Megmentőm- második rész

Megmentőm- második rész

Daniel

Szégyelltem magam, nem akartam ezt, sosem akartam, hogy Can lássa milyen is vagyok valójában. Mikor a bokszterembe vittem minden erőmmel próbáltam megállni, hogy elboruljon az elmém. De visszatekintve nem is volt nehéz, mert kihatott rám az a kibaszottul ártatlan lénye és még az sem zökkentett ki mikor Nicole megjelent. Régi ügy volt már ő, csak akkor volt rá szükségem mikor magam alatt voltam és kellett valaki, akin levezethetem a feszültséget. Egy lány, akit ismerek annyira, hogy tudjam sosem akarna kapcsolatot, csak beállít néha - és hogy szépen fogalmazzak – kiélvezzük együtt a test örömeit, de miután ennek vége elsétál bármi noszogatás nélkül. Ő volt a kedvencem a sok liba közül, aki megfordult nálam.
De most, hogy Cany látta mire vagyok képes ő is csak lelépne mint mindenki más, aki csak pillanatnyi betekintést nyert a valódi Daniel Black életébe. Lelkiekben levetítettem a módokat, ahogyan majd kisétál az életemből.
Futottunk, szélsebesen, mert az eső közben nagyon rákezdett. Cany gyorsabb léptekre vette, be tudtam volna érni, de nem akartam.
-Candy! – kiabáltam után és közben megálltam az egyik lámpa alatt, ahol meg volt világítva a sötét út. Senki nem volt körülöttünk. Az eső már eláztatta a ruhám, az övét is, de ő legalább a feje fölé tartott egy táskát, ami megvédte a kócos frizuráját a még több víztől. Nem akart megállni ezért egy még nagyobbat kurjantottam, erre már megtorpant.–Kurvára esik az eső – fűztem hozzá még a nyilvánvalót.
-Igen, észrevettem már…- mondta tettetett jókedvvel.
-Állj már meg a kibaszott életbe is!
-Miért? – fordult vissza hirtelen, de most legalább már megállt és úgyis maradt.
-Mert azt mondtam – válaszoltam rá egyszerűen.
-Mert azt mondtad? – nézett rám kérdően és egyértelműen le tudtam olvasni az arcáról a sértettséget. Odaléptem hozzá, a haja az arcához tapadt, a felsője is erősen átlátszó vált, de megmaradtam annak az úriembernek, akinek szerintem ő engem képzel és nem tettem szóvá csak elkaptam róla a tekintetem. Az illata olyan volt, mint a friss rózsa és az érett mangó keveréke, ahányszor ezt megéreztem tudtam , hogy ő sem lehet messze. Kisimítottam a szeméből egy kósza szálat és a füle mögé tűrtem, hallottam, ahogyan a szíve dobog. Jól esett, mert tudtam, hogy ezt a hatást én váltottam ki belőle, nem tudnám megmagyarázni, de szinte éreztem, ahogyan a fehér arca megtelik vérrel és az arca elvörösödik, miattam. Az vizes ujjai belecsusszantak az enyéim közé, majd megszorítottam törékeny kis ujjait, persze csak annyira, hogy ne tudja kinyitni vagy elhúzni a kezét, nem mintha azt akarta volna. Közel állt hozzám, de láttam a szemében, hogy minden centivel egyre jobban megrémül a közelségemtől. Nem volt még ember, akiből ilyen hatást tudtam kiváltani. A másik kezemmel megmarkoltam a derekát, amitől egy pillanatra felszisszent. A szemembe nézett majd pedig lekalandozott a szeme a számra, amitől megnőtt bennem a bátorság. Ez határozott jel volt arra, hogy megcsókolhatom. Végre.
Közeledni kezdtem felé, egyre intenzívebb volt a mangó és a rózsa illata, már majdnem elkábultam az illatától. Aztán hirtelen éles dudaszó zökkentett fel mindkettőnket és úgy pattantunk el egymás mellől, mint legalábbis valamelyikünk sütne.  A türelmetlen sofőr még egyet dudált miután szétváltunk Cany-vel, majd elhajtott, ezzel megteremtve a valaha volt legkínosabb szituációt köztünk.
Nem tudtam, mit mondani, az egyetlen szerencse az volt, hogy már nem voltunk messze Cany házától. Mindkettőnk megszaporázta lépteit, de még így is egy évezrednek tűnt az a pár sarok.
-Hát itt vagyunk! – markolt bele nedves hajába, de szerencsétlenségünkre az eső még jobban rákezdett, ezért volt is mit kicsavarni a hajából.
-Itt – tettem a kezem csebre. Megálltunk az ajtó előtt, végignézve a házon felszínre kerültek az emlékek, hogy Canhez jöttem, mikor felhívtak az orvosok anya új csekke miatt és én meg jól berúgtam. Nem voltam rá büszke, és nem is a pénzzel volt a probléma, de a tény, hogy semmit nem javul az állapota, sosincs jó hatással rám.
Candy elfordult majd vékony ujjait a kilincsre helyezte, de talán egy fél pillanatig sem nyugtatta ott kezét, mert hirtelen felém fordult. A pulcsimnál fogva magához húzott és megcsókolt. Abban a pillanatban, ahogyan az ajkaink összeértek egy hatalmas villám csapott le az égből. Meglepődöttségem nem tartott sokáig, gondolkodás nélkül csókoltam vissza. Magamhoz húztam, de olyan erősen, hogy belenyögött a csókba. A vékony derekát, minden pillanattal jobban szorítottam, nem akartam, hogy elhúzódjon. Az esőcseppek végigcsurogtak az arcomon egyenesen Can ajkaira. Olyan csók volt, ami bizsergette a szám, ami minden találkozásnál, forróbb és simogatóbb lett. A csókjában éreztem őt.  A szerény, kis ártatlan Candice Jacksont, de mást is. Ahogyan csókolt, a vágy is tisztán kivehető volt, amit le sem tudott volna tagadni. Nem telt be velem. A kezem felcsúszott a hátán, ami ívben megfeszült. Imádtam, hogy ilyen hatással vagyok rá, ettől csak még jobban akartam. Lecsapott az utolsó villám és mi is elváltunk egymástól, de a viharnak még közel sem volt vége…

Remélem tetszett, nem sokára jön a következő!
xo xo - V

Megmentőm- első rész

11. fejezet- első fele

 

Candice

Az iskola kapuit átlépve keresni kezdtem rögtön az arcát a tömegben. Az emberek kettesével, hármasával néhol pedig ötösével járkáltak, de fel sem tűnt senki, aki nem ő volt. Egyszer csak megláttam, talán másfél méter volt közöttünk, de mielőtt bármelyikünk is lelépte volna azt a távot Britt a nyakamba csimpaszkodott és egy puszit nyomott az arcomra. Eltántorított az eredeti céltól, de ugyanakkor egy részem örült, hiszen hiába is csábít valami Dan fel, mindig jó érzés ráébredni, hogy volt elég erőm távol maradni.
-Sziaa! Jössz be órára? - szorított még mindig Brit, közben pedig észrevettem Daniel egyik röpke pillantását, elnézett a beszélő fiúcsapat mellől és rajtam pihentette meg sötét tekintetét.
-Persze - bólintottam és bementünk a terembe Miss.Goldberg órájára, aki már most idegesnek látszott. A cipőjének sarka ütemre csapódott a földnek, ami szinte megbolondított. Kedves volt hozzám mindig, semmi pénzért nem bántottam volna meg, mert a hosszú szakadt szoknya, és a pápaszeme mögött egy olyan érzőlény lapult, akinek a véleménye számomra a legfontosabb volt. Helyet foglaltam a számomra múlthéten kijelölt helyen, vagyis az iskola nagymenő drogosa és nőcsábásza mellett, akit volt szerencsém az utóbbi időben egy picit közelebbről is „megvizsgálni”.
 -Szia szépségem! - foglalt helyet mellettem. A becenév hallatára sok mindenki felkapta a fejét, amitől persze engem az ájulás kerülgetett, de láthatóan ő sose volt még ilyen jó formában.
-Css! Megőrültél? - néztem rá villámokat szóró szemekkel, de ő rám sem hederített csak mosolyogva keresztbe fonta a karjait maga előtt.
-Miért? Mi a baj?
-Mi a baj?!  Azt akarod, hogy az egész iskola azt higgye, hogy együtt vagyunk? - néztem rá felhúzott szemöldökkel és közben a ciklon csapatra sandítottam, akik teljesen véletlenül a mellettünk lévő padot pályázták meg azonnal.
-Ne aggódj már annyit...- fordult felém végre teljesen és rám figyelt. - Nincs semmi baj, az emberek tudják mi az a barátság, nem kell ennyit aggódni, okés? - simított végig a karomon.
-Okés - préseltem ki magamból és közben gondoltam megpróbálok olyan utálatos képet vágni, hogy senkinek eszemébe sem jut még egyszer sejtelmesen rám pillantani. Az óra nem sokkal később elkezdődött, pedig már láttam a szőkeségek "csapatánál", hogy kezd egyre jobban felfigyelni az egyik Danre. Megfordult a fejemben, hogy akkor, ha ennyire ki akarnak vele kezdeni, akkor csak nem hiszik azt az emberek, hogy járunk...vagy talán így is simán ráhajtanának, hogy mi együtt vagyunk? Jaj...ez már akkor bonyolult! Mikor Dan részegen beállította hozzám az éjszaka közepén, tudtam, hogy nem egyszerű, de hogy lehetnek a dolgok ennyire bonyolultak egy ember körül...? Gondoltam bele és közben féloldalasan Daniel felé néztem. Szerencsétlenségemre pont elkapta a tekintetem, én pont el akartam nézni, mire ő sejtelmes arcot kezdett vágni.
-Bámulj, ha akarsz, nem zavar, aranyom! - lökte le a tollát, és miközben felvette a földről gyengéden hozzám hajolt és a fülembe súgott. Én erre persze tetőtől talpig elpirultam, de továbbra is szerettem volna úgy tenni, mint aki figyel a tanárra, ezért egyszerűen csak elnevettem magam.
-Csak szeretnéd! - néztem el ezzel megszakítva a kapcsot. Miss. Goldberg éppen magyarázott valamit, hol pedig igazgatta a szemüvegét, de én minden erőmmel azon voltam, hogy bekacsolódjak a dolgokba, és megértsem, amire eddig nem figyeltem.
-Héjj, psszt...- jött megint közelebb Dan. - Este várlak téged a McCall's előtt, este 6 jó?  - búgta szinte bele a nyakamba, a közelsége elég zavarba ejtő volt, de az óra kellős közepén nem akartam rárivallni.
-Miért? Mi lesz ott?
-Meglepetés! Csak legyél ott! - görbült fel a szája és miután már sikerült volna megint visszaterelni a gondolataim az óra felé, kicsengettek. Felkapta a táskáját és kiment, abban a percben pedig a szőke lány társult is hozzá. Muszáj volt nevetnem, ha arra gondolok, hogy milyen átlátszó is ez, de az a mosoly, ami Dan arcára ül ki mikor egy újabb lány van a láthatáron, szintén mindent megér .

Este hatra nem volt nehéz ott lenni a megbeszélt helyen, mert anya is akörül hagyta el a házat. Felkaptam egy farmert, sportcipőt és egy vékonyabb toppot, ugyanis mára már tavaszi időt jósoltak. McCall's pont akörül zárt be, hogy odaértem, csak én ácsorogtam ott a sötétedő utca közepén. A lámpák nem sokkal mellettem már pislákolni kezdtek, bár így sem nagyon javítottak az út hangulatán. A tavaszi szellő befújt a pulcsim alá és már kezdtem nagyon fázni. Egyedül éreztem magam, bárhova fordultam egy árva lélek nem volt sehol, árnyékokat láttam bőven, de hogy azok megelevenedjenek rosszabb gondolat volt, mint hogy egyedül legyek. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne engem. Ugyan nem láttam semmit, de nem voltam hozzászokva az érzéshez, hogy valaki engem bámul állandóan. A hideg is kivert ettől a környéktől, azt kívántam bárcsak nemet mondtam volna erre a titokzatos találkozóra, és ráadásul Dannek nyoma sincs, lehet, hogy elfelejtette. Mikor a sikátor felé néztem valami megmozdult, mire bennem egy percre megállt az ütő. Elég volt! Dan elfelejtette, úgy hogy én is inkább hazamegyek. Elhatároztam magam, de a második lépésnél valakibe beleütköztem. Felvezettem a szemem a férfi testén, alaposan minden részét végigpásztázta a szemem, nagyon megörültem mikor a húsvér Daniel maga állt előttem. Még sosem örültem ennyire egy nőcsábász huncut mosolyának életemben.
-Szia! - nézett le rám és közben a táskáját szorította magához.
-Szia, mi van benne? - tereltem volna a témát egyből arra, hogy mi van vele.
-Semmi - mosolyodott el halványan.  - Sokat vártál? - nézett rám aggódóan.
-Nem, csak pár perce érkeztem...- hazudtam, mert már vagy 20 perce itt ácsorogtam és a neszekre, úgy kaptam össze magam, mintha vizelési nehézségeim lennének.
-Akkor jó, menjünk! - mondta és maga mellé terelt.
-Jó, de hova is? - húztam fel a szemöldököm, és egy furcsán bizsergető érzés öntötte el a mellkasom, biztonság. Ahogyan izmos karjait körém csavarta, talán, még ha egy rövid pillanatra is, de biztonságérzetet keltett bennem. A kölnijének ez a megnyugtató hatás most is előjött, nem tudtam betelni azzal, hogy a közelében furcsán nyugodt voltam. Ez az érzés tetszett!
-Majd megtudod, ne legyél olyan kíváncsi - túrt bele szőke hajába, mire a karján belátást engedett a pólója alá. Az izmai megfeszültek és megláttam az egyik tetkóját. Nem vettem ki minden részletet, csak annyit, hogy volt néhány madár, ami egy hatalmas sötét valamiből repül ki, de nem tudtam és nem is akartam tovább puhatolózni, mert hirtelen megtorpant előttem. Észre sem vettem, hogy beléptünk valahova. Büdös volt, izzadság szag terjengett körbe mindenhol, és kigyúrt, macsó férfiak félmeztelenül járkáltak fel-alá, és közben mindegyik odabiccentett vagy kezet fogott a kísérőmmel. Mindenkit ismert, miért is nem lepődtem meg rajta, hogy Daniel Blacket mindenki ismeri? A szememmel mindent meg akartam nézni, mert nem gondoltam, hogy valaha még eljuthatok egy ilyen helyre, az igazat megvallva azt sem tudtam, hogy most mit keresek én itt? De Dan, ahogyan rám nézett úgy éreztem okot akar adni nekem és talán még magának is, hogy miért vagyok most itt. Letette a cuccát és megállt a ring előtt. Bement a közepére és várakozóan rám tekintett. Letettem a cuccom szép alaposan, hátha valaki megzavar és elmehetünk innen, vagy esetleg ez valami rossz álom és a késleltetett reakció az ébredés, de nem...semmi. Bemásztam a kötél alatt, ami könnyebbnek tűnt, mint amilyen volt. Dan végig engem figyelt, egy pillanatra sem vette le rólam a sötét tekintetét, pedig nem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy jó formán mindenki minket bámult.  Hallottam nyögéseket, kétségbeesett kiáltásokat, hisztérikus nevetéseket, de próbáltam Dan megnyugtató lényére összepontosítani. Felém nyújtotta a kezét, így túlléptem a kötélakadályom is, amibe már majdnem beletört a bicskám. Elmosolyodott a szerencsétlenségemen, mire én egy picit elpirultam. De ez most nem az hely, és nem is az a helyzet volt, hogy megengedhettem volna magamnak a zavart.
-Mit szeretnél csinálni? - néztem rá kérdően, mire a mögöttünk lévő zenét hangosabbra vette és közelebb jött. Belesúgott a fülembe.
-Harcolni... - búgta a fülembe, kirázott tőle a hideg, sőt beleborzongtam, amire ő persze rögtön felkapta a fejét.
-Csak fázom...- hazudtam, mert még mindig jobb indok volt, mint azt mondani, hogy miatta volt. - Komolyan verekedni akarsz? Velem? Most? Tettem fel a haszontalanabbnál haszontalanabb kérdéseket, mert már láttam a szemében, hogy mire is készül.
-Candice Jackson? - nézett rám hízelgően. - Most megtanítom, hogy rúgd szét az emberek kibaszott seggét! - nevetett fel, és azon kaptam magam, hogy egy pillanatra nem figyeltem a körülöttünk bűzölgő fiúcsapatra, aki a sarokban álldogáltak és egészen biztosan rólunk beszéltek. - Szabad a kesztyűt? - nyújtotta nekem és közben meghajolt, mintha valami értékes dolgot készült volna a birtokomba juttatni. Odanyújtottam neki a kezem, mire az egyszerűen belecsúszott a kesztyűbe. Mellettünk nem messze elsétált egy lány. Hosszú, kivasalt, de összefogott barna haj; kis, alig valamit takaró edzőruha. Nagyon feltűnően szemezett Daniellel, de ahogy Dan rápillantott láttam, hogy ő más, már ismerték egymást, nagyon is! Tényleg gyönyörű volt és persze csinos is, ha van olyan lány, akit Dannek teremtettek, akkor ő pont olyan volt!
-Odamehetsz, ha szeretnél...- súgtam Dan fel, de már amúgy is mindegy volt, hiszen a lány előbb környékezte meg őt.
-Hogy, hogy megint itt Black? - sandított felém egy rövid pillanat erejéig, de azalatt az idő alatt is úgy, mintha az utolsó ember lennék a földön, akivel ő beszélni akart. Ebből én már következtettem, hogy ő lehet Dan exbarátnője.
-Megjött a kedvem. - szúrta oda neki, azt is hegyesen. Egyfajta bizsergető érzést okozott, hogy csak velem foglalkozik, és hogy nem is érdekli őt ez a gyönyörű lány.
-Értem, nos ha kell valami… amiben segíthetek...tudod, hol találsz! - mosolygott egy utolsót majd ő is elveszett a fiúcsapat mögött, akik mostanra remélem találtak nálunk nagyobb szenzációt is. Ezután egy kisebb csend telepedett a ring belső részére, de meg akartam ezt törni!
-Kedves lány - hazudtam szemrebbenés nyoma nélkül.
-Nem az...- nevetett fel egy nagyot.
-Hogy hívják?
-Nicole. – ejtette ki a nevét és közben minta a világ terhe nehezedett volna a vállára.
-Mi a baj?- simítottam meg a vállát a bokszkesztyűben.
-Semmi, csak tudod furcsa, hogy róla beszélünk…
-Miért?
-Mert a volt barátnőm…
-Igen, ezt sejtettem!- engedtem felé egy halvány mosolyt.
-Beszéljünk másról! – próbálkozott gyorsan témát váltani. – Hogy, hogy ma eljöttél?
-Hívtál. – mondtam és közben próbáltam utánozni, ahogyan üt. Megvallom, hogy zavarban éreztem magam, mert féltem, hogy bármelyik pillanatban kiröhög és itt hagy, még ha erre kevés is volt az esély.
-Most komolyan. Mondhattál volna nemet is, a jó lányok ilyenkor tanulnak nem? – jött kicsit közelebb és megfogta a kezem, megszorította a csuklóm.
-Te tudod mi az a tanulás? – néztem rá tettetett meglepődöttséggel, és közben röhögni kezdtem.
-Nagyon vicces… Csak, hogy tudd, igen tudom, mert éppen mögötted van a Megyei Biológus verseny legkitűnőbb embere!
-Nem mondod komolyan!
-Ó, dehogyisnem! Most pedig helyezd az erőd a bal lábadra, tedd előre a jobbat, és a két kezed tartsd szorosan magad előtt. – húzta közelebb a karom magunkhoz. Éreztem, ahogyan a szeme meredtem a kezeimet figyelik, én sem mertem más felé nézni, csak követtem az utasításait.
-Nem hiszek neked! Nem lehetsz okos IS!
-Ezt meg hogy érted Cany? Miért mi vagyok még? – kalandozott le a keze a csuklómról a derekamra, beleborzongtam az érintésbe, majd próbáltam kimenteni magam a slamasztikából, amibe magma kevertem.
-Én…
-Ugyan, mond ki!
-Mit? – néztem rá értetlenül, és már láttam a szemében megcsillanni a szikrát, csak növeltem a már így is hatalmas egóján.
-Hogy helyesnek tartasz! – húzta csibészes mosolyra száját.
-Nem! Én nem!
-Ó, mond ki Cany!
-Jó, legyen, szerintem… nagyon elfogadhatóan nézel ki! – adtam be a derekam félig, de sose mondtam volna ki, amit igazán hallani akart. Pedig igaz volt, nem találkoztam még olyan fiúval, aki ennyire helyes lett volna, mint ő.
-Elfogadható? – húzta fel a szemöldökét, ebből tudtam, hogy a téma még nem lesz felfüggesztve.
-Igen…- mondtam halkan, mint aki némán várja az ostromot, de valójában eszem ágában nem volt együtt működni.
-Valld be, csodálsz! – mélyen a szemembe nézett és várta, hogy megszólaljak, de én egy hirtelen ötlettől vezérelve elgáncsoltam és megpróbáltam kiszabadítani magam a karjai közül. Nevetve borultam rá és még az után is, hogy végre földet értünk. Alig bírta abbahagyni a röhögést, én pedig csak képzeletben vállon veregettem magam, hogy megúsztam az előbbi szituációt. A hasán feküdtem addig, míg újra meg nem láttam a kémlelő tömeget magunk körül, mert akkor hirtelen mindent átértékelve próbáltam felkecmeregni. Ezt megérezve visszarántott, megakadályozva a felkelést és mikorra észbe kaptam már ő volt rajtam.
Láttam a szemében valamit, néztek már így rám, de ez más volt, éreztem, hogy az arcom, mentem lángba borul.
-Legyen, helyesnek tartalak!- vallottam be, mert azt akartam, hogy felkeljünk innen, és ezt a kétértelmű helyzetet egy életre elfelejtsük. Diadalittasan állt fel és közben engem is felsegített. Még egy rövid ideig tanítgatott, de be kellett ismerni, hogy nem én leszek az év tanítványa.
Mikor végeztünk és már elhagyni készültük a helyet, megint feltűnt Nicole. Dan éppen fiúknál állt, Nicole odalépdelt, olyan kecsesen, mint egy kismacska, és egy papírcetlit csúsztatott Dan zsebébe. Dan mint mindig önelégült arcra váltott, majd odahajolt Nicole-hoz, nem tudtam, mit mondhatott neki, de azon erőlködtem, hogy ne is érdekeljen.
-Mehetünk? – lépett oda hozzám mikor már indulásra készen állt mindkettőnk.
-Persze. – néztem utoljára körbe a helyen.
Kint megcsapott a hideg tavaszi szél, összehúztam a felsőm. Rápillantottam az órára, ami fél 10-et mutatott.
-Jól érezted magad? – emelte a vizes üveget a szájához a mellettem álló fiúegyed.
-Igen – vallottam be őszintén, mert a sok zavaró tényező ellenére igenis szórakoztató volt.
-Akkor jó.
Elkanyarodtunk balra, ahol a földön egy negyvenes évei végén járó férfi feküdt éppen. Ilyen helyzetekben átfutnék a járda túlsó végére, de most megőriztem a hideg vérem. Mikor viszont azt hittem megúsztuk, a titokzatos férfi utánunk jött. Előrántott egy kést. Megijedtem, de ahogyan Dan ránézett inkább szánalom volt az arcában, mint félelem, ez engem is megnyugtatott, tudtam, hogy minden jó lesz. Dan maga mögé tolt és dulakodni kezdett a férfival, aki így második ránézésre, nem tűnt szegénynek, sőt! Egy fekete (bár koszos) zakó, és egy vászonnadrágot viselt. Egy elegáns Manolo Blanic cipővel, a rolex óra fénylett a kezén, ahogy az üveg visszaverte a lámpák fényét. A zakón volt egy címke: M. Jenkins. Ez biztosan a neve lehet. A gondolat mentem alatt Dan a földre kényszeríthette, és addig verte, míg már a véren kívül nem láttam mást az arcából.
-Ne! Dan! Hagyd abba! – sikoltoztam a holdfényes éjszakába. Nem akartam, hogy megöljön valakit, mert tudtam, hogy képes lenne rá. Elkapta a kezét, mikor utána nyúltam, de én akkor sem adta fel. – Daniel! Elég!- visítottam még élesebben. Odahajoltam hozzá, kezem közé vettem a véres arcát és letöröltem egy könnycseppet, ami végig futott az arcán.  – Kérlek! – suttogtam ezúttal. Jenkinsnek már gyenge volt a pulzusa, de még életben volt. Segítettem Dannek felállni, majd az út menti telefonnal hívtam egy mentőt. Amilyen gyorsan lehetett eltűntünk és mire észbe kaptam már 6 utcával arrébb jártunk. Megmentett. De ami furcsa, hogy én is őt!...

A sötétség csábít

10. fejezet

Egyedül voltam, csak mentem és mentem. Egy picit megnehezítette a dolgom, hogy egyenesen egy meredek dombon kellett felbaktatnom. Sötét volt, nem vett körbe semmi csak sötétség. Láttam még fákat, de úgy beleolvadtak a sötét színébe, mintha a fák maguk is előlem bujkáltak volna. Egy-egy lámpa is elkezdett pislákolni a közelben, de ez mintsem segített az én szabálytalan szívverésemen.
Mentem és mentem tovább, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha valaki szembe jönne. Megijednék, futnék, vagy csak természetes lennék? De volt ebben valami, a sötét, mint a mágnes, csábított magához, mint ahogyan a lepkék a fényhez rohamoztak én is úgy „siettem” a sötétségbe. Szinte magába szippantott, semmi menekülési utam nem volt, csak a tiszta homály.
Minden lépéssel egyre felgyorsult a pulzusom, egyre inkább hatalmába kerített a félelem. Máshol viszont, egy másik részem élvezte a sodrást, az ismeretlent, ami megdobogtatta a szívem, ami a józan eszem számára tiltás volt. Egy határ, amit át kell lépnem, és amiért a szívem minden egyes másodpercben szurkolva dobban. Hogy tedd meg és tedd meg…
Hirtelen egy hangra lettem figyelmes, a szívem egy ütemet biztosan kihagyott dobogni, de mint kiderült csak a szél volt játékos kedvében és akart engem megtréfálni. Egy néhány kurjongató szó és kikívánkozott valaki szájából pár sarokkal arrébb, de hálát adtam annak, hogy nem itt. Rettenetesen féltem, de a vágy a különös és megmagyarázhatatlan vonzódás nem múlt el.
Egy sötét, számomra megváltani való dolog volt Ő is, akárcsak ez a séta. Nem szabadultam tőle, akárhányszor is éreztem, hogy a szívem, lelkem beleremeg, ha meglátom, nem számított, mert sodródni az árral, engedni a sötétnek leírhatatlan érzés volt. Ez volt nekem Ő. Egy érzés, aminek nem lehet megálljt parancsolni. A sötétség maga…
-Daniel! – kapálóztam minden lehetséges módot kihasználva, hogy végre megszabaduljak a gyötrő álomképtől a fejemben. Egy lehetséges név volt, ami eszembe jut, ahányszor veszélyben vagyok. D-A-N-I-E-L. Ezek a betűk adták ki azt a nevet, amit ahányszor, csak ha baj van, elhagy a szám.
Rángatott, sokszor féltem, hogy bántani akar, de talán addig sosem fajult a helyzet, hogy termetbeli előnyét velem szemben kihasználja. -Apaa! – rivallta rá, hiszen milyen más kiutam lett volna. A szívem, mint a zakatoló mozdony úgy dobogott.
A következő percben, már körülvettek a nagydarab sötét tekintetű emberek, és mind engem fürkésztek. A számat leragasztották én már a zokogás határán álltam, de sosem adtam meg volna senkinek azt az örömöt, hogy összetörni lásson. Csak mély lélegzetvétellel figyeltem, ahogyan körülöttem mindenki fegyvert ránt, és a lelkiismeret nyoma nélkül rám szegezik. A következő pillanatban már verejtékben úszva pillantottam fel a plafonra, ahol a csillár a reggeli tündöklő fényben fordult erre aztán arra. Magamhoz szorítottam a lepedőm, hátha valamiféle megnyugvást hoz és elfelejtem mit történt az álmomban. Tudtam, hogy beszélnem kell erről valakinek, nem mehet ez így tovább.

A reggeli kávészürcsölést, mint rituálét hajtottam végre otthon, közben pedig a biosz könyvet lapozgattam. Egy szót sem értettem persze, de legalább úgy csináltam, mint akit leköt.
Anya ma reggel nappalos volt, így nem volt társaságom, csak a könyv, ami már magában is sok volt nekem. Éppen, hogy befejeztem az öltözködést mikor valaki megint megkörnyékezte a házat. De most koránt sem olyan finoman, mint eddig. Dörömböltek, de olyan erősen, hogy tudtam pillanatok alatt megnő a létszám a házban. A szemem gyorsan végigpásztázta a dolgokat, amik alkalmasak önvédelemre, de egy régi baseball ütőnél nem akadt jobb fegyver. A kezem ökölbe szorult és a tekintetem az ajtóra összepontosítottam, nem próbálkoztam őt kint tartani, mert tudtam, hogy felesleges, csak az időt húznám, mert előbb vagy utóbb megtalált volna engem. Egyszer csak vége szakadt a motoszkálásnak és néma csönd lett, egyedül a heves szívveréseim hallatszottak. Vártam, hogy majd történik valami, de nem, ezért egy picivel közelebb merészkedtem, az ajtóval pedig közben farkasszemet néztem. Leeresztettem az ütőt, már nem vártam semmit, hogy történni fog mikor hirtelen kitárult az ajtó…
A szívem már, mint a gépfegyver, úgy kalapált, nem voltam képes elviselni ezt az izgalmat. Az ajtó kitárult és egy számomra ismerős ember alakja rajzolódott ki a nap sugaraiból. Őszes haj, megviselt tekintet, magabiztos mosoly és egy tündöklő kék szempár.
-Apa…- nyögtem ki mindössze egy szót, mert többre biztos nem lettem volna képes.
-Szerbusz, nyuszikám! – nézett rám mosolyogva. Ahogy meghallottam a becenevet, amit már gyermekkorom óta használ szinte belesajdult a szívem.
-Mit keresel te itt? – néztem rá kérdően és közben próbáltam megtalálni a pókerarcom, amivel majd elhitetem vele, hogy a visszatérése egyáltalán nincs hatással az életemre.
-Mit keresnék, visszajöttem?! – zárta be maga után az ajtót – vagy inkább csapta – majd pedig egy lépéssel közelebb lépet, ami engem pedig arra késztetett, hogy egyet lépjek hátra. –Hiányoztatok már…- sandított felém, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy majd kiráz tőle a hideg.
-Nekünk te nem!- ordítottam szinte rá és hogy nyomatékosítsam, hogy mennyire komolyan vagyok még a botot is meglegyintettem a kezembe. – Menj vissza oda, ahova jöttél!
-Ne légy ilyen mogorva – szűrte ki a szavakat- Most mát itt vagyok, majd én nevelek beléd tiszteletet!
-Nem!
-És már az anyu is hiányzik!
-Igen, de te nem neki! Van fogalmad meddig hallgattuk, hogy Hillary és Zack így, Zack és Hillary úgy… Nem vagytok és nem is lesztek többet együtt! – kiabáltam rá egyre hangosabban. Nem kellesz már nekem sem apa! – próbáltam kétségbeesettem elfojtani a sírást, ami ékes bizonyítéka lett volna annak, hogy mennyire törődöm is vele!
Egyszerre csak mintha megkövült volna, nem tudtam mit tegyek, nem hívhattam ide anyát, nem szabad így megtudnia a dolgokat… Apa csak nézett a tengerkék szemeivel az egyik pillanatban, a másikban pedig mintha becsapott volna a villám elkezdett dühöngni! Elkezdte a komódról a dolgokat ledobálni, vagy egyszerűen csak lesöpört mindent, őrjöngött és nem tudtam, hogy állíthatnám meg…
Egyre csak a kijárat felé kandikáltam, lehet nem a legjobb ötlet így itt hagyni a házat, de egyszerűen nem akartam itt lenni, fuldokoltam, úgy éreztem, minden egyes pillanattal kevésbé van életerőm. Megcéloztam a kijáratot, de szerencsétlenségemre meglátta mire készülök és elém ugrott. Hadonásztam és próbáltam a szorításán lazítani, de nem tudtam.
-Hagyj, hagyj békén! – őrjöngtem. Mindent bevetettem, hogy szabaduljak, végül ráléptem a lábára, sosem voltam még hálásabb egy magas sarkúnak, mint ebben a pillanatban. Hirtelen összerándult és megfogta a fája lábát, amire erőből beletapostam a cipő sarkának hegyes végét. És ekkor nekiiramodtam, egy két percig törtem a fejem, merre is menjek most, mi legyen? De mire már észbe kaptam magam ismerős környéken találtam magam. Egy szál fehér topp, fekete blézer és egy kék farmer volt rajtam, és persze a magassarkú, ami nélkül most nem lehetnék itt. Minden más ott van a házban, és nem mehetek vissza. Majd hirtelen valami rácseppent az arcomra, értetlenül nyúltam az arcomhoz, amin egy vízcsepp végigfojt. Elkezdett esni ez eső, az egyik pillanatban csak pár csepp, de a következőben már úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Megszaporáztam a lépteim és siettem a lelki szemeim előtt már megjelent házhoz. Beletúrtam a vizes hajamba mielőtt eszeveszett kopogásba kezdtem volna a bejárati ajtónál. Végre odaértem, a levegőt már kapkodtam és ruhám is átázott, sőt az én szememből is megeredtek a vízcseppek. Hallottam a gyors lépéseket az ajtó túlsó feléről, majd pedig Daniellel találtam magam szembe.
-Hát te meg hogy kerülsz ide, gyönyörűség? – nézett le rám értetlenül nagy barna szemeivel, majd gyorsan behúzott a meleg házba. Az aggódást nem tudom próbálta –e titkolni, de ha igen akkor nagyon rosszul csinálta. Minden egyes pillantása azt sugallta: nyugodj meg, és ne sírj. Furcsa, de mintha hatott is volna, és egyre kevésbé éreztem, hogy az elmosódott smink és az átázott ruha azt jelképezné, hogy vége a boldog időknek és a remek „családomnak”, hogy vége mindennek. Daniel illata is lekötött egy darabon, mert olyan erősem ölelt, hogy már képtelen voltam bármi másra összepontosítani. Egy tipikus férfi kölni illata volt, de nekem úgy hatott, mint a legerősebb nyugtató. Magamba szívtam, hátha tényleg megmutatkozik a hatása.
-Álmos vagyok! – motyogtam bele a már vizes pulcsijának vállába. Dan hirtelen felállt és magával húzott, nem is akartam ellenkezni, de még erőm sem volt hozzá. Húzott magával a már ismerős útvonalon, a szobája felé. Kínos volt, de csak annyira, hogy elvörösödjön az arcom, de nem annyira, hogy kétségbe essek. A szorítás birtokló volt akárcsak a tekintete, morgós rekedt hangja pedig pillanatok alatt képes volt a rozsdás szívtekervényeim beindítani. Leültetett az ágyra majd megkörnyékezte a szekrényét. Semmi nem változott, még mindig fekete lepedő volt ráterítve a puha ágyára, még mindig érezni lehetett mindenhol az illatát, főleg mikor a párnába fúrtam a fejem. És a komódon még mindig ott díszelgett a kép az anyukájáról. Pillanatok alatt a kezemben találtam egy fehér pólót és egy szürke bokszert, amibe pont beleillettem. A sírás néha jött néha ment, attól függően mennyire tudtam uralkodni az indulataimon. Ilyenkor tekintetét az enyémhez kapcsolta és egy zsebkendővel a kezében tért vissza. Bátorított, hogy feküdjek a meleg paplan alá, ahova a szívem mélyén most mindennél jobban vágytam. Befeküdtem, de az ő póker arca, még mindig nem árulta el, hogy mire készül, csak nézett rám bambán. Majd felállt és szökési merénylettel próbálkozott.
-Daniel… Maradj, kérlek! – suttogtam, mintha csak a párnának tettem volna vallomást. A hangomra megtorpant és a kilincset apró mozdulatokkal elengedte, picit hezitáltam, hogy vajon helyes-e, hogy itt vagyok, lehet, hogy kedves akart lenni és nem küldött el, de ezen kívül mit akarhatna tőlem? Visszafordult és egy picit rám mosolygott, szeme megcsillant, ahogy rám nézett.  – Idejössz? – nyitottam fel a paplant, ami befedte mindenem a tavasz hideg szellői elől. Egy pillanat erejéig úgy láttam, mintha értetlenkedne… kínosan éreztem magam… igaz, csak zavarok, azt sem tudom, hogy…
-Persze – adta meg a választ, ami leállította a fejemben lévő kusza gondolatok mozgolódását. Mellém feküdt, majd szembe fordult velem, éreztem a sötét tekintetét magamon, ahogyan minden perccel jobban megnő a szívem dobogásának sebessége. De még ő sem volt elég ahhoz, hogy elfeledtessem velem mindent, minden egyes dolgot, ami fájdalmasan cincálta a szívemet apró darabokra. Sírni kezdtem, ahogyan megérintett engem, ahogyan a hideg keze felsiklott a meleg karomon. Értettem a jelbeszédből, hogy segítene, ha tudna, de nem voltam kész kitárulkozni.
-Candice…- mondta mély, férfias hanggal ki a nevem, éreztem belőle a magányát, megrémített mennyire szüksége volt rám, pedig én voltam az, aki sírt. Féltem, mert elhatalmasodik rajtam a vágy, hogy vele legyek, de nem akartam, hogy ez megtörténjen. Soha! Ennek ellenére itt voltam, az ágyában. Próbáltam úgy álomra hajtani a fejem, hogy közben a nagy, meleg tenyere a csípőmön pihen. A fejemben még mindig lejátszódtak a ma történtek, azt kívántam bár már vége lenne. Erősen összeszorítottam a szemem és szép dolgokra tereltem a gondolataim. Az álom hamar elért, mert nem nagyon menekültem, ez csak egy újabb sötét dolog volt, aminek behódoltam, hiszen az első számú itt feküdt mellettem és olyan erővel vont magához, mintha bármelyik pillanatban képes lennék őt itt hagyni.  De Nem voltam képes rá.

Támaszpont

9. fejezet

Köszönöm, hogy ilyen hamar összegyűlt az öt komi és akkor az ígért következő fejezet...

Daniel

A ceruza vége a számban volt, és közben próbáltam minden erőmmel nem odafigyelni a tanárnőre, aki bőszen magyarázta nekünk a történelem rejtelmeit. A második világháború, Hitler és még megannyi dolog. Azon járt az eszem, hogy vajon, mit csináljak majd holnap, vagy kivel kell holnap bunyózni? A tegnapra terelődtek a gondolataim, nem tudom, hogy történt, hogy megnyíltam Can-nek, de éreztem, hogy megbízhatok benne, és a szemében láttam, hogy valóban törődik, nem úgy, mint mások.
-Dan… Dan… - mondogatta valaki a nevem – Hol jártunk? – nézett rám egy picit kétségbeesett szemekkel Candy.
-Nem tudom, bocsi…
-Zavarok? – nézett ránk a tanárnő egy pillanatra majd folytatta a mondanivalóját. – Szóval ott tartottunk, hogy Pearl Harbor, ki tudja mi az, és hogy kinek a tulajdonában állt? – nézett körül az osztályon a tanár és kereste a lóbáló kezek között a kiszemeltjét.
-Támaszpont! – szólalt meg a tanár. Az amerikaiaké volt, egy olyan biztos pont volt számukra, amit senki és semmi nem tudott ledönteni a helyéről. Viszont, ha valakinek sikerült volna, akkor egész Amerika egy az egyben megszűnt volna létezni, mint egy erős „pont”.
Ahogy a tanárnő mosolyogva felvázolta nekünk a fogalmat egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét. Mire gondolhatott ezzel? Nekem semmi szükségem nincs biztos pontra, én magam vagyok a magabiztosság, nincs szükségem senkire, aki engem még erősebbé tenne. - gondoltam bele, de a végén már meggyőztem magam, hogy túl sokat képzeltem bele, és a tanárnő csak véletlenül figyelt engem miközben erről beszélt. Mire a gondolatmenetem végére értem, már kicsengettek és mindenki, mint a csorda egyszerre egy irányba kiigyekezett a teremből.
Candy ma nagyon furcsán viselkedett, az ebédlőbe érve ő már készült helyet foglalni egy asztalnál, de mikor odamentem hirtelenjében, mintha teljesen kizökkentették volna az eddig nyugodtságából.
-Szia! – pattantam le mellé és ledobtam a táskát. Ahogy a táska elrepült, Can szeme követte a vonalát, nagyon elmosolyodott. Így én sem tudtam megállni, hogy ne görbüljön a szám felfelé.
De alig pár másodperc után, már megint visszatért arcára a szomorúság, ült és néha-néha egy sült krumplit tett a szájába, amiből nem szégyelltem én is lopni néhányat.
-Te Cany, mit csinálsz ma?- néztem rá és közben bekaptam egy krumplit.
-Semmit. – felelte egyszerűen.
-Meccs van, Connor vigyázz rád, de ha nem, csak szólj, mert egy perc alatt szétrúgom a kapzsi seggét – néztem rá komolyan, mire egy percre felnevetett, de mikor látta, hogy nem viccelek, egy picit ledermedt az arca.
-És azt akarod, hogy menjek? – nézett rám értetlen arckifejezéssel és közben egy hasáb krumplit lóbált a kezében. A testtartása, az unott arca úgy tükrözte, mintha álmos lenne, de a hír hallatára egészen jó kedve lett. Hatottam rá. Büszke voltam magamra, nagyon is!
-Hát persze, hiszen a barátom vagy – néztem rá még mindig mosolyogva, majd egy utolsó krumplit bekapva, felvettem a táskám és megindultam a terem felé. Egy utolsó puszit nyomtam fejére majd a többi nagymenő kosarassal a tornaterembe igyekeztünk meglesni a még bent játszó kézilabdás lányokat.


A buli már régen megkezdődött, egyedül már csak a ring másik „vendégét” vártuk, hogy megérkezzen. Bementem az öltözőmben Connor már idegesen járkált fel-alá izgalmában. Már éppen készültem ráförmedni, hogy miért nem hagyja abba az állandó járkálást, mikor kinyílt az ajtó. Candy lépett be rajta. A sminkje most erősebb volt, még nem láttam őt így, a ruhája pedig nem volt túl visszafogott, egy rövid shortban volt, és egy dzsekiben, nagyon jól állt neki. Először szinte meg sem ismertem, de ezek a szőke tincsek bárhol és bármilyenek legyenek is, biztos, hogy megismerném őket.
Óvatosan bezárt az ajtót, majd beljebb merészkedett.
-Sziasztok!- vidult fel az arca, mikor Connor meglátta hasonló érdeklősét láttam a szemében, mint legutóbb annál a Chris gyereknél. Felpattant a helyéről és közelíteni kezdett az én tulajdonom felé. Candice.
-Te Connor…- indultam meg én is felé, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy olyan halkan beszélek, hogy Candy egy szót sem hallhat, beszélni kezdtem.
-Merj hozzá érni, de ne csodálkozz majd, ha holnapra úgy beverem a képed, hogy még az az egyetlen barátod sem fog rád ismerni, akinél már vagy 2 éve csövezel. Értve vagyok? – néztem rá kérdően.
Mosolyogva Can felé fordultam, aki mintsem hallott az egészből.
-Mehetünk ki, édes? – néztem rá és közben hevesen bólogatott.
A ringbe kiérve, már megérkezett a következő áldozat, akire az én általam sújtott ütések sorozata volt írva. Ránézve tudtam, hogy könnyű menet lesz, már éreztem, hogy a pénzek ezrei, mint valami toll egyenesen és bármi probléma nélkül az én ölembe hull.
Megszólalt a dudaszó, majd elindult a meccs, ő, mint valami veszett kutya morogva megindult felém, de még egy utolsó pillantást kellett vetnem Can-re, hogy tudjam minden rendben, és a barbár tömeg nem éppen az ő fájdalmas nyögései miatt kurjongat. Connor vigyáz rá, de ha nem személyesen fogom addig ütni, míg nem fújja ki az utolsót. De legbelül nagyon reméltem, hogy erre nem kell sort keríteni és minden rendben lesz.

Candice

Felálltam az egyik padra, hogy jobban lássam, ahogy az egyik legjobb barátomat verik. Nem nagyon örültem neki, de tudtam, hogy fontos számára, hogy itt legyek. Nem akartam elutasítani őt. Connor pár méterre állt, nem nagyon törődött velem, néha egy-egy pillantással jutalmazott mikor elég hangosan kiabáltam Dannek. A mellettem lévő emberek gátlást nem ismerve próbáltak a személyes terembe férkőzni, de egy-egy könyök kapálódás meghozta az eredményét. Vészesen sokan voltak, nem értettem mit élvezhetnek azon, hogy a vér szaga beterít mindenkit és a kék-zöld foltok, mint a tetkóik, soha nem kerültek le az arcukról, mintha csak egy menő arcdísz lenne.
Egyszer csak olyanba bukkantam, akit nem hittem, hogy valaha újra láthatok.
-Mike. – néztem rá meglepettem ezzel szembe ő teljesen boldog volt, rajta semmiféle meglepődöttség nem látszódott. A verekedés még mindig ugyanolyan izgalommal teli volt – legalábbis a tömeg számára – mint eddig, mikor megéreztem, hogy az előbb „ismerősem” keze igen felfelé csúszik a rövid nadrágomon. Furcsa, de az első, ami eszembe jutott, hogy jó, hogy még nem az ennél is rövidebbet választottam erre a „neves” alkalomra, hanem ezt. A második gondolat sokkalta helyén fekvőbb volt, hogy vajon mit is képzel magáról? Egyszer csak megfogta a kezem, a bizsergés, amit eddig nem kevesen tudtak kiváltani belőlem, azonnal sikerült ennek a fazonnak. A keze úgy siklott fel, mintha legalábbis valaki kényszerítené. A szeme egyre vörösödött, szólongattam néha Connort, de csak diszkréten, nehogy feldühödjön Mike-nak és valami olyat tegyen, amit megbánna. Connor nem figyelt. Egyszer sikerült felhívnom a figyelmét, de teljesen hiábavaló volt, mert még abban a pillanatban elfordította fejét tőlem. Így egyedül maradtam.
Mike erősen megszorította a csuklóm, majd pedig elkezdett a tömegen keresztül húzni engem. Az izzadt tömegből mind össze a lenéző pillantások maradtak rajtam, de azokat egy életen át hordozni fogom.
Mike egyre erősebben szorított, még egy utolsó pillantással vissza néztem Danielre, aki szintén kétségbeesetten keresgélt engem a szemével a ringből. Megpróbáltam kapálózni párat, sőt a szorításból is egyre erősseben próbáltam szabadulni, de sikertelenül, Mike birtokló kezei egyre intenzívebb erőt diktáltak az én vékony csuklóm köré.
Kiértünk, és akkor szűnt meg számomra a legutolsó reménysugár, hogy Dan jön és megment majd. Becsapta mögöttem az ajtót, csak ketten álltunk Egy lépést hátráltam, de ez csak még inkább dühítette őt, morgott párat majd a karja meg találta az enyémet és simogatni kezdte.
-Már akkor akartam, hogy így lehessünk mikor az a bunkó állat barátod ránk rontott. Azóta, hogy megláttalak meg akartalak csókolni, és tudom az, hogy ma megint találkoztunk nem véletlen. – csókolt bele a nyakamba, mire én meglöktem, és megpróbáltam a legnemesebb testrészébe rúgni, de nem nagy sikerrel. Az arca, mint az előbb megint eltorzult és közeledni kezdett, én nem tudtam merre menni, egy kis terembe voltunk, csukott ajtóval.
Odajött és magához húzott, végig simított a már libabőrös kezemen majd lejjebb kalandoztak a kezei, megmarkolta a fenekem. Hirtelen felszisszentem mire belekapaszkodott a hajamba és újra beszélni kezdett. – Dan nagyon félthet téged. Biztos sajnálni fogja, hogy már nem lehetsz az övé… de hogy honnan tudhatta ki vagyok? Ráhibázhatott, vagy egyszerűen csak egy őrült… - nézett rám, suttogott a fülembe, de én közben még mindig próbáltam egy stratégiát kidolgozni, amivel ki tudnék innen szabadulni. Nehéz volt, mert nagyon féltem, sosem kerültem még ilyen helyzetbe és most végképp elveszettnek éreztem magam. Egyszerre mögöttünk valaki dörömbölni kezdett az ajtón, a legjobbkor, mert Mike-on már eggyel kevesebb ing volt, mint szerettem volna.
-Nyissátok ki! – ismertem meg a számomra most a legszívmelengetőbb hangot, amit most hallhatok. Mike-nak egy pillanatra ez elterelte a figyelmét, ez volt az én esélyem. Felkaptam egy vázát a sok közül, ami az asztalon sorakozott, majd megpróbáltam egyenesen a fejére célozni vele. Nem egészen sült el úgy, ahogy én akartam, de Dan elég időt nyert vele, mert berúgta az ajtót. Odajött rögtön hozzám, a keze minden részét a testemnek végig tapogatta, még az előbbi helyet is, amin egy perccel ezelőtt még Mike mocskos kezei pihentek. De amint érzékelte, hogy jól vagyok megindult Mike felé is.
-Ne! – kiabáltam fel abban a percben, mert tudtam, hogy Mike nem juthat ki innen élve, ha Dant most oda engedem. Dan püfölni kezdte őt, egy részem végre felszabadult, mert sosem voltam semmiben biztosabb, mint abban, hogy Dan mellett biztonságban vagyok. De egy másik részem őt féltette. – Ne!  - fogtam meg és próbáltam visszahúzni. Nem nagy sikerrel. Még mindig ütötte, Mike vére már a padlón folyt én pedig már a sírás határán voltam. - Hagyd őt! Kérlek! – zokogtam fel, mire végre ő hozzá is eljutott a hangom. Felállt és az eszméletlen Mike-ot a földön hagyta. Egyenesen felém jött és neki szorított a falnak. A pulzusom az egekben volt, néhány könnycsepp végig futott az arcomon, Dan meleg és forró teste pedig egyenesen az enyémhez nyomódott. Teljes erejével nekem támaszkodott, de mégsem fájt, csak furcsán bizsergetett. Szinte levegőt sem kaptam, úgy kapkodtam utána, mintha most szeretné előlem ellopni valaki az egészet.
Dan zihált légzése javult, de birtokló érintése, bilincselő pillantása még mindig szívbe markoló volt.
-Candice…- lehelte elém és közben eltekintett. Ahogy visszafordult szemei égtek, az arca más volt. Ez egy új arca volt.
-Igen? – szólaltam meg végül vékony hangon. Féltem, a szívem zakatolt, de ez más volt, megijedtem. Rettegtem. Ez az arca megrémisztett engem.
-Csak jól esett kimondani a neved…- hajolt hozzám közelebb. A fájdalmat sugárzó szemei megijesztettek. Már majdnem elérte a szája az enyém mikor valaki berontott. Forgott velem a világ, a szívem pedig majd kiugrott, de féltem is. Megrémisztett ez az arca, új volt nekem, és valahogy képes volt olyan intenzív érzéseket kiváltani belőlem, mint ezelőtt soha senki.

Az épületből Daniel hasonló idegesen távozott, mint ahogyan bent volt, egy fokkal sem jobban. A keze olyan erősen fogta az enyém, hogy lassan ripityára törtek az ujjaim úgy szorított. De tudtam, hogy nem bántásból, ez mind csak azért volt, mert féltett. A ring körül már nem sok mindenki állt, elszédelgett a tömeg – velük együtt a „védelmező” Collin is – és nem maradt senki sem ott. Dan szinte leszakította az ajtót, felöltözött majd rám is rám segített a kabátot, úgy öltöztetett, mintha egy gyerek lennék. De a tempója nem lassult, ugyanolyan türelmetlen volt, mint amilyennek eddig is megismerhettem. Nem sokára megállt, de nem tudtam, hogy miért pont itt?
-Te! – mutatott hirtelen egy vadidegen férfira az utcáról. Nem értettem csak bámultam némán. Daniel mérgesen odaballagott. A kb. 18 éves gyerek síri csöndben, megrökönyödve hallgatta végig őt. Bement egy üzletbe, és ekkor értettem meg mindent. Egy cigaretta bolt lehetett. Pár percig némán álltunk ott mikor Dan közelebb jött hozzám.
-Ez a te hibád. Ha akkor nem bájologsz vele, ez mind nem történik meg…- rontott nekem.
-Mi? Te még engem okolsz? – néztem rá kérdően, mert erre aztán nem számítottam.
-Ki más, édesem, hiszen te voltál az, aki azzal a bájgúnárral édelgett, nem? – vont felelősségre Dan, nem is finoman. Kibaszottul téged okollak – ütött egyet a falhoz, majd megérkezett a kiszemelt „áldozat” is.
Átnyújtotta Dannek a dolgokat, de csak diszkréten, úgy hogy ha nem tudnám talán még észre sem vettem volna. Nem értettem teljesen, Dan már volt 18 éves, ebben biztos vagyok, de akkor miért, miért kell meg kérnie valakit, hogy vegyen neki? 
Nagyon ideges volt, nem tudtam elképzelni, hogy lehet valaki ennyire impulzív. A cigi, ami pillanatok alatt varázsolt ki a dobozból, mintha szintén nyugtatóan hatott volna rá. Nem örültem neki, hogy erre van szüksége, csak még jobban felmérgesített engem.
-Dan… Nem! Nem okolhatsz engem, nem én vagyok a hibás…- lettem egyre és egyre mérgesebb, és közben a könnyek is megpróbáltak felszínre törni. Nem akartam sírni, de ezt most nem tudtam meggátolni. – Egy szemétállat megpróbált… megpróbált engem…- eddig bírtam tartani, és az érzéseim mind kiszabadultak.
-Cssss! – jött közelebb Dan, majd magához húzott, elkezdett végigsimítani a hajamon. Megnyugtatott. Ahogy puha bőre az enyémhez ért a pulzusom is normális ütemre tért vissza. – Nem a te hibád! Persze, hogy nem… - ölelt magához. Az ő szívverése is a helyre került, így álltunk ott az utca közepén. Az emberek fel-alá járkáltak, nem ismertem senkit.
-Dobd már el azt az idióta cigarettát is! - törtem ki és kikaptam a kezéből, pillanatok alatt jó messzire repítettem magunktól. Arra számítottam, hogy Dan majd megint mérges lesz, de miután eldobtam letörölt egy könnycseppet az arcomról és hirtelenjében nevetni kezdett. Nem értettem mire fel ez a  jóízű kacagás, de engem is megfertőzött. Nevettünk, mikor  egy arc kitűnt a tömegből, az Övé. Újra hatalmába kerített a félelem búskomor mámora. Ott állt velem szembe, de azért legalább volt köztünk pár méter. Dan semmit sem érzékelt az egészből hálaistennek.
-Menjünk haza! – bújtam Dan meleg pulcsijába és közben erősen szorítottam magamhoz, mint az egyetlen biztos pontot, amim most volt. Lepergettem a szemem előtt a ma történteket, a múltat és most, hogy ő megint itt van, a félelmetes jövőt is…