2014. november 16., vasárnap

Elment

27. fejezet


Nem tudtam tisztán gondolkodni, úgy suhantam, mintha a fénysebességet akartam volna legyőzni. Nem volt kifejezés a ködre, ami elborította az agyam. Egy idő után nem számoltam az embereket, akiket majdnem vagy ténylegesen fellöktem, sem a horzsolásokat, amiket szereztem. Olyan önkívületi állapotban értem a kórházi pulthoz, hogy azt sem tudtam, hogy teltek a percek a háztól ide. Volt már hogy a távolban lévő pontok olyan homályosak voltak, olyan bambultan meredtél a távolba, hogy tisztán láttad magad előtt, ahogy lejátszódik egy jelenet? Mert velem most pontosan ezt történt. Láttam magam előtt, ahogy elhajtottam Dant, újra és újra hallottam a szavaimat, és most először tudatosult is bennem, hogy volt súlya annak, ami mondtam. Abban a pillanatban felemésztett a düh, a düh, a keserű düh, hogy ilyen felelőtlen és ilyen éretlen vagyok, hogy nem gondolkodom, mielőtt nyílt volna a szám szólásra. Mikor eligazítottak a recepción egy pillanatra megálltam az ajtó előtt és a kilincs auráját simogattam. Közben hallgattam, ahogy a lélegzetem egyenletesre vált és megszakad a zihálásom. Mérhetetlen méreg volt bennem saját magam iránt, bűntudat, hogy mit mondtam, és hogy hallania kellett, amit egy gyenge pillanatomban rákiabáltam. Olyan gyerekes volt az egész helyzet. Csönd volt, ahogy felhagytam a hangos szuszogással. Ez a csend rémisztő volt dermesztően félelmetes, nem tudtam mi vár rám az ajtón túl. Lassan fordítottam el a kilincset, igazán drámaira vettem a figurát, de nem szándékosan. Ahogy belátást nyertem a fehér ajtón túlra meglepett a látvány. Dan éppen bőrszerkóban, mérges tekintettel erősen nyomta bele a ruháit egy látszólag túl kicsit táskába. Megnyugodott egy kicsit a lelkem, mert a legrosszabb verziók játszódtak le a fejemben, hogy mi lehet vele. De látszólag kutya baja sem volt. Viszont az arca nem árulkodott másról csak dühről, de azt nagyon tisztán, szerintem nem is hallotta, ahogy benyitottam, olyan halkan tettem. De hangosan zártam be, hogy a barna tekintete mindenképp megtalálja a törékeny testemet a kis, túlzsúfolt szobában. Úgy lett, ahogy akartam. De hiába vett észre, még abban a pillanatban vissza is siklott a szeme az ökölben megfeszülő kezére és a benne tartott táskára. Nem tudtam mit mondjak, de egy biztos volt: a csendet meg kellett megtörni.
-      Jól vagy? Hívtak, mert én vagyok megadva…- kezdtem el és közben még mindig szorongattam a telefonomat, csoda, hogy nem tört eddig ripityára.
-      Tudom, megfeledkeztem róla, hogy téged adtalak meg, sajnálom – nézett rezzenéstelenül és érzelemmentesen a Nike táskára. Pár perc néma csönd után megint megszólaltam, de nem voltam túl kreatív.
-      Mondj valamit, kérlek –néztem rá szánakozva, bántam minden bűnömet, minden nem meggondolt szót, amit kimondtam.
-      Mit szeretnél, mit mondjak neked? Elküldtél engem, úgy viselkedtél mintha ellened lennék, mintha csak bántani akarnálak téged – a szavai úgy értek, mint egy szélütés.
-      Nem, én nem… csak…- néztem félre, most persze nem találtam a megfelelő szavakat. Egy másodperc alatt lejátszódott a fejemben az elmúlt napok minden gyötrő pillanata és visszanyeltem a könnyeket, amik már égették a torkomat.
-      Tudod, talán igazad volt – nézett rám végre, de bár ne tette volna, mert csak annyit látott, hogy magabiztosan intek a fejemmel nemet újra és újra. Az arcom pirosodott, tudtam, mert ahányszor rám nézett, mindig zavarba jöttem, mintha meggyújtottak volna. A kezem hideg volt, nem mert fáztam csak már libabőrös lettem. Közelebb mentem egy lépéssel és a keze után nyúltam.
-      Nem volt igazam, sosincs igazam, ezt te is tudod - szöszmötöltem a kezemben a pulcsimmal. Az ujja megint az állam alá siklott, gyengéden emelte egy síkra a tekintetünk.
-      Azt akartad, hogy ne bántsalak, nem foglak, ígérem – engedte le a kezét, ami eddig olyan selymesen simult a bőrömhöz, hogy egy percre megszűnt az izgalmam. A szemében láttam valami igazán szomorút, valami mintha más lett volna benne. Tudtam mit akar mondani és a testem minden porcikája tiltakozott, mert nem akarta hallani. – Vége van – szorított rá a Nike-ra és sietve az ajtó felé indult, nem tudtam mit szólni. És megadták nekem a kegyelemdöfést, a tőr már napok óta a szívemben volt és mindenki csak forgatta a lelkemben. Hallottam magamban újra és újra, hogy vége van, de nem akartam elhinni. A szobának pont olyan illata volt, mint neki, ki akartam innen jutni, ez az illat, mintha eltömítette volna a légzőnyílásom, nem tudtam levegőt venni. Ki akartam menekülni innen. Gyengének éreztem magam, gyengébbnek, mint valaha. Összetörtem. Valahogy haza baktattam, de ellentétben az ide úttal, ennek az összes hosszú percére emlékszem, mert minden másodperc fájt és egyre kínzóbb lett. Csürüszköltem, már a lábam sem volt erőm rendesen felemelni, mikor pedig végre láthatóvá vált a házam a távolból, egy örömteli szívdobbanás volt a reakcióm. Otthon megint egy váratlan ember fogadott, már kezdett betelni a pohár, és látszott is rajtam.
-      Úristen, jól vagy?- szorított magához az aggódó Britt. Nem méltattam válaszra, mert elég volt rám nézni, hogy megértse, hogy érzem magam. Halottam a híreket, nagyon sajnálom, Daniel jól van? – nézett rám továbbra is aggódó szemekkel.
-      Kutya baja, nem tudom, hogy volt-e egyáltalán balesete – mondtam tényleg megfontolva az észrevételem, mert egy karcolás sem volt rajta.
-      Mi? Balesete volt? – ugrott fel a kanapéról, pont abban a pillanatban, hogy én leengedtem magam.
-      Igen, de nincs baja. De akkor te mire gondoltál? – néztem rá összezavarodva.
-      Candice, te nem tudod? – nézett rám aggódva, olyan aggódva, hogy azt hittem most vagyok életem utolsó perceiben. – Én…- nézett körbe a szobába, járkált le-fel, mint egy idegbeteg, de úgy is nézett ki. Szaporán vette a levegőt és olyan Brittesen ideges volt.
-      Mondd már! – rivalltam rá, de valójában már remegett az egész testem az izgalomtól.
-      Meghalt, érted?- nézett rám, és olyan volt az arca, mintha egy 2 tonnás sziklát ejtett volna ki a kezei közül, megkönnyebbült.
-      Ki? Britt? Ki? - üvöltöttem rá.
-      Daniel anyukája – mondta és a szeméből kigördült egy könnycsepp, az én szívem egy ütemet kihagyott dobogni. Már értettem miért volt ilyen Dan.

Teltek a napok, hetek, másból sem álltak, mint tanulásból. Eljött az év végi vizsgák időszaka, a tanulók rémálma, de nekem most nagyon is jól jött. Elterelte a figyelmem mindarról, amivel nem akartam törődni. Dant senki nem látta, azóta, hogy mi beszéltünk, én sem tudtam hova tudott így eltűnni, hiszen Emmették már vagy tízszer voltak a lakásán és minden cucca érintetlen. De ő nincs sehol. Még mindig fájt minden, de tudtam, hogy Dannek ez még százszor rosszabb. Nem akartam ezzel foglalkozni. Visszatereltem a gondolataimat a matekra, ami ehhez a bonyodalomhoz képest gyerekjáték volt. Tanultam, már hetek óta nem mozdultam ki, nem beszéltem Brittel, sem anyával. Senkivel sem, ami azt illeti. Apához még nem volt erőm bemenni, mert félek a viszont találkozástól. A Mason üggyel kapcsolatos pletykák még mindig szállingóztak, de vegyültek a Dannel kapcsolatosakkal is. Szóval most megnyomtam a szünet gombot és próbáltam azzal törődni, hogy az egyetemi felvételimen minél jobb jegyek legyenek.
 Az egyik átlagos napom volt, éppen jöttem ki föciről, mikor Brittbe ütköztem. Legutóbb mikor nem beszéltünk hetekig az azért volt, mert elutaztak a családjával és nem volt térerő ott az isten háta mögött ahova cipelték, de ez most más volt. Nem akartam vele beszélni. Nem tudtam mit mondani. Ki akartam térni az elől, hogy beszélgetnem kelljen vele, de ő nem így érzett velem kapcsolatban.
-      Ha van kedved, ma este az erdőben mindenki tábortüzet gyújt és…- nem is hallottam tovább a mondatot, mert hirtelen belém hasított a felismerés, bűntudatom volt, hogy ennyi időbe telt rájönnöm, hogy hol is van Dan, mikor a napnál is világosabb.
-      Az erdő…- mondtam majd szabadkozva eltűntem előle. Úgy szedtem a lábaim, hogy már fájt mind a kettő. A cuccom a szekrénybe hajítottam és igyekeztem minél gyorsabban kijutni az iskolából. Egy taxival pillanatok alatt ott voltam. Nem is olyan régen Dan elvitt oda, azt mondta ez a kedvenc helye, mert még az anyukájával járt oda. Tudtam, hogy ott kell lennie. Nem lehet máshol. Amint kifizettem a taxist, aki itt hagyott a semmi közepén kezdtem elbizonytalanodni, de nem akartam, hogy ez letörjön. Hetekig a földbe dugtam a fejem és próbáltam nem törődni azzal, hogy hogyan érzek, de nem tehetem ezt többet. Síri csend támadt mikor már a taxi is kikerült a látókörömből. Kifújtam a levegőt és egy kicsit megkönnyebbültem. Arra az útra léptem, amin legutóbb ő vezetett, felismertem a fákat, aztán megláttam a hidat és alatta a kis patakot. Odafutottam, és próbáltam nem elesni közben. A közepén megtorpantam és körülnéztem hátha meglátom valahol Dant. Nem látta embert sehol sem, kétségbeesetten forgolódtam körbe hátha mégis meglátom valahol. Már kezdtem szédülni mikor eszembe jutott, hogy innen lementünk nem is olyan messzire, ott vettem észre a fát, amibe bele van vésve a neve. Azonnal futottam tovább, a szívem a torkomban dobogott. Mikor már majdnem ott voltam lassítani kezdtem, mert nem bírtam szusszal. Kicsit fújt a szél, nem volt hideg, csak kellemesen dideregtető. Belekapott a hajamba és játszott a kis hullámaimmal. Elfordultam az ismerős fa felé, és rálátást nyertem egy férfira. A földön ült, annak a fának a tövében, ami Daniel B. van firkantva. Ismertem őt, lassan és kicsit akadozott lélegzettel megközelítettem. Leültem mellé, a koszos, leveles földre és én is a fának támaszkodtam. Ránéztem és pár pillanat múlva ő is rám. A kezem megtalálta az övét és éreztem, ahogy összefonja az ujjainkat. Megint rendesen lélegeztem, hosszú hetek után, végre megint rendesen áramlott a tüdőmbe az oxigén. A bőre érdes volt és hideg, mégis olyan simogató volt újra a hozzáérni. Ahogy éreztem a testének közelségét megint boldogság töltötte el a lelkem, mintha nem is éltem volna meg az elmúlt heteket. Kezdte erősen szorítani a kezem, de nem akartam megtörni a csendet, ezért inkább csak felé fordultam és belenéztem a szemébe, meggyötörtebb volt, mint valaha, pedig Daniel Black azért sok dolgon keresztül ment már élete során.


Daniel

Szokásosan mentem ma is anyához, hogy meglátogassam, picit korábban érkeztem, de legalább tovább maradhatok. Nem éppen vígan vágtattam a termek mellett, nem néztem senkire sem, csak mentem az ismerős irányba. Már vagy ezerszer jártam erre, akár csukott szemmel is eltalálnék anyához. Azon jártak a gondolataim milyen lenne, ha egyszer még a kórházból is kihozhatnám, mennyi mindent mutatnék neki, elvinném a régi közös helyünkre is. Mikor megérkeztem a terem elé meglepődötten leszűrtem, hogy anya nincs bent, körbenéztem, hogy valóban a jó úton jöttem-e, de most már idegesen nyugtáztam, hogy nem én rontottam az irányt. Kezdtem mérges lenni, benyitottam minden terembe, amit csak láttam, nagy hévvel kitártam minden ajtót és benéztem mögéjük, de sehol sem láttam anyát. Majd találtam egy ajtót, amit nem tudtam kinyitni- zárva volt- rángattam, egyre erősebben, kezdtem elveszíteni a józan eszemet, csak arra tudtam koncentrálni, hogy anya az ajtó mögött van, és hogy látnom kell őt. Mire észbe kaptam egy hatalmasat rúgtam az ajtóba, ami egyenesen a földre terült. Nem is gondolkodtam, viszont mikor a nővérek, akik nem messze álltak, látták, hogy mit csinálok, elkezdtek nyugtatgatni, igazából semmi szükség nem volt rá.
-      Uram, kérem…- nyúlt volna utánam az egyik, de gyenge volt és semmire nem ment az erejével ellenem.
-      Hol van az anyám? – kérdeztem miután benéztem a zárt ajtó mögé és csak több zsák lepedőt és pelenkát találtam a túl oldalon. Dühösen közelítettem meg a nővért, akinek a szemében félelem volt, nem volt oka rá, én még életemben nem ütöttem meg nőt és nem is terveztem, hogy vele fogom kezdeni.
-      Nyugodjon meg – mondta riadtan, de inkább ő szorult volna nyugtatásra.
-      Ne mondogassa ezt, én nyugodt vagyok, csak az anyámat akarom látni, itt fekszik 10 éve, 2 hónapja és 5 napja, ne mondja, hogy most jutott eszükbe termet cserélni, mert menten kiakadok – és igen jól gondolja, ez még nem a kiakadós rész volt- kacsintottam felé, mire a riadt arckifejezése még inkább tartózkodó lett. Már éppen arra készültem, hogy folytatom a termek ellenőrzését, mivel a nő egy árva szót sem mondott, mikor láttam, hogy Dr. Abby rohanva közelít felénk. A vörös haja lebegett és az ideges arckifejezése sem nagyon nyugtatott meg.
-      Mi történt? –nézett a riadt nővérkékre. – Jól vannak? - érdeklődött igazán kedvesen, de nekem most nem volt időm a lelkizésre.
-      Jól, de hol az anyám? – mentem közelebb az orvoshoz. Lenéztem rá, mert alacsonyabb volt, mint én, de ettől ő egy pillanatra sem rettent meg. Bátor volt.
-      Gyere velem, elviszlek hozzá! – mondta selymes hangon, végre valaki mondott valamit.
-      Hódolatom hölgyeim – kacsintottam a megkukult lányokra, akik még mindig döbbent arckifejezéssel néztek rám.
-      Takarítsanak fel, hívják a karbantartót és nyugtassák meg a betegeket, hogy nincs semmi baj – adta ki a parancsot magabiztosan most is – mint mindig – Dr. Abby.
-      Ja, igen, bocs a fennforgásért – kiabáltam még utánuk, de még mindig nagyon ideges voltam, aggódtam és nem tudtam mit kezdeni a haraggal, ami ilyenkor tombol bennem. – Mi ez az egész őrület? Miért vitték el anyát? – néztem immáron a doktornő szemeibe, amik még mindig gyanúsan szomorúak voltak. Ezzel engem kiakasztott, a türelem amúgy sem volt az erősségem.
-      Nézd, megmutatom, hogy hol van, de előtte beszélnem kell veled! – mondta és azt hittem bele is kezd, de csöndben jártunk végig két folyosót. Átléptük a Sürgősségi táblát, és kezdtem megint egyre feszültebb lenni. A kezem ökölbe szorult, mikor hirtelen megállt az eddig vágtató test mellettem. Én is megrekedtem. Ránézett az ajtóra, átnéztem az üvegen, először csak magunkat láttam, de aztán kirajzolódott anya teste az üvegen keresztül. Megint gépekre volt kötve, ami nem sejtett semmi jót. A kezem a kilincsre siklott és már majdnem elfordítottam mikor megállítottak. – Nézd, akartalak hívni, csak előbb jöttél, mint szoktál és nem volt időm. Anyukádnak tegnap megállt a szíve – nézett rám mintha próbálná enyhíteni a rám nehezedett súlyt, mindössze egyetlen együtt érző pillantásával. - Nehezen, de sikerült megmentenünk, de a sürgősségire kellett hozni és itt is fogjuk tartani amíg…- megcsuklott a hangja, majd lassan leemelte a kezem a kilincsről, amit eddig úgy markoltam, mintha az életem múlt volna rajta. A másik kezével megigazította a szemüvegét és a tekintetét a földre szegezte. Ismertem ezt az arcot.
-      Mi a lényeg? – néztem rá és tudtam, hogy pontosan tudja, mit érzek, nem tudtam elrejteni, hogy éppen most töri össze a szívem. Már ha egyáltalán el hisszük hogy Daniel Blacknek van szíve.
-      El kell tőle búcsúznod, mert nem éli meg a holnapot…- mondta és közben egy rövid pillanatra a lábam megremegett, tíz éve ettől a mondattól rettegek, de még mindig nem voltam kész rá, hogy halljam. A körmöm a bőrömbe mélyedt, hogy le tudjam egy pillanatra küzdeni a fájdalmat, ami most mind az ereimben folyt. Éreztem, hogy égeti a bőröm a fájdalom, hogy a szívem most megtört. Magához ölelt, én is megszorítottam, de uralkodtam magamon, és nem teljes erőből, hogy ne fájjon neki. – Addig maradsz, amíg csak szeretnél – nézett rám a szemüvegén keresztül és közben kinyitotta nekem az ajtót. Leültem a székre, ami közvetlen az ágy mellett volt, kényelmetlen volt és pici, de sehol máshol nem ültem volna szívesebben. Kába volt, de mégis tudta, hogy én vagyok.
-      Daniel, drágám – mondta és közben megjelentek a gödröcskéi az arcán.
-      Szia, anya – néztem fel rá, olyan érzés fogott el, mintha a múltam egy részét veszíteném el. Mindkét kezét megszorítottam és puszikat kezdtem el rájuk hinteni, végtelen mennyiségben. – Tudod, bármi is történjen, itt leszek veled…- néztem rá és próbáltam megnyugtatni.
-      Jól vagyok – hazudta most is rezzenéstelen arccal. – És te hogy vagy? – kérdése hallatán nevetni kezdtem, ugyanakkor könnyek gyűltek a szemembe.
-      Minden rendben – utánoztam én is, de ő átlátott rajtam.
-      Ennyire rossz minden? – nevetett fel egy aprót, ez a nevetés, ez az angyali muzsika olyan megnyugtató volt.
-      Mindent megoldok, de most rólad fogunk beszélni – néztem rá meghatottan. Órákon át beszélgettünk, minden pillanat egyben nyugtató volt és frusztráló is. Már éjfél volt, a szemeim majd leragadtak, ezzel szemben ő nem látszott fáradtnak. Órákon keresztül beszélgettünk, csak sikerült kiszednie belőlem mindent. Még Cany-vel kapcsolatban is. Hátradőltem a kényelmetlen székben, már nem éreztem a fenekem. – Istenem ez a szék, bassza meg, mintha egy szögesdróttal teli párnán ülnék – derültem fel, de meg sem hallottam a saját röhögésem, mert anya kezdett el fennhangon kacagni. Meglepődve néztem rá, ez a nevetés, már olyan régen nem hallottam. Apa tudta mindig így megnevettetni, büszke voltam, hogy egyszer nekem is sikerült az életben.
-      Ezt pont úgy hangzott, mintha az apád mondta volna- jelentette ki olyan dallamos hangon. – Örülök, hogy hasonlítasz rá, nem mindenki tudta, de ő volt a legbátrabb és legokosabb ember, akit ismerhettem. Mikor meghalt és rád néztem mindig őt láttam magam előtt, olyan szörnyen hasonlítottál rá.Még most is.
-      Ezt már mondtad – kuncogtam fel, de valójában nem volt vicces csak még egy darabka múlt, ami kínzott. Időközben már igen kezdett leragadni a szemem, túl késő volt, hogy teljesen ide tudjak koncentrálni.
-      Aludj nyugodtan – nézett rám és közben elsimította a haját a füle mögé.
-      Én nem akarok elaludni – mondtam őszintén, de elég kimerülten.
-      Auuuu! – jajdult fel. Mire az én szemem rögtön kicsapódott. Azonnal felálltam, olyan hévvel, hogy majdnem azt a kibaszott széket is fellöktem.
-      Hol? – kérdeztem aggódva-üvöltve-. Bámultam rá, mire mosolyogni kezdett. Nem értettem, mi a fasz van.
-      Csak vicceltem Daniel, ne legyél ilyen merev – mondta mire én kifújtam a levegőt és visszaestem a székre. Megkönnyebbültem, de ez a pillanat pánik nem tett jót nekem.
-      Soha többet ne csinálj ilyet – fogtam a kezem közé az arcomat.
-      Nézz rám! – mondta kedvesen, pedig parancsolt. Engedelmeskedtem neki. – Tudtuk, hogy ez eljön és több mint sok időd volt rá felkészülni, édesem, szeretlek és foglak is, nem számít, hogy mi történik velem, vagy, hogy te mit teszel, az anyád leszek, egy óra, egy nap és egy év múlva is. Nem számít, hogy mit teszel, hogy kivel leszel, hogy kinek adod a gyűrűmet, mert tudom, hogy jó döntést fogsz hozni. Hiszek benned, ha meghalok… - csuklott meg a hangja, de nem azért mert őt rémítette ez a szó, hanem mert az én szemem lábadt könnybe e szó hallatán újra. Dr. Abby kopogtatott az üvegen olyan halkan, hogy majdnem meg sem hallottam. Én egy halvány mosollyal az arcomon próbáltam a tudtára adni, hogy nyugodtan bejöhet. Megszorította anya vállát majd leült a sarokban egy sokkal kényelmesebbnek látszó fotelba. – Szívem, te vagy a mindenen, de el kell engedned engem, rendben? – folytatta anya, kérdően nézett rám, mert nem költői kérdés volt, tényleg választ várt rá.
-      Én…- kezdtem bele, pedig nem tudtam, hogy mit akarok mondani.
-      Fáj a bal kezem, nyilall bele a fájdalom – mondta olyan ártatlan tekintettel, nem értettem, hogy miért pont ő, hiszen olyan erős, olyan kedves és őszinte, nem érdemelte ezt.
-      Itt az idő, Daniel – kelt fel Dr. Abby és egyik kezével engem a másikkal anyát simította meg. Jól esett, de semmit nem segített.
-      Nem! Nem lehet! – mondtam olyan hangosan, ahogy csak jött a számon a hang. Közben a szemem megtelt könnyel, homályossá vált előttem minden.
-      Fiam, szeretlek – mondta egy utolsó szusszal, mire ökölbe szorult a kezem, odahajoltam a füléhez és eltúrtam a barnás haját a füle mögül. Belesúgtam valamit. Közben még szorította jobb kezével az enyém, de olyan erőtlen volt, hogy szinte nem is éreztem. – Fáj… - mondta és egy csepp könny futott végig az arcán, annyira el akartam venni a fájdalmát. Bármit megtettem volna.

-      Anya, vegyél egy nagy levegőt, okés? Csak vegyél egy mély levegőt, kérlek kérlek, anya, szépen kérlek…- anya tekintete már nem volt éber, ő nem látta, de a doktornő valamit beadott neki és mikor vett egy nagy levegőt egyszerűen eltűnt az arcáról minden fájdalom nyoma, az arca megint olyan volt, mikor megnevettettem, boldog volt. Aztán lassan már nem éreztem azt a gyengéd szorítást sem, anya keze kicsúszott az enyémből. A szeme egyszerűen ragyogott, boldognak látszott. – Szeretlek téged, anya – mondtam utoljára, majd anya teste felé borultam, aki már nem érzett semmit, nem kellett fájdalmat elviselnie többet. Zokogni kezdtem, férfi voltam, Daniel Black, de ez mit sem jelentett.

2014. november 8., szombat

A temetés

26. fejezet

Candice


Kopogtak. Már majdnem készen voltam az indulásra, nem tudtam ki lehet az, mivel mindenkivel összevesztem a tegnapi nap folyamán, aki csak a közelemben volt az elmúlt 18 év alatt. Éppen a tükörben néztem magam, mert az utolsó simításokat végeztem, hogy megfeleljen a kinézetem Mason temetésére. Csak el kellett döntenem, hogy melyik nyaklánc legyen a kettő közül, ami az ágyon hevert. Lehet, hogy részletkérdés volt, de mindenre ügyelnem kellett. Nem tudom, hogy miért akartam annyira elmenni, tudom, hogy nem voltunk barátok Masonnal, csak egy hazug, őrült fiú volt, de úgy éreztem, hogy tartozom neki, az apám tönkretette a családját, az életét. Búcsút akartam inteni és elfelejteni, hogy valaha egy szót is váltottunk. Nem is törődtem a kopogással, de a vendégnek volt elég bátorsága így is bejönni. A tükörből szépen lassan láttam, ahogy a test kirajzolódik az ajtó mögül. Koszos, lyukas bakancs, márkás, de már szakadt farmernadrág. Az inge kilógott és a sáros zakójához volt tapadva. Az arca olyan megviselt volt, mint a ruházata, nem is csodáltam. A kezében egy üveg whisky-t tartott, habár már félig üres volt. Megijedtem, ahogy a szeme végigsiklott a ruhámon, vagyis inkább rajtam. Szemérmetlenül mért végig, pont olyan volt az arca, mint Masoné, csoda, hogy előbb nem vettem észre a köztük lévő hasonlóságot. Ahogy állt, amilyen arcot vágott, mintha Mason állt volna előttem, csak éppen idősebb kiadásban. A szívem zakatolt, tudtam, hogy bosszút akar, meg is ölhetne épp most, épp itt. Megtehetne bármit. Mason apja.
-      Hol van anya? – néztem rá kérdően, mert nem hittem, hogy csak úgy felengedte volna hozzám egy rövid csevejre.
-      Nekem vannak kérdéseim, kicsike! – lóbálta az italt a kezében, lépett egyet-kettőt felém, már a lépései sem voltak stabilak. – Mond csak, te kis tökéletesség – állt meg egy centivel előttem, éreztem a leheletében a cigit, az alkoholt, a gyomrom kavargott ettől a keveréktől. – Nincs bűntudatod? Hogy miattad és az apád miatt meghalt a fiam, te kis utolsó álszent kurva, mondd, hogy érzed magad? Hogy elmész a temetésére és úgy teszel, mint nem tudnád, hogy halt meg és hogy ki által? Én nem mehetek, mert a rendőrség ott helyben életfogytiglanra ítélne – a szememet égette a szagok kavalkádja, de ez semmi nem volt ahhoz képest, ahogyan a szívemet égette a mondanivalója. Nem néztem a szemébe végig, mert nem bírtam. Ő viszont pont azt akarta, hogy szenvedjek. A hideg kezével megfogta az államat,- keményen, pont, mint ahogy Mason tette- és felemelte, míg egy vonalba nem került a tekintetünk. Fájt, már a szemem könnybe lábadt. – Nézz rám! – szűrte ki a fogai között ezt a két szót és közben a nyál darabok beterítették a fekete ruhám elejét. A szeme neki is könnyáztatta és piros volt, az arca még mindig nedves volt foltokban. Remegett az ajka, ahogy beszélt, darabokban volt. A keze, amiben a piát tartotta remegett.
-      Nem az én hibám, hogy meghalt! – mondtam bár nem tudom helyes feltevés volt-e. A szeme alatti ráncok rendezetten sorakoztak, kezdtem megsajnálni, nem tudom miért. Gyűlölnöm kellett volna, apát is és Masont is, mert ha ők nincsenek, akkor nem kellene itt állnom, de nem voltam rá képes, nem tudtam csak úgy utálni őket. Mason meghalt, ezzel több büntetést kapott, mint amennyit megérdemelt, és látva, hogy az apja hogy van borzasztó, neki még súlyosabb a büntetése, mint a fiának.
-      Ne beszélj vissza nekem! – köpött le mellém, de nem talált el, csak az ágyam sarkát, ahol a házijaim hevertek. A keze a nyakamra csúszott, éreztem, hogy a szorítása nem magabiztos, nem volt magánál. A falhoz nyomott, de hagyott egy hatalmas teret a testünk között. Belekortyolt az italba, a fele a szájába ment, de a másik fele végig a nyakán folyt le. Közelebb jött hozzám, behunytam a szemem, de az illat, az alkohol illata így is tisztán kivehető volt, ez ellen nem tudtam mit tenni. – Ajánlok neked egy alkut! – törölte meg a száját, a már koszos zakójába, undorító volt, de mégis megérintette a szívemet, hogy hova csúszott le ez az ember. A szemeim kicsapódtak az alku szóra.
-      Miféle alku? – nyöszörögtem, hiába nem volt erős a szorítás, mégsem tudtam rendesen beszélni.
-      Van számodra egy ajánlatom, csak hogy lásd kivel is van dolgod. Elvesztettem a fiam, és ráadásul az egész város engem akar börtönbe dugni. Idejöttem, hogy megszerezzem a pénzt, ami engem illet, és addig nem megyek sehova, míg meg nem kapom. Szóval, te szőkeség, segíteni fogsz nekem.
-      Miért tennék ilyet? – kérdeztem mire csak egy rövid kis horkantást kaptam válaszul. Kinevetett.
-      Nincs választásod. Ha vissza akarod kapni az életedet és azt akarod, hogy ne lihegjek a sarkadban minden egyes nap, ha azt akarod, hogy ne kelljen félned minden nap, hogy melyik barátodnak vagy családtagodnak esik bántódása, akkor azt teszed, amit mondok, méghozzá mosolyogva.
-      Mit kell tennem? – erőltettem magamra egy bárgyú mosolyt, több nem telt tőlem.
-      Mindjárt jobb így – húzta elégedett, már kissé önelégült mosolyra a száját. – Nos, mivel már 18 vagy, így nem kell gyám, hogy pénzt vehess le, nincs más dolgod, mint levenni a pénzt, ami örököltél, ideadni nekem és utána már itt sem vagyok.
-      Miért kéne ezt mind elhinnem neked? – néztem rá érdeklődve.
-      Nem tehetsz semmit, de hidd el, bízhatsz bennem, meghalt a fiam, ebben a városban, minden pillanat, amit itt kell megélnem, az szörnyű, de nem megyek el addig, míg meg nem teszem, amivel tartozom a fiamnak. Befejezem, amit elkezdtünk.
-      És az apám? – néztem le a szőnyegre, amin hatalmas lábnyomok sorakoztak, pechemre fehér szőnyegem volt, úgyhogy mindegyik látszott.
-      Mi van vele? – nézett le rám még mindig gyűlölködve, majd nyelt egy nagyot megint az italból. A szeme vérben forgott, ahogy megemlítettem neki, akit a legjobban utál, de tudnom kellett, hogy vele mi a terve. Nem gondoltam, hogy majd elmeséli részletezve, de azért reménykedtem, hogy megtudok valamit.
-      Mit tervez vele?
-      Nem hiszem, hogy az rád tartozna, édesem – mondta lenézően, utáltam mikor így kezeltek, nem voltam sem hülye, sem egy gyerek.
-      Szerintem nagyon is rám tartozik – mondtam, bolond voltam, mert félnem kellett volna tőle, de nem érdekelt, ha akart volna bántott volna, már régen.
-      Csak nem bevetted a reggeli bátorság gyógyszert? Nézzenek oda, hogy kinyílt valakinek a csipája? – lebegtette még mindig az italt, mint valami győzelmi zászlót, pedig már szinte üres volt. – Nem áll szándékomban elárulni, de képzeld magad a helyembe, te mit tennél? – kérdezte majd hátat fordított nekem. Lassan halad a kijárat felé, már azt hittem elmegy, mikor megfordult. – Ja, és az legyen! – mutatott az egyik nyakláncra az ágyamon. Az arca szomorú volt, ahogy a nyakláncokra nézett. Nem tudtam egy szót sem szólni, bent maradt még a levegő is, lesokkolódtam. Rögtön a telefonhoz kaptam és beírtam apa számát. Tudnom kellett, hogy hol van, mert más különben nem tudok neki segíteni. Mason apja nem bántott engem, ami azt jelenti, hogy nem engem akar, hanem apát. A telefon kicsengett, de nem vette fel senki sem. Hiába próbálkoztam ötször-hatszor, akárhányszor. Hallottam, hogy csengettek. Felkaptam a fejem, eszembe jutott, hogy mennem kell, a szomszéd Lissie család megígérte, hogy elvisz engem a temetésre, mert nem akartam, hogy anya is jöjjön. Magamra vettem a nyakláncot, amire pár pillanattal ezelőtt rámutattak, magamhoz szorítottam a telefonom és imádkoztam, hogy senki se essen baja, amíg én elbúcsúzom életem megrontójától.
Hátul álltam, picit elkülönülve a gyászoló tömegtől, felidéztem magamban a boldognak hitt pillanatokat és átértékeltem mindent. A fekete ruhámat egyre szorosabbnak éreztem. Visszagondoltam mikor utoljára voltam szemben M-mel, éreztem a gyűlöletet, ami újra átfut a testemen. Minden okom megvolt, hogy utálkozzak. Mérges voltam, kitöltöttem a haragomat az egész családomon, Mason miért maradjon ki a jóból? Egy perc néma megemlékező csend után megkérdezték ki óhajt szólni pár szót? Hát, én óhajtottam. Elborult az agyam, pont úgy mikor Dannel és mikor anyával vesztem össze. El akartam mondani én mit gondolok. Most az egyszer én is lehetek bátor.
-      Mason Johnson, nos, ő egy igazán kedves elbűvölő személyiség volt, kevés embernek volt ideje megismerni, mivel nem régen költözött ide – kezdtem bele, eleinte még le volt szegve a fejem, a tömeg tekintete perzselő volt. Szokásosan kezdtem, de ahogy felnéztem szinte kötelességnek éreztem, hogy elmondjam mik az igazi gondolataim. Picit elakadt a szavam, de képes voltam folytatni. - Nos, azoknak, akik nem ismerték, elmondanám, hogy Mason egy farok volt. Hazudott, megjátszotta magát, élvezte, ha fájdalmat okozhatott valakinek. Nekem például. Szóval, azoknak, akiknek nem volt alkalma közelebbről is megismerni elmesélnék egy történetet róla, hogy mindenki képes legyen magának érezni Mason személyiségét. Még csak hat éves lehettem. A családom még egyben volt, a szüleim együtt éltek. Nem is tudom, hogy min ment a vita, mert mindig az volt a vége mindennek. Volt egy hely, a hatalmas házban, a kanapé és a radiátor között, oda csak én fértem be, ezt a helyet éreztem leginkább magaménak az egész világon. Oda bújtam, mintha az segítene bármiben is. Egyik nap történt, hogy anyáék újra veszekedtek elbújtam és imádkozni kezdtem, de nem istenhez, hanem a mamámhoz. Mert úgy gondoltam, hogy ő az, aki véget tud vetni mind annak, ami a szüleim között folyt. Mindhármunk szenvedésének. Minden nap azért könyörögtem, hogy megjelenjen és rájuk parancsoljon. Aztán egy nap anyáék azt mondták, hogy többet nem láthatom a nagyit. Meghalt. A temetése pontosan két sarokkal arrébb volt, még mindig emlékszem minden virágfajtára, amit a sírjára tettünk. Mason alig pár napja közölte velem, hogy a mamám pénzes volt, igen, gondolom ezt mindannyian tudták, de amit nem tudtak, hogy ez a pénz az enyém. Mason pedig meg akart engem ölni, csak azért, hogy ez a pénz az övé legyen. És miért? Tudják miért? A tömeg sokkos állapotban reakció nélkül nézett rám meredten, nem éreztem magam zavarban, hogy mindannyiukat ismertem, életemben először nem pirultam fülig, hogy a középpontban álltam. Igazat mondtam és pokolian jó érzés volt. - Azért, hogy az apjával egy jól menő vállalkozást tudjanak folytatni. És nem akármilyen vállalkozásról beszélünk, emberek. A kedves és ártatlan kisvárosi fiú, pár órával a halála előtt uzsorás karrierről fantáziált. Kérem – tettem a virágokat, amiket eddig tartottam és a mikrofont a hónom alá, hogy tudjak tapsolni – emlékezzünk meg II. Mason Jonesról, mert sokáig nem találkozunk majd olyannal, mint amilyen ő volt – tapsoltam tovább, de én voltam az egyetlen. A hangulat, ami eddig igen sírós volt még inkább megfagyott. A csend most különösen dermesztő volt és rideg, az értetlen tekintetek emberről emberre siklottak, senki sem értette mit művelek. Lesétáltam a tömeg szeme elől és elhagytam a temetést. A magassarkúban egy külön kihívás volt a fűcsomók között lépdelni, de ez az akadály már nem foghatott ki rajtam.
 Előbb hazaértem, mint terveztem. A küszöb előtt levettem a magassarkút, ami már agyonra törte a lábam, mivel hazáig sétáltam a temetőből. Nem volt otthon senki sem. Letettem a kulcsot és hallottam, ahogy az egész üres házban hallatszik a csörgése. – Nem hiszem el, hogy mit műveltem…- temettem az arcom a kezeim közé. Nem így terveztem a mai napot, egyáltalán. Odabújtam a kanapéhoz, és magamra húztam a plédet, ami a karfáján hevert. A most szárnyra kelő pletykákra gondoltam és aggódtam, hogy anya mit fog mondani. Volt egy bátor pillanatom, de már most megbántam az egészet- néztem lefelé, és éreztem, hogy a könny lefolyik az arcomon. Csörömpölést kezdtem hallani, úgy szegeztem fel a fejem, hogy megrándult a nyakam. Megdobbant a szívem, lejátszódott a fejemben, az össze krimi sorozat, amit anyával végignéztünk az évek során és egyre rosszabbak voltak a verziók, hogy mi történhet velem. Remegni kezdett a kezem, utáltam, hogy nem tudom irányítani ezt, mentem a neszek irányába, majd kiugrott a szívem, hogy lássam, kit kell fejen vernem a pár pillanattal ezelőtt felmarkolt ütővel. A lépéseim a lehető leghalkabbak voltak és a lehető legbiztosabbak. Az ajtó, ami a konyhára nyílt, egy centivel elmozdult, ezért rögtön odafordultam. Mint a modern és izgalmas akciófilmekben én is berúgtam az ajtót. Nem úgy sült el, ahogy képzeltem, mert rendesen bevertem a lábam, de végülis megláttam, hogy ki ácsorog a konyha közepén.
-      Mi a fenét csinálsz te itt? – engedtem le a kezem a magasból, mert már el is zsibbadt, hogy tartottam benne az ütőt. Megnyugodtam,a szívem is normális tempón dobogott tovább hála az égnek.
-      Én…- kezdett volna bele, de nem akartam hallani egyetlen szavát sem, azt akartam, hogy tűnjön el. Mindössze egy költői kérdés volt a részemről az előbbi.
-      Apa, nem, el kell menned, ki tudja, hogy Mason mit akar veled tenni, tűnj el! – mondtam, nem volt egy szavam sem meggondolt, csak szívemből beszéltem. A gesztusaim arra utalhattak, hogy aggódom, és hogy ideges vagyok, ami némiképp zavart, mert nem akartam, hogy ezt tudja. Azok után, amit megtudtam, nem kellett volna így éreznem. Azt akartam, hogy menjen el, és hogy soha többet ne kelljen látnom sem. Nem akartam hallani a hangját, nem akartam a zöld szemeibe bámulni, egyszerűen véget akartam vetni vele minden kapcsolatnak. Amit tett az megbocsáthatatlan, de ettől még nem akarom, hogy egy körözött pszichopata bosszúból megölje.
-      Nem…- kezdte megint halkan, bele akartam szólni megint, de hangosabban próbálkozott, túlkiabálta a kislányos hangom. – Nem megyek el!
-      De miért?- néztem az ajtóra, mert féltem, hogy bármelyik pillanatban beléphet valaki, nem tudtam olyat mondani, aki nem hívná apára a rendőrséget azonnal. Azok után, amit tett, börtönbe kellett volna mennie, de nem akartam őt büntetni, csak hogy hagyjon békén egy életre.
-      Beszélnünk kell, nincs sok időnk, de elégnek kell lennie, hogy minden elmondjak neked, amit akarok – nézett rám sietősen és a kezem után nyúlt, ami a konyhapulton volt. Elhúztam, mert nem akartam, hogy hozzám érjen, beszélni sem szívesen beszélem vele. Szomorúan és mérgesen nézett a távolba.
-      Mondd! – bátorítottam azért, mert túl akartam esni ezen.
-      Én… tartozom neked egy hatalmas bocsánatkéréssel – mondta ki. Nem emlékszem, hogy valaha ilyet a szájából hallottam volna, nem volt az a szabadkozós fajta, inkább mindig más hibáztatott, ha valami nem úgy sült el, ahogy tervezte. Hagytam, hogy folytassa és nem szóltam bele. – Az amit tettem,az életem talán legsötétebb és legbűnösebb dolga, pedig isten látja lelkem sok mindent megéltem már. Masonéknek nem lett volna szabad megismerniük téged és tudom, hogy az én lelkemen szárad minden, ami azóta történt, hogy ők betették a lábukat ebbe a városba – a szemembe nézett a szeme piros volt és már láttam, hogy nem messze van a sírástól, a könnyeit ő sem tudta tartani, egy családtag sem volt elég erős hozzá, nem csoda, hogy nekem sem megy. – A pénz- ejtette ki nehezen ezt a szót, ennek hallatára mintha egy tonnás súly nyomta volna a lelkem, nehézségnek éreztem ezt a témát, főleg kettőnk között. – Amiatt jöttem vissza, azt akartam, hogy segíts nekem, és hogy meg tudjak szabadulni a nyakamon lógó Jonesoktól. Tudom, hogy Mason beszámolt neked mindenről, de biztos nem a teljes verziót mondta el neked. Miután visszajöttem én… nem voltam képes rá. Meg akartam említeni, mikor a vidámparkban voltunk én majdnem elmondtam neked mindent, de képtelen voltam, csak megutáltál volna, pedig épp, hogy csak beszélő viszonyban voltunk- a szeme megint megtalálta az enyém, utáltam szemtől szembe nézni valakivel, mintha belém láthatna és tudná, hogy mit érezek, mit gondolok róla. Kerültem hát zöldes tekintetét. – Picit elbizonytalanodtam, hogy mit tehetnék,de már csak egy mód volt, hogy véget vessek neki, de kellett játszanom a meccset – mondta magabiztosan, engem kicsit összezavart ezzel.
-      Hogy érted, milyen meccs? – néztem rá, csak, hogy egyértelművé tegyem az értetlenségemet.
-      Elterveztem mindent, mikor nem mentem el az utolsó találkozóra, ami Masonék szerveztek tudtam, hogy rajtad állnak bosszút, de tudtam, hogy nem bántanának téged, mert csak nekem akarnak ártani.
-      Te pontosan tudtad, hogy… ?- néztem én is a távolba, ami most zavaros pontok gyűjteménye volt, nem tudtam kivenni semmit sem, a kezem ökölbe szorult, nem éreztem még ilyen dühöt. Amiket mond, ahogy mondja, mintha sajnálná, de a hibákat sorra követi el. Felemeltem a kezem, önálló életre kelt és egy hatalmasat csattan az arcán, minek következtében oldalra fordult a feje. Nekem is fájt, de nem akartam mutatni, mint ahogy semmi mást sem. Pár pillanatig csend telepedett közénk, de miután megdörzsölte egy kicsit az arcát megint elkezdett beszélni.
-      Én csak nem tudtam mást kitalálni, nem akartalak veszélynek kitenni, de nem volt más választásom, értsd ezt meg. Tudom, hogy mérges vagy, de ezt kellett tennem. A Mason dolog nem volt bekalkulálva, de szívósabb volt, mint hittem. Felborította a terveimet ez a halál – kapta a kezét a szájához idegesen, majd a tekintete a faliórára siklott. – Nézd nincs már sok időm…- nyugtalankodott, az érdús és már ráncos keze neki is remegett, ideges volt, nem akartam elhinni, de mintha egy az egyben magamat láttam volna, mikor ideges vagyok.
-      Mi? Ezt hogy érted? – kérdeztem majd elkezdtem szirénahangot hallani, egyre hangosabban és hangosabban, majd összeállt a kép – Nem! Nem! – mondtam egyre határozottabban. Sikongattam, teli torokból akartam üvölteni, de nem ért volna semmit sem.
-      Nézd, ez az én döntésem, nyuszikám, az enyém! – fogta meg a kezem és ezúttal hagytam neki. 
-      De nem mehetsz börtönbe! – néztem én is az órára, mintha az bármit is segítene.
-      De igen, nyuszika, már régen ott kellene lennem. Szeretlek téged, ezt ne felejtsd el, és nem hagyom, hogy veszélyben élj, ha én feladom magam, a rendőrség a segítségemmel megtalálja Masont is, és nem lesz, aki veszélyt jelentsen rád – simította meg az arcomat a kissé vékony és öreges kezével. Olyan kevés időt voltunk együtt, de ezt a tettet értékeltem, hagytam, hogy végigsimítsa az arcomat. A rendőrség pillanatok alatt bejutott a házba, ők is berúgtak egy ajtót, de persze nem olyan színpadiasan, mint ahogy én tettem. Mikor megláttak minket azonnal apára szegeződtek a mérges tekintetek. Olyan kötelességtudóan és egyesen haladtak a férfi felé, aki már tartotta a kezét a bilincseknek. Engem félrelöktek, hogy méterekre álljak tőle, és nehogy bánthasson. Én nem tudtam kire nézzek, nem tudtam mit tehetnék, nem tudtam megakadályozni, pedig a lelkem legmélyén azt akartam, hogy ne menjen börtönbe. Pár pillanat alatt rácsatolták a bilincset és már vezették is el, a szemem könnyben úszott, visszanyeltem néhány megjegyzést, nem tudtam mit is mondhatnék. Apa rántott magán egyet, hogy hátra tudjon még fordulni hozzám.  – Szeretlek, nyuszikám, vigyázz Alice-ra is – engedett egy halvány mosolyt, amit viszonoztam is. Annyira szerettem volna tenni valamit, az adrenalin haladt végig a testemen, ordítani akartam, toporzékolni, mint egy kis gyerek, de muszáj volt uralkodni magamon. 
-      Na, menjen! – rántotta vissza egy egyik rendőr, ellentmondást nem tűrő hangon. A sírás nem szűnt meg hisztérikusan borultam a földre és magamban elmormoltam egy köszönöm-öt, de a sírástól nem is lehetett rendesen kihallani, hogy mit akarok mondani. Szépen lassan elmentek a rendőrök, megkérdezték, hogy kell e segítség, de nem tudtak volna semmit sem tenni. Összetörtem, újra és újra összetörtek, elvesztettem apát és ez most végleges volt. Beroskadtam a konyhabútor alá és hagytam, hogy a könnyek utat törjenek, és az arcomon végigfussanak. Nem volt Dan, nem anya, sem apa, egyedül voltam, mint mindig. A sírásom egyre hangosabb volt, nem tudtam elmondani mennyire jól esik, hogy sírhatok, mintha ezzel távozna a testemből a rossz, a méreg a fájdalom. Már nem volt erőm, de zokogás egyszerűen nem maradtabb abba. Egyszer csak halottam, hogy a telefonom megcsörren, felvettem, pedig egy ismeretlen szám volt rajta. Megtöröltem az arcomat és pár szót elmorogtam, hogy megint normális legyen a hangom.
-      Jó napot kívánok, Candice Jacksont keresem, a helyi St. Regis kórházból hívom.
-      Igen, én vagyok – csúsztam feljebb és még mindig a könnyem törölgettem.
-      Nem rég behoztak egy férfit, aki motorbalesetet szenvedett és maga van megadva vészesetén értesítendőnek – mondta a nő, egyből Dan neve jutott eszembe, a szívem egy hatalmasat dobbant, mintha megint kettétörték volna, nem tudtam nyelni és abban sem voltam biztos, hogy az oxigén rendesen áramlik ki és be a tüdőmbe. -  Egy bizonyos Daniel Black, de… - tudtam, hogy mondat közepén van, de nem bírtam kivárni muszáj volt kinyomnom és most azonnal mennem, hogy láthassam, Ahogy utoljára beszéltem vele, istenem, úgy szúrtam el minden, ahogy van. Egy futó pillanatig belenézem a tükörbe, eszembe jutott, mikor Daniel bemutatott a barátainak. Először életemben szépnek éreztem magam, a hajam óráig készült a sminkem szintén és az a dögös ruha a kedvencem volt, ezzel ellentétben most, egy nyál foltos, szakadt fekete ruha, szakadt harisnyával és porosan. A hajam széttúrva és a sminkem a elsírva, darabokban voltam, Dan járta fejemben, hogy hogyan lehet így elszúrni valamit ennyire, mikor szerettem. Már csukódott is az ajtó mögöttem, mert indultam a kórházba, hogy bocsánatért esedezzek a fiúnak, akibe szerelmes vagyok.