Was it real or just a dream?- Valóság volt vagy álom?

Szeretném mindenek előtt tisztázni, hogy a Gyönyörű megváltást nem hagytam abba és hozni fogom a befejező részt, ígérem, csak idő kell, mert a következő két hét a vizsgákról fog szólni, szorítsatok nekem kérlek!:) Addig is drága Alexandrának a következő rész:)

Caroline szemszög:

Futottam, és csak futottam, úgy éreztem mintha valami követne, és csak menekültem, nagyon féltem mi történik, ha esetleg utolér az a valami. Nem is volt időm szemügyre venni, mert csak futottam. Minden irányba fák vettek körül, ami lényegesen megnehezítette a dolgom, de kreatív módon mindig megkapaszkodtam valami faágba, amíg egyszer csak meg nem láttam egy hatalmas kastélyt magam előtt. Valóságos csodának tartottam, hogy itt a semmi közepén egy ilyen szép kastélyba botlok, reméltem, hogy most már biztonságosban leszek. De akkor meghallottam, hogy valaki hangosan és nem ilyen olyan messze beszél. Jobban szemügyre vettem az illetőt, aki már így is a földön volt, és úgy tűnt igen nagy fájdalmakkal küzd. Először még csak a fal mögül figyeltem, hátha valami csoda folytán feláll és minden gond nélkül elsétál, de ez nem történt meg. Erőtlenül a földre rogyott, majd én is valami hihetetlen bátorsággal megszállva megközelítettem az ismeretlen férfit. Össze kellett szednem minden erőm, hogy leküzdjem a félelmem, mert hát nem voltam valami vakmerő személyiség.

A térdemre fektettem a fejét, megnéztem, hogy van e még pulzusa, majd kitűrtem egy apró, rövid, szőke tincset a szeméből. Olyan nyugodt volt, mintha az előbbi fájdalmas arckifejezés soha nem is lett volna. Nem tudtam, mit tegyek, mert látszólag hiába rázogattam, vagy simítottam végig a vállán, nem akart felébredni-drasztikusabb módhoz meg nem akartam folyamodni-. Erősen kétlem, hogy a közelben ilyenkor találok orvost. Majd megláttam a fa mögött egy nőt, csak kikukucskált, láttam rajta, hogy nagyon el akar rejtőzni, tehát nem akarta, hogy észrevegyem. Nem tudtam, hogy most félnem kéne vagy keresni valamit, amivel megvédhetem magam, illetve magunkat. Aztán hirtelen az ismeretlen hosszú hajú nő megindult felém, nem tudtam mi tévő legyek, és amikor felálltam… hirtelen felébredtem. Ahogy felültem az ágyon próbáltam helyretenni az emlékeim, olyan valóságos volt ez az egész mintha valóban megtörtént volna, pedig látszólag csak egy furcsa álom volt. Éreztem, hogy megizzadtam és még mindig gyorsan vettem a levegőt, nem beszélve arról, hogy a szívem, olyan hevesen vert, mintha ki akart volna ugorni a helyéről. Megigazítottam a hajam, majd felkeltem és a konyhát vettem célba. Odafelé szemügyrevettem magam a tükörben, ami mint mindig egy szőke kócos hajzuhatagú lányt mutatott, kivéve, hogy most még a szokottnál is levertebben néztem ki. Olyan volt, mintha önmagam legrosszabb változatával álltam volna szemben.

A konyhában megláttam, hogy az óra hajnali 6 órát mutat, majd eszembe jutott, hogy apa is mindig ilyenkor szokott felkelni, de amikor benyitottam hozzá az ágyon már hűlt helye volt. Apa és én egyedül élünk anya halála óta, de már mindketten feldolgoztuk az esetet, már amennyire egy ilyen dolgot fel lehet. 

Közelebb mentem az ágyhoz, és megláttam, hogy a kisasztalon egy papír cetli hever.

Jó reggelt Caroline!

El kellett mennem, dolgozni, majd este jövök! Vigyázz magadra! Szeretlek:

Apud

-Na persze, mint mindig korán megy, későn jön, de nem hibáztatom, csak gondoskodni szeretne rólam. Apa imádja a munkáját vagy egy saját műhelye is ahol a saját gépeit, találmányait eszkábálja.

Szeretem azt a kis műhelyt, de néha úgy érzem, apám túl sokat van ott és keveset velem. -Na, mindegy. - sóhajtottam egyet, majd beletúrtam a hajamba és az ágyam felé vettem az irányt megint, hogy újra az álmok világát élvezhessem a valóság helyett. Sokkal kecsegtetőbb volt, mint egyedül gubbasztani a teljesen üres házban.

Klaus szemszög:

Csak feküdtem az ágyon és néztem a plafont, nem tudtam aludni. Nem is tudom, mi van velem, csak egyszerűen nem jön álom a szememre. Forgolódtam húzgáltam a paplanom, és csak nem tudtam álomba küzdeni magam. Egyre csak kattogott az agyam.

-Holnap lesz, holnap megcsinálom a varázslatot, azt javaslom, búcsúzz el az eddigi életedtől. – emlékeztem vissza Sophia hangjára.

Nem tudtam, nem rágondolni, hogy azzal, hogy én mentem le kinyitni az ajtót, elszúrtam az egész életem. Nem lehetek többet normális, talán csak élveznem kellene, de mi van, ha meghalok vagy megőrülök, én nem szeretném életem hátra lévő részét diliházban tölteni. Kell lennie kiútnak ebből, és én valahogy megtalálom…- hajtogattam, de egyre hülyébbnek hangzott, mikor egymás után sokszor mondasz, egy szót aztán már azt sem tudod mi az értelme. Ez volt a helyzet ezzel is,eleinte azt hajtogattam magamban, hogy ez csak valami hülye álom, de szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy ez bizony a valóság.

Nem tudtam lehet-e egyáltalán kiutat találni ebből, vagy most már megpecsételődött egész hátra lévő életem... Egyszerűbb lenne feladni, és megszokni, hogy mostantól más leszek. És persze előnye is van, hiszen most már nem lesz, olyan, akinek ne én szabnám meg, hogy mit csináljon, nem lesz olyan többet, hogy valaki szemtelenül a hátam mögött kibeszéljen, mert annak velem gyűlik meg a baja. Mindig is erre vágytam, hatalomra, tiszteletre, megbecsülésre és most egy szempillantás alatt meg lesz.

Aztán meg ott van még az a sál, egy egyszerű kis szövet darab, de mégis elvezethet valakihez, aki a megváltásom kulcsa lehet. Sophia nagyon gyanús volt, rögtön letagadta, hogy bármit is tudna, pedig szerintem, csak nem akarja elmondani. De az is másik rejtély, hogy vajon miért nem. Minden olyan homályos, pedig össze kellett volna, hogy álljon a kép.

-Hogy aludjak így el?- kiabáltam már, mert egyszerűen sehogy sem tudtam álmot csalni a szememre.

Elmentem a konyába, legalábbis kibotorkáltam a nagy sötétbe szobáról-szobára, és mint később kiderült a villanykapcsoló végig mellettem volt.

Engedtem magamnak egy pohár vizet majd visszaballagtam a helyemre hátha nagyobb szerencsével járok, mint az előbb és be tudok lépni a kényelmesnek hitt álomvilágba.

Befeküdtem a puha és meleg párnák közé és kiürítettem az agyam, hogy most teljesen üres legyen a fejem.És hamarosan el is nyomott az álom…

*

Egy elhagyatott hely közepén álltam, nem is tudtam, vajon hol lehetek. De egyszer csak megindultam mintha nem is én irányítottam volna magam, csak mentem, és mentem megállás nélkül. Egy házhoz érkeztem, megtorpantam az ajtó előtt, majd a kezemet a kilincsre tettem és óvatosan elfordítottam azt.

Nem volt nagy ház, otthonos volt, és bensőséges. Az egyik ajtó nyitva és kíváncsiságom kielégítésére bepillantottam, hogy ha már valami elhozott idáig, akkor tegyek is valamit. Egy nagyon egyszerű szoba volt, egy nagy ágy volt középen és néhány szekrény vette körül, nagyon átlagos volt. De megláttam a szobában egy lányt, békésen aludt. Közelebb mentem, lassan kitártam az ajtót, anélkül, hogy nagy zajt csapnék, és bementem. Szőke hajtincsei ráomlottak a vállra és össze-vissza kócolódtak, de nagyon gyönyörű volt. Én még életemben nem találkoztam hozzá hasonló szépséggel. A szája telt volt és olyan piros, mint a birtokomon termő cseresznye, a szempillája dús volt és fekete, az arca halványan rózsaszín, mint a még ki nem nyílt bazsarózsa. A mellkasa hol lesüllyedt, megemelkedett, csak néztem mikor hirtelen megfordult. Azt hittem felébred és meglát, majd megkérdezi, mi a fenét csinálok én itt, ami teljesen jogos is lenne. Nem tudom, mit mondanék. Leguggoltam az ágy mellé, ki akartam venni egy tincset a szeméből és mikor hozzáértem mintha egy villám csapott volna belém. Felriadtam… Tiszta verejték voltam, azt sem tudtam hol vagyok, olyan valóságosnak tűnt ez az egész. Éreztem, hogy a légzésem nagyon szapora, és túl hevesen ver a szívem. Mit történt velem? 

Jó reggelt! - ordította valaki. Arra ébredtem, hogy Sophia rázogat…- ismertem fel a női alakot felettem.-Klaus! Kelj már fel!

-Na, igen, mi, micsoda?- hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, kellett pár perc míg tudatosul, hogy mi is van.

-Csak én vagyok.

-Mit művelsz?- rivalltam rá.

-Csak, fel akartalak ébreszteni…

-Vettem észre!- mérgesedtem el, majd próbáltam megfordulni és megint az álomvilág gyönyörű kapujához érni, de egy női kéz megint rázogatni kezdett.

-Klauss! - hisztizett.

-Na, jó, mondd!- csaptam le a paplant az ágyra.

-Gyere, most végezzük el a varázslatot. – húzott magához közelebb.

Ne haragudjatok, de csak akkor folytatom ha összejön 3 komi, sajnálom...!

Make a deal with the which!- Köss alkut a boszorkánnyal!

Nos, helló mindenkinek, még nem A gyönyörű s.- ügyében jelentkezem hanem egy kedves olvasó Alexandra személyében megkért, hogy folytassam az egyik régi történetem, nem tudom mennyire lesz rá igény, de megpróbálhatjuk:)

2. fejezet

-Mi? A segítségem? – döbbentem meg.

-Igen! – mondta úgy, mintha a világ legegyértelműbb dolgát közölné és én lennék a hülye.

-Mégis miben tudnék én segíteni neked?

-Az hosszú! Majd megtudod, ha felkészültél rá!

-Mi? Na, ne szórakozz velem. Nem tudom, hogy milyen elmebeteg játékot űzöl velem, de parancsolom, hogy azonnal mondd, el mi a fene folyik itt!- lettem egyre mérgesebb és egyre ingerültebb.

-Parancsolod?- húzta fel a szemöldökét.

-Igen!- förmedtem rá egyből, mire éreztem, hogy a düh átjárja a testem, és a kezemen a körmök megnőnek. Nem értettem mi történik velem, abban reménykedtem, hogy ez csak valami rossz álom és bármelyik percben felébredhetek, de nem. Látszólag Sophie-t ez nem nagyon zavarta, mert ugyanolyan nyugalommal ült a széken, mintha semmi nem történne körülötte. Nyugodt volt, eddig bárkire hatással tudtam lenni, de őt még karmokkal sem tudom megfélemlíteni, ez némiképp rossz érzéssel tölt el.

-Nyugodj le!- szólalt meg és közben végig simított a vállamon.

-Miért tenném? – néztem el a távolba, de azt sem tudtam mit bámulok.

-Mert tudom, hogy mi történt veled múlt éjjel és szerintem te is nagyon szeretnéd tudni. – ült is ki egy nagy mosoly a szájára, mert ő is tudta, hogy ez be fog válni.

Megnyugodtam, visszafeküdtem a helyemre és némán figyeltem őt, hogy elkezdjen mesélni.

-Tehát kezdjük azzal, hogy én boszorkány vagyok.- szűrte ki a szavakat közben pedig folyamatosan a tekintetem fürkészte. – erre a kijelentésre kicsit elkerekedett a szemem, de a tegnap estéhez képest ez semmiség volt, Sophie pedig látva, hogy jól vagyok folytatta a meséjét. - Pár évtizeddel ezelőtt egy boszorkány szerelembe esett egy halandóba, de sajnos szerelme nem talált viszonzásra. És mikor rájött, hogy az az ember, akibe ő beleszeretett, egy hazug, gonosz és alattomos ember, megátkozta őt. Ezzel vette kezdetét ez az átok, amit a boszorkányok most is erőszeretettel használnak, bár most már azért nem annyira kegyetlenek, ugyanis van egy utolsó esélyed. Mindenkit alávetnek egy utolsó próbán, persze a kiszemelt mit sem tud róla, hogy most pecsételődik meg élete hátra lévő része. Ha átmész a próbán, akkor nem csinálnak veled semmit, de ha nem... – akadta el a szava.

-Megátkoznak?- estem kétségbe.

-Igen.- mondta Sophia minta a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Gondolom azt érted, hogy akit megátkoztak az lesz az átkozott. A karmai megerősödnek, a szemei elvörösödnek blabla…, megőrülnek a sok érzéstől, ami bennük lakozik, minden perccel, amit átkozottként töltenek, egyre csak őrültebbek lesznek, míg nem, megölik magukat.

-Ó!- borzadtam el. Igaz csak ennyi jött ki a számon, de a fejemben keveregtek a gondolatok.

-Nem kell félned! Te nem leszel ilyen!- nyugtatott meg azonnal.

-Értem, hát ez megnyugtató. - erőltettem magamra egy halvány mosolyt.

-De van egy jó hírem is, az átok jár egy áldással is.

-Mi lenne az?- figyeltem fel az áldás szóra azonnal.

-A boszorkányok olyan erőt és képességet adtak az embereknek, amikkel, jóval a többi ember felé kerekedhettek. Ha egy boszi, befejezi a varázslatot az illető halhatatlanná válik, és nem kergeti őrületbe magát.

Ez azért volt ritka, mert ha valamelyik boszi ezt a varázslatot használta, akkor biztos, hogy senki nem akart már azon a szerencsétlenen segíteni.

Innen ered a mondás, hogy áldás és egyben átok is.

-ÁÁ! Mindjárt jobb!- mondtam szarkasztikusan.

-Szóval, nálad tegnap egy boszorkány volt, aki megátkozott. Most már csak úgy menekülhetsz meg a halál elől, ha ÉN halhatatlanná teszlek. Érted?

-Mi?

-Tehát befejezem a varázslatot és akkor nem kell félned attól, hogy meghalsz vagy megőrülsz. - dörzsölte össze a két kezét. Annyira büszke volt, hogy túl játszott rajtam, de nem tudtam ellene semmit tenni.

-Várj, várj csak, nem mintha ellenemre lenne, hogy megmentesz attól, hogy egy őrült pszichopata legyek, de nekem mégis mi a hasznod ebből?

-Már mondtam, majd megmondom, ha készen áll rá!

-És az mégis mikor lesz?

-Érezni fogod!

-Kösz az infót. De inkább hagyjuk ezt a boszorkánykonyhásdit, nekem jobb dolgom is van ennél, ráadásul ez biztos csak valami béna álom, amiből majd felébredek. – nyugtattam magam, majd egyre csak a bejárati ajtó felé igyekeztem, hogy kiszökhessek végre abból a házból. Mikor felálltam az ágyról egy kicsit megszédültem, de tudtam, ha most nem megyek el, soha többet nem lesz rá esélyem.

Nem néztem vissza, csak menekültem, még én magam is meglepődtem mikor kijutottam a házból anélkül vagy bármi, vagy bárki az utamba állna, hiszen mégis csak egy boszi elől futottam. Ahogy a háztól egyre távolodtam egyre több fa került körém. Már azt vettem észre, hogy semerre nem lehet lépni, mikor egyszer csak megláttam valami kiút félét a rengetegből.

Ahogy mentem arra lettem figyelmes, hogy egy nagy kastély körvonala rajzolódik ki a sok fa közül, méghozzá az én kastélyomé. Az ajtó felé vettem az irányt, hogy végre lepihenhessek a gyalogolás után, egy kis nyugalomra vágytam. Megláttam, hogy az ajtó már zárva van, pedig megesküdtem volna, hogy tegnap nyitva maradt.

Biztos akkor a személyzet volt, gondoltam azonnal, hiszen elég logikus, hogy ugyanúgy végzik a munkájukat, még ha én el is tűnök.

Mikor beléptem a palotába, teljesen hangtalanul közlekedtem, persze nem azért mert szerénykedni akartam, csak féltem, ha túl hangos leszek, az a boszi megint lecsap rám és akkor semmi esélyem, hogy túléljem ezt az egészet. Magam sem tudom, miben higgyek és miben ne!

Majd hangokat kezdtem hallani, követtem és már egyre tisztábban hallottam minden szót. A konyhaajtó előtt megálltam, és hallgatózni kezdtem, Paul a szakács hangját hallottam és Marcel az inasom hangját, ahogy beszélgetnek pár szobalánnyal. Néma csendben álltam az ajtó másik oldalán mikor a gyomrom korogni kezdett, majd belegondoltam, hogy mit is ácsorgok én itt? És mikor már elhatároztam, hogy benyitok meghallottam egyikük hangját, ahogy rólam kérdez.

-Na, és hol van, Mr. Rendet teszek?

-Nem láttam tegnap óta, amikor délután felhívatott engem a szobájába, hogy igazítsam meg a párnáit. - válaszolta Marcel tisztelet nyoma nélkül a hangjában.

-Hol van akkor most?

- Biztos, valami gazdag barátja nejének teszi a szépet, vagy nem tudom, de nekem nem hiányzik, sőt örülök, hogy egy kicsit megszabadultunk tőle. – találgatott Margaret a szobalányok „irányítója” – habár már nem sokáig élvezheti ezt a rangot, nagyon úy hallom-.

-Igen, legalább addig is magunk vagyunk és nem ezt a világbunkóját kell hallgatnunk. - tette hozzá egy másik lány.

Ezeket hallva ökölbe szorult a kezem, és már arra készültem, hogy benyitok és leordítom a fejüket, hogy, hogy mernek rólam így beszélni, milyen alapon ítélkeznek ők felettem ezek a kis senkiházik?

Aztán eszembe jutottak Sophia szavai, hogy ha halhatatlan lennék, ezek a senkik azonnal lábat csókolnának nekem, egyetlen legyintésemre. Sietős lépekkel kiigyekeztem majd mikor arra a helyre érkeztem, ahol gyakorlatilag életemet vették tegnap megtorpantam, akaratlanul is körülnéztem és szemügyre vettem mindent, mintha keresnék valamit, de fogalmam sincs, hogy mit.  Majd a por és a sok szemét meg kő maradvány között megpillantottam egy sálat. Egy kis rózsaszín kendő, ami kitűnt a szürke kövek közül.

A kezembe vettem, majd automatikusan az orromhoz vittem közelebb, hogy megszagolhassam. Édes illata volt, szinte mámorító. Majd eszembe jutott az az érzés. Mikor azt hittem meghalok, éreztem, hogy valaki ott van mellettem és simogat. Mi van, ha a kendő tulajdonosa volt az, akit én éreztem? Nem Sophia volt, ez biztos! De akkor lennie kellett itt rajtunk kívül másnak is. Egy lány.

Majd a gondolataimból lépések zaja zökkentett ki, láttam, hogy Sophia közeledik felém. Nem láttam rajta, hogy mérges lenne, de tudtam, hogy mondani akar valamit, de ezúttal megelőztem.

-Ez a tiéd? – kérdeztem és közben közelebb toltam felé a sálat, hogy szemügyre vehesse

-Nem. Miért? Hol találtad?

-Itt. - mutattam körbe.

-Mi?

-Nézd, volt itt valaki rajtunk kívül azon az éjszakán, és szerintem ez a sál az övé. – mondtam sejtelmesen, mert még nekem sem volt teljesen tiszta a kép, de láttam, hogy Sophia arcán valami kétségbeesés féle fut át, amit nem tudtam hova tenni. – Tudsz erről valamit? – kérdeztem rá egyenesen. Ha hazudni akar hazudhat, de reménykedtem az ellenkezőjében.

-Nem. - mondta egyből, bár én láttam azt arcán, hogy többet tud annál, mint amit elmond.

-Tudom, hogy tudsz, mondd el!

-Nem, ne tudok semmit, de most nem ez a lényeges, nem azért jöttem utánad.

-Hát miért?- értetlenkedtem.

-Nem véletlenül engedtelek el, tudtam, hogy elmenekülsz majd, csak az volt a kérdés mikor, és nem kellett sokat várni rá.

-Tényleg?- kérdeztem kicsit morcosan, mert fájt, hogy ilyen kiszámíthatóan viselkedtem.

-Igen. Hallottad, hogy mit mondtak rólad a beosztottaid?

Visszaemlékeztem rá, hogy milyen szavakkal illettek engem majd megint elhatalmasodott rajtam a harag, a körmeik egyre csak hosszabbak lettek, mire én automatikusan elrejtettem őket, hogy meg ne lássa senki, bár rajtunk kívül nem volt ott sok mindenki.

-Ne szégyelld!

-Miért?

-Mert áldás!

-Na, persze!- mondtam kicsit mérgesen. Sőt éreztem, ahogyan a düh újra és újra átjárja mindenem, az ereimben folyt és nagyon nagy erőre volt szükség, hogy megfékezzem, az még egy dolog, hogy a körmöm megnő, de ha nem irányítom, ki tudja, mit történik.

-Igen, az, de nem válaszoltál a kérdésemre!

-Miszerint?- kérdeztem és közben mentem előre, kezemben pedig erősen szorítottam a kendőt, amiről tudtam, hogy elvezethet engem majd valakihez, aki esetleg segíthet rajtam.

-Hallottad, hogy mit mondtak rólad a többiek?- kérdezte meg tőlem újra, majd a kezemnél fogva vissza fordított maga felé.

Először csak némán néztem rá, de utána beadtam a derekam és megadtam neki választ, amiről tudtam, hogy már eddig is tudta, de tőlem akarta hallani.

-Igen.

-Remek, akkor mehetünk is varázsolni! Kövess!- majd hirtelen megindult visszafelé, azon az ösvényen, amin én jöttem pár órája.

-Mi? Ennyi?

-Miért, mit vártál?

-Nem tudom, mondjuk, hogy legalább megkérdezed, hogy akarom-e?

-Miért ne akarod?

-De, de attól még…- kezdtem volna, be a monológomba, amit felépítettem az elmúlt órákba, de az a csintalan kis boszi megint belevágott a szavamba.

-Nézd, bosszút akarsz, érzem rajtad, nem a legjobb motiváció, de jobb a semminél, most pedig szedd a lábad, mert még sok van hátra. Varázsoljunk egy kicsit! – legyintett majd pillanatok alatt megint a kis ijesztő boszilakosztályon találtam magam.