Ballagás

31. fejezet

Candice

A beszédem volt már csak hátra a ballagási ceremóniából, mindenki talpig fehér talárban állt és készen arra, hogy a levegőbe dobja fekete, ballagó sapkáját. Vidám, tavaszi idő volt. Néhány ásító fej feltűnt a tömegben, de nem is csodálkozom, mert ennyi unalmas hegyi beszédet végighallgatni valóban kihívás. Remegő kézzel léptem a porondra, de próbáltam magabiztosnak tűnni és itt a látszat volt a lényeg. Ahogy ott álltam szemben minden ismerősömmel, a családommal és a tanárokkal rájöttem, hogy megváltoztam. 4 éve nem mertem volna ide kiállni és elmondani mit érzek, de most magabiztosan álltam a 2 magassarkúmban és emelt fővel kezdtem neki a beszédnek.

Kedves Diákok, Tanárok, Szülök és minden kedves Egybegyűlt!

Mi sem tehetné különlegesebbé ezt a napot, mint hogy az Önök társaságában lehetek. Négy igen emlékezetes évet tudhatok magam mögött, amikre mind szeretettel és egyaránt boldogan tekintek vissza. Az osztály nevében szólok, mikor kijelentem, hogy mind itt nőttünk fel és egymást neveltük fel. Egy remek osztály… - elakadt a szavam, mert egy pillanat lezajlása alatt 10-15 kamerás ember rontott ki az ajtón. Kis híján fellökve a vendégeket, előre furakodtak az első sorba. Próbáltam folytatni, mintha mi sem történt volna, de elég zavaró volt, hogy minden percben vaku villant a szemembe. – Egy remek osztályközösség alakult és büszke vagyok, hogy tagja lehettem…

-          Candice, mondana valamit a nagymamája örökségéről? – jött a hang valahonnan az első sorból. Lesokkolt. Hogy gondolják, hogy idejönnek a ballagásomra és mindent elrontanak? Most folytassam a beszédem vagy válaszoljak? Nem tudtam mit tehetnék.

-          Öhhm… szóval a tanári közösség egyaránt kiemelkedő és nagyszerű példát mutatnak a…

-          Mire akarja költeni az örökségét, Candice?

-          A nagymamája miért pont Önre hagyta?

-          Van bármi elképzelése? – jöttek a kérdések ezrei és a magabiztos énem megint lelépett. Remek. Kétségbeesett tekintettel kerestem Danét, aki már ökölbe tett kézzel méregette a kamerás férfiajkat maga előtt.  Aztán az osztályfőnököm tekintete talált rám, aki talán még kétségbeesettebb volt, mint az én. Ekkor jöttem rá, hogy ezt a helyzetet nekem ezt most egyedül kell kezelnem!

-          Mindenkinek egy kérdésére válaszolok, és csakis 1 darabra! És aztán békén hagynak, hogy nyugodtan folytathassuk a ballagási ceremóniát! Egyesével a kérdéseket… - vettem mély levegőt és kiabáltam a mikrofonba. Sokan meglepődtek a magabiztos kitörésemen, de főleg én magam. Az egyik férfi bal szélen felnyújtotta a kezét, ezt úgy vettem sikerrel járt a kísérletem.

-          Milyen kapcsolata volt a nagyanyjával?

-          Nagyon jó, nem tölthettem vele sok időt, mert kicsi voltam mikor meghalt, de akkoriban sokat voltunk együtt…

-          Hol találkoztak általában? – jött is a következő.

-          Nos, volt egy ház, ahova gyakran elvitt, jobban mondva csak a ház elé, mert a ház eladó volt ugyan, de akkora nagy volt, hogy a nagyi sose vette volna meg magának, ott volt 15 perc sétára a…- és ekkor tudatosult bennem mi is a megoldása ennek az egész örökség helyzetnek. Megmerevedtem. Meg volt a kiskapum. Mivel nem folytattam azt hitték jöhet a következő kérdés, de én csak meredtem bámultam magam elé, mint aki szellemet látott. Mondjuk pont olyan érzés is volt.

-          Candice, Candice – lépett mellém Dan. – Jól vagy? – kérdezte dallamos hangon.

-          Mi?... Igen, persze.

-          Mióta vannak együtt? – jött a z újabb kérdezz-felelek játék fordulója.

-          kb 1 éve, de már kicsi korunk óta ismerjük egymást.

-          Lefeküdtek már? – jött a kérdés hátulról, kicsit meglepődtem és zavaromban csak kuncogni kezdtem erre Dan megfogta a kezem. Egyikünk sem szólalt meg, de a paparazzik képesek voltak olvasni a jelekből.  Dan még mindig fogta a kezem, de ahogy hirtelen ki akartam rántani onnan éreztem, ahogy valami lecsúszik az ujjamról és hallom, ahogy a földre esik. Halk volt, mégis mintha az egész udvart bezengte volna. Könnyű volt, mégis mintha egy tonnás súlyt nyomott volna a mellkasomra. A gyűrű. Amint mindenki tekintete a gyűrűre vándorolt én sem tudtam le venni róla a szemem. Dan is megijedt, de koránt sem annyira, mint én. Letérdelt, ami még inkább fokozta a már így is túltengő feszültséget a tömegben. Tátott szájakat és fent akadó szemöldököket láttam mindenhol. Valószínűleg én is így festhetem. Dan már térdelőpozícióban és a kezemért nyúlt, ami most jobban remegett, mint eddig életemben valaha.

-          Hozzám jössz Cany? – kérdezte nevetve majd egy másodperc szünetet tartott. - …Megint? – örömteli kacaja megnyugtatóan hatott rám. Megint csak őt láttam és pár percre sikerült figyelmen kívül hagynom a tényt, hogy 100 tanár, 600 diák, kétszer annyi szülő és egy tucat paparazzi bámul éppen minket.

-          Igen – ordítottam, csak hogy még a leghátsó sor is tudjon róla. Nem tudom honnan szedtem a bátorságot, mert még egy suttogást is nehezen gondoltam, hogy ki tudok préselni magamból, de örültem. Hihetetlenül. Már megint hallottam kattogni a kamerákat, főleg mikor Dan felállt és megcsókolt. Nem tudtam megszokni, hogy Dan mellett lehetetlenség elkerülni a figyelmet.

-          Mióta jegyesek? És Mason tud erről?  tette fel valaki a bűvös kérdést a tömegből.

-          Én…

-          Vele is lefeküdt? Mondja milyen érzés, hogy járt valakivel, aki csak a pénzét akarta? És meg le is feküdt vele… Zavarja, hogy néhány ember egyszerű szajhának tartja? – mikor végre sikerült felfognom a szavait, már késő volt, mert Dan akkorra már leugrott a színpadról és a fickó előtt termett. Amint sikerült erőt vennem magamon én is Dan irányába eredtem, aki már kilökte a méregdrága kamerát a férfi kezéből és az ingénél fogva emelte a magasba a férfit. Dan nagyon indulatos tud lenni, ami elég rémisztő, de egy idő után meg lehet tanulni kezelni.

-          Hogy mersz ilyet mondani a csajomnak, te fasz? – suttogta a férfi fülébe, de már elég közel voltam, hogy meghalljam.

-          Ne, hagyd, Dan, nem ér annyit! – tettem a karjára a kezem és oda férkőztem közéjük, hogy még véletlenségből se ragadhassa el az indulat. Amint Dan elengedte őt és megölelt ellágyultak az izmai. Az ijedt fotós lenézett a méregdrágának tűnő kamerára és mérgesen tapasztalta, hogy használhatatlanná tört.

-          Őrült ribanc! – szűrte ki a szavakat a foga között, alig hallhatóan, Dan viszont így is kristálytisztán értette. Itt telt be a pohár itt már nem számítottak neki az ölelő karjaim vagy a nyugtató szavaim, határozottan odalépett a barna hajú férfi elé, aki későn ismerte fel, hogy túlfeszítette a húrt. Egy pillanatig csak mérgesen szemeztek, majd Dan váratlanul behúzott neki egy hatalmasat. Az ütéstől szerencsétlen kiterült és fájdalmában csak nyögdécselt a földön. Fogalmam sem volt mit mondjak, nem volt helyénvaló, hogy így kiütötte, de azért örömtáncot sem járok tőle. A tömeg körülöttünk megdermedt. Megfagyott a levegő. Az biztos, hogy erre a ballagásra még évekig emlékezni fognak. Hosszú percekig kínzó csend uralkodott, ezért hát visszaléptem a színpadra és próbáltam menteni, ami mentető.

-          Nos, nem sikerült a végére érnem a beszédemnek, ezért hát engedjék meg, hogy folytassam – kapkodtam a levegőt, de jól esett, hogy Dan megint rám figyel és nem arra a szánalmas férfira. – Egy csodálatos légkört alakítottunk ki a négy év alatt…- folytattam volna már bátrabban, mikor meghallottam a rendőrautó szirénáját, ami kétségkívül egyre hangosabb lett. Már ez is… De én eltökéltem, hogy befejezem és elballagunk innen mind még ma! – És nagyon hálásnak érzem magam, hogy idetartozhattam. A botrányok és…- közben hallottam, ahogy a rendőrök feltéptek a bejárati ajtót, ami azt jelentette, hogy már csak pár másodperc és itt lesznek… - Jó a francba is, nem is húzom az időt, a 2016.os 12. évfolyamot ezzel a perctől kezdve elballagottnak tekintem! – sipítottam el magam, hogy mindenki meghallja. Mindenki a magasba dobta fekete sapkáját és közben a rendőrök is megjelentek köreinkben. Dan sapkája még a magasba járt mikor megbilincselték. Tudta, hogy órákig kell majd ülnie a börtönben, mégis olya mosollyal nézett rám, amit még sosem láttam az arcán. Még egyszer utoljára visszanézett, mielőtt kivezették és felordított.

-          Ez az bébi! – zengte be az egész udvart a mély és rekedtes hangjával. Muszáj volt felnevetnem.

A fetrengő férfi is bilincsben távozott és azt nem is kell mondanom, hogy a többi paparazzi bőven a rendőrök érkezése előtt felszívódott. A diákok közül mindenki nevetett és sipítozott örömében. Nem is törődtek a rendőrökkel vagy bármi más zavaró tényezővel. Én pedig csak néztem, ahogy a vőlegényemet kivezetik a rendőrök és örültem, hogy végülis sikerült ma délután elballagnunk. Körülnéztem a tömegen és tudtam, hogy hiányozni fog majd ez a hely és persze az emberek is. Sajnáltam is, mert tudtam, hogy soha többet nem lesz együtt úgy a társaság, ahogy eddig volt. Britt és Connor végül egymáshoz közeli egyetemre mennek. Britt mindenképp borostyán ligás egyetemre akart menni, és végülis a Columbia fel is vette, Connor pedig a NYU-n fog tanulni, ami bőven jobb, mint amit valaha elképzelt magának. Dan eldöntötte, hogy halaszt egy évet, ami mondjuk nem a legbiztosabb terv, de tudom, hogy okos és amilyen makacs úgy sem tudnám rábeszélni semmire, amit nem akar. Mindig a Gulliardra akart menni, mikor még kicsi volt. Én sokáig ugyan a Yale-ra akartam járni, de mivel minden barátom New Yorkba akar költözni én sem mondhattam nemet. Jövőre, ha minden igaz már hivatalosan is a Cornell egyetem hallgatója leszek. Talán nem lesz minden ugyanaz, de legalább mind New Yorkban leszünk.

*

A ballagás után az első utam a börtönbe vitt, mert már a fél családom ott tartózkodott lassan. Bármilyen szomorúnak is hangozik, én már csak nevetni tudtam rajta. Először Dannel beszéltem pár szót, de nem tűnt letörtnek egyáltalán. Elpanaszolta, hogy az ügyvédje béna, szóval egy éjszakát bent kell maradnia, de holnap reggel már szabad, szóval átugrik és hoz kínai kaját. Olyan volt, mint egy nagy gyerek, de ezt is szerettem benne. A következő utam apához vezetett. Kitaláltam ma valamit, amiről mindenképpen kellett hallanom a véleményét.

-          Szia, nyuszikám! – köszönt, mint mindig.

-          Szia - nem volt szándékomban húzni az időt, úgyhogy a lényegre tértem. – Nos, gondolkodtam, hogyan bizonyíthatnánk be, hogy valóban én vagyok a jogos örökös – mondtam szépen lassan, nem azért mert fokozni kívántam volta a feszültséget, csak kicsit bizonytalannak éreztem magam. – Amikor régen a nagyi vigyázott rám, nektek mindig azt mesélte, hogy végig nálunk voltunk és beszélgettünk, de valójában, ahányszor csak alkalmunk nyílt rá elmentünk egy házhoz, ami a város szélén van, 15 perc séta tőlünk. Nem lakott benne régen senki sem, mert hatalmasabb ház volt, mint amit valaha láttam és iszonyat drága volt, ahogy emlékszem…és senki nem akarta megvenni.

-          A lényegre, Cany!

-          Mindig arról beszéltünk, hogy megvennénk a házat és ketten élnénk benne, mert sokkal békésebb lenne nekem és nem kéne a veszekedéseiteket hallgatnom…de persze ez csak fantáziálás volt - horgasztottam le a fejem egy pillanatra. – És szinte ezer százalék, hogy az a ház még mindig üresen áll, mert múltkor láttam és teljesen lakatlan volt! És nagy esély van rá, hogy a nagyi megvette…

-          És? – értetlenkedett.

-          Ami annyira jelent, hogy a nevemre kellett íratnia! Amivel tudjuk bizonyítani, hogy rám hagyta az örökséget… - magyaráztam bőszen.

-          Igen...

-          Ez működhet? – kérdeztem félénken.

-          Igen! Ez az, kincsem!  - üvöltött fel, a kelleténél kicsit hangosabban és közben az asztalra csapott. – De biztos vagy benne, hogy megvette?

-          Hát, nem teljesen, de ez annyira rá vallana, és mi másért állna ott még mindig üresen?

-          Holnap, menj be a bankba és tudakold meg… és ha igazad van, akkor mehet, ez már egy bizonyíték. Ha anyádnak és nekem pedig tanúskodnunk kell, megtesszük! És így már biztos a győzelem! – ért fülig a szája.

-          És…- kezdtem volna bele, bár aggódtam vajon mit mond majd.

-          Igen?

-          Eldöntöttem mire költöm a pénzt, ha sikerül megszereznünk az örökséget… - néztem le és közben az ujjaimat tördeltem, mert nem voltam biztos, hogy neki is ugyanez volt a terve a pénzzel.

-          Igen? – sürgetett.

-          Jótékonyság… - mondtam ki boldogan.

-          Tessék? – nézett rám értetlenül.

-          Létrehoznék egy alapítványt… Olyan betegnek, mint Dan anyja volt – mondtam ki elégedetten.

Elengedni...

30. fejezet

Daniel

A tükör egy magas volt velem. Egy utolsó húzással megigazítottam a nyakkendőm és kész is voltam. De a lábam a földbe gyökerezett. Az öltöny tökéletes volt. Kézzel készített, olasz remekmű. Makulátlan és kifogástalan, mint maga Daniel Black. De mégsem tudtam rávenni magam a mozgásra. Csöngött egyet a telefon, nem néztem rá a kijelzőre, de tudtam, hogy a sofőr az. Kinéztem és a limuzin valóban a ház előtt állt.

Beültem és töltöttem magamnak egy italt és aztán még egyet, majd még egyet és így tovább. Nem tudtam, mennyi hat majd, de a keserű érzés a torkomban és a fojtogató érzés a mellkasomban nem múlt el, mindegy mennyit ittam. Magam előtt tartottam a Whiskeyt és láttam, hogy valami belecseppen. Észre sem vettem, hogy a háztól a temetőig vezető úton végig  könnyeztem. Beletöröltem a cseppeket a frissen tisztított zakóba és kiléptem a kocsiból. Ahogy körülnéztem minden rokon, ismerős, barát, idegen feketében sorakozva állt a bejárat előtt. Olyanok voltak, mint a varjak, teljesen feketében, lehorgasztott fejjel jártak-keltek. Elkapott a vágy, hogy visszaüljek a kocsiba és tovább hajtsam az adagjaimat. Can nem volt itt, de nem is akartam, ezt egyedül kell végigcsinálnom! Mire visszanéztem magam mögé a kocsinak hűlt helye volt, szóval nem volt más út, mint előre! A cipőm sarka kicsit kopogott az útpadkán, és mikor az emberek felismerték ki vagyok szétváltak egymástól és utat nyitottak nekem a bejárathoz. Nem várt gesztus volt ettől a varjú seregtől. Magabiztosan haladtam előre és közben mindenkihez odaléptem egyesével. Lerótták a tiszteletüket. Életem feladata volt ez a sor. Ahogy mindenki elmondta, hogy sajnálja, kedvem lett volna üvölteni, hogy miért sajnálod, hiszen mindenki tudta, hogy ez lesz. 10 éve mást sem hajtogatott senki, csak hogy adjam fel. És én mindenki arcába belenevettem. Dühös voltam rájuk és magamra is. Visszanyeltem a könnyeket és a mérgező szavakat, amivel megbántottam volna mindenkit és csak vonultam végig tovább a tömegen. Láttam a szemükben a könnyek áradatát. Megmerevedve bámultam egy cseppet, hülyének néztek, és legszívesebben belevertem volna egyet a falba mérgemben, hogy mindenki itt sajnáltatja magát, mikor én vagyok az egyedüli, aki igazán szenved. De belegondoltam, vajon anya mit tenne. Sosem lenne kegyetlen és ezer százalék, hogy ütni sem tudott- nevettem fel magamban keserűen. Ezért apró mosolyra húztam a szám, a kezemre mintha ólomsúlyokat akasztottak volna, de mégis megemeltem és letöröltem egy kósza cseppet egy öreg hölgy arcáról. Ez volt az utolsó ajándékom, amit neki adhattam és nem akartam elrontani, ez a temetés a búcsúm és az utolsó törlesztésem felé. Tökéletes lesz, a legdrágább virágok, a leghíresebb kórus és a legkiválóbb mindenből. Mert ő ezt érdemelte.

A padok között végig vonultam, belegondoltam, hogy talán ebben a templomban lesz az esküvőm is. Egy pillanatra boldogság kerített hatalmába, de utána megint csak a kurva gyász volt, amit érezni tudtam. Körülnéztem és láttam, hogy a tiszteletes fellép a katedrára. Elvártam tőle, hogy tökéletes legyen. Az első sorban ültem, szemben a hatalmas képpel, amit anyáról választottam. A kedvenc képem volt. Ugyanúgy néztem ki, mint ő, minden vonás megvolt. Azt a képet választottam, amin apával vannak a tízedik évfordulójukon. Iszonyú szegények voltak, ezért nem mentek sehova megünnepelni, mindössze annyiból állt az ünneplés, hogy anya otthon főzött és meglepték egymást valami egyszerű kis ajándékkal, mint egy csoki. Anya mosolya őszinte volt,és ez melengette a gyászba borult kibaszott lelkemet. Nem is figyeltem, mint mondd a tiszteletes, csak azt vettem észre mikor már az én nevem mondja és várakozóan tekint rám. – Oh, igen! A beszédem. – emlékeztettem magam. A zsebemhez értem, ahol kitapintottam a papírt, de mégsem vettem elő. Felléptem a tiszteletes helyére és egy igen mély lélegzetvétellel kezdtem neki a beszédemnek.

-          Az utolsó emlékem vele mindent leír róla. Az egésze lénye jó volt, egy fénysugár, amely csak azért élt és létezett, hogy az én világom szebb legyen. Áradt belőle a tisztaság és az ártatlanság, tudom, hogy szeretett és soha nem volt önző, talán nem élhetett sokáig, de hálás volt. Tudom róla, hogy elégedett volt azzal, amit kapott. Mert olyan adottságai voltak, amit sok ember 100 életéve alatt sem tapasztalhat meg. Szeretem őt, de elengedem, mert nem lehetek igazságtalan vele nem – jöttek a szavak, és annyira furcsa volt, mert miután levittem a hangsúlyt a végén, rájöttem, hogy rám sem néztem a papírdarabra, amit kikészítettem magamnak. Nem voltam zavarban, hiszen hozzászoktam, ahhoz, hogy bámuljanak, de egyfajta bizsergetően furcsa érzés volt megnyílni egy idegen tömegnek. A tekintetük nem volt szánakozó, inkább csak sajnálattal teli. Egy nagy lélegzetvétel volt a befejezésem is és lefáradtam a központból vissza a helyemre. Ennyire emlékszem a temetésből, és azután már minden homályos, hogy hogyan kerültem el onnan, hogy kivel beszéltem és miről. Csak az érzésre emlékszem, ahogy sikerült elengednem valamit, amit igazán szerettem és ez volt életem talán legnehezebb feladata.

Candice

Még mindig élénken élt a fejemben az apával folytatott párbeszédem. Nem tudtam kiverni a fejemből.

        - Hát akkor? – bíztattam, hogy mondja már tovább, mert majd meghaltam a kíváncsiságtól.

-          Nos, nem csak az aláírásod szükséges ahhoz, hogy megkapd a pénzt.

-          Hát 18nak kell lennem…

-          Nem csak erről van szó, mikor kicsi voltál a hagyatéki tárgyalás meg volt, és kimondták, hogy a végrendelet szerint Candice Liliann Jackson a jogosult örökös, de akkoriban volt egy nagy tűz és sajnos a papírok, mint bent égtek, amik ahhoz szükségesek, hogy alátámaszd te voltál a jogos örökös.

-          Ez őrültség! – forgattam a szemem.

-          Nem az, az ügyvéd, akit a nagyit képviselte gyanús módon meghalt a tárgyalást követő napokban. Túl sok pénz volt és túl sok ember tudott róla a médiából. Szóval miután ”baleset” érte az urat, semmi bizonyítéki nincs, hogy nem csak mi anyáddal találtuk ki ez az egészet, hogy megkaparintsuk tőled a pénzt, ha betöltötted a 18 életévedet - mondta végig, mintha most először adhatta volna elő teljesen ezt a történetet.

-          De kik? Kik tehettek ilyet?

-          Bárki, nyuszikám, rengeteg olyan pénzéhes ember van, mint Masonék! – mondta ökölbe szorított kezekkel.

-          Akkor hogyan tovább? – horgasztottam le a fejem, mert egyszerűen kilátástalannak láttam a dolgot. Semmit nem értettem a joghoz. – Se tanú, se papír…

-          Nem tudom, drágám, de az biztos, hogy el kell hitetnünk az emberekkel, hogy a pénz már nálad van és el kell tüntetned, mert minden percben szövetségesekre lelnek a pénzhajhászok és egyszer valamelyikkőjük sikerrel fog járni – a hangja elmélyült és kicsit betegesnek tűnt már, hogy mennyit agyalt ezen, de megnyugtatott, hogy van kiút ebből az egészből!

-          Van is egy ötletem…

       Ott álltam. Éppen egy könyv vastagságnyi papírkupacot gyűrtem az ünneplő felsőmhöz. Ordítoztam az udvar egyik pontjáról a másikba, de mikor nem hallottak kénytelen voltam a magas sarkúban letipegni a színpadról és odamenni. Alig pár óra volt már csak a ballagásig, aminek a megszervezésére a tantestület szerény személyemet kérte fel. Tudták, hogy válság helyzet van a családomban, de erősködtem, hogy meg tudom csinálni, sőt, örültem, hogy valami eltereli a figyelmemet.

-          Mit gondoltál te? Hogy gondoltad a hegedűst a svédasztal mellé tenni, senki nem fog enni, ha mellette teljes hangerőn húzzák?! – kiabáltam az egyik segédmunkással, aki értetlen arccal bámult rám, habár nem is a szemeimben, inkább a mély dekoltázsomra. -  Menj, és tedd a felszerelést és a széket messzebb, minimum 10 méter távolságra! – rásandítottam az órámra és már mentem is, mert az italszállítónak 10 perce meg kellett volna érkeznie. Bementem a suliba, ahol hűlt helyük volt, azonban valaki más, akire nem számítottam épp most törte fel az ajtókat és süvített végig a folyosón. Daniel. Magamban kimondtam a nevét és már mosolyra is húzódott a szám.  Ő nem vigyorgott, de a szemeibe a már jól ismert kisfiús pimasz csillogás volt. Magabiztos léptekkel jött felém, converse cipője határozott ütemes lépteket diktált. Öltönyben volt. Sejtettem, hogy miért van így, de nem mertem megjegyzést tenni, vagy bármit is kérdezni. Odaért elém egy-egy csókot nyomott az arcomra.

-          Hogy mennek az előkészületek? – nézett rám aranyosan, de tudtam, hogy nem érdekli a válasz túlságosan. Közelebb jött és minden figyelmeztetés nélkül megcsókolt. Finom puszik voltak kezdetben az ajkamra, de aztán egyre magabiztosabban és erősebben csókolt. A nyelve a szájpadlásomat simogatta és a kezei a derekamra csúsztak. Rég volt már ilyen jó érzés valami. A keze lecsúszott és a fenekemen állapodott meg, majd egy erős mozdulattal magához húzott és a csípőjének feszített. Egy pillanatra elszakadt a számtól, mire én hevesen kezdtem venni a levegőt, de ő tovább ment és a nyakamra hintett apró, de érzéki csókokat. Elfordítottam a nyakam, hogy több hozzáférése legyen, és erősebben nyomtam neki a csípőm a derekának, mire egy elismerős nyögést hallottam a nyakamba.

-          Gyere! – búgta a fülembe. Aztán a szemembe nézett, várt valamilyen válaszra, attól függetlenül, hogy felszólítást tett.

-          De nekem… - gondoltam bele, hogy megannyi teendőm lenne, amúgy is az italszállítókkal kéne vitáznom, mert több mint 15 percet késnek. De a szemei, istenem azok a szemek, nem tudtam nemet mondani. Aztán ahelyett, hogy válaszoltam volna bármit keményen megcsókoltam, amit válasznak tekintett. Felkapta a lábam és az ölébe vett. Danielben az volt a jó és rossz, hogy minden apró eldugott helyet ismert a suliba, nem volt önerőm firtatni, hogy honnan inkább csak élveztem a helyzetet. Pár lépéssel később letett a földre. Bezárult mögöttünk egy ajtó. Leült egy székre és várakozóan tekintett rám. Nem értettem, hogy mi van. De a csintalan tekintete hamar elárulta, hogy tőlem várja a kezdést. Valamilyen idegen erő szálhatott meg, mert odalépkedtem elé, közben úgy ráztam magam, mint még soha. A lábai nagy terpeszben voltak, mint mindig, ha elkényelmesedett. Lovagló ülésben ránehezedtem. Hozzádörgölőztem a csípőjéhez, ahol már éreztem a duzzadó férfiasságát, mire én is lüktetni kezdtem alul. Egyetlen testre szoruló ruha volt rajtam, és mint már mondtam hatalmas kivágással rendelkezett. Egy kis masni tartotta össze elől, amit lassan és érzékien kezdtem kicsomózni. Elől végig húztam a cipzárt és jó messzire dobtam magunktól. A melltartóm is ünnepi volt, mert teljesen fekete csipke borította és a hozzá illő tanga is árulkodott, hogy készültem estére. A szeme kikerekedett, ahogy végig nézett rajtam és elborult az arca, tudtam, hogy elképzeli, miket akar most tenni velem. De mivel még mindig irányított engem a hirtelen megszánt bátorság most én akartam tenni vele valamit érte. Odahajoltam és apró csókot hintettem az ajkára, miközben a kezem az övére csúszott, ügyesen kicsatoltam miközben ő nyögött bele a csókomba annyira meglepődött. Ahogy szabadjára engedtem férfiasságát kicsit izgulni kezdtem, nem is tudom miért, de nem akartam, hogy ez bármit elrontson. A csókjaim közben a kezem rácsúszott a merevedésére és boldogság öntött el, hogy ezt én értem el nála. Lassan mozgatni kezdtem a kezem és egyre magabiztosabban csináltam. Az egész teste vonaglott alattam és ez engem is beindított. Egyszer csak elvált a csókomból és elélvezett alattam, lihegett és annyira szexi volt, ahogy a kidolgozott mellkasa fel-alá emelkedik a kimerültségtől.

-          Ahhj bébi, bejön ez az oldalad! – bólogatott elismerően és beleharapott a cseresznyepiros alsóajkába. Büszke voltam, de még nem akartam itt megállni. Szerencsére neki is ez járhatott a fejébe, mert mikor kicsit feljebb akartam állni, hirtelen a tenyere, ami már milliószor járta be a testem a csipke bugyi alá csúszott megmarkolva ezzel a fenekem. A nyálas puszijai fedték be a bőrömet mindenütt. Az egyik keze aztán lassan kicsúszott a bugyimból és a combomat kezdte simogatni. Haladt a kijelölt belső oldalon. Perzselte a bőröm, ahogy érintett. Miközben csókolt a keze belenyúlt a bugyimba. A hüvelykujjával kényeztetni kezdett, ahogy egyre mélyebben éreztem magamban, úgy szaporodtak a légzéseim és úgy vonaglottam egyre jobban a karjaiban. A csípőm egyre közelebb vontam hozzá és felhajtottam a fejem, hogy az ajkai a nyakamhoz is jobban hozzáférjenek. Éreztem, hogy valami földöntúli érzés lesz rajtam úrrá, éreztem, hogy nem kell sok és a karjaiba élvezek. Nem láttam az arcát míg, hátrahajtottam a fejem, de mihelyst visszafordultam a szemei megtaláltak és abban a pillanatban értem el az ígéret földjét.

-          Daniel! – nyögtem egyre hangosabban. Elfelejtettem, hogy hol vagyunk, nem is érzékeltem a külvilágot. – Daniel! – kiabáltam hangosabban. A belsőben egy bomba robbant és nem láttam mást csak Danielt. A kezem a vállán pihent, amit egyre jobban szorítottam. A légzésem lassult és élveztem a mosolyt, ami elterült az arcán, ahogy meglátta milyen vörös az arcom.

-          Ez állati szexi volt! – vont még közelebb.

-          Nekem mondod? – néztem rá boldogan és közelebb húzódtam hozzá, a fülébe akartam súgni. Nem tudom miért hiszen, az előbb kiabáltam, de akkor sem mertem kimondani hangosabban. – Dan? – csúsztak le az ujjaim a hasára, mire picit megborzongott.

-          Igen, életem? – nézett pimaszul mintha tudná, mit akarok.

-          Megint akarom! – haraptam az ajkamba és összekulcsoltam egy egyik kezét az enyémmel.

Alig pár óra volt a bűvös órához, amikor is megkezdődik a ballagási ceremónia, már minden készen állt. Végül az italszállítók is idetaláltak, kiderült, hogy rossz címre mentek az idióták. Még egyszer körbejártam az udvart, de mindent rendben találtak. – Már csak két óra is egyetemista libák leszünk! – sikítozott mögöttem egy ismerős hang. Britté. Megfordultam és megcsodáltam őt, mert már rajta volt a fehér talár. Csodaszép volt.

-          Így van! – sipítottam vissza.

Veszélyes terep

29. fejezet

Candice

Ahogy lefordítottam a kilincset a bejárati ajtón birizgálta a kezem a gyűrű köve, de még inkább bosszantott a tudat, hogy vajon mit szólnak majd hozzá az emberek, Egy ilyen kis városban ennek híre marad, azt fogják hinni, hogy bekaptam legyet, és persze jogosan. Anya otthon sütött éppen, ritka alkalmak egy9ike, mikor anyának volt ideje főzni, ezért nem is tettem tönkre a hírrel ezt a pillanatot.

-         Hívtak a rendőrségtől! – a köszönés után rögtön ezzel nyitott. Nem értettem miért közvetít, tudtam, hogy ellenére volt, hogy apával beszéljek, főleg most, hogy immáron rács mögé került (ahova anya szíve mélyén mindig kívánta).

-         Mit mondtak? – haraptam közbe egy piros almába.

-         A látogatási idő kettőtől hatig van, apád az egy hívása neked ment, de nem vetted fel, ezért valakit megfűzött, hogy engem is felhívjanak – közben elővettem a mobilt és való igaz, hogy volt egy nem fogadott hívásom, sajnáltam, hogy vettem fel. Visszagondoltam, hogy éppen mit csinálhattam akkor Dannel és elfogott a bűntudat.

-         Ma bemegyek – sandítottam a faliórára, ami pontban négyet ütött. Anya nem mondott semmit, de tudtam, hogy helyeslően bólint a gáztűzhely felett.

-         És a házi? – érdeklődött volna, mire elintéztem annyival, hogy kész van és fel is szaladtam a szobámba. Majd a ruhatáram vettem szemügyre, nem tudtam miben lehetne megjelenni egy börtönbe. Túl egyértelmű, ha egy fehér-fekete csíkos hosszú ujjút veszek? Vagy keressek egy narancssárga kezeslábast? Végül is, egy fekete póló egy fekete H&M- es farmer mellett döntöttem.

Már majdnem ott voltam, bevallom nem volt könnyű odatalálni, mert még sosem jártam még ezen a környéken. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nincs több börtöntöltelék barátom, mert akkor nem izgulnék most ilyen pokolian. Nem tudtam mire számítsak, hogy majd átmotoznak, nehogy belógjak egy bicskával a belső zsebembe vagy csak odabiccentek és már bent is vagyok? Próbáltam laza maradni. Ahogy beértem megpillantottam egy ismerős alakot. A ötvenes évei elején volt, Stewart bácsi, mondtam halkan és kedvesen, de a hallása nem romlott cseppet sem.

-         Candice, drága – mondta a sulink volt portása, akivel kisebb koromban mindig elbeszélgettem, ha nem volt bent éppen az iskolában senki. – Mit csinálsz te itt? – tette fel egy ártatlannak tűnő kérdést, habár én tudtam, hogy már tudja rá a választ is.

-         Apa – mondtam neki ennyit és máris lesütötte a már karikás, ráncos, zöld szemeit a börtön piszkos padlójára.

-         Hallottam és sajnálom – nézett rám megint és láttam, hogy elkezdett valamit keresni a szemével. Úgy tűnt megtalálta. Egy kulcsot nyomott a kezembe. Elkezdett magyarázni, hogy melyik folyosón, melyik ajtónál forduljak jobbra aztán balra. Megköszöntem és próbáltam az ösztöneimre hagyatkozni, mert semmire nem emlékeztem abból, amit mondott. Aztán végül is elérkeztem még egy őrhöz, őt nem volt szerencsém ismerni, de olyan gorombának tűnt, hogy nem is bántam. Ő valamilyen fémdetektorral átvilágította a testem, most voltam leghálásabb magamnak, hogy nem csináltattam piercinget sehova, mert akkor vitázhattam volna az „úriemberrel”.

-         Mehet – szólalt meg hasonló mogorva hangon, mint ahogy vártam. Bementem egy nagy, szürkeszínű ajtón, majd már csak ajtó maradt, kizárásos alapon felhasználtam a kulcsot. És elfordult a zárban. Beléptem két embert volt ott, Az egyik apa volt, rögtön öt is vettem célba, de a testesebbik egyén utamat állta.

-         A kulcsot – szűrte ki a rendezetlen fogsora mögül. Belenyomta a kezébe, majd utat engedett. Apa bilincsbe tette kezeim nem segítettek, hogy könnyebb legyen megölelnie, de próbálkozott. Leültünk egy asztalhoz, velem szemben volt és láttam, ahogy már amúgy is öreges arca, még megviseltebbé vált. Megfogta a kezem, nem értettem mit csinál, mert mintha játszott volna valamivel az ujjamon. Mikor lenéztem láttam meg, hogy a gyűrűvel babrál. Francba! Kiáltottam fel magamban, de ebből, hogy mentem ki magam? Vártam a kérdések hadát, meg akartam velük küzdeni, de helyette csak egy boldog mosolyt kaptam.

-         Gratulálok nektek – mondta kedvesen, ahogy azt illik.

-         Mi? Semmi, hogy történt, ki volt az, vagy, hogy csak még 18 vagy?

-         Daniel bent volt nálam, mielőtt te. Megmondom őszintén lejátszódtak bennem ezek a kérdések, de helytálló volt a vőlegényed érvelése és nem tudtam nemet mondani – mosolygott rá a gyűrűre, amit sikerült felfelé fordítania, amíg én bambán tátottam a szám meglepődöttségemben.

-         Mikor volt itt? – kérdeztem ennyit, mert több úgy sem jött volna ki a számon.

-         Nem sokkal előtted – rendezte le ennyivel. – Beszélt a ballagásról is, nem is tudtam, hogy holnap lesz – lepődött meg, mintha csak most hallaná.

-         Igen, hát, remélem jó lesz…

-         Van, még valami, amiről beszélnünk kell… - nézett le, ebből tudtam, hogy komoly dolog következik. – Szóval, az örökség… Drágám, én azt tanácsolom, hogy tüntesd el!

-         Mi? – lepődtem meg és elég élesen adtam hangot a véleményemnek.

-         Nemm, figyelj, nem kell elköltened és nem kell másnak adnod, mindössze tégy úgy, mintha már nem lenne és nyilatkoznod kell élőadásban, hogy mit tettél vele, persze eszedbe se jusson az igazat mondani, hazudj, lányom! Mert nagyon sokan akarják azt a pénzt, tudnak róla, mert minden publikus volt, szóval a sajtóval kell véget is vetni neki! – adta elő, látszott, hogy rengeteget agyalt rajta, de engem kiborított, teljesen megilletődtem, én erre nem voltam képes. Még hogy én előadásban? Nem!

-         Én nem is tudom…, szükség van erre? – néztem kérdően várva egy nemleges válaszra.

-         Igen…- gördült lefelé a szája.

-         Nézd, nekem mennem kell! – nem tudom miért akartam eltűnni, de hirtelen a börtön fehér falai között nem kaptam rendesen levegőt, elegem volt a drámából és mindebből.

-         De nyuszikám! – kiabált nekem, pedig ugyanolyan közel voltam hozzá. Ahogy fel akartam állni a kezén feljebb csúszott a ruha. Láttam egy sebet rajta. Vérzett és látszott rajta, hogy el van fertőződve, valami piros volt körülötte, nem vér, hanem fertőtlenítő, de igazán nem látszott, hogy használt volna bármit.

-         Ez mi? – estem vissza a székre, ami már nyomta a fenekem.

-         Semmi! – takarta vissza egy határozott mozdulattal.

-         Apa, mi az? – rivalltam rá, kihozta belőlem a dühöt.

-         Bent véletlenül elcsúsztam, ez minden… - nézett úgy, mintha mit sem számítana, de számított.

-         Nem igaz – szögeztem le. – Ki tette ezt veled? – kérdeztem, mintha egy név majd feloldozást adna, mintha tudnám, kiről lenne szó, de akkor is tudni akartam.

-         Baleset volt – mondta, de látszott rajta, hogy hazudik.

-         Miattam van igaz? A pénz? Ezért csinálták igaz? – lábadt könnybe a szemem. Apa nem nézett rám, ebből tudtam, hogy igazam van. Hallgatás csak még jobban sírásra késztetett.

-         Igen, azt hiszik, tudom, hogyan kell megszerezni, vagyis tudom is, de nem árulnám el senkinek.

-         Mi az, hogy tudod, hogy kell megszerezni?

-         Hát nem lehet csak egyszerűen besétálni és kérni, drágám. Különben már rég megszerezték volna.

-         Hát jó, igen kell az aláírásom és ennyi… - néztem értetlenül.

-         Dehogyis, ha csak ennyiről lenne szó, már régen elvette volna valaki azt a pénzt, szerinted mennyire lehet nehéz megszerezni az aláírásod vagy akár hamísítani? – nézett rám kérdően habár tudtam, hogy csak költői kérdés.

-         Hát akkor? – bíztattam, hogy mondja már tovább, mert majd meghaltam a kíváncsiságtól.