Van itt valaki?

Nos, esedezem mindenki bocsánatáért, aki kíváncsi volt a történet befejezésére, mert eléggé elhúztam a dolgot. Alkalmam nyílt a szünetben írni és hozzá is kezdtem, el is felejtettem milyen jó. Nos, megírtam a végét a 25. résznek és imádnám ha a napokban megszületne a 26. fejezet, mert már igazán közeledünk a végéhez a történetnek és nagyon érdekelne, hogy mi a véleményetek róla. Nos, ha még van itt valaki, akkor nagyon jó olvasását, millió puszit nektek, remélem jól megy az év!
xo xo -V

Ültem és közben vertek, éreztem, hogy minden oldalról hatalmas és érdes kezek csattannak hol a kezemen, hol a lábamon, hol pedig az arcomon. Behunytam a szemem, sőt összeszorítottam mindenem. Kiabálni kezdtem, könyörögni, de nem hatott. A férfiak körülöttem élvezték a szenvedésem, nem olvadt le a mosoly az arcukról, akkor sem mikor sikongattam. Félelmetes milyen társaság vett körül. Én viszont nem tudtam mozdulni, mert le voltam kötözve, nem bírtam semmimet sem mozdítani, hogy visszaadhassam a kínt, amit okoznak nekem. Ültem és tűrtem. Lenéztem a kezemre, ami heges volt és piros a kötelektől, elém lépett Mason és ordítani kezdett velem. Kapálóztam, végre éreztem, hogy a végtagjaim mozognak, meghallottam a saját kiabálásomat. Éreztem, hogy valami a testem köré csavarodik, felpattant a szemem, köddé vált az üres terem és a semmiből kirajzolódott a szobám minden kis részlete. Még folytak a könnyek az arcomon, de megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy az ijesztő férfiak eltűntek mellőlem. Éreztem, hogy ágyban fekszek, és nem egy kényelmetlen székben görnyedek.

-         Daniel! – kiabáltam könnyes szemmel. Annyira vágytam rá, hogy átöleljem. Mellettem aludt, csak a keze volt átkulcsolva a derekamon. – Daniel! – kerestem még mindig, ügyetlen tapogatóztam az ágyba, hátha megtalálom.

-         Istenem! Csss – ébredt fel, láttam, hogy meglepődik, de hamar levágta, hogy őt szólongatom.

-         Daniel! - sírtam tovább, nem tudtam, hol is vagyok pontosan, melyik hely az igaz és melyik nem.

-         Itt vagyok – csitítgatott, hogy nyugodjak meg. – Itt vagyok melletted, nem megyek sehova, kicsim – mondta és közben még jobban átölelt. Magamhoz húztam, képtelen voltam meglenni az ölelő karjai nélkül, imádtam azt az érzést, amit kiváltott belőlem. Sose éreztem még ilyen mértékű biztonságot senki mellett. Belekapaszkodtam a pólójába, aminek V alakú kivágása volt és mivel erősen ráncigáltam már a fél mellkasa ki volt belőle. Feltornáztam magam, hogy egy egyenesbe essünk, őt pedig picit lejjebb húztam. – Rosszat álmodtál? – kérdezte.

-         Igen – néztem bele a szemébe, ami végre egy vonalban volt az enyémmel.

-         Itt vagyok, most már nem lesz semmi baj – annyira jól esett, amit mondott, képtelen voltam feldolgozni, hogy már nem ott vagyok Masonnel, pedig alig pár napot töltöttem ott.

-         Hol van anya? – pattantam fel egy pillanatra, mikor eszembe jutott, hogy Mason azt mondta, anya veszélyben van.

-         Jól van.

-         Mason azt mondta, hogy az apja az, akivel anya mostanában találkozgatott és, hogy veszélyben van - avattam be egy részébe a történetnek, most nem volt erőm az egészet elmesélni.

-         Nekem azt mondta, hogy amíg elvoltunk, addig járt itt a barátja, de nem engedte be, erőszakoskodni kezdett – féltem, hogy valami rossz vége lesz a mondatnak. – Megfenyegette, hogy kihívja a rendőröket és azután el is tűnt, úgy hogy szerintem nem fogjuk többet látni. – fejezte be, mire végre képes voltam kifújni az addig bent tartott levegőt. Megnyugodtam, hogy anyának nincsen semmi baja sem. Akkor mindenki biztonságban van. Megint ránéztem Danre, aki közben beletúrt szőkés hajába.

-         Megcsókolnál? – kérdeztem tőle, valójában nem tudom miért. Olyan földöntúlian vágytam az ajkaira, hogy muszáj volt értük esedeznem. Mikor Mason csókolt, akkor undorodtam, de ahogy Dan elnevette magát, és a hátamon nyugvó kezével közelebb hozott magához minden rossz érzés kiszállt a testemből. Majdnem összeért az ajkunk, talán, ha egy centi maradt kettőnk között, mikor valamit suttogni kezdett. A szemem le volt hunyva, harcoltam magammal hogy ne a koszos szobát lássam szüntelen, de Dan szavainak sikerült némiképp kihozni engem a képzeletemből.

-         Kérned sem kell, életem. Ha akarod, vedd el! – mondta, még mindig csukva volt a szemem, de éreztem, hogy mosolyog. Ő is csak rányomta telt ajkait a számra, ahogy Mason, annyira más volt. Éreztem, hogy kicsordul egy könnycsepp és lecsúszik a számra, ez így ismétlődött, nem szűnt meg a sírásom. Még mindig úgy kapaszkodtam Dan nyúzott pólójába, mintha az életem múlna rajta, és nem engedtem, hogy távolabb legyen tőlem, mint pár centi. – Azért ennyire rosszul nem csókolok – mondta mikor elváltam tőle, hogy tudjak néhány rövid légző gyakorlatot csinálni.

-         Biztos? – viccelődtem vele, de csak apró féloldalas mosoly telt tőlem.

-         Ne kötözködj velem! – röhögött fel, majd még egy csattanós puszit nyomott a számra.

-         Köszönöm, hogy itt vagy – mondtam suttogva magam elé, de mivel olyan közel volt, hogy majdnem az orruk is összeütközött, meghallotta.

-         Szeretlek – mondta és a keze a derekamra siklott. Lehunytam a szemem és azután már csak arra emlékszem, hogy még egy apró puszi csattan a számra.

*

Bementem az iskolába, ahol minden szem engem fürkészett, nem kellett volna meglepődnöm, hiszen végülis én voltam most az a lány, akit elraboltak, naná, hogy érdekesnek találtak. Lehajtottam a fejem és a kezem között jobban kezdtem szorítani a matek könyveket. Megálltam a szekrényem mellett, meredten bámultam be, már azt is elfelejtettem, hogy miért is jöttem ide, elvesztem a tömeg tekintetében, akik mind engem méregettek. Betettem a könyveket, becsaptam a szekrény ajtaját, majd ahogy hátrafordultam megpillantottam Mason szekrényét, a diákok hoztak virágot és letették elé. Volt, aki koszorút hozott, mindenki mással akarta kifejezni a gyászát iránta. Azon gondolkodtam, hogy vajon volt valaki igazán ismerte? Vagy ők is csak azt a Masont gyászolták, akit én ismertem? Megmerevedve bámultam az ajándék tömkeleget, az emberek csak mentek mellettem és mentek, nem vettem róluk tudomást, de ezt róluk nem lehet elmondani. Valaki lehajolt, hogy egy gyertyát gyújtson meg, az iskola területén ugyan tilos volt tüzet csinálni, de ez most kivételes eset volt.

-         Jól vagy? – hozott vissza a valóságba egy hang. A Britté.

-         Mi? – néztem rá hirtelen, esküszöm, úgy éreztem, mintha megint abban a székben ülnék, ahova Masonék betuszkoltak.

-         Jól vagy, Can? – nézett rám aggódva. Nem igazán érdekelt a mondanivalója, most nem.

-         Egy hét múlva van a temetése – mondtam rezzenéstelen arccal, mégis megcsukló hanggal.

-         Tudom – húzta el a száját, miközben válaszolt.

-         Elmész? – fordultam felé egy picit, nem teljesen, csak annyira hogy lássam ahogy a barna szemét le sem veszni rólam.

-         Nem. Te?

-          Nem - mondtam egyértelműen, de valójában megfordult a fejemben.

-         Jól vagy? – ismételte meg a kérdést, mert az előbb ne kapott rá választ.

-         Igen – néztem rá immáron teljesen éberen. Mason azt mondta Britt írta, hogy szálljak le Danről, de ha hazudott, akkor én leszek a hibás, hogy ezt feltételezem. És őszintén nem is hittem volna Masonnek, de a megérzéseim most azt súgták, hogy igaza van. Mindenesetre a témát nekem kell felhozni. – Britt?

-         Igen? – nézett rám. Meg akartam szólalni, mikor láttam, hogy mögötte kézen fogva megy egy pár, ismertem őket. Nicole és Adam. Jelentettem ki magamnak, szép pár voltak. Megálltak mellettem.

-         Sziasztok – mondták, Britt arca árulkodott arról, hogy meglepődött. Nem volt velük jóban egyáltalán és én is csak Daniel által ismertem őket.

-         Sziasztok – mondtam kedvesen, már amennyire telt tőlem.

-         Hallottuk, hogy mi történt – mondta Nicole, olyan bánatos szemekkel mondta, értékeltem, hogy ilyen kedves. – Nagyon sajnálom – húzta végig a kezét a vállamtól a könyökömig.

-         Köszi – válaszoltam. – És ti most együtt vagytok? – kérdeztem témát váltva és közben levezettem a szemem a kezükre, ami még mindig össze volt kulcsolva.

-         Igen – néztek egymásra egy pillanat erejéig, majd Adam egy kisebb ütést mért Nic fenekére, mindketten elnevették magukat, amitől nekem is mosolyoghatnékom támadt.

-         Örülök nektek – mondtam továbbra is bazsalyogva. Nicole közelebb jött és megölelt. Nem számítottam erre a reakcióra tőle.

-         Örülök, hogy Dannek sikerült megszereznie téged, szerintem jó barátnők leszünk – suttogta a fülembe, akaratlanul is elmosolyodtam, lehet, hogy félreismertem Nicole-t és valójában nagyon is jó ember. Habár a libidóján lenne mit csiszolni, de talán majd Adam mellett megváltozik.

-         Köszönöm –súgtam vissza majd elhúzódott. Megint rászegeztem a tekintetem, Britt dús barna tincseire és próbáltam megfogalmazni a kérdésem, hogy mit tudhat a levélről. Majd hirtelen, a folyosót bezengte a rádiósikoltó hangja. Az igazgató szólt bele, mint mindig kedvesen és fennkölten. Először nem is akartam figyelni, majd meghallottam, hogy szüntelen a nevemet ismételgeti.

-         Miss. Jackson, kérem, az igazgatói irodába – ismételte újra és újra, míg minden diák oda nem figyelt, volt, aki beintett, volt, aki csak szimplán magában káromkodott. Picit megijedtem, hogy mit is akarnak nekem mondani. Nem is tettem mostanában semmit, legalábbis nem tudtam magamban felidézni.

-         Később találkozunk – ölelt meg Britt. Nem tudtam rákérdezni és ez végtelenül frusztrált. De nem volt mit tenni, mentem az igazgatóiba. Bekopogtattam a zárt, barna, faajtón.

-         Szabad – hallottam, ahogy átszűrődik a hang az ajtón. Beléptem, semmi sem változott, minden milliméterszerűen ugyanazon a helyen pihent. Köszöntem és a megszokott székben helyet foglaltam. – Nos, először is szeretném elmondani, hogy mennyire sajnálom, ami veled történt- fejezte ki sajnálatát. Felhívott anyukád és mondta, hogy jobb lenne, ha pár napot otthon töltenél és én is egyetértek ezzel a javaslattal – vágott bele egyből a közepébe.

-         Mi? Ne, én jól vagyok – meg akartam győzni, mivel semmi kedvem nem volt otthon egyedül várni, hogy jobban legyek. Szerettem idejárni.

-         Sajnálom, de ez nem kérdés volt, már megbeszéltem mindent anyukáddal, kérlek, pakolj össze és egy hét múlva találkozunk – húzta gyengéd mosolyra a száját, kedves dolog volt, amit tenni próbált, de nem éreztem, hogy ezzel egy szemernyit is segítene.

-         Köszönöm – mondtam azért formalitásképpen majd elmentem.

*

Lassú tempóban nyitottam be a házba, ahol anya volt egyedül. Éppen a tévét bámulta, hozzátapadtak a szemei, még azt sem vette észre, hogy megjöttem.

-         Szia – leheltem magam elé, nem is tudom miért, mert semmi nem történt. Odaléptem anya mögé, aki erre összerezzent a félelemtől, engem is megijesztett, sosem láttam még félni, de most a szemében volt egy apró csillanás, ami azt sugallta, hogy retteg, ez engem is kezdett kiakasztani.

-         Szia – tartotta még mindig a kezét a szívén, majd a szemem a tévére kalandozott megint, rés rájöttem miért fél annyira anya.

-         Találtak egy holttestet a kisvárosi terem bokszterme alatt, kiderült, hogy az elhunyt nem más, mint a már több államban körözött második Mason Jones. Viszont a szintén körözött idősebb Jones még mindig szabad lábon van, a rendőröknek sikerült az ő vérét is beazonosítani, de semmilyen más nyomot nem sikerült felfedezni. A nyomozás folytatódik. Ha bárki látja…- nem hallottam többet, mert anya kinyomta a tévét.

-         Ő még szabad lábon van? – nézett rám hisztérikusan. Nem tudtam mit mondani, a válaszom csak még jobban kiakasztotta volna, azt pedig nem akartam. Ezért néma maradtam, de ez beszédesebb volt mindennél, amit mondhattam volna. Anya szeme könnyekkel kezdett megtelni, de most nem érdekelt. Mérges voltam. Hazarángattak az iskolából és még mindig ez a téma. Mason, gondoltam rá vissza, egyszerűen görcsbe rándult a gyomrom és elfogott a pánik már csak a neve miatt is. Mérges voltam rá, amiért ezt tette, amiért azt állította, hogy mindenki hazudik nekem, a családom, a barátaim, mérget éreztem, iszonyatos haragot, nem tudtam higgadt maradni. Felszaladtam a szobámba, és magára hagytam anyát. Ledobtam magam és a táskát is a szoba legmesszebb lévő szegletébe repítettem. Pár perc néma csend után motoszkálást kezdtem hallani, egyből az ajtó felé néztem, de nem onnan jött a hang. Kinyitottam ablakom, Dan volt lent, pont mikor először járt a házunkban, csak most remélhetőleg józan állapotban jött. Nem éreztem jól magam, de nem akartam elküldeni.

-         Szia – mondta és közben elkezdett felmászni, nem volt nehéz dolga, hiszen a fa ága egyenesen a szobám ablakához vezette.

-         Szia, miért nem jössz az ajtón? – kérdeztem, persze feleslegesen, mert mire kimondtam már bent is volt.

-         Így viccesebb – mondta huncut mosollyal. Nem volt igazán kedvem nevetni, csak azon járt az eszem, hogy nem sokára Mason temetése lesz és hogy apám megint elment. Olyan volt, mint egy világ omlott volna össze bennem, igazából össze is omlott.

-         Mi a baj? – kérdezte tőlem és közben lehuppant az ágyamra, olyan volt, mint egy játékos kisgyerek, amit szerettem is benne, csak éppen most nem tudtam átadni magam a mókának.

-         Apám – mondtam őszintén. Nem is gondolkodtam, nem is agyaltam, hogy milyen szavakat formál a szám, csak egyszerűen mondtam, ami a szívemben volt. – Eltűnt már megint.

-         Én… hagyjuk – nézett félre a távkapcsolót szorongatta.

-         Nem, mondd! – hangzott egy kicsit keményen, de nem tette szóvá csak babrált továbbra is azzal a valamivel a kezében.

-         Szerintem felejtsd el, mármint már egyszer elhagyott nem? Miért kellene aggódnod miatta? – kérdezte kicsit vádlón. Nem értettem mire fel a nagy ellenszenv. Tudtam, hogy nem kedveli, mivel nem volt valami szívélyes az első találkozásuk sem, de ettől függetlenül még az apám volt. Vagyis, azok a dolgok, amiket elkövetett az szörnyű és mind a család ellen van, de mégis az apám.

-         Hogy felejtsem el? Miért felejtsem el?

-         Hagyjuk, én nem szóltam semmit…- terelte volna el a szót, ami még jobban dühíteni kezdett engem.

-         Nem, mondd csak ki, hogy egy utolsó szemétláda az apám, hogy miket megtett, és még csak a felét sem tudod…- néztem el egy kicsit, mert képtelen voltam tartani a szemkontaktust vele. – Mondd ki, hogy gyűlölöd, hogy nekem is gyűlölni kéne, hogy pont olyan vagyok, mint ő, hogy ugyanezek lesznek a hibáim és újra és újra csalódnom kell és csalódást okoznom. Mondd, hogy egy bolond vagyok, hogy aggódom.

-         Mi? De…- kezdte volna.

-         El akarok menni Mason temetésére – vágtam a szavába, meglepődött, vagyis inkább lesokkolódott.

-         Mi van? – állt fel, kezdett ő is kiakadni, de még közel sem tartott ott ahol én.

-         El akarok menni!

-         Nem! – mondta határozottabban, mint én.

-         Nem tilthatod meg nekem! – mondtam komolyan és úgy is éreztem.

-         Dehogynem, ha az expasidról van szó, aki ki akart nyírni, akkor igenis megmondhatom. – kezdett el hevesen gesztikulálni.

-         Ne akard már irányítani az életemet, el tudom dönteni, hogy mi a helyes, sokkal felelősebb döntéseket hozok álmomban, mint te a való életedben valaha – mondtam ki egy szusszal. Most is előbb járt a szám, mint hogy gondolkodtam volna.

-         Ezt hogy értsem? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

-         Úgy, ahogyan mondtam. Ne bocsássak meg az apámnak? Miért? Neked is megbocsátottam, mikor a kurváiddal vártál engem, csak azért, hogy bánthass.

-         Nem így történt, te is tudod! – mondta és a karom után nyúlt, amit egy magabiztos rántással kitéptem a karmai közül.

-         De.

-         Mi van veled? Már régen volt és egyszer sem hoztad fel azóta.

-         És az azt jelenti, hogy rendben van?- kérdeztem vissza, teljesen ellene voltam.

-         Na, jó, én ezt nem hallgatom tovább, nyugodj már meg – jött volna közelebb, de ahogy ő közeledett én távolodtam.

-         Nem, igazad van, Inkább, menj el! – mondtam és közben elnéztem, nehogy a bánatos barna szemeinek sikerüljön meghatni a szívemet.

-         Mi? Ezt most mind az apád miatt? – kérdezte felháborodva.

-         Nem, azért mert egy utolsó rohadék vagy, aki megbántott és valószínűleg meg is fog.

-         Nem tudod, mit beszélsz, teljesen ki vagy akadva! – öntötte el a méreg az agyát. Nem igazán érdekelt most a véleménye. Mérges voltam mindenkire magam körül. Masonre, hogy elmondta az igazságot. Apára, aki feldúlta újra az életemet, amit tökéletesnek hittem. Anyára, aki hazudott, Brittre, amiért szintén csak hazudott és manipulált engem. Dan pedig talán csak egy hiba volt, hiába érzem magam biztonságban vele, ő egy hazug bűnöző, semmi több. Annyira izzott a lelkemben ez a düh, hogy a sírás kapujában álltam, le tudtam volna dönteni egy épületet a puszta két kezemmel - legalábbis most így éreztem- nem volt még ilyen soha, de most intenzívebb volt mint bármi. Egyszerűen csak álltam ott és éreztem, hogy sírnom kell, éreztem ahogy az ereimben áramlik a méreg, amit ki kell adnom valahogy. Semmi nem volt rendben.

-         Nem, talán most vagyok a legjobban, most látok a legtisztábban. Mason már átvert, nem várom, meg míg te is megteszed. Menj el, kérlek!- néztem a kijárat felé, és szándékosan nem őrá.

- Tényleg így érzel? - nézett rám, tudtam, anélkül hogy én is rá emeltem volna könnyáztatta tekintetem.
Igen - mondtam, nem gondolkodtam, most sem, a szavak ömlöttek a számon, nem volt gátlásvonal, bele sem gondoltam, hogy így érzek-e, de ebben a rövid pillanatban azt akartam, hogy legyen vége, mert féltem, féltem, hogy újra megtörténik velem minden, és ennek már a gondolata is fájt. Ezért igent mondtam.- Jobban tennéd, ha megpróbálnád Nicole-lal, hátha ő még téged választ Adam helyett. – mondtam neki flegmán. Már éppen elkezdett kimászni az ablakon, de tudom, hogy még hallotta, ami mondtam neki. Nem válaszolt csak elment ugyanúgy, ahogy jött. Visszaültem az ágyra és lefeküdtem. Magamhoz szorítottam a plüsscsibémet, amivel minden este aludtam még pár éve. Behunytam a szemem, próbáltam nem abban a kicsi székbe képzelni magam, próbáltam nem mérges lenni mindenkire, akit eddig a családomnak hittem, de nem ment. Visszagondoltam, mikor apa elvitt a vidámparkba és megmondta, hogy megnősül. Mikor Dan azt mondta nekem először, hogy szeret. Elsírtam magam, mert már nem volt meg az az érzésem, ami akkor. Nem éreztem, hogy boldog vagyok, és nem éreztem azt sem, hogy biztonságban lennék, magányt éreztem, magányt, ami határtalannak tűnt. Mélyeket lélegeztem és hagytam, hogy az álom elvigyen magával. Azt kívántam bár fél évvel ezelőtt lenne, mikor még boldog voltam. Nem volt semmi, csak a matek dolgozat, ami miatt aggódnom kell. Kifújtam a levegőt még éreztem, hogy egy könnycsepp végig fut az arcomon, de semmi más nem rémlik abból az éjszakából.