Egy érző katasztrófa

8. fejezet

Candice

Egy hét is eltelt már mióta nem beszéltünk. Vagy talán több. De még mindig élénken élnek bennem a szavak, amiket egymáshoz vágtunk. Visszagondolva sajnáltam, amiket tettem vagy mondtam. Úgy éreztem, nem kellett volna, vagy most mit gondolhat rólam? Ezek a gondolatok fonták közre a minden napjaim, én voltam a hibás. De Daniel most megérdemelte, ebben biztosnak kell lennem… és az is vagyok! Muszáj volt elterelnem a gondolataim, nem volt jó ezekre visszagondolni. Bár, meg kell mondjam, hogy nem könnyű kiverni a fejemből, azon járnak a gondolataim, hogy vajon tényleg törődik velem, mert az egyik pillanatban olyan emberi, olyan mint mindenki más, a másikban pedig…mintha nem is tartozna az én világomba. Mintha nem is érdekelné semmi. Semmi sem.
Ebben a pillanatban csengettek nálunk. Mint gyakran most is egyedül ültem itthon. Ezért gyorsan lesuhantam az emeletről, és egy nagy hévvel kinyitottam az ajtót, gyorsan kitártam, de nem volt ott senki sem. Megint széjjelnéztem, direkt többször is leellenőriztem ül-e valaki a virágok között - aki esetleg hasonló cipőben járhat, mint a legutóbb Dan -, de nem volt senki. Már készültem bezárni az ajtót, de a szemem megakadt egy papíron, ami lefordítva hevert a földön, de ahogy rásütött a nap, látni lehetett rajta, hogy valami van a hátoldalára írva. Körülnéztem, hátha csak a szomszéd gyerekek akarnak megviccelni, de nem volt ott senki sem. Gyorsan felvettem a papírt, és becsaptam az ajtót, és a biztonság kedvéért még vagy két zárat ráfordítottam.
Ahogy végre ülőhelyszerűséget éreztem a láthatáron, elengedtem magam és megfordítottam a lapot. Nem sok minden volt rajta, de ahogy végig futtattam rajta szemem kihagyott dobbanni egy ütemet a szívem.

Visszajöttem…

Ennyi állt a papíron, rögtön tudtam, hogy ki az, és hogy mit akar, de nem akartam tudomásul venni, sőt amilyen gyorsan csak lehet úgy éreztem el akarom felejteni, hiszen nem része az életemnek többet, miért törődnék én ilyesmivel? Meg van a tökéletes életem, ami talán olykor nehéz, de nem cserélném el senkiével.
Eldobtam magamtól a papírt, amilyen messzire csak lehet. Álltam ott, mint valami szél ütött és a hajam között turkáltam. Majd mikor megint megszólalt a csengő, azt hittem az utolsó lélegzetem is bent akad. Nem mertem. Nem akartam. Majd lassan közelebb merészkedtem és nagy hirtelenjében kirántottam az ajtót. Vártam, hogy valaki megtámadjon, vagy esetleg nekem rontson, de semmi ilyesmi nem történt.
-Mrs. Borgens, mit keres maga itt? – néztem rá kérdően. Vagyis… hogy hogy átjött hozzám? – mosolyodtam el, mert nem akartam, hogy azt lássa, hogy félek.
-A mamád hívott, mert azt mondta nem tud elérni, de nagyon sürgős lenne…
-Igen, mi lenne az? És közben előbányásztam a telefont a zsebemből, ahol nyugtáztam magamban, hogy tényleg hívott anya vagy hatszor, csak le voltam némítva.
-El kellene menned hozzá a kórházba, hogy elvidd neki a pénztárcáját, mert itthon hagyta…
-Rendben, köszönöm, hogy tetszett szólni! – búcsúztam el tőle.

Felkaptam valamit, tudtam, hogy erről anyának tudnia kell! Habár az úton eszembe jutott sok minden, talán nem kellene ezzel is terhelnem, hiszen annyi dolga van, annyi mindenre kell figyelnie, még ezzel is terheljem, hogy a legutálatosabb személy számára lehet, hogy visszatért az életünkbe? Megéri ez? Gondoltam magamban, de még mielőtt beléphettem volna a kórház ajtaján egy hangos sziréna szóra lettem figyelmes. Ebben a kisvárosban nem sokszor fordul elő ilyesmi, ezért picit meglepődtem. Aztán megláttam Danielt pár fiúval szokatlanul takaró és sötét öltözékben. Széjjelváltak majd láttam, hogy valamit beszélnek, de fogalmam sem volt, hogy mi történhet. Hirtelenjében Daniel közeledi kezdett felém, szerintem nem látott meg, sőt egyikőjük sem. Elfordultam gyorsan, hogy még véletlenül se nézzek a szemükbe. Belegondolva fura, hogy én csak úgy itt ácsorgok két lépéssel a bejárat előtt. Mikor már úgy gondoltam lépek egyet, éreztem, hogy valaki hátulról nekem ütközik. Könyörögtem, fohászkodtam, hogy ne az legyen, akire gondolok, de mikor megfordultam megint ugyanazzal a zavaros tekintettel találtam magam szemben.
-Daniel! – suttogtam magam elé a nevét.
Láttam, hogy egy pillanat erejéig meglepődik, hogy engem lát, de ezután rögtön fel is derült az arca. Ahogy rá néztem már szinte meglepett, hogy milyen nyitott is tud lenni, ha az érzéseimről van szó. Hogy mennyi érzés tükröződik a szeméből, hogyha jól megfigyelem. De az a pillanat el is szállt, mert hirtelen megfogta a vállam és beterelt a kórházba. Két ajtó volt, amin át kellett „verekednünk” magunkat, de az utolsót már nem stabil lábakon tettem meg. Ahogy beértünk hirtelen a falnak estem, Daniel pedig egyenesen rám. Lenézett rám, izmos teste az enyémnek volt szorítva, láttam rajta, hogy direkt csinálja. Csak, hogy még kínossá tegye nekem a helyzetet. Szokásos módon jött a pirulás, már szinte percre pontosan ezt kihasználva Dan nevetni kezdett. Egy hatalmasat bokszoltam a kezébe, úgy csinált mintha fájt volna neki, de láttam rajta, hogy szinte meg sem kottyan neki.
-Aúú! – nevetett fel, mire belőlem is kitört a nevetés.
-Ez meg mi volt? – néztem rá kérdően, mert még mindig csak játszottam le a fejemben, hogy hogyan is kerültem én ide be? Mert az egyik pillanatban kint álltam a másikban pedig más izmos kezek nyomultak a mellkasomhoz. Ő még mindig mélyen nézett a szemembe és csak mosolygott. Amint leesett neki, hogy miről is beszélek egy pillanatra rémültté vált a tekintete és kinézett az ajtón, majd a kezei körülöttem megfeszültek.  – Daniel? Hahó? Itt vagy? – rázogattam meg egy picit a vállát.
-Hüm? …Ja, persze…- fordult vissza felém.
-Mi történt? – tereltem a pillantásom, a derekamra, ahova az említett „szépfiú” a kezét ejtette.
-Ó, ja, bocs…- jelent meg egy kaján vigyor az arcán. Majd elvette rólam mire én is felocsúdtam és neki indultam, arra amerre eleve is szerettem volna.
-Várj, hová mész?
-Gyere!
Anya a második emeleten dolgozott, gondoltam odaadom neki a „szállítmányt” és azután mehetek is, egyetlen szót sem ejtve neki a kis papír incidensről.
-Lassíts, Cany, hova megyünk?
-Anyához.
-Mi? – torpant meg hirtelen.
-Elhoztam anyának valamit, ezért voltam itt – magyarázkodtam, de mintha Dan egy teljesen más helyre került volna. Dan megállt a 11-es kórterem előtt, és csak bámult az átlátszó üvegen keresztül.
-Dan? Dan? – szólongattam teljesen feleslegesen, mert rám sem hederített. Közelebb mentem, hátha javít majd valamit az értetlen arckifejezésemen, és megértem miért is áll ott egyetlen szó nélkül.
Egy nő feküdt bent, eszméletlen volt. Nem tudom, ki lehet az, az ajtóra ki volt írva egy név, de számomra teljesen ismeretlen volt. Daniel viszont úgy bámulta mintha valamiféle csoda folyna odabent.
Ahogy kezdtem szemügyre venni a nőt, már amennyire a távolság engedte, kezdett ismerőssé válni. Közelebb léptem egyet Danhez, aki az érintésemre falkapta a fejét.
-Daniel? Ő ott a…
-Anyukám igen…- fejezte be a mondatom és közben láttam, ahogy a szeméből elhal az utolsó lángja a huncutságnak. Nem akartam elhinni, hogy itt fekszik előttem Dan anyukája, sosem hallottam róla semmit, azt híresztelték, hogy évekkel ezelőtt meghalt, nem gondoltam volna, hogy képes valaki ilyen szörnyűséget kitalálni.
-Mi történt? – néztem rá szerényen, mert mikor legutóbb kérdeztem őt róla, nem lett túl jó vége, nem akartam, hogy most is elveszítse a fejét és tegyen valami még nagyobb őrültséget. Még mindig némán vártam, hogy bármiféle válasz jöjjön, de nem történt semmi. Nem is vártam már semmiféle reakciót mikor hirtelen felocsúdott és ujjait szorosan a karom köre fonta. Megszorította kezét és közben a szürkévé vált szemeit az enyéimbe „döfte”. Elkezdett húzni és mire feleszméltem már bent voltam a kórterembe.
Kérdő pillantásokat küldtem felé, de nem érkezett semmi visszajelzés, ebből gondoltam, hogy túl diszkrét lehetek.
-Daniel…- kezdtem volna bele, de hirtelen leültetett és mélyen a szemembe nézett.
-6 éves voltam. Az anyukám már akkor beteg volt, mikor megszülettem, nem lehetett meggyógyítani. Azt mondták neki, hogy a kezelések majd segítenek, hogy egy kis javulást hoznak majd. Nem így lett…- szorult ökölbe a keze majd pedig leült és rátámaszkodott a combjára, eltakarva ezzel őszinte tekintetét. Tanakodtam, hogy érdemes-e közelebb merészkedni, de nem mertem kockáztatni.
-Folytasd… kérlek…- bátorítottam. Nem nézett fel, azt hittem végleg elvágtam a beszélgetés fonalát, azzal, hogy erőltettem.
-Elvettek tőle, mert egy idő után, már tudták, hogy nem képes arra, hogy ellássa az anyai feladatait. Minél több időt töltött bent, annál inkább megőrült. Amikor már azt hittük javult, már talán 8 éves lehettem, kiengedték, egy hetet töltött velem. Aztán a nevelőanyám közölte velem, hogy most hívtak a kórházból, hogy megpróbálta megölni magát, de nem sikerült. És mivel túl súlyos volt a sérülése, kómába esett. És az óta itt van kómában, amíg alá nem írom, hogy levegyék a gépről, mivel én maradtam neki csak, csak az enyém a jog. Bámulta megkövülten a női testet, aki minden életjel nélkül feküdt az ágyon. De ahogy Danre néztem, közelt sem látta őt olyan élettelenek, mint én.
-És mi lett a nevelőmamáddal, tudtam, hogy volt valakid, de én nem tudtam…
-Elvettek tőle – adta meg a kurta választ.
-Miért?
-Attól a pillanattól, hogy megtudtam, hogy mi történt…- pillantott a számomra már kevésbe idegen nőre. – Nem törődöm senkivel, és rájöttem, hogy így minden könnyebb. Ez lettem én… Egy szörnyeteg vagyok, és nem érdekel.
Ahogy beszélt egyre és egyre közelebb mentem, a célom az volt, hogy megszűnjön kettőnk között a távolság. Ahogy elértem hozzá, lehajoltam hozzá, mivel már a széken ült megint. A fejét magam felé fordítottam, és belenéztem az immáron tündöklő szemekbe. Megöleltem. Ahogy végigsimítottam a hátán, éreztem, hogy beleremeg. A forró leheletét éreztem a nyakamnál. Még mindig öleltem, mikor hirtelen ő is körém fonta izmos karjait. Nem tudom mi volt a célja, de egyre csak erősebb lett a szorítása, de közben éreztem rajta, hogy nem bántani akar ezzel.
Csak szorított és szorított, majd mikor sikerült egy picit ellöknöm magam tőle, annyira, hogy szembenézzek vele, egy apró puszit nyomtam az arcára. Elmosolyodott ugyan, de nem láttam azt a szokásos csillogást, amit Daniel Black szeme mindig sugároz, ahányszor csak rám néz.
-Most el kell mennem egy picit…- suttogtam magam elé, mert eszembe jutott, hogy azt, ami miatt eleve idejöttem, nem sikerült megcsinálni.
-Menj csak…
Ahogy kiléptem a kórteremből, láttam, hogy Dan közelebb megy az ágyhoz, amin az anyukája fekszik. El sem tudom képzelni, hogy én mit csinálnék az anyukám nélkül, de hogy az övé már lassan 10 éve itt fekszik az már több mint katasztrófa.
Ahogy anya irodája felé közeledtem, lassítani kezdtem, mert rájöttem, hogy úgy rohanok, mintha valaki üldözne engem. Néhány nővér éppen előttem lépett be, de mielőtt még valóban bementem volna meghallottam valamit.
-Láttátok ma a férfit, aki a 11-es kórteremnél lófrált egész nap?!
-Igen, szerintetek ki lehetett az?
-Nem tudom, de egy biztos, családtag volt, különben sose tudja meg, hogy melyik szobában fekszik a nő…

A kövi feji 5 komi után jön!
xo xo - V

Anya- novella

Anya, az egyetlen!

A hosszú vörösesbarna haja lágyan omlott a vállára, barna szemei szinte ragyogtak, ahogy ráemeltem mosolygós tekintetem. Akartam, hogy tudja: boldoggá tesz, hogy a karjai között érzem magam a legnagyobb biztonságban! Nem volt olyan, amit ne beszélhettem volna meg vele, mert miközben beszéltem éreztem a szívverésének megnyugtató hangját, ami minden dobbanással egyre jobban óvni és segíteni akart nekem. Bíztam benne, sőt olyan mély szeretetet éreztem iránta, amilyet más már nem válthat ki belőlem még élek! Kis kezét végig simította kócos hajamon ezzel is a tudtomra adva, mennyire is törődik velem.

Nem emlékszek ugyan minden kiskoromban együtt töltött pillanatra, de sokszor álmodtam vajon milyen volt mikor először tartott a kezében? Vajon mosolyogtam, vagy ugyanolyan hisztisen közelítettem meg a helyzetet, mint most? Vagy gesztenyebarna szemei egyszerűen lekötöttek és már nem is figyeltem másra, ezek voltam a lehetséges elképzelési módok számomra…

Milyen lehetett mikor az óvoda kapujában még az első alkalommal el kellett engednem őt? Vajon sírt, vagy boldog volt, hogy megszabadulhat a rendetlen lányától egy darabig? Nem tudom mi, hogyan történt, de azt tudom, hogy mindig visszajött értem. És ez sosem fog változni.

Ahogyan lehunytam a szemem azonnal megjelent előttem boldogsággal teli tekintete, rakoncátlan tincsei, és sötét szemei, ami alkalmakkor nagyon el tudtak komorulni. De már tudom miért...Tudom, hogy minden értem történt, és tudom, hogy sosem leszek képes mindet visszaadni, amit kaptam, mert nincs elég idő! Nem tudom viszonozni a puszikat, az öleléseket, a tanácsokat, és hogy minden áldott éjjel meséltél nekem és betakargattál-, ami mára már mondjuk nem így van, de azt hiszem, ezt nem róhatom fel-, és hogy sosem felejtettél el minden erőddel szeretni engem!

Mikor majd én leszek nagy, és nekem kell felnőnöm a feladataimhoz, kötelességeimhez azt kívánom majd: bárcsak tudnám fele olyan jól csinálni, mint, ahogyan te tetted velem...

Bárcsak tudnék majd olyan édes puszikat a gyermekeim arcára adni, mint te, bárcsak tudnék olyan biztos és szeretetteljes ölelést adni, mint te, olyan jó tanácsokkal szolgálni, mint te, és végül olyan odaadással történetet mesélni, mint ahogyan te tetted nekem! Legalább fele olyan jól!

Vörösesbarna haj, ragyogó szemek, te vagy anya! Te vagy nekem az egyetlen anyukám! És míg élek hálás leszek minden szóért, gesztusért és féltő tekintetért, amit kaptam! Míg élek próbálok majd törleszteni és ellesni mindent tőled, hogy majd én is ilyen lehessek! Szeretlek a legutolsó lélegzetemig!

A múlt mámora

7. fejezet

Köszönöm, hogy írtatok nekem és ilyen hamar összejött a 4 megjegyzés! A kövi feji 3 komi után érkezik!

xo xo - V 

Daniel

-Gyere, gyere csak kisfiú… az doktorbácsi bevitte a mamit egy vizsgálatra, te addig ülj le ide szépen. Fesd ki ezt a rajzot, és mire végzel vele a mami már vissza is ér. Mi a neved?

-Daniel, Daniel Black.

-Nagyon szép neved van, ki után kaptad a neved?

-A papám után.

-És hol van most ő?

-Nem tudom. A mama szerint ott. - mutattam fel.

-Fent van? A mennyben?

-Igen, a mama is mindig így hívja…- görbült a szám felfelé.

-Dr. Abby, kérem, jöjjön ide egy percre…- hallottam meg egy másik hangot, de ez egy percre sem zavart meg a színezésben.

-Candice! Candice! – kiabáltam.

Először nem láttam őt sehol, de alaposan körülnézve, láttam, hogy a sötétben egy hosszú szőke hajú lány ácsorog. Nem tudom, mit kellene neki mondanom, úgy éreztem tartozok neki valamivel, de az agyam még nem volt képes felfogni, hogy miért és ugyan mivel tartoznék én ennek a lánynak…

-Nem tartozol bocsánatkéréssel, édesem. Nem tehetsz semmiről, nem a te hibád. A mamának most itt kel maradnia, de mindig vigyázni fog rád. Mindig itt leszek bent....- mutatott a szívemre.

-Ne haragudj…- estem le mellé és megöleltem őt.

-Nem tartozol bocsánatkéréssel, kicsikém.

-Mégis mit képzeltél? Mit gondolsz ki vagy te?

-Én…- próbáltam magyarázkodni, de Can egy percre sem állt meg.

-Nem, megbeszéltük barátok emlékszel?- tett fel egy költői kérdés, mivel még egy másodpercet sem hagyott a válaszadásra. - Mégis mi bajod volt Mike-kal, csak beszélgettünk?

-Candy! Candy! Állj! Nem is ismered őt, úgy méregetett téged, mint valami darab húst. Ki tudja, mik járnak abban a perverz fejében, biztos te akarod kitalálni? – sandított felém.

-Csak beszélgettünk, az isten szerelmére…- dühöngött még mindig.

-Én sajnálom…- közelítettem felé.

-Hogy mondtad?- tetette a hülyét, de még mindig nem volt jó kedve.

-Sajnálom, okés, bassza meg Candice sajnálom, sajnálom…a kurva életbe is!- bokszoltam bele a legközelebbi tárgyba. Dühös voltam.

-Nem hittem, hogy megélem, hogy Daniel Black fog tőlem bocsánatot kérni…- mondta szarkasztikusan, és közben még a boldogság legapróbb jelét is képtelen voltam rajta felfedezni.

-Candice… én törődöm veled- néztem bele a szemébe és egy lépéssel közelebb mentem hozzá. A kezemről közben lecseppent a vér, de nem érdekelt egyáltalán. Csak Can-re figyeltem. Az arca még mindig azt tükrözte, hogy mérges, de a szemében nem láttam dühöt. Ahogy odaléptem hozzá, felemeltem a fejét az állánál fogva. Az arca piros színben tündökölt, amitől nekem legszívesebben röhögni támadt volna kedvem. – Bassza meg Candy törődöm veled, akár akarod akár nem…- nevettem fel. Láttam, hogy a közelségemben végre megnyugszik, nem tudom, hogy csináltam, de eltűnt az arcáról a mérges kifejezés, és a szeméből is a szürke árnyalat, ami esetleg azt sugallta, hogy megőrül mérgében. Eltűnt egy pillanat alatt.

Szemben álltunk egymással és a nyakamon éreztem minden leheletét, mivel ennyivel magasabb voltam nála. Egyszer csak átkarolt engem, vékony, kis erőtlen karjait körém fonta, először megdöbbentem, de utána én magam is viszonoztam az ölelést.

Egy utolsó öleléssel elbúcsúztam anyától, a könnyek csak úgy peregtek a szeméből, a keze remegett, ami ugyan már megszokott volt, de ez most más volt. Ahogy anyára néztem, nem láttam már boldognak egyáltalán. Sosem volt jó passzban mióta csak ide ebbe a dokikkal teli házba járunk, de most még inkább zokogott, még inkább remegett, még inkább összetört.

A kezem közé zártam, de a kezeim amilyen rövidek voltak, nem tudtam körülérni őt. Pedig nem volt ő nagy, sőt, ahogy az idő telt, egyre csak „picibbnek” láttam őt.

-Szia, édesem, nagyon vigyázz magadra, majd hétvégén találkozunk, behoz téged az új anyukád…

-Viszlát, Mami!- potyogtattam a könnyeim, de eszem ágában nem volt ellenkezni, mert csak még jobban fájt volna neki.

A Candice még mindig amilyen erősen csak tudott szorított magához. Ahogy elhúzta rólam a kezét, láttam az arcán, hogy valami nincs rendben. A tekintet lefelé irányult, és ahogy lenéztem megláttam mit bámult annyira. A gyógyszerek a zsebemből mind a földre estek. Candice rögtön lehajolt, és értetlenül olvasta le a dobozokról a nevüket.

-Ezek mik?- nézett rám értetlenül.

Én nem is tudtam mit mondani, kikaptam a kezéből és rögtön zsebre vágtam mindet. Elsiettem onnan. Legalábbis megpróbáltam. Nem hiszem el, hogy ez történik!

-Daniel… állj meg, kérlek!- kiabálta a kérlek szót.

-Daniel! Daniel!- kiabálta anya mikor a nővérek el akarták őt vinni, eleinte azt hittem ő is jól fogja viselni, de mikor megláttam, hogy jönnek a fehérbe öltözött nénik és bácsik, tudtam, hogy anya nem fogja nyugodtan kezelni a dolgot. -Kérem, ő a fiam, jogom van vele lenni, engedjenek el maguk idióták! Ő a fiam!- kiabált tovább, úgy hogy az egész kórház csak minket figyelt. –Engedjen el!- őrjöngött teli torokból, mire az én könnyeim is megeredtek.

Megtorpantam, de nem is tudtam mit mondjak, nem éreztem, hogy harag lenne bennem, és Candice-en is csak az értetlenség tükröződött.

-Mik ezek?- ismételte meg jól hallhatóan a kérdést. –Mik?

-Nem hinném, hogy tartozok neked magyarázattal, édesem!- fordultam felé megint.

-Nem, nem tartozol, de Daniel, én is törődöm veled, és tudni akarom mik ezek!- dobbantott egyet és ekkor már mind kettőnkön eluralkodott a méreg.

-Vannak dolgok, amik nem tartoznak senkire, te sem mondtad el ki volt az a rejtélyes fazon, aki csak úgy a semmiből termett és nem hagytad, hogy bántsam, úgy védted őt… úgy, mint…

-Mint hogy?- várta a mondat végét.

-Mintha… meg akarnád őt védeni tőlem! De ennek semmi értelme, hiszen bántott téged!

-Tudod mit, igazad van, néhány dolog csak egyszerűen nem tartozik másra!- nézett csalódottan és láttam, hogy letöröl egy könnycseppet az arcáról.

A következmények…

6. fejezet

Nem lett valami hosszú, de mostantól már hosszabb részek jönnek majd! Remélem tetszeni fog és a kövit csak akkor hozom, ha összejön a 4 megjegyzés!

xo xo

Még ki sem nyitottam a szemem, mikor már éreztem, hogy a fájdalom csak úgy lüktet a fejembe. Lehunyt szemmel próbáltam „visszamenekülni” az általam kreált világba ahol nem várt rám semmi ilyesmi.

Egy nagyot nyújtózkodtam mikor végre sikerült kinyitnom a szemem.

Ennél jobban meg sem lepődhettem volna, Candice Jackson volt az első, akit megláttam, és ahogy körülnéztem nem is az én szobámban voltam.

-Jó reggelt!

-Mi tö…

-Mi történt az éjjel?- fejezte be a mondatom.

-Igen…

-Nos, hajnali 11-kor kővel kezdted dobálni az ablakom, majd beengedtelek, elkezdtél nyúlkálni a fehérneműim között majd pedig lefertőtlenítettem a sebeid – mutatott az arcomra, amit megtapintva valóban éreztem az arcomon. - És utána kidőltél.

-Sajnálom. - fogtam meg a fejem.

-És hogy vagy?- nyújtott át egy csésze kávét.

-Hát, kibaszottul hasogat a fejem, és fáj a fél arcom, de ezen kívül minden rendben. – mondtam szarkasztikusan.

-És emlékszem bármire a tegnapestével kapcsolatban?

-Hát, ködös… de azt hiszem igen… arra emlékszem, hogy idejöttem… meg a fehérnemű is élénken előttem van, édes!- nevettem fel, de abban a pillanatban a fejemhez is kaptam. – Rohadt fejfájás!- öklöztem bele az egyik pihe-puha párnámba, ami mellettem volt.

-Daniel…

-Ümm? – fordítottam felé a fejem. Még mindig az ágyon feküdtem ő pedig az egyik fotelemben foglaltam helyet.

-Miért jöttél ide tegnap? – fordult felém hirtelen.

-Candice… azt hiszem te más vagy… különbözöl mindenkitől, akivel eddig találkoztam. És nagyon köszönöm, hogy tegnap gondomat viselted, más nem tette volna meg…

-Barátok?- nyújtotta felém a kezét. Egy ideig merengtem csak, nem tudom, hogy mit is akarok ettől a lánytól, ahogy végignéztem rajta, tele van fénnyel, kedves, gyönyörű és páratlanul okos… Különleges.

-Legyen, barátok!- ráztunk kezet és egy nagy mosolyt láttam megjelenni az arcán…

Másnap reggel már a saját ágyamból keltem fel, első dolgom volt leütni a csörgő órát, ami már az idegeimre ment. Mivel már régen nem edzettem, úgy döntöttem eljött megint a tökéletes alkalom.

Húzódzkodtam, lenyomtam pár tucat fekvőtámaszt, de most nem volt túl sok kedvem többhöz. A gondolataim máshol jártak.

Megtudtam, hogy most lesz Candice barátnőjének a szülinapja.

Az asztalon lévő gyógyszereket „eltemettem” a zsebembe. Nem akartam, hogy bárki is meglássa, mert abból kérdezősködés lenne…- jutott hirtelen eszembe. Csak a biztonság kedvéért. Nem tudom mit mondanék, ha bárki rákérdezne…

***

A buliba érve el sem akartam hinni, hogy ezt mind maga Candy szervezte. A környéken lévő emberek közül szerintem mindenki ezen a szórakozóhelyen tömörült össze. De a legtöbbjükben azt bírtam, hogy köszöntek és kezet ráztak velem, részegen együtt mentünk hányni, de egyiküket sem ismertem. Sosem beszélgettem el értelmesen egyikükkel sem.

A zene bömbölt és ebben a tumultusban még csak senkihez sem lehetett szólni egy szót sem.

A bárhoz érve megláttam Candy-t éppen egyedül üldögélt és közben pedig ivott valamit, és ha a szemeim nem csalnak, akkor egy kólát. Nem láttam még egy lányt, aki ennyi évesen kólát szürcsölgetne, tiszta rejtély ez a lány.

-Szia Candy!- „ugrottam” mellé.

-Szia….! Itt vagy!- nézett rám mosolyogva, pont, úgy ahogy mindig szokott, ugyanazzal a csillogó szemmel.

-Itt… nagyon kitettél magadért, nagyon jó lett!- néztem ás vártam a reakcióját, mire egy picit elpirult, de mielőtt még meghallottam volna, mit válaszol, éreztem, hogy valaki hátulról megölel.

-Szia, Danii!- lépett elő mögülem egy szőke lány, végigmértem őt és láttam, hogy ettől elbátorodik.

Láttam a medálján, hogy Tiffany-nak hívják, ami nagyon nagy megkönnyebbülés volt, mert máshonnan nem jöttem volna rá a nevére.

-Szia Tiffii!...- mentem bele a buta becézgetésbe.

-Táncolsz velem?- nézett rám kedvesen én pedig közben Candy-re sandítottam, aki bátorítóan mosolygott rám, szinte láttam, hogy élvezi a helyzetet.

-Menj csak Danii!- tolt a táncparkett felé. A szemem villámokat szórt felé, de ő csak egyre jobb kedvre derült. Élvezte, hogy szenvedek.

Ahogy felértünk a zene váltott és feljött az egyik kedvenc számom. Körülöttünk mindenki táncolt már, Tiffany pedig csak arra várt, hogy én is elkezdjek mozogni.

Ütemesen kezdett ringani ő is, pont úgy, mint a zene, ami most beterítette az itteni teret. Láttam, hogy egyes párok már csókolóznak, de akadt olyan is, aki ennél tovább merészkedett…

Tiffany szőke lobonca már néha a szemembe talált, de a világért sem vettem volna el a kedvét azzal, hogy megállítom. Közben észrevettem, hogy mögöttünk Candy még mindig ott ült, mint ahol hagytuk a különbség az, hogy most már nem volt egyedül.

Egy pasas állt mellette, és meglepően csinyán bánt a hellyel, szinte semmi tér nem volt közte és Candy között.

Tiffany még mindig nem vett észre semmit és vígan táncolt körülöttem, de néha-néha kipislantottam mögötte és ránéztem Candy-re. Éppen felállni készült, és abban a pillanatban az ismeretlen idegen szeme máris lejjebb kalandozott Candy testén.

-Perverz disznó…- szűrtem magam elé a szavakat. Candy megindult a kijárat felé, én pedig arrébb lépve ezzel majdnem ellökve Tifft utána rohantam. Nem könnyítette meg a dolgom a 200 ember, akik mind akadályként voltak előttem, de végül elértem őt. A karjánál fogva visszarántottam, nagyon meglepődött. Én, ahogy ránéztem arra a mamlasz tagra hatalmas dühöt éreztem magamban.

-Mégis hova mész?- szorítottam meg a karját egy kicsit, mire neki azonnal eltorzult az arca. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de a magamban lévő kitörő düh eluralkodott rajtam.

-Daniel…

-Hova?- néztem most már a férfit, aki most már közelt sem látszott olyan magabiztosnak, mint eddig.

-Daniel fejezd ezt be!- rivallt rám teljesen hangerővel, úgy hogy minden szavát ki tudtam venni, ami itt nagy szó volt.

-Ő a barátod?- nézett értetlenül a mellettem álló férfi, akinek mindjárt olyan szép „arcdíszt” varázsolok.

-Nem! Dehogyis!- válaszolt még abban a pillanatban Candy. – Csak a mosdóba készültem. Mike pedig csak el akarta kísérni az ajtóig…

- Tűnj el haver…- lökött egy picit rajtam, mire a figyelmem Candy rövid ruhájáról rá terelődtek.

-Mike… Mike… ne kérlek…- szólalt fel Can.

-Ó szóval Mike vagy, akkor gyere, beszélgessünk el egy kicsit Mike…- húztam arrébb.

-Daniel…- szólt megint Candy.

-Candy akár egy gyilkos is lehet, vagy lehet, hogy meg akar erőszakolni, nem is ismered…- néztem vissza.

-Te teljesen megőrültél!

-Nem, csak nem vagyok elbűvölődve a mosolyától és attól a két italtól, amire meghívott.

-Na, jól van, én ezt nem hallgatom tovább. - kapta fel a kabátját, ami nem messze volt.

-Ne, ne menj, le akarsz maradni arról, ahogyan a lovagod megverekszik velem?- üvöltöttem fel, mire néhány ismerős arc visszatekintett rám.

-Daniel ne csináld, nagyon szépen kérlek…- jött közelebb Can, könyörgő arccal.

-Mit ne csináljak, édesem?

-Ne rendezz jelenetet!

-Én, dehogy…- mondtam egyből ironikusan.

-Daniel!- kiabált rám Can és mire megint Mike-ra összpontosítottam a figyelmem, megpróbált behúzni nekem egyet. Meg kell, mondjam nagyon szánalmas húzás volt. Megfogtam a kezét és egy olyat vertem be neki, amitől a földre kényszerült.

-DANIEL!- hallottam meg magam mögött egy sikolyt. De mikor visszanéztem nem láttam mást, csak hogy Candy alakja távolodik tőlem. Kifelé igyekezett.

Még visszanézve láttam, hogy Mike a földön fetreng és hogy mindenki engem bámult, de nem törődtem vele, kirohantam az épületből…