Jenna szemszög:
-Szia,
kislány!- hajoltam le egy kicsit hozzá. –Nem lakik…- nem tudtam befejezni a
mondatot, mert megláttam Jasont.
-
Sage! Ki az? Megjött a pizza?- vette elő a pénztárcáját Jason, de mikor
meglátott rögtön leolvadt az arcáról a mosoly. - Jenna? Mit keresel te itt?
-Én…-
dadogtam, mint egy kis gyerek, amikor kihívják felelni fizika órán. Semmi nem
jött ki a számon.
-Sage!
Menj be, kérlek!- majd beterelte a kislányt, aki ha jól sejtem a lánya volt.
-Te
hazudtál nekem!- rivalltam rá, majd megfordultam, mert már nem éreztem
szükségét annak, ha magyarázkodjon, nem lett volna értelme.
-Jenna!
Várj!
-Mi
az? – fordultam visszafelé, mert erősen megfogta a kezem és maga felé rántott,
nem akarta, hogy elfussak.
-Én…
nem így akartam…
-Miért
hogy tervezted?
-Nézd,
ő a lányom… az én lányom, mégis hogy mondtam volna meg, hogy van egy lányom? –
akadt ki egyre jobban.
-Nem
kellett volna hazudnod!- néztem bele a szemébe és közben a tekintetével magához
láncolt, rabnak éreztem magam a saját testemben.
-De
nem tudtam, hogy mondjam meg neked…- gyengült el a szorítása és közben közelebb
lépett hozzám eggyel és már szinte nem volt, ami elválasztotta volna őt tőlem.
– Gyere be, és mindent elmondok, nem azt kérem, hogy ne haragudj csak azt, hogy
adj egy esélyt, hogy elmondjak mindent. – Kérlek Jenna, fontos vagy…- nézett
rám és közben mély, barna szemében megláttam a tekintetem, én is csak úgy
döbbentem rá, hogy gondolkodó arcot vágok, mert igen is fontolóra vettem az
ajánlatát.
-Rendben…
legyen. – majd amint meghallotta a válaszom magával rántott be a házba, ahogy
beléptem Sage-t kétségbeesetten kerestem a szememmel a házban, bár magam sem
tudom, hogy akartam-e egyáltalán, találkozni vele.
-Ülj
le!- vezetett a kanapéhoz, körülnézve egészen más volt a ház, mint mikor
először láttam. A földön friss pletykalapok hevertek, néhol egy-egy rózsaszín
ruhadarab is feltűnt a kanapén.
-Nos,
hol is kezdjem? – foglalt helyet velem szemben.
-Az
elején…
-Nos,
Sage most 14 éves, az anyja pár éve elhagyott minket, szóval csak ketten
vagyunk egymásnak. Nem volt soha senki akit Sage közel engedett magához rajtam
kívül ezért is titkoltam el ezt előled, mert nem tudtam mit szólnál, vagy
esetleg, ha nem engedtem volna, hogy találkozzatok, akkor megsértődtél volna,
vagy mérges lettél volna.
-Tehát,
akkor Sage egy barátnődet sem ismerte?- néztem rá felhúzott szemöldökkel, mert
ez elég nehéz dolognak tartom, hogy eltitkolja valaki előle, akivel együtt
élek, hogy párkapcsolatban élek. A kérdésemre Jason csak egy kicsit elnézett,
majd ahogy visszafordult láttam rajta, hogy mosolyog.
-Nekem…
nem volt azóta barátnőm, hogy Lisa, vagyis Sage anyja elment… itt hagyott
minket. - nézett le a kezeire, amiben valamilyen kis szösszel játszott.
-Te?..
Nem volt az óta senkid?
-Nem.
A munka és Sage teljesen kitöltötték az életem, nem mondom, hogy nem gondoltam
rá, de… elfogadtam.
-És
akkor, hogy jöttem én a képbe?- nézte rá bátorítva, hogy folytassa a
történetet…
Rebekah szemszög:
Már
napok óta csak a kanapén henyélek, kapcsolgatom a tévét, egyik csatornáról a
másikra, és közben apró kis csokikat majszolok.
Nem
tudom elfelejteni a történteket, lehet, hogy talán soha nem is leszek rá képes,
de nem tudok tovább itt feküdni miközben körülöttem mindenki éli az életet és
közben úgy bánnak velem, mintha halálos beteg lennék.
Felpattantam
az ágyamról, és a fürdőszobába csoszogtam át, még mindig erőtlennek éreztem
magam, de ezt betudtam annak, hogy az éjjel alig bírtam aludni.
Levetkőztem
és beálltam a zuhany alá, a meleg vízcseppek végig folytak a testemen, úgy
éreztem mintha egy kicsit újra életre kelnék. Megelevenedtem.
*
-Szia!-
nézett rám Caroline értetlenül. – Hogy, hogy itt vagy?
-Mégis
hol lennék?- mosolyodtam el, és közben megigazítottam a szájfényem.
-Miért
vagy felöltözve? – végig néztem magamon, egy rövid fekete szokna és
egycsillogós kivágott top, kiegészítőnek egy gyöngyös nyaklánc, karkötő, semmi
más. Meg persze a szerencse cipőm, ami szintén fekete volt, néhol arany
díszekkel.
-Miért?
Lennék inkább pucéran?- nevettem fel, majd tovább igazgattam a sminkem a
tükörben, felkaptam a táskám és megcéloztam a kijáratot.
-Hova
mész?- fordult felém értetlenül még mindig.
-El.
– mondtam röviden.
-Akkor,
én is megyek!
-Mi?-
néztem vissza.
-Nem
gondolod, hogy elengedlek téged egyedül, így!- mutatott végig rajtam, kicsit
sértő volt, de jelen pillanatban nem nagyon érdekelt. Ahova úgy is készültem
nagy hely, csak nem lehet olyan nehéz lerázni őt…
*
-Lassíts
már!- nyögött fel Caroline, annak ellenére, hogy ő volt lapos sarkúban én meg
magasban.
-Gyere
már, esküszöm, a nagyanyám nem nyavalyogna ennyit. - közben előkaptam a
telefont, megnyomtam a kettes gyors tárcsázást, tudtam, hogy ha buli van, őt
nem hagyhatom ki belőle…
-Hayley
Marshall! – ordítottam bele a telefonba. - Ráérsz egy kicsit bulizni?
-Na,
ne márr! – kiabált hátulról Caroline közben pedig szaporán vette a levegőt.
Engem nem érdekelt, Hay a barátnőm, tudom, nem nagyon szimpatizálnak Car-rel,
ami részben az én hibám, mivel ráuszítottam őt a pasijára, de egy barátság sem
tökéletes.
-Hol
találkozzunk?- egyezett bele Hayley.
-
A Devil’s Date-ben?
-Akkor
ott…
Ian szemszög:
-Mi?-
szegeztem neki a kérdésem Bonnie-nak, mikor még mindig nem tudtam felfogni,
hogy miért is van kiakadva ennyire.
-Jól,
hallottad, szerintem még sem kéne közös ház után nézni.
-Most,
mégis mi a fene bajod van?- akadtam ki teljesen, mert mostanában a
hangulatingadozásitól a falra mászom.
-Semmi,
csak korainak tartom, érted?- könyörgött szinte a szemével, hogy értsem meg, de
sajnos ez nem ment ilyen könnyen. Fogalmam sem volt, hogy mi baja, és hogy
miért viselkedik úgy, ahogy.
-Nem,
B, rohadtul nem értem, kérlek, magyarázd el nekem. - húztam ki egy széket az
asztal mellett, hogy leülhessen, én pedig a mellette lévőn foglaltam helyet.
Nézett
pár pillanatig, majd gondolom belátta, hogy teljesen felesleges kéretnie magát.
Leült. – Szóval, Bonnie, áruld el mi a bajod pontosan, mert mostanában nem
tudom követni, hogy mit miért mondasz, és melyiket is kéne komolyan vennem. -
néztem rá, mint egy kis elsős gyerekre, amit láttam, hogy egy kicsit zokon is
vett.
-Én…-
kezdett bele, viszont az iménti magabiztosságának már nyoma sem volt. – A ház…
az összeköltözés nem menne…- nézett a szemembe és keményen küzdött, hogy a
kialakított szemkontaktus meg nem szakadjon.
-Kibaszottul
nem tudlak megérteni…- álltam fel, mert éreztem, hogy a szavai hallatán rossz
érzés támad a mellkasomban. -Gyerünk, mondd ki, édes! Nem akarsz már velem
lenni többet igaz? Erre megy ki ez az egész.
-Nem…-
elakadt a szava, amit megláttam, hogyan nézek rá. Nagyon dühös arcot vághattam,
ami nem is csoda, hiszen, éppen azt vártam, hogy a lány, akit életem
szerelmének hittem, most tegye ki a szűröm. – N…
-Megkönnyítem
a dolgod, B, rendben?- néztem le rá, mert ő még mindig az asztalnál ült és
erősen meredt a terítő mintára, mintha olyan érdekes lenne. – Elmegyek, és mire
hazajövök ne légy itt!- majd felkaptam a dzsekim és kiviharzottam, majd jó
hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, ezzel is megerősítve az imént
kimondott szavakat.
Nem
tudtam hova megyek, de semmi kedven nem volt most gondolkodni. Bepattantam az
autóba és mentem, amíg csak lehetett.
Mikor
nem sokkal később egy piros lámpát kaptam, belevertem egy nagyon a kormányba,
csoda volt, hogy egyáltalán nem tört el. Majd ahogy várakoztam, hogy a lámpa
végre „megzöldüljön” elgondolkodtam. Mellettem pár méterre egy jól menő klub
volt, ahonnan hangos zene szűrődött ki, rátekintve az órámra nem is
csodálkoztam, ugyanis már vagy 9 óra volt, a bárokban mindig ilyenkor kezdik a
mulatást. És persze mivel most már én is megint a szinglik közé tartozom, semmi
baj nem eshet abból, ha benézek egy kicsit…
Megálltam
az ajtóban diszkréten az ajtónálló kezébe csúsztattam egy százast, és már bent
is voltam.
Devil’s Date...- láttam meg a klub nevét.