2015. október 30., péntek

Veszélyes terep


29. fejezet
Candice
Ahogy lefordítottam a kilincset a bejárati ajtón birizgálta a kezem a gyűrű köve, de még inkább bosszantott a tudat, hogy vajon mit szólnak majd hozzá az emberek, Egy ilyen kis városban ennek híre marad, azt fogják hinni, hogy bekaptam legyet, és persze jogosan. Anya otthon sütött éppen, ritka alkalmak egy9ike, mikor anyának volt ideje főzni, ezért nem is tettem tönkre a hírrel ezt a pillanatot.
-         Hívtak a rendőrségtől! – a köszönés után rögtön ezzel nyitott. Nem értettem miért közvetít, tudtam, hogy ellenére volt, hogy apával beszéljek, főleg most, hogy immáron rács mögé került (ahova anya szíve mélyén mindig kívánta).
-         Mit mondtak? – haraptam közbe egy piros almába.
-         A látogatási idő kettőtől hatig van, apád az egy hívása neked ment, de nem vetted fel, ezért valakit megfűzött, hogy engem is felhívjanak – közben elővettem a mobilt és való igaz, hogy volt egy nem fogadott hívásom, sajnáltam, hogy vettem fel. Visszagondoltam, hogy éppen mit csinálhattam akkor Dannel és elfogott a bűntudat.
-         Ma bemegyek – sandítottam a faliórára, ami pontban négyet ütött. Anya nem mondott semmit, de tudtam, hogy helyeslően bólint a gáztűzhely felett.
-         És a házi? – érdeklődött volna, mire elintéztem annyival, hogy kész van és fel is szaladtam a szobámba. Majd a ruhatáram vettem szemügyre, nem tudtam miben lehetne megjelenni egy börtönbe. Túl egyértelmű, ha egy fehér-fekete csíkos hosszú ujjút veszek? Vagy keressek egy narancssárga kezeslábast? Végül is, egy fekete póló egy fekete H&M- es farmer mellett döntöttem.
Már majdnem ott voltam, bevallom nem volt könnyű odatalálni, mert még sosem jártam még ezen a környéken. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nincs több börtöntöltelék barátom, mert akkor nem izgulnék most ilyen pokolian. Nem tudtam mire számítsak, hogy majd átmotoznak, nehogy belógjak egy bicskával a belső zsebembe vagy csak odabiccentek és már bent is vagyok? Próbáltam laza maradni. Ahogy beértem megpillantottam egy ismerős alakot. A ötvenes évei elején volt, Stewart bácsi, mondtam halkan és kedvesen, de a hallása nem romlott cseppet sem.
-         Candice, drága – mondta a sulink volt portása, akivel kisebb koromban mindig elbeszélgettem, ha nem volt bent éppen az iskolában senki. – Mit csinálsz te itt? – tette fel egy ártatlannak tűnő kérdést, habár én tudtam, hogy már tudja rá a választ is.
-         Apa – mondtam neki ennyit és máris lesütötte a már karikás, ráncos, zöld szemeit a börtön piszkos padlójára.
-         Hallottam és sajnálom – nézett rám megint és láttam, hogy elkezdett valamit keresni a szemével. Úgy tűnt megtalálta. Egy kulcsot nyomott a kezembe. Elkezdett magyarázni, hogy melyik folyosón, melyik ajtónál forduljak jobbra aztán balra. Megköszöntem és próbáltam az ösztöneimre hagyatkozni, mert semmire nem emlékeztem abból, amit mondott. Aztán végül is elérkeztem még egy őrhöz, őt nem volt szerencsém ismerni, de olyan gorombának tűnt, hogy nem is bántam. Ő valamilyen fémdetektorral átvilágította a testem, most voltam leghálásabb magamnak, hogy nem csináltattam piercinget sehova, mert akkor vitázhattam volna az „úriemberrel”.
-         Mehet – szólalt meg hasonló mogorva hangon, mint ahogy vártam. Bementem egy nagy, szürkeszínű ajtón, majd már csak ajtó maradt, kizárásos alapon felhasználtam a kulcsot. És elfordult a zárban. Beléptem két embert volt ott, Az egyik apa volt, rögtön öt is vettem célba, de a testesebbik egyén utamat állta.
-         A kulcsot – szűrte ki a rendezetlen fogsora mögül. Belenyomta a kezébe, majd utat engedett. Apa bilincsbe tette kezeim nem segítettek, hogy könnyebb legyen megölelnie, de próbálkozott. Leültünk egy asztalhoz, velem szemben volt és láttam, ahogy már amúgy is öreges arca, még megviseltebbé vált. Megfogta a kezem, nem értettem mit csinál, mert mintha játszott volna valamivel az ujjamon. Mikor lenéztem láttam meg, hogy a gyűrűvel babrál. Francba! Kiáltottam fel magamban, de ebből, hogy mentem ki magam? Vártam a kérdések hadát, meg akartam velük küzdeni, de helyette csak egy boldog mosolyt kaptam.
-         Gratulálok nektek – mondta kedvesen, ahogy azt illik.
-         Mi? Semmi, hogy történt, ki volt az, vagy, hogy csak még 18 vagy?
-         Daniel bent volt nálam, mielőtt te. Megmondom őszintén lejátszódtak bennem ezek a kérdések, de helytálló volt a vőlegényed érvelése és nem tudtam nemet mondani – mosolygott rá a gyűrűre, amit sikerült felfelé fordítania, amíg én bambán tátottam a szám meglepődöttségemben.
-         Mikor volt itt? – kérdeztem ennyit, mert több úgy sem jött volna ki a számon.
-         Nem sokkal előtted – rendezte le ennyivel. – Beszélt a ballagásról is, nem is tudtam, hogy holnap lesz – lepődött meg, mintha csak most hallaná.
-         Igen, hát, remélem jó lesz…
-         Van, még valami, amiről beszélnünk kell… - nézett le, ebből tudtam, hogy komoly dolog következik. – Szóval, az örökség… Drágám, én azt tanácsolom, hogy tüntesd el!
-         Mi? – lepődtem meg és elég élesen adtam hangot a véleményemnek.
-         Nemm, figyelj, nem kell elköltened és nem kell másnak adnod, mindössze tégy úgy, mintha már nem lenne és nyilatkoznod kell élőadásban, hogy mit tettél vele, persze eszedbe se jusson az igazat mondani, hazudj, lányom! Mert nagyon sokan akarják azt a pénzt, tudnak róla, mert minden publikus volt, szóval a sajtóval kell véget is vetni neki! – adta elő, látszott, hogy rengeteget agyalt rajta, de engem kiborított, teljesen megilletődtem, én erre nem voltam képes. Még hogy én előadásban? Nem!
-         Én nem is tudom…, szükség van erre? – néztem kérdően várva egy nemleges válaszra.
-         Igen…- gördült lefelé a szája.
-         Nézd, nekem mennem kell! – nem tudom miért akartam eltűnni, de hirtelen a börtön fehér falai között nem kaptam rendesen levegőt, elegem volt a drámából és mindebből.
-         De nyuszikám! – kiabált nekem, pedig ugyanolyan közel voltam hozzá. Ahogy fel akartam állni a kezén feljebb csúszott a ruha. Láttam egy sebet rajta. Vérzett és látszott rajta, hogy el van fertőződve, valami piros volt körülötte, nem vér, hanem fertőtlenítő, de igazán nem látszott, hogy használt volna bármit.
-         Ez mi? – estem vissza a székre, ami már nyomta a fenekem.
-         Semmi! – takarta vissza egy határozott mozdulattal.
-         Apa, mi az? – rivalltam rá, kihozta belőlem a dühöt.
-         Bent véletlenül elcsúsztam, ez minden… - nézett úgy, mintha mit sem számítana, de számított.
-         Nem igaz – szögeztem le. – Ki tette ezt veled? – kérdeztem, mintha egy név majd feloldozást adna, mintha tudnám, kiről lenne szó, de akkor is tudni akartam.
-         Baleset volt – mondta, de látszott rajta, hogy hazudik.
-         Miattam van igaz? A pénz? Ezért csinálták igaz? – lábadt könnybe a szemem. Apa nem nézett rám, ebből tudtam, hogy igazam van. Hallgatás csak még jobban sírásra késztetett.
-         Igen, azt hiszik, tudom, hogyan kell megszerezni, vagyis tudom is, de nem árulnám el senkinek.
-         Mi az, hogy tudod, hogy kell megszerezni?
-         Hát nem lehet csak egyszerűen besétálni és kérni, drágám. Különben már rég megszerezték volna.
-         Hát jó, igen kell az aláírásom és ennyi… - néztem értetlenül.
-         Dehogyis, ha csak ennyiről lenne szó, már régen elvette volna valaki azt a pénzt, szerinted mennyire lehet nehéz megszerezni az aláírásod vagy akár hamísítani? – nézett rám kérdően habár tudtam, hogy csak költői kérdés.
-         Hát akkor? – bíztattam, hogy mondja már tovább, mert majd meghaltam a kíváncsiságtól.

2015. október 28., szerda

Titkolózz!


Tudom, hogy ezt már olvastátok de, gondoltam összefoglalom, hogy egyértelmű legyen mi miután van:)
xo xo -V

28. fejezet

Candice

Végre először sok ideje, úgy éreztem nem lesz minden rossz. Elmondom mit éreztem, nem tudom könnyen szavakba önteni, ezért inkább szemléltetném. Képzeld el, hogy állsz, egy helyben és mozdulatlan vagy, az egyetlen dolog, ami mozog: a mellkasod, mert még lélegzel. Ami körülötted van, amit csak látsz mind a tiéd, minden, amire vágytál, amit csak álmodtál magadnak a tied volt, hunyd le szépen a szemed, lassan és közben hallgasd a félénk és aggódó lélegzetvételeidet. Egy perc sötétség borul mindenre és mikor végre kinyithatod a szemed, mikor végre nem érzed a kétségbeesett lélegzeted fojtogató, keserű ízét a torkodban, végre jön egy kis fény. Egy kicsit meg kell, hogy dörzsöld a szemed, de végül rájössz, hogy minden, ami eddig boldoggá tett, minden, amitől te te voltál, már nincs többé. Nem tettél semmit sem, csak egyszerűen semmi és senki nincs, más körülötted, egyes egyedül állsz a semmi közepén, várva, hogy a sírás majd magától utat talál és nem lesz örökké hű társad. Daniel. Volt mellettem végre valaki. Igazából. A szemébe néztem és tényleg láttam. Megmondom őszintén, minden után, amit az elmúlt időben átéltünk, ez végre reménnyel töltött el, hogy nem minden olyan rossz. Elengedtem magam, a fenekem lecsapódott az avaros, barna levelekhez, nem volt túl kellemes. Fújt a szél, egyre jobban, a szőke hajam már nem védte meg a válom a hidegtől. Egy pillanatra ránéztem Danre, akinek az iménti halott tekintete, már sehol nem volt. Nem értettem a hirtelen hangulatingadozásait. Közelebb jött, nem ért hozzám, a szemével, azzal a már jól ismert, tűz-barna, fekete szikrás szemével rám nézett, és csak nézett. Olyan sok érzéssel bámult, tükröződött az én unalmas kék szemem az övéiben és sajnálatot kezdtem érezni, örültem, hogy van nekem, mert őszintén szükségem van rá. Nem tudom már elképzelni, hogy lennék meg nélküle. Reméltem, hogy ezzel ő is így van. Lenézett az ajkamra, nem tudom miért, de legbelül nevetni kezdtem, de az arcomon nem akartam mutatni ezt az örömöt. Visszanézett a szemembe, fogalmam sem volt mit láthat benne, vagy egyáltalán bennem. Közeledni kezdett, a jéggé dermedt kezem, remegni kezdett. A szívem újra és újra minden dobbantással beleszeretett, mert imádtam, hogy ezt kiváltja belőlem. Végre éltem. Nem csak vártam, hogy a nap egy másikat szüljön, végre voltam. Az arca, kicsit borostás volt (bizonyára nem volt ideje/kedve borotválkozni) megállt az ajkaim előtt, nagyon szemezett ugyan vele, de láttam a szemében az eszméletlenül erős önuralmat. Ez nem volt rá jellemző, mióta csak ismerem a Daniel Black nevet a meggondolatlan jelző társult hozzá. Kirázott a hideg újra és újra, nem tudom miért, de még egy könnycsepp is megjelent a szemembe, mire ő egy halvány mosollyal a fa felé fordult.
-      Adni akarok valamit! - mondta a fának, nem nézett a szemembe, nem értettem, még egy érdekesség, a félénkség is az én védjegyem volt. Picit közelebb húzódtam hozzá, nem feltűnően, de még is eredményesen. A kezére tettem a kezem, a hideg keze összeért az én megfagyott ujjaimmal.
-      Én…- akartam mondani, mert egyszerűen helyesnek éreztem kimondani.
-      Ne! – állított meg, nem értettem, mit tehettem, azt hittem, hogy talán már nem haragszik rám. És most mégis haragszik? Nem értem.

-      Én, készültem egy kis beszéddel. A szeme felcsillant, mint egy hét évesnek, akinek új játékot adnak, a szeme egy huncut kis sárga fénnyel bővült. Felállt és engem is magával húzott. Lesepregette rólam az odaragadt leveleket és sárdarabokat. Nevetnem kellett ezen, de persze csak halkan, mert még mindig úgy éreztem vékony szálon járkálok. Fogta a kezem, és már nem csak az egyiket. Elveszett a kis kezem az ő hatalmas tenyerei között. Rám mosolygott majd a földre szegezte, eddig bátor tekintetét. Sejtettem, hogy mit akar, hogy megbocsátott nekem és hogy minden oké, de azt nem értettem miért tart eddig kimondani. Megcsókoltam, ez is egy olyan dolog, amit egy külön papírra kéne felírni, Candice bátor tettei felirattal. Istenem, az a csók, olyan volt mintha már egy éve nem csókolhattam volna. Végtelenül hiányzott, ahogy az ajka az enyémhez ért nem vágytam másra a világon, nyelve simogatta az enyém és közben a keze a derekamon kezdte gyűrni a ruhát, belenyögött a csókban – eddig ez is az én szokásom volt egyébként – és pár perc után éreztem, hogy nekidőlök valaminek, kemény volt és érdes-na meg persze szúrós is. Nem kellett hátranéznem, mert pár pillanat alatt rájöttem, hogy a fa volt az, aminek a tövében eddig ültünk. Egyre inkább felfedeztem a csókjában őt, egyre akaratosabb volt és egyre telhetetlenebb. A derekamon a réteg ruhák összetúrva álltak, a lábam felsiklott a hátára, és közben tartott engem, hogy nehogy a fa mellé essek(ünk). Mikor végre levegő kellett neki, egy pillanatra elszakadt tőlem. De tényleg csak egyetlen pillanat volt, mámorító volt állni a tengernyi fa között, olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, de mihelyst a derekamra fonódott az erős keze Dannek megszűntek a fák, és csak a gyönyörű barnás szemét láttam.


Daniel

- Nos?- kérdeztem mikor már egy kerek perce térdepeltem Candice előtt, kezemben a kis dobozzal. Kezdett kínos lenni, szerintem életemben, ebben a 19 évben egyszer sem jöttem még ennyire zavarba, sőt egyáltalán nem jöttem, még szerettem is másokat kínos helyzetbe hozni, de most átéreztem a helyzetet. Belenéztem a szemébe, ami ragyogott, egyszerűen csillogott, tündököltek a kék szemei. Nézett rám még mindig, mire a szavak csak úgy elkezdtek ömleni a számból.
- Nézz rám! – mondtam neki gyengéden, eleget is tett a kérdésemnek, ami szokatlan volt, mivel minden alkalmat megragadott, hogy ellenkezhessen velem. A szeme könnyekben volt, és kezdett elhatalmasodni rajtam a kétségbeesés. Görcsben volt a gyomrom és az izmaim mind megfeszültek egytől egyig. – Annyira szeretlek, tudom, hogy őrültség, de ez vagyok én, Daniel Black, édesem, merő kaland velem az élet és ígérem, hogy minden pillanatát gyönyörűvé teszem neked, ha hagyod – láttam, hogy meghatódott a szavaim hallatán, de közel sem végeztem még azzal, amit mondani akartam. – Az a helyzet… hogy… - néztem le, egy apró pillanat volt ugyan csak, de nagyon hatásos szünet, mert láttam rajta, hogy majd meghal, hogy hallhassa, amit mondani akarok.
- Folytasd, kérlek – nézett rám és egyszerűen mosolyognom kellett a szituáción, mert eljutottunk oda, hogy neki kell engem bátorítani, azért ezt soha nem gondoltam volna.
- Egész életemben egyedül voltam, nem volt olyan pillanat, hogy ne lettem volna teljes magányban, de erre nem jöttem rá. Nem tudtam, hogy milyen elveszett és magányos vagyok, amíg Te el nem hagytál. Mikor vége lett, úgy éreztem, hogy nélküled most már mindig egyedül leszek. Nem fogok csak úgy elsétálni, itt vagyok! – fogtam meg a kezét és a szívemre helyeztem, hogy érezhesse, mi az, amit ő is kivált belőlem. Láttam, hogy elmosolyodik, ahogy megérzi, milyen hevességgel ver a szívem, csak azért mert ő előttem áll. Ha mellettem vagy nem vagyok egyedül és ez az, amiért a leghálásabb vagyok, hogy rádöbbentettél nem ért az életem semmit, míg nem kezdtünk el beszélgetni. Míg te nem jöttél. Egy senki voltam. Tudom, seggfej vagyok egy kibaszott nagy pofájú, gyerekes és önző alak, de el tudnál hagyni? – néztem rá a végén már nevetve, igazából csak költői kérdés volt, hogy kicsit oldjam a feszültséget, mondtam volna tovább, már építettem magamban a szövegem hátra lévő részét. Nagyon felszabadító volt mindezt kimondani, általában őszinte voltam, olyan nyíltan és bunkón őszinte, de soha ezelőtt nem esett ilyen jól kimondani, ami érzek.
- Igen… - mondta lassan, ügyelve, hogy minden betűt jól formáljon a telt ajkaival és közben engem nézett picit kétségbeesett tekintettel. Hirtelen egy ütemet kihagyott a szívem dobbanni.
- Mi igen? – néztem rá ijedten, hiszen az előbbi kérdésem ugyan költői volt, de neki nem, ő mégis így gondolja. El akar hagyni. Nem igaz, tényleg el akar hagyni.
- Hozzád megyek…- nézett egy mosollyal, amit még soha nem láttam az arcán. Ismertem a testének minden egyes milliméterét, nincs olyan porcikája, ami ne lenne tökéletes, és amit ne ismertem volna, úgy, mint a saját tenyerem, de ez a mosoly új volt, ilyet még nem láttam. Köpni, nyelni nem tudtam hirtelen egyszerűen csak odamentem és felkaptam, köré zártam a kezeim, de egy pillanatra magamba is feledkeztem és már csak azt hallottam, hogy kuncog valamin. - Daniel, összeszorítasz az öleléseddel – nevette fel kislányosan. Lejjebb engedtem a testét, hogy egy síkban legyen a szeme az enyémmel és lazítottam a fogásomon is, de csak annyira, hogy ne fájjon neki, de menekülni így sem tudott volna. – Nem megyek sehova, nyugalom, elengedhetsz – nézett olyan ártatlanul és csillogó szemekkel.
- Nincs az az isten, hogy én most elengedjelek. – néztem rá halál komolyan. - Komolyan beszélsz? Tényleg hozzám jössz? – hitetlenkedtem pár perc csönd után. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy igent mondott nekem Candice Jackson.
- Persze csak, ha komolyan gondoltad - nevetett fel, mire magamhoz húztam és megcsókoltam. A szájfénye olyan volt, mint a friss málna, olyan jól esett csókolni, puha volt az ajka és finom. Elvált tőlem, de a homlokát az enyémnek nyomta.
- A legkomolyabban.
- Akkor azt hiszem, nincs más választásom, mint hozzád menni – gúnyolódott. Melengette a szívem a szó, hogy igen. Annyi lány mondott már igent nekem, persze nem lánykérésre, de attól függetlenül még igent. – És a gyűrűm? – nézett rám tettetett gorombasággal. Próbált szigorú arcot vágni, de nem igazán ment neki.
- Jaj, igen! – nevettem fel. Elengedtem őt és a kezemben lévő doboz tartalmát megint szabadjára engedtem. Kivettem a lényeget és letérdeltem. A szája elé kapta a kezét azonnal, ahogy meglátta, a feje megint, mint minden alkalommal pirossá kezdett válni. Persze nem az egész, csak a gödröcskéi feletti rész. Imádtam ezt. – Candice Jackson…
- Igen! – nevetett fel és ugrándozott, annyira boldoggá tett, hogy egyszerűen az arcomra fagyott a mosoly. Persze tudtam, hogy direkt hergel azzal, hogy nem mondhatom végig, de ezt most egy cseppet sem bántam, sőt.
- Hagyd, hogy végig mondjam… - néztem el a távolba, mert ha tovább bámulok rá, nevetni kezdek és azt nem tudtam volna abbahagyni. – Szóval, Candice, lennél a…
- Igen! – nevetett megint fel és egyszerűen képtelen voltam nem felállni és megcsókolni, mert már hiányzott. Megőrjített engem és ez varázslatos volt.
- Annyira türelmetlen vagy! – mondta neki és közben csókoltam mindenütt, ahol csak értem.
- Ez így van! – mondta kuncogva. A szél még mindig erősen fújt, ahogy megfogtam a kezét felhúztam rá anya gyűrűjét-, vagyis most már Candicét – láttam, hogy a keze libabőrös. Összefontam az ujjainkat és hagytam, hogy gyönyörködjön.
-      De honnan? – nézett rám ámulva sejtettem, hogy mit akar kérdezni.
-      Anyáé volt – néztem felváltva őrá és a gyűrűre.
-      Nem – nézett csodálkozva rám és közben az ujjai a gyűrűre siklottak – Nem fogadhatom el, te jó ég… - nézett rám feldúlva, az előbbi tekintet sehol sem volt. Mintha a szél fújta volna el.
-      De igen, anya is azt akarta volna, hogy a tied legyen – a szavaim hallatán kiült az arcára a meglepődöttség, de azt sem tudta titkolni, hogy mennyire meg van hatódva. – Hidd el, a tiéd és csakis a tiéd.
-      Köszönöm - csókolt meg és közben a keze a hajamba csúszott, simogatta a tarkómat és közben szenvedélyesen csókolt. – Nem akarok véget vetni ennek a pillanatnak, de lassan haza kellene mennem.
-      Talán nem érzed jól magad itt? – néztem rá hülyéskedve, imádtam vele szórakozni.

-      De de…

Candice

Elindultunk a kérésére haza.
-         Dan? Lehetne, hogy még egy kicsit titokba tartsuk ezt? – nézett a gyűrűre, hogy egyértelművé tegye mi is az az Ez. Szeretném, ha először a család tudná meg és utána mindenki más, rendben? – kérdezte félénken, őszintén kicsit megijedtem, de hinni akartam, hogy tényleg csak azért akar titkolózni, hogy a család legyen először beavatva. Mondjuk, ismerve a „szomszédokat” nagy pletykaáradatot indítunk el ismét. De nem érdekelt mit mondanak, nem tudják ezt elrontani.
-         Persze – adtam be a derekam, nem akartam mutatni, hogy kétségeim vannak, hogy vajon az igazat mondta-e.
-         Köszönöm –nézett rám szerényen a halványkék szemeivel, mire én megfogtam kis kezét és a tündöklő gyűrűt lefordítottam, hogy ne lássa senki. - Én tudni fogom, hogy ott van – mosolygott bíztatóan, ami kicsit segített. Miután beindítottam a kocsi mindketten némák voltunk, néha loptam pár pillantást a gyönyörű szőkeségről mellettem és láttam, hogy a gyűrűt csodálja, de utána rögtön vissza is néztem az útra.
-         Két nap múlva ballagás – avatott be, mert minden fejleményről lemaradtam az utóbbi pár hétben.
-         Nem terveztem menni…- mondtam ki az igazságot.
-         Mi? De miért nem? – lepődött meg.
-         Én amilyen gyorsan lehet, megszervezem anya temetését és úgy gondoltam, hogy a holnap után tökéletes lenne, mert akkor lesz 15 éve, hogy apa meghalt – mondtam ki, egy pillanatra megcsuklott a hangom ugyan, de nem akartam mutatni, hogy milyen fontos ez nekem.
-         Megértem, szeretnéd, hogy ott legyek veled? – kérdezte várva a válaszom.
-         Nem, egyedül szeretném, és neked ott kell lenned a ballagáson.
-         Biztos? – vágott szomorú arcot, nem akartam, hogy boldogtalan legyen, de ez önállóan kellett véghezvinnem.
-         Teljesen, Cany – sandítottam rá és megengedtem egy halvány mosolyt.