah azonnal elkapta a karomat. Rebekah végül eloldozta Stefant, és ekkor beléptek az ajtón a többiek is. Rebekah-nak igaza volt, Klaus tényleg kiszabadította őket és mind jól voltak… Mindenki élt, csak egy valaki nem…
Újra Damonra néztem, majd kitéptem magam Elijah szorításából és ismét Damonhoz léptem. Ekkor Stefan is végre magához tért, és azonnal a bátyjára kapta a tekintetét.
- Ne! Ne! Ne! – ismételte újra és újra egyre hangosabban és kétségbeesettebben. A könnyeim újra folyni kezdtek, és ekkor éreztem, hogy végleg minden erőm, dühöm és keserűségem elszáll és nem maradt más bennem, csak a mérhetetlen fájdalom és a gyász. Erőtlenül rogytam ismét térdre és sírva lehajtottam a fejem. Vége… Mindennek vége… A szerelmünk… Az életünk… A kettőnk tervei… A boldogságunk… Minden elszállt!
Újra és újra láttam magam előtt a boldogságtól csillogó azúr szempárt, ami engem fürkészett, de mindez már csak a képzeletemben, az emlékeimben létezett tovább.
- Elena… - szólalt meg váratlanul mellettem Jeremy, és közben egy kedves szorítást éreztem a vállamon. – Arra kér, hogy ne add fel.
- Szeretné, ha talpra állnál és élnéd tovább az életed – folytatta Bonnie valahonnan mögülem.
- Itt van? – kérdeztem tőlük fojtott hangon, de közben nem bírtam felemelni a fejem, és újra ránézni a halott arcra. Hát vége lenne? Tényleg vége? Szellem… Átkelt a túlvilágra… Nem, ez nem lehet!
- Igen Elena, itt van köztünk – válaszolt Bonnie a kérdésemre, mire én hangosan felzokogtam.
- Ne! Nem lehet! Ez… Ezt nem bírom elviselni… - szólaltam meg szaggatottan.
- Azt szeretné, ha összeszednéd magad – szólalt meg ismét Bonnie, aki ezúttal letérdelt mellém és megfogta a vállam. Én erőtlenül felemeltem a fejem és belenéztem Bonnie könnyes szemeibe.
- Azt üzeni, hogy mindig szeretni fog téged, de neked el kell őt felejtened – mondta Jeremy, majd megjelent Bonnie mögött és az ő vállaira tette a kezét. – Tovább kell lépned!
Hevesen megráztam a fejem, majd újra az előttem levő halott arcra néztem.
- Te se tudnál túllépni rajtam… - szólaltam meg sírva és közben úgy éreztem, mintha ezer tőr forogna a szívemben. – Tudod jól, hogy én se birok… - tettem hozzá remegve.
- Addig nem hagy békén, míg ezt el nem mondom, szóval… - kezdte Bonnie félszegen, majd amint ránéztem, vett egy mély levegőt és folytatta. – Azt üzeni, hogy nem ér ő ennyit, és hogy menj, és keress magadnak helyette valaki mást.
Hitetlenül az égbe emeltem a tekintetem, és közben a könnyeim tovább szántották az arcomat.
- Legalább ezek után ne tégy úgy, mintha minden rendben lenne… - szólaltam meg halkan. – Tudod, hogy mit jelentesz nekem… Tudtad, hogy milyen mély szerelem él köztünk, és most…
Újra kitört belőlem a sírás és képtelen voltam tovább beszélni. A lelkem mélyén tátongó űr teljesen felemésztett, és már csak zokogni tudtam… Beszélni, bólintani, vagy bármi egyéb kommunikációt folytatni nem bírtam. Halványan érzékeltem, hogy néhányan szólongatnak, de egyszerűen nem bírtam reagálni senkire sem. Csak meredten néztem a könnyeimen keresztül az élettelen arcot, és néha mintha láttam volna felcsillanni az azúr szempárt is… Újabb és újabb mély tőrszúrásként hatott a szívembe, amikor rájöttem, hogy mindezt csak képzelem.
Nem tudom, hogy mikor vagy milyen módon kerültem fel az emeleti szobába, és az ágyunkba… A közös ágyunkba… Ahol ezeregy szerelmes és forró csókot váltottunk… Abba a szobába, ami pár napja még a boldog és vidám kacajunktól volt hangos… Ahol újra és újra átélhettem a szeretett férfi karjai közt azt a csodát, amit beteljesült szerelemnek hívnak… Amihez foghatóban csak vele lehetett részem, mert érte éltem, vele éltem, vele dobbant minden egyes nap a szívem… A szívem, ami visszavonhatatlanul az övé volt, és ami vele együtt ma meghalt…
Csendesen sírtam tovább az ágyunkban, és halványan érzékeltem csak, hogy nem vagyok egyedül a szobánkban. Bonnie és Jeremy valahol a fotelokban ültek, de egy szót sem szóltak hozzám.
- Ébren vagy Elena? – szólalt meg órákkal később Jeremy, mire én csak erőtlenül szipogtam tovább. Percekig újra csend telepedett a szobára, amit csak az én sírásom tört meg néha.
- Tudod Elena, amikor először táncoltunk együtt a Miss Mystic Falls versenyen… És miután beléd szerettem… - folytatta Jeremy és ezúttal Damon szavait kezdte el tolmácsolni. Hangosan felzokogtam az öcsém szavaira, de ő végül folytatta. – Akkor minden megváltozott, de ezt soha nem bántam meg egy pillanatra sem. Veled boldogabb voltam, mint valaha lehettem ebben a létben, és ezért semmin sem változtatnék. Minden tökéletes volt veled, és még ha csak egy évet is lehettem veled, akkor is megérte.
- Újra és újra küzdenék érted… - vette át sírva Bonnie a szót. – Újra és újra ostromolnálak… Újra és újra pokollá tenném a város és a barátaid életét, ahogy azt a legelején tettem, még ha ezzel szép lassan alá is írtam a saját halálos ítéletemet – Bonnie hangja végül elcsuklott, és közben én is egyre keservesebben sírtam és a párnába temettem az arcom.
- Minden hibámat újra elkövetném, hogy aztán a végén megadasson az a felhőtlen, boldog egy év, ami nekem jutott. Veled – folytatta az öcsém halkan és reszelős hangon. – De mindezek után is azt mondom Elena, hogy légy erős! Én tudom, hogy te az vagy és mindig is az voltál. Több van benned, mint azt te magad valaha is hitted. Ha valaki, akkor én biztosan tudom azt, hogy ezzel is megbirkózol, talpra állsz és éled tovább az életed. Én ezt kérem most tőled Elena. Ez az utolsó kérésem most feléd. Légy erős és lépj tovább! Itt van neked mindenki, aki szeret, és aki fontos neked. Ők sosem fognak magadra hagyni, még ha most nekem ezt is kellett tennem – végül Jeremy elhallgatott, és újra csak az én sírásom töltötte be a szoba gyászos falait.
- Szeretlek, és amíg ebben a formában tovább létezek majd, szeretni is foglak – folytatta ismét Bonnie sírva és olyan halkan, hogy még én is nehezen hallottam meg a szavait. – Mindig melletted leszek, még akkor is, ha te nem látsz majd. De ígérem, hogy megpróbálok nem kicsi-Gilbert és Bon-Bon idegeire menni – tette hozzá még halkabban Bonnie. Egy erőtlen mosolyt csaltak a szavai az arcomra, de a könnyeim továbbra is ömlöttek.
- Látod? Megy ez neked Elena – folytatta Jeremy, mire én felemeltem a fejem és értetlenül az öcsémre néztem.
- Most épp feletted áll, és még ha te nem is érzed, ő lágyan végigsimított az arcodon – felelte Bonnie a kimondatlan kérdésemre, mire én hirtelen felültem az ágyon és arra a pontra néztem, ahova Bonnie és Jeremy. – Légy erős Elena! – folytatta erőtlenül Bonnie Damon szavait, mire én csak hevesen megráztam a fejem, és tovább ömlöttek a könnyeim.
- Nem megy Damon! – fakadtam ki sírva. – Nélküled nem megy! Én… Ezt nem bírom… Tudom, hogy itt vagy… Tudom, hogy alig egy lépésre állsz tőlem, én pedig majdnem megőrülök, amiért nem láthatlak… Amiért nem ölelhetlek újra át… Nem érezhetem az illatod az orromban… Nem… Én ezt nem bírom! Szeretlek! Az életemnél is jobban és most… Úgy érzem, hogy ebbe belepusztulok…
- Nem adhatod most fel – folytatta ezúttal Jeremy, és tisztán hallottam a hangján, hogy már ő is sír. – Te ennél erősebb vagy! Kibírtad a szüleid halálát! Megbirkóztál Jenna és Ric halálával is, majd később az öcsédével. Ez is menni fog Elena! Én mindig hittem benned és ez most sincs másképp.
- Most tévedsz Damon – szólaltam meg fejcsóválva és egy apró, erőtlen mosoly jelent meg az arcomon. – Jeremy halála tönkre tett, és a tied…
- Ne, Elena! Eszedbe se jusson kikapcsolni! – vette át a szót Bonnie, és olyan hévvel ejtette ki a szavakat, hogy szinte magam előtt láttam Damon dühös és rosszalló pillantását, miközben a fejemhez vágja azt, hogy nem kapcsolhatom ki az érzéseimet.
Erőtlenül lehajtottam a fejem és csendben sírtam tovább. Nem feleltem semmit, pedig legszívesebben üvölteni tudtam volna most is a kíntól.
- Te is kikapcsolnál - szólaltam meg zokogva és újra felemeltem a fejem, de hogy miért tettem ezt… Hisz úgyse láthatom őt… Én nem…
- Elena… - szólalt meg halkan Bonnie, majd mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – Most igazán erősnek kell lenned, és talpra kell állnod. Ideje, hogy végleg elköszönjünk egymástól, mert nem kérheted te sem újra és újra Bonnie-t és Jeremyt, hogy közvetítsenek kettőnk közt. Neked élned kell tovább az életedet. Le kell zárnod, zárnunk a kapcsolatunkat. Véget ért Elena… Ma minden véget ért… - tette hozzá halkan Bonnie, én pedig képtelen voltam bármit is mondani. Hevesen megráztam a fejem, de ekkor Jeremy szólalt meg ismét.
- De igen Elena. Minden rendbe fog jönni, hidd el – mondta reszelős hangon az öcsém. – Ég veled Elena! Engedj el, és éld tovább az életed!
Csend és halk sírás… Ezután percekig csak ezt lehetett hallani a szobában. Az én egyre erősödő és egyre keservesebb zokogásomat, és Bonnie halk, elhaló sírását. Újra erőtlenül a párnámba temettem az arcomat és egész testemben remegve sírtam tovább… Az űr a mellkasomból képtelen volt elmúlni vagy elillanni… Egyre nagyobb és fájdalmasabb lett, és biztos voltam abban, hogy engem is hamarosan el fog nyelni a belőlem kiinduló sötétség és a gyász. A szívem hasogatott, lüktetett, és néha olyan érzésem volt, mintha valaki ki akarná tépni a helyéről.
„Hát hajrá! Tedd csak meg! Úgy könnyebb lesz! És akkor újra vele lehetek… A másik oldalon… A túlvilágon… Gyerünk, csináld!” – mondtam magamban a nem létező gyilkosomnak, így végül a fohászom nem lelt meghallgatásra. Egyedül voltam… Ismét egyedül maradtam a saját, pusztító kínommal, míg az végül teljesen fel nem emésztett, és magával nem rántott a felemelő, és áldásként ható öntudatlanságba: az álmok világába. Hogy ott békére fogok-e lelni? Fogalmam sincs… Jelen pillanatban ebben sem voltam biztos… Lassan vesztettem el a tudatom utolsó apró darabkáit is, míg végül minden el nem sötétült, és abban a pillanatban a kín is enyhült. Hogy végleg-e? Nem tudom… Már semmit sem tudtam, mert minden egyre homályosabb volt és aztán… Vége… Hirtelen mindent elvágtak, és mára véget ért a pokol.

Interjúk: 

Morwen

1. Hány éves korod óta írsz?
Sose felejtem el, hogy az első versemet akkor írtam, amikor az egyik unokahúgom megszületett.:) Körülbelül 10 éves lehettem és gyerekfejjel annyira boldog voltam, hogy egyszerűen csak meg kellett írnom. Ezután ritkán írtam egy-egy verset, de ezek, nos… Még említésre se méltóak. 2010-ben kapott el az igazán írásnak nevezhető láz. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás, és azóta kb. 15 hosszabb, rövidebb regényt írtam. Volt egy kisebb szünetem, amikor mindent félretettem, de nem bírtam sokáig, így hamar újra „tollat” ragadtam. Szóval az én történetem így indult az írással.

2. Mit csinálsz, ha nincs ihleted?
Akkor nem írok. Megtanultam a saját bőrömön tapasztalva, hogy ha nem jön az a bizonyos ihlet (hiába tudom, hogy mit fogok a következőkben írni), akkor azt nagyon nem jó erőltetni, mert a végeredmény általában katasztrófa lesz. Érdemes ilyenkor csak nyugodtan hátradőlni, pihenni, nem foglalkozni az egésszel, és amikor jön az ihlet… Nos, akkor azok a bizonyos fejezetek is százszor jobbra sikerülnek.:)

3. A Delena pártot erősíted, ahogy gondolom, volt olyan időszak mikor a Stelena páros tetszett?
Amikor az első évadban Elena és Stefan összejöttek, akkor én is csak mosolyogtam, meg mondogattam, hogy milyen édesek együtt. De csak ennyi. Aztán jött az a bizonyos S01E19-es epizód (sose felejtem el). A Miss Mystic Fall’s Szépségversenyen az a tánc, ahol Damon Elenával táncolt. Abban a jelenetben láttam először azt, hogy „hééé, itt van valami”! A naaagy gonosz, az érzéketlen testvér érezni kezd? Már abban a pillanatban elindult valami változás Damonban, ami jó volt! Szóval én attól a jelenettől kezdve Delena párti lettem. Elena és Stefan kapcsolata édes volt és aranyos. Egy igazi kis első szerelem. De Elenának fel kellett nőnie Damonhoz és amint ez megtörtént… Szóval a kérdésre a válaszom nem. Soha nem voltam igazán Stelenás. Amint felcsillant Delena lehetősége, én máris abban a táborban szurkoltam.

4. Ki a kedvenc bloggered/bloggernőd?
Kevesen tudják, hogy az írás mellett sokat olvasok is. Nem csak könyveket, hanem más blogokat is, főként Vámpírnaplókkal foglalkozókat, vagyis inkább Delenás blogokat. Sokkal találkoztam az elmúlt évek során, és megmaradt bennem egy-két írónak a neve, akik nagyon szépeket írtak. Például Lylia Bloom, zaphire, Ginewra és meg kell említenem HexiTVD-t is, aki a mai napig ír. Az első három már befejezte a blogolást, de muszáj voltam megemlíteni őket. Közülük Ginewra volt az egyetlen, akinek nem TVD-s írásait is olvastam, mert ahogy ír, ahogy vezeti a szálakat… Egyszerűen gyönyörűek, és ez nekem a gyengém.:) Sajnos mostanában kicsit le vagyok maradva a blogok nyomon követésével, így a számomra „újak” (akikre nemrég akadtam rá) alkotásairól nem tudok még véleményt alkotni.

5. Büszke vagy a blogjaidra?
Ezt nem igazán mondanám. Alapból maximalista alkat vagyok, így ebből következik az, hogy sosem vagyok elégedett magammal, ami annyira nem is baj szerintem. Ez a blogjaimra is igaz, de ugyanakkor elfogadtam, hogy mik a határaim, mikre vagyok képes, így ezeket figyelembe véve jelenleg meg vagyok elégedve a blogjaimmal. Ha később fejlődök, akkor biztos tovább tudom csinosítani őket. De mondjuk, ha a látogatottságot veszem figyelembe, akkor nagyon boldog vagyok, hogy a Mystic Falls’ Diaries oldalt a tavaly nyári visszatérésem után ilyen szépen sikerült beindítani. A Morwen történetei pedig ősz óta robog egy regénnyel és az is nagyon szép számokkal büszkélkedhet. Szóval az egyik felem elégedett velük, a másik viszont azért nem, mert ez az a részem is, ami hajt előre, hogy ne dőljek hátra soha, és fektessek mindenbe több munkát.

6. Honnan jött a blog ötlete?
Teljesen véletlenül.:) A 2010-ben írt kis regényeim még a Facebookon kerültek publikálásra. Aztán a Vámpírnaplók második évadzárója előtti résznél az egyik oldalon volt egy kisebb chatparty. Ott ismertem meg AnnPearlt és vele poénból elkezdtünk olyat „játszani”, hogy valaki elkezd írni egy kisebb jelenetet, a másiknak pedig tovább kell szőnie ezt, és a labdát oda-vissza adogattuk, amíg el nem készült a mű. Nos, így született meg az Ölj meg!, az első közös novellánk. Egyszerre három ilyen történetet indítottunk el: a Harmadik Évad Fanfictiont és a Kötelékeket. Így írtunk mi, és amint megvolt az első fejezetünk az Ölj meg!-ből, AnnPearl ajánlotta, hogy hozzunk létre egy blogot.:) Én akkor ismerkedtem meg ezzel az egésszel, 4 hónappal később pedig már magamra voltam hagyva és egyedül viszem azóta is a Mystic Falls’ Diaries oldalt.:)

7. Honnan jött a fejléc ötlete, te magad csináltad vagy rendelted?
Nincs bajom a rendelésekkel, de én szeretem, ha a saját munkám köszön vissza a saját oldalamon, így már csak magam miatt is beleástam magam, amennyire csak tudtam, a fejléckészítésbe. Mindent egyedül fedeztem fel és tanultam meg, mert segítségem nem volt. A fejlécben a mozgó képek ötlete még régen AnnPearlé volt, és az oldal első fejlécét is ő csinálta. De mivel egyedül voltam, az oldal pedig újraindult… Idejét láttam a cserének, ezért sok időt, energiát belefektetve készült el a mostani dizájn. Mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, a válaszom nem, nem vagyok vele elégedett. Én is látom, hogy messze nem a legszebb és bőven vannak benne szépséghibák, de jelenleg sajnos még csak ennyit tudtam egyedül összehozni. Igyekszek ezen a téren is ügyesedni majd.:)

8. Sokszor változtatod a blogdesignt? Ha egyik olvasódnak nem tetszene lecserélnéd a kinézetet?
2011 májusától él az oldal, és ez a harmadik designja, szóval nem, nem sűrűn változtatom őket. Tavaly ősszel csináltam meg az első desingváltást, bár akkor még a színek nem igazán változtak attól, amit még az elején AnnPearl csinált. De az annyira csúnya volt, hogy muszáj voltam lecserélni, így a mostani december óta van meg. Ez sem az igazi, de egyelőre ennyire voltam képes.

9. Készítettek veled már eddig interjút?
Igen, még tavaly novemberben. De azóta az oldal szünetel, vagy bezárt, nem is igazán tudom, hogy mi lesz vele. Így végül az elkészült interjú nem került fel a blogra.

10. Honnan jött a Zeneverseny ötlete?
Ahogy már korábban említettem, a Mystic Falls’ Diaries oldal 2011 májusában indult, és már akkor szerettem volna egy ilyen versenyt megrendezni, amikor AnnPearl pár hónappal később kiszállt a szerkesztésből. De akkor még nem tudtam, hogy miként oldjam ezt meg. A tavalyi visszatérésem után viszont úgy döntöttem, hogy belevágok. Végre időm, energiám és ötletem is volt arra vonatkozóan, hogy miként valósítsam meg.

A mozgatórugója pedig az volt bennem ennek a versenynek, hogy szerettem volna másoknak is megmutatni azt, hogy a Vámpírnaplók sorozatnak mennyi gyönyörű és fülbemászó dala van. Jómagam már évek óta szinte csak ezeket hallgatom. Mindig azt vallottam, hogy a zenék által lesznek teljesek, egészek, hatásosak és szívbemarkolóak a jelenetek. Talán nem túlzás kijelenteni azt, hogy legalább annyira szeretem a sorozat zenéit, mint magát a sorozatot. De szerintem ezzel nincs semmi baj. Ez csak azt mutatja, hogy a sorozat írói és rendezői valamit nagyon jól csinálnak. :)



Bónusz kérdések:

Írj magadról pár dolgot!
A lehető legnehezebb kérdést hagytad a végére. Nehéz erre válaszolni, mert sok mindent elárultam már magamról, a magánéletemet viszont távol tartom az írástól, a blogolástól.
Amit tudni érdemes rólam az az, hogy jelenleg 25 éves vagyok, és még most is szeretek írni. Vagyis jobban mondva, nem igazán szeretném abbahagyni, mert ha lehet, vagyis ha képes vagyok rá, akkor egyszer szeretném, ha ez a hivatásommá válhatna. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy attól nagyon messze állok még, de feladni nem fogom, és mivel szeretnék továbbfejlődni, ez visz előre, ezért nem mondok le erről a vágyálomról. Sok mindent megtanultam az életben, és az egyik legfontosabb az, hogy ha nagyon akarunk valamit, akkor képesek vagyunk elérni. Emiatt sem mondok le erről, még ha most nagyon távolinak is tűnik a cél. Szeretek írni, ez vagyok én, ezzel vagyok egész, és ha ez másoknak is tetszik… Nos igen, az a bónusz.:) De mindenki vágyik az elismerésre is, így én is.

Szerinted milyen a jó blog?
Először is ízléses és szép. Teljesen mindegy, hogy milyen színek dominálnak, a lényeg szerintem az összhang és a harmónia. Ha ránézel, akkor legyen benne valami, ami megfog, mert sajnos elsőre mindig a külső alapján ítélünk.
De első körben nem ezt tartom a legfontosabbnak egy oldalon. Az egyik vesszőparipám a helyesírás. Ha már kiadunk valamit a kezünkből, az ne hemzsegjen a hibáktól meg az elírásoktól. Félreértés ne essék, lehetnek benne ilyenek, hisz emberek vagyunk, hibázunk mind. De például tanuljuk meg, hogy ha az igekötő az ige előtt áll, akkor egybeírjuk a két szót. Ezeket általános iskola alsó tagozatában mind megtanuljuk… Nagyon kellemetlen úgy olvasni egy jó történetet, hogy ilyen apróságokra nem tud odafigyelni az író. Azzal, hogy blogot vezetetünk, olvasókat is szerzünk, akiknek így vagy úgy, de valamiféle példát közvetítünk az akaratunkon kívül is. Legalább ne a rossz helyesírás legyen az, amit átadunk nekik.
Utolsóként a jó blog ismérveihez hozzátenném az átláthatóságot is. Nem mindig könnyű erre figyelni, ezt jómagam is tudom. De például, ha van egy történet az oldalon, akkor legyen neki egy külön főmenü, ahonnan elérhetőek a fejezetek. Nagyon idegesítő és fárasztó tud lenni, ha van egy történet, amit szívesen olvasnál, de folyton ki kell bogarászni az újabb részeket a régebbi bejegyzések közül. Ez már tényleg csak egy kis apróság, de ugyanakkor nagyon megkönnyíti az átláthatóságot az olvasók és az író számára is.


Interjú:

Judit

1. Mi adta az ötletet a blog megnyitásához?

Már egy ideje érlelődött bennem, hogy írjak, de folyvást lebeszéltem magam róla. Azt hajtogattam, hogy úgyse menne, meg senki se olvasná...  Aztán Esuta blogján indult egy Klaroline-os pályázat. Úgy voltam vele üsse kő belevágok, legrosszabb esetben nem sikerül és többet egy sort se írok. De megjött a kedvem, ami töretlen maradt a pályázat után is és folytattam a történetet. Így indult el a Klaus és Caroline című 3 „évadot” megért fanfictem.

2. Volt olyan időszak mikor a blogod nem volt látogatott? Hogyan javítottál a helyzeten?

A blog látogatottságával sosem volt probléma. Cseréket kértem és kaptam. A látogatottság a kezdetektől növekedett. A blog zárása után a látogatottság értelemszerűen visszaesett. A tavalyi év végén a blogra újra elkezdtem posztolni a Blawood című írásomnak a linkjeit, amit a Merengőre töltök fel. A látogatottság nem lett a régi, de ez nem is egy Klaroline-os írás. De a régi fanfictes olvasóim közül is olvassák. A napokban kaptam egy kommentet, ami megmelengette a szívemet:

(ez az első, amit a fanfictemet is olvasótól kaptam)

réka:

„szia. őszinte leszek. Mikor elkezdtem olvasni az első irásaidat, szinte megbabonázott a történet. Imádom, ahogy irsz. Aztán mikor a blogodat szüneteltetted, nagyon lekeseredtem. Már vagy tucatszor elolvastam a történeteket ujra és ujra. Már kivűlről tudom,  melyik részben mi van és akkor egyik nap, mikor meggint elakartam olvasni előről látom, h megint irtál. Nagyon megörültem neki és most itt tartunk: nagyon tetszik a történet. Amikor elolvastam az ismertetőt, azt gondoltam, h ez nem lesz jo, meg unalmas lesz...és aztán el kezdtem olvasni és csalodtam. Pozitivan. irtó jo történet lett. Nagyon tetszik. Tehetséges vagy. csak igy tovább. Ne hagyd abba az irást. Várom a folytatást ui.: szereztél egy ujabb rajongot <3 :))”

3. Most, hogy végre bekövetkezett a "klaroline", nem szándékozol többet róluk írni soha?

A blogon a fanfict írást közel fél éve befejeztem. A saját történetek felé kezdtem el kacsintgatni és időm se jutott a fictekre.Viszont TVD vagy TO kategóriában csakis klaroline-os témát választanék, ha újra fanfict írásba fognék.

4. Hogyan ismerkedtével meg a vámpírnaplók sorozattal?

A tévében a sorozat 2x8 részét adták, ha jól emlékszem. Akkor ragadott magával a történet. Másnap elkezdtem online bepótolni a lemaradásomat. Közben pedig rajongó lettem.

5.Hány éve írsz?

2012 február közepétől írók rendszerese.

6. Ugyanúgy élvezed az írást mint mikor elkezdted?

Határozottan nem. Ahogy egyre több karakter van a hátam mögött, annál jobban szeretek írni. Főleg, ha kapok visszajelzéseket. Úgy vélem egy író azokból tud fejlődni. A pozitívaknak és a negatívaknak is egyaránt örülök. (talán a negatívot/észrevételeket/tanácsokat/hibákat /nem nyelvtani listára gondolok/ is tartalmazóknak egy pindurit jobban is). Főleg azoknak a negatívoknak, amikből tanulhatok, mert rávilágítanak a hibáimra, gyengeségeimre. Ezzel pedig segítenek a fejlődésben. Itt nem azokra gondolok, hogy: „vacak hagyd abban az írság és zárd be a blogod”, mert ezek semmit nem érnek, nincs bennük az, ami a fejlődést segíti. Olvasok irodalmi pályázatokra beküldött műveket és az ottani kommentekből mindig a kritizálóbbakat olvasom el végig, hogy mit javasolnak a szerzőnek, amit a saját írásaimba megpróbálok beépíteni. A fejlődésem megállapítására talán a legjobb példa  a Klarolineos írásom és a Blawood pár fejezetének az összehasonlítása. (Itt nem a nyelvtani hibákra gondolok, mert a Klaroline-osban szánom bánom bűnöm akad rendesen. Látszik ezen a téren is fejlődtem a bétám segítségével  :D )

7. Előfordult már, hogy élőben is találkoztál egy olvasóddal? Ha igen milyen volt? Ha nem, szeretnél egyszer?

Sajnos még nem, de nagyon-nagyon szívesen találkoznék olvasókkal, írókkal. Az olvasóim közül sokan bloggerek is egyben :)

Egy biztos, nagy élmény lenne a számomra.

8. Szeretnél a jövőben (közeli/távoli) csak az írással foglalkozni, mint egy elismert író?

Szeretném, ha megjelenne/megjelennének írásom/írásaim. Ezért is pártoltam át a saját történetek világában a fanfictek helyett, abban a kevés időben, amit írásra tudok fordítani.

Csak az írással foglalkozni nem lenne rossz, de úgy látom ez még a már megjelent szerzők közül se soknak megy. Olvastam úgy egy éve egy fejtegetést, hogy legalább 3 regényt kellene egy évben megírnia egy szerzőnek /amit persze ki is kell adnia egy kiadónak/, hogy megélhessen belőle. (Ha tévedek akkor elnézést és örömmel veszem, ha kijavítják az információimat). Nem tudom, hogy ki mennyire gyors, de nekem ez nem menne.

9. Mi ihlet téged a történetírásban, vagy mi segít, ha úgy érzed már nem megy?

Elég hozzá egy illat, egy dallam vagy egy élethelyzet, hogy elinduljon a történet a fejemben. Ihlet hiány? Azon szerencsések közé tartozom, akiknek van ihlete. A vázlatok, mindig megvannak több tíz oldallal előre. Néha lusta, nyűgös vagy fáradt vagyok, esetleg mindhárom egyszerre és nincs kedvem írni vagy az időm nem engedi. Így ez miatt nem szokott menni az írás.

10. Neked mik a kedvenc történeteid?

Klaroline-osak minden mennyiségben :)
De szívesen olvasok TVD ficteket a karakterekről vagy a színészekről.
Saját történetek kategóriában: Regina: Dark Future az egyik nagy kedvencem

Könyvek közül:

On Sai: Calderon sorozata
Kemese Fanni: A Napszemű Pippa Kenn
Maggie Stiefvater: Shiver, Linger, Forever
L. J. Smith: Vámpírnaplók kötetek

Bónusz kérdések:

Mesélj magadról, pár mondatban!

Huu! Lássuk csak magamról mit is mondhatnék. Alapjával véve egy barátságos és szórakozott embernek tartom magam. Ha elkalandoznak a gondolataim azon kapom magam a kenyeret a hűtőbe akarom rakni :)
Az írás mellett az olvasás is a kedvenc időtöltéseim közé tartozik. Főleg romantikus és fantasy témakörben szeretek elmerülni. De egy jó regényt akár más kategóriában is elolvasok.
A nagy hobbim a főzés és a sütés. Szeretek új recepteket kipróbálni és kitalálni is.
Szeretem az őszinte és nyílt embereket.

Mit jelent számodra az írás?

A fantáziámban megbúvó számtalan gondolat megjelenését, amik végül egy kerek történetté állnak össze. 

Interjú:

Elena 

1.Melyik a kedvenc sorozatod?(Csak tippre a Tvd-t és Tw-ot mondanám, de lehet, hogy más)
-A TVD a kedvencem
2.Mit jelent számodra az írás?
-Csak hobbi, semmi különös jelentősége nincs. Szeretek az olvasóim kedvére tenni, feltéve, ha tetszik nekik, amit csinálok.
3.Honnan jött a történet eredetileg, volt valaki aki támogatott abban, hogy elkezd ezt a blogot?
-Huha. Igazából már nem tudom honnan jött a történet, csak úgy kipattant a fejemből és muszáj volt leírnom, nem gondoltam, hogy lesz 'sikere'. Nem kellett támogató, csak arra hivatkoztam, hogy ezt most akarom és kész. :) Igazából alig tudják az ismerőseim közül, hogy írok.
4.Mióta írsz már? Van más hobbid emellett?
-2013. augusztus végén kezdtem el. Hú, sok hobbim van, így külön nincs. Elég sok mindent szeretek csinálni.
5.Nagyon gyönyörű a fejléced, te csináltad? Te tudsz képeket szerkeszteni?
-Köszönöm. Nem, ezt nem én csináltam, de tudok képeket szerkeszteni, csak nem ennyire profin.
6.Mi ad ihletet neked, ha már végképp úgy érzed, hogy nem bírod tovább?
-Egy zene, egy filmjelenet, vagy hétköznapi dolgok, van, hogy velem megtörtént dolgot írok a sztorimba.
7.Sok blogod van? Hány volt eddig?
-Nem. Jelenleg csak ez az egy van, de volt három amit elindítottam, aztán az első kettőt hanyagoltam, majd kitöröltem, a harmadiknál pedig meggondoltam magam. Egyedül ennél a történetnél érzem, hogy nem hagyhatom abba, mások és a magam kedvéért.
8.Hány éves korodban kezdted az írást, és miért ezt választottad?
-15 éves koromban. Igazából elkezdtem olvasni egy blogot és megtetszett az írás, aztán csak jött minden.
9.Van olyan pillanatod mikor unod amit írsz, vagy mindig 100%-osan odateszed magad és izgalmasra írod, nem számít mennyi időbe telik?
-Volt már nem is egyszer, hogy nem éreztem, annyira magaménak az a részt, amit épp leírtam, de általában igyekszem inkább több időt eltölteni egy rész írásával, minthogy összecsapott legyen. Az elején csak arra törekedtem, hogy ne várakoztassam meg az olvasóimat és, hogy gyorsan eljussunk egy adott pontig, aztán egyszer csak megváltozott minden és elkezdtem egyre lassabban hozni a részeket, egyre jobban figyeltem a helyesírásra, a tömör mondatokra. De még mindig nem mondanám magam tökéletes írónak!
10.Milyen számodra a "legjobb blog"?
-Megfelelő kinézet. Nem túl csicsás, de nem is túl egyszerű. Jól kitalált, érdekes történet, semmiképp sem sablon sztori. Én kifejezetten támogatom a fanfictionokat, mivel ha úgy vesszük én is azt írok. Azért támogatom őket, mert elképesztő, hogy az emberek milyen fantáziával rendelkeznek, és, hogy egy alap történetet milyen jól át tudnak alakítani. 


Bónuszkérdések:

Volt már valaha interjúd?

-Azt hiszem még nem volt interjúm. :D

Írj magadról pár mondatot, amit fontosnak tartasz, hogy az olvasóid tudjanak!




-16 éves vagyok. Kedvenc sorozatom a Vámpírnaplók. Szeretek tévézni. Imádok olvasni, de ami furcsa, hogy könyveket nem, csak blogos (velem egykorúaktól írott) történeteket, mert így bepillanthatok más elméjébe is. Jó emberismerőnek tartom magam. A barátaim viccesnek tartanak. Néha, nagyon lökött tudok lenni. :D Legtöbbször, mindenből poént csinálok, ez néha jó, néha rossz. A legjobb barátnőmet mindig fel tudom vidítani valamelyik hülyeségemmel. Imádok hülyéskedni. Nem vagyok egy átlagos lány az biztos. (nem vagyok egoista, csak az évek során jól kiismertem magam. Ja és, ezt, hogy nem vagyok átlagos ember, ezt úgy értem, hogy átlagon fölüli hülyeségeim vannak. Ennyit magamról.