2014. november 8., szombat

A temetés

26. fejezet

Candice


Kopogtak. Már majdnem készen voltam az indulásra, nem tudtam ki lehet az, mivel mindenkivel összevesztem a tegnapi nap folyamán, aki csak a közelemben volt az elmúlt 18 év alatt. Éppen a tükörben néztem magam, mert az utolsó simításokat végeztem, hogy megfeleljen a kinézetem Mason temetésére. Csak el kellett döntenem, hogy melyik nyaklánc legyen a kettő közül, ami az ágyon hevert. Lehet, hogy részletkérdés volt, de mindenre ügyelnem kellett. Nem tudom, hogy miért akartam annyira elmenni, tudom, hogy nem voltunk barátok Masonnal, csak egy hazug, őrült fiú volt, de úgy éreztem, hogy tartozom neki, az apám tönkretette a családját, az életét. Búcsút akartam inteni és elfelejteni, hogy valaha egy szót is váltottunk. Nem is törődtem a kopogással, de a vendégnek volt elég bátorsága így is bejönni. A tükörből szépen lassan láttam, ahogy a test kirajzolódik az ajtó mögül. Koszos, lyukas bakancs, márkás, de már szakadt farmernadrág. Az inge kilógott és a sáros zakójához volt tapadva. Az arca olyan megviselt volt, mint a ruházata, nem is csodáltam. A kezében egy üveg whisky-t tartott, habár már félig üres volt. Megijedtem, ahogy a szeme végigsiklott a ruhámon, vagyis inkább rajtam. Szemérmetlenül mért végig, pont olyan volt az arca, mint Masoné, csoda, hogy előbb nem vettem észre a köztük lévő hasonlóságot. Ahogy állt, amilyen arcot vágott, mintha Mason állt volna előttem, csak éppen idősebb kiadásban. A szívem zakatolt, tudtam, hogy bosszút akar, meg is ölhetne épp most, épp itt. Megtehetne bármit. Mason apja.
-      Hol van anya? – néztem rá kérdően, mert nem hittem, hogy csak úgy felengedte volna hozzám egy rövid csevejre.
-      Nekem vannak kérdéseim, kicsike! – lóbálta az italt a kezében, lépett egyet-kettőt felém, már a lépései sem voltak stabilak. – Mond csak, te kis tökéletesség – állt meg egy centivel előttem, éreztem a leheletében a cigit, az alkoholt, a gyomrom kavargott ettől a keveréktől. – Nincs bűntudatod? Hogy miattad és az apád miatt meghalt a fiam, te kis utolsó álszent kurva, mondd, hogy érzed magad? Hogy elmész a temetésére és úgy teszel, mint nem tudnád, hogy halt meg és hogy ki által? Én nem mehetek, mert a rendőrség ott helyben életfogytiglanra ítélne – a szememet égette a szagok kavalkádja, de ez semmi nem volt ahhoz képest, ahogyan a szívemet égette a mondanivalója. Nem néztem a szemébe végig, mert nem bírtam. Ő viszont pont azt akarta, hogy szenvedjek. A hideg kezével megfogta az államat,- keményen, pont, mint ahogy Mason tette- és felemelte, míg egy vonalba nem került a tekintetünk. Fájt, már a szemem könnybe lábadt. – Nézz rám! – szűrte ki a fogai között ezt a két szót és közben a nyál darabok beterítették a fekete ruhám elejét. A szeme neki is könnyáztatta és piros volt, az arca még mindig nedves volt foltokban. Remegett az ajka, ahogy beszélt, darabokban volt. A keze, amiben a piát tartotta remegett.
-      Nem az én hibám, hogy meghalt! – mondtam bár nem tudom helyes feltevés volt-e. A szeme alatti ráncok rendezetten sorakoztak, kezdtem megsajnálni, nem tudom miért. Gyűlölnöm kellett volna, apát is és Masont is, mert ha ők nincsenek, akkor nem kellene itt állnom, de nem voltam rá képes, nem tudtam csak úgy utálni őket. Mason meghalt, ezzel több büntetést kapott, mint amennyit megérdemelt, és látva, hogy az apja hogy van borzasztó, neki még súlyosabb a büntetése, mint a fiának.
-      Ne beszélj vissza nekem! – köpött le mellém, de nem talált el, csak az ágyam sarkát, ahol a házijaim hevertek. A keze a nyakamra csúszott, éreztem, hogy a szorítása nem magabiztos, nem volt magánál. A falhoz nyomott, de hagyott egy hatalmas teret a testünk között. Belekortyolt az italba, a fele a szájába ment, de a másik fele végig a nyakán folyt le. Közelebb jött hozzám, behunytam a szemem, de az illat, az alkohol illata így is tisztán kivehető volt, ez ellen nem tudtam mit tenni. – Ajánlok neked egy alkut! – törölte meg a száját, a már koszos zakójába, undorító volt, de mégis megérintette a szívemet, hogy hova csúszott le ez az ember. A szemeim kicsapódtak az alku szóra.
-      Miféle alku? – nyöszörögtem, hiába nem volt erős a szorítás, mégsem tudtam rendesen beszélni.
-      Van számodra egy ajánlatom, csak hogy lásd kivel is van dolgod. Elvesztettem a fiam, és ráadásul az egész város engem akar börtönbe dugni. Idejöttem, hogy megszerezzem a pénzt, ami engem illet, és addig nem megyek sehova, míg meg nem kapom. Szóval, te szőkeség, segíteni fogsz nekem.
-      Miért tennék ilyet? – kérdeztem mire csak egy rövid kis horkantást kaptam válaszul. Kinevetett.
-      Nincs választásod. Ha vissza akarod kapni az életedet és azt akarod, hogy ne lihegjek a sarkadban minden egyes nap, ha azt akarod, hogy ne kelljen félned minden nap, hogy melyik barátodnak vagy családtagodnak esik bántódása, akkor azt teszed, amit mondok, méghozzá mosolyogva.
-      Mit kell tennem? – erőltettem magamra egy bárgyú mosolyt, több nem telt tőlem.
-      Mindjárt jobb így – húzta elégedett, már kissé önelégült mosolyra a száját. – Nos, mivel már 18 vagy, így nem kell gyám, hogy pénzt vehess le, nincs más dolgod, mint levenni a pénzt, ami örököltél, ideadni nekem és utána már itt sem vagyok.
-      Miért kéne ezt mind elhinnem neked? – néztem rá érdeklődve.
-      Nem tehetsz semmit, de hidd el, bízhatsz bennem, meghalt a fiam, ebben a városban, minden pillanat, amit itt kell megélnem, az szörnyű, de nem megyek el addig, míg meg nem teszem, amivel tartozom a fiamnak. Befejezem, amit elkezdtünk.
-      És az apám? – néztem le a szőnyegre, amin hatalmas lábnyomok sorakoztak, pechemre fehér szőnyegem volt, úgyhogy mindegyik látszott.
-      Mi van vele? – nézett le rám még mindig gyűlölködve, majd nyelt egy nagyot megint az italból. A szeme vérben forgott, ahogy megemlítettem neki, akit a legjobban utál, de tudnom kellett, hogy vele mi a terve. Nem gondoltam, hogy majd elmeséli részletezve, de azért reménykedtem, hogy megtudok valamit.
-      Mit tervez vele?
-      Nem hiszem, hogy az rád tartozna, édesem – mondta lenézően, utáltam mikor így kezeltek, nem voltam sem hülye, sem egy gyerek.
-      Szerintem nagyon is rám tartozik – mondtam, bolond voltam, mert félnem kellett volna tőle, de nem érdekelt, ha akart volna bántott volna, már régen.
-      Csak nem bevetted a reggeli bátorság gyógyszert? Nézzenek oda, hogy kinyílt valakinek a csipája? – lebegtette még mindig az italt, mint valami győzelmi zászlót, pedig már szinte üres volt. – Nem áll szándékomban elárulni, de képzeld magad a helyembe, te mit tennél? – kérdezte majd hátat fordított nekem. Lassan halad a kijárat felé, már azt hittem elmegy, mikor megfordult. – Ja, és az legyen! – mutatott az egyik nyakláncra az ágyamon. Az arca szomorú volt, ahogy a nyakláncokra nézett. Nem tudtam egy szót sem szólni, bent maradt még a levegő is, lesokkolódtam. Rögtön a telefonhoz kaptam és beírtam apa számát. Tudnom kellett, hogy hol van, mert más különben nem tudok neki segíteni. Mason apja nem bántott engem, ami azt jelenti, hogy nem engem akar, hanem apát. A telefon kicsengett, de nem vette fel senki sem. Hiába próbálkoztam ötször-hatszor, akárhányszor. Hallottam, hogy csengettek. Felkaptam a fejem, eszembe jutott, hogy mennem kell, a szomszéd Lissie család megígérte, hogy elvisz engem a temetésre, mert nem akartam, hogy anya is jöjjön. Magamra vettem a nyakláncot, amire pár pillanattal ezelőtt rámutattak, magamhoz szorítottam a telefonom és imádkoztam, hogy senki se essen baja, amíg én elbúcsúzom életem megrontójától.
Hátul álltam, picit elkülönülve a gyászoló tömegtől, felidéztem magamban a boldognak hitt pillanatokat és átértékeltem mindent. A fekete ruhámat egyre szorosabbnak éreztem. Visszagondoltam mikor utoljára voltam szemben M-mel, éreztem a gyűlöletet, ami újra átfut a testemen. Minden okom megvolt, hogy utálkozzak. Mérges voltam, kitöltöttem a haragomat az egész családomon, Mason miért maradjon ki a jóból? Egy perc néma megemlékező csend után megkérdezték ki óhajt szólni pár szót? Hát, én óhajtottam. Elborult az agyam, pont úgy mikor Dannel és mikor anyával vesztem össze. El akartam mondani én mit gondolok. Most az egyszer én is lehetek bátor.
-      Mason Johnson, nos, ő egy igazán kedves elbűvölő személyiség volt, kevés embernek volt ideje megismerni, mivel nem régen költözött ide – kezdtem bele, eleinte még le volt szegve a fejem, a tömeg tekintete perzselő volt. Szokásosan kezdtem, de ahogy felnéztem szinte kötelességnek éreztem, hogy elmondjam mik az igazi gondolataim. Picit elakadt a szavam, de képes voltam folytatni. - Nos, azoknak, akik nem ismerték, elmondanám, hogy Mason egy farok volt. Hazudott, megjátszotta magát, élvezte, ha fájdalmat okozhatott valakinek. Nekem például. Szóval, azoknak, akiknek nem volt alkalma közelebbről is megismerni elmesélnék egy történetet róla, hogy mindenki képes legyen magának érezni Mason személyiségét. Még csak hat éves lehettem. A családom még egyben volt, a szüleim együtt éltek. Nem is tudom, hogy min ment a vita, mert mindig az volt a vége mindennek. Volt egy hely, a hatalmas házban, a kanapé és a radiátor között, oda csak én fértem be, ezt a helyet éreztem leginkább magaménak az egész világon. Oda bújtam, mintha az segítene bármiben is. Egyik nap történt, hogy anyáék újra veszekedtek elbújtam és imádkozni kezdtem, de nem istenhez, hanem a mamámhoz. Mert úgy gondoltam, hogy ő az, aki véget tud vetni mind annak, ami a szüleim között folyt. Mindhármunk szenvedésének. Minden nap azért könyörögtem, hogy megjelenjen és rájuk parancsoljon. Aztán egy nap anyáék azt mondták, hogy többet nem láthatom a nagyit. Meghalt. A temetése pontosan két sarokkal arrébb volt, még mindig emlékszem minden virágfajtára, amit a sírjára tettünk. Mason alig pár napja közölte velem, hogy a mamám pénzes volt, igen, gondolom ezt mindannyian tudták, de amit nem tudtak, hogy ez a pénz az enyém. Mason pedig meg akart engem ölni, csak azért, hogy ez a pénz az övé legyen. És miért? Tudják miért? A tömeg sokkos állapotban reakció nélkül nézett rám meredten, nem éreztem magam zavarban, hogy mindannyiukat ismertem, életemben először nem pirultam fülig, hogy a középpontban álltam. Igazat mondtam és pokolian jó érzés volt. - Azért, hogy az apjával egy jól menő vállalkozást tudjanak folytatni. És nem akármilyen vállalkozásról beszélünk, emberek. A kedves és ártatlan kisvárosi fiú, pár órával a halála előtt uzsorás karrierről fantáziált. Kérem – tettem a virágokat, amiket eddig tartottam és a mikrofont a hónom alá, hogy tudjak tapsolni – emlékezzünk meg II. Mason Jonesról, mert sokáig nem találkozunk majd olyannal, mint amilyen ő volt – tapsoltam tovább, de én voltam az egyetlen. A hangulat, ami eddig igen sírós volt még inkább megfagyott. A csend most különösen dermesztő volt és rideg, az értetlen tekintetek emberről emberre siklottak, senki sem értette mit művelek. Lesétáltam a tömeg szeme elől és elhagytam a temetést. A magassarkúban egy külön kihívás volt a fűcsomók között lépdelni, de ez az akadály már nem foghatott ki rajtam.
 Előbb hazaértem, mint terveztem. A küszöb előtt levettem a magassarkút, ami már agyonra törte a lábam, mivel hazáig sétáltam a temetőből. Nem volt otthon senki sem. Letettem a kulcsot és hallottam, ahogy az egész üres házban hallatszik a csörgése. – Nem hiszem el, hogy mit műveltem…- temettem az arcom a kezeim közé. Nem így terveztem a mai napot, egyáltalán. Odabújtam a kanapéhoz, és magamra húztam a plédet, ami a karfáján hevert. A most szárnyra kelő pletykákra gondoltam és aggódtam, hogy anya mit fog mondani. Volt egy bátor pillanatom, de már most megbántam az egészet- néztem lefelé, és éreztem, hogy a könny lefolyik az arcomon. Csörömpölést kezdtem hallani, úgy szegeztem fel a fejem, hogy megrándult a nyakam. Megdobbant a szívem, lejátszódott a fejemben, az össze krimi sorozat, amit anyával végignéztünk az évek során és egyre rosszabbak voltak a verziók, hogy mi történhet velem. Remegni kezdett a kezem, utáltam, hogy nem tudom irányítani ezt, mentem a neszek irányába, majd kiugrott a szívem, hogy lássam, kit kell fejen vernem a pár pillanattal ezelőtt felmarkolt ütővel. A lépéseim a lehető leghalkabbak voltak és a lehető legbiztosabbak. Az ajtó, ami a konyhára nyílt, egy centivel elmozdult, ezért rögtön odafordultam. Mint a modern és izgalmas akciófilmekben én is berúgtam az ajtót. Nem úgy sült el, ahogy képzeltem, mert rendesen bevertem a lábam, de végülis megláttam, hogy ki ácsorog a konyha közepén.
-      Mi a fenét csinálsz te itt? – engedtem le a kezem a magasból, mert már el is zsibbadt, hogy tartottam benne az ütőt. Megnyugodtam,a szívem is normális tempón dobogott tovább hála az égnek.
-      Én…- kezdett volna bele, de nem akartam hallani egyetlen szavát sem, azt akartam, hogy tűnjön el. Mindössze egy költői kérdés volt a részemről az előbbi.
-      Apa, nem, el kell menned, ki tudja, hogy Mason mit akar veled tenni, tűnj el! – mondtam, nem volt egy szavam sem meggondolt, csak szívemből beszéltem. A gesztusaim arra utalhattak, hogy aggódom, és hogy ideges vagyok, ami némiképp zavart, mert nem akartam, hogy ezt tudja. Azok után, amit megtudtam, nem kellett volna így éreznem. Azt akartam, hogy menjen el, és hogy soha többet ne kelljen látnom sem. Nem akartam hallani a hangját, nem akartam a zöld szemeibe bámulni, egyszerűen véget akartam vetni vele minden kapcsolatnak. Amit tett az megbocsáthatatlan, de ettől még nem akarom, hogy egy körözött pszichopata bosszúból megölje.
-      Nem…- kezdte megint halkan, bele akartam szólni megint, de hangosabban próbálkozott, túlkiabálta a kislányos hangom. – Nem megyek el!
-      De miért?- néztem az ajtóra, mert féltem, hogy bármelyik pillanatban beléphet valaki, nem tudtam olyat mondani, aki nem hívná apára a rendőrséget azonnal. Azok után, amit tett, börtönbe kellett volna mennie, de nem akartam őt büntetni, csak hogy hagyjon békén egy életre.
-      Beszélnünk kell, nincs sok időnk, de elégnek kell lennie, hogy minden elmondjak neked, amit akarok – nézett rám sietősen és a kezem után nyúlt, ami a konyhapulton volt. Elhúztam, mert nem akartam, hogy hozzám érjen, beszélni sem szívesen beszélem vele. Szomorúan és mérgesen nézett a távolba.
-      Mondd! – bátorítottam azért, mert túl akartam esni ezen.
-      Én… tartozom neked egy hatalmas bocsánatkéréssel – mondta ki. Nem emlékszem, hogy valaha ilyet a szájából hallottam volna, nem volt az a szabadkozós fajta, inkább mindig más hibáztatott, ha valami nem úgy sült el, ahogy tervezte. Hagytam, hogy folytassa és nem szóltam bele. – Az amit tettem,az életem talán legsötétebb és legbűnösebb dolga, pedig isten látja lelkem sok mindent megéltem már. Masonéknek nem lett volna szabad megismerniük téged és tudom, hogy az én lelkemen szárad minden, ami azóta történt, hogy ők betették a lábukat ebbe a városba – a szemembe nézett a szeme piros volt és már láttam, hogy nem messze van a sírástól, a könnyeit ő sem tudta tartani, egy családtag sem volt elég erős hozzá, nem csoda, hogy nekem sem megy. – A pénz- ejtette ki nehezen ezt a szót, ennek hallatára mintha egy tonnás súly nyomta volna a lelkem, nehézségnek éreztem ezt a témát, főleg kettőnk között. – Amiatt jöttem vissza, azt akartam, hogy segíts nekem, és hogy meg tudjak szabadulni a nyakamon lógó Jonesoktól. Tudom, hogy Mason beszámolt neked mindenről, de biztos nem a teljes verziót mondta el neked. Miután visszajöttem én… nem voltam képes rá. Meg akartam említeni, mikor a vidámparkban voltunk én majdnem elmondtam neked mindent, de képtelen voltam, csak megutáltál volna, pedig épp, hogy csak beszélő viszonyban voltunk- a szeme megint megtalálta az enyém, utáltam szemtől szembe nézni valakivel, mintha belém láthatna és tudná, hogy mit érezek, mit gondolok róla. Kerültem hát zöldes tekintetét. – Picit elbizonytalanodtam, hogy mit tehetnék,de már csak egy mód volt, hogy véget vessek neki, de kellett játszanom a meccset – mondta magabiztosan, engem kicsit összezavart ezzel.
-      Hogy érted, milyen meccs? – néztem rá, csak, hogy egyértelművé tegyem az értetlenségemet.
-      Elterveztem mindent, mikor nem mentem el az utolsó találkozóra, ami Masonék szerveztek tudtam, hogy rajtad állnak bosszút, de tudtam, hogy nem bántanának téged, mert csak nekem akarnak ártani.
-      Te pontosan tudtad, hogy… ?- néztem én is a távolba, ami most zavaros pontok gyűjteménye volt, nem tudtam kivenni semmit sem, a kezem ökölbe szorult, nem éreztem még ilyen dühöt. Amiket mond, ahogy mondja, mintha sajnálná, de a hibákat sorra követi el. Felemeltem a kezem, önálló életre kelt és egy hatalmasat csattan az arcán, minek következtében oldalra fordult a feje. Nekem is fájt, de nem akartam mutatni, mint ahogy semmi mást sem. Pár pillanatig csend telepedett közénk, de miután megdörzsölte egy kicsit az arcát megint elkezdett beszélni.
-      Én csak nem tudtam mást kitalálni, nem akartalak veszélynek kitenni, de nem volt más választásom, értsd ezt meg. Tudom, hogy mérges vagy, de ezt kellett tennem. A Mason dolog nem volt bekalkulálva, de szívósabb volt, mint hittem. Felborította a terveimet ez a halál – kapta a kezét a szájához idegesen, majd a tekintete a faliórára siklott. – Nézd nincs már sok időm…- nyugtalankodott, az érdús és már ráncos keze neki is remegett, ideges volt, nem akartam elhinni, de mintha egy az egyben magamat láttam volna, mikor ideges vagyok.
-      Mi? Ezt hogy érted? – kérdeztem majd elkezdtem szirénahangot hallani, egyre hangosabban és hangosabban, majd összeállt a kép – Nem! Nem! – mondtam egyre határozottabban. Sikongattam, teli torokból akartam üvölteni, de nem ért volna semmit sem.
-      Nézd, ez az én döntésem, nyuszikám, az enyém! – fogta meg a kezem és ezúttal hagytam neki. 
-      De nem mehetsz börtönbe! – néztem én is az órára, mintha az bármit is segítene.
-      De igen, nyuszika, már régen ott kellene lennem. Szeretlek téged, ezt ne felejtsd el, és nem hagyom, hogy veszélyben élj, ha én feladom magam, a rendőrség a segítségemmel megtalálja Masont is, és nem lesz, aki veszélyt jelentsen rád – simította meg az arcomat a kissé vékony és öreges kezével. Olyan kevés időt voltunk együtt, de ezt a tettet értékeltem, hagytam, hogy végigsimítsa az arcomat. A rendőrség pillanatok alatt bejutott a házba, ők is berúgtak egy ajtót, de persze nem olyan színpadiasan, mint ahogy én tettem. Mikor megláttak minket azonnal apára szegeződtek a mérges tekintetek. Olyan kötelességtudóan és egyesen haladtak a férfi felé, aki már tartotta a kezét a bilincseknek. Engem félrelöktek, hogy méterekre álljak tőle, és nehogy bánthasson. Én nem tudtam kire nézzek, nem tudtam mit tehetnék, nem tudtam megakadályozni, pedig a lelkem legmélyén azt akartam, hogy ne menjen börtönbe. Pár pillanat alatt rácsatolták a bilincset és már vezették is el, a szemem könnyben úszott, visszanyeltem néhány megjegyzést, nem tudtam mit is mondhatnék. Apa rántott magán egyet, hogy hátra tudjon még fordulni hozzám.  – Szeretlek, nyuszikám, vigyázz Alice-ra is – engedett egy halvány mosolyt, amit viszonoztam is. Annyira szerettem volna tenni valamit, az adrenalin haladt végig a testemen, ordítani akartam, toporzékolni, mint egy kis gyerek, de muszáj volt uralkodni magamon. 
-      Na, menjen! – rántotta vissza egy egyik rendőr, ellentmondást nem tűrő hangon. A sírás nem szűnt meg hisztérikusan borultam a földre és magamban elmormoltam egy köszönöm-öt, de a sírástól nem is lehetett rendesen kihallani, hogy mit akarok mondani. Szépen lassan elmentek a rendőrök, megkérdezték, hogy kell e segítség, de nem tudtak volna semmit sem tenni. Összetörtem, újra és újra összetörtek, elvesztettem apát és ez most végleges volt. Beroskadtam a konyhabútor alá és hagytam, hogy a könnyek utat törjenek, és az arcomon végigfussanak. Nem volt Dan, nem anya, sem apa, egyedül voltam, mint mindig. A sírásom egyre hangosabb volt, nem tudtam elmondani mennyire jól esik, hogy sírhatok, mintha ezzel távozna a testemből a rossz, a méreg a fájdalom. Már nem volt erőm, de zokogás egyszerűen nem maradtabb abba. Egyszer csak halottam, hogy a telefonom megcsörren, felvettem, pedig egy ismeretlen szám volt rajta. Megtöröltem az arcomat és pár szót elmorogtam, hogy megint normális legyen a hangom.
-      Jó napot kívánok, Candice Jacksont keresem, a helyi St. Regis kórházból hívom.
-      Igen, én vagyok – csúsztam feljebb és még mindig a könnyem törölgettem.
-      Nem rég behoztak egy férfit, aki motorbalesetet szenvedett és maga van megadva vészesetén értesítendőnek – mondta a nő, egyből Dan neve jutott eszembe, a szívem egy hatalmasat dobbant, mintha megint kettétörték volna, nem tudtam nyelni és abban sem voltam biztos, hogy az oxigén rendesen áramlik ki és be a tüdőmbe. -  Egy bizonyos Daniel Black, de… - tudtam, hogy mondat közepén van, de nem bírtam kivárni muszáj volt kinyomnom és most azonnal mennem, hogy láthassam, Ahogy utoljára beszéltem vele, istenem, úgy szúrtam el minden, ahogy van. Egy futó pillanatig belenézem a tükörbe, eszembe jutott, mikor Daniel bemutatott a barátainak. Először életemben szépnek éreztem magam, a hajam óráig készült a sminkem szintén és az a dögös ruha a kedvencem volt, ezzel ellentétben most, egy nyál foltos, szakadt fekete ruha, szakadt harisnyával és porosan. A hajam széttúrva és a sminkem a elsírva, darabokban voltam, Dan járta fejemben, hogy hogyan lehet így elszúrni valamit ennyire, mikor szerettem. Már csukódott is az ajtó mögöttem, mert indultam a kórházba, hogy bocsánatért esedezzek a fiúnak, akibe szerelmes vagyok.

5 megjegyzés:

  1. Köszönöm, hogy még itt vagy és írsz!:) bocsánat a hosszú szünetért:(

    VálaszTörlés
  2. Uristen nagyon jo lett��alig varom a kovetkezot ☺️��

    VálaszTörlés
  3. köszönöm szépen:33 A hétvégén hozom a következő részt!
    xoxo -V

    VálaszTörlés
  4. Imádtam :D és a vége :D hogy lehet itt abbahagyni?? :D Remélem azért nincs nagy baja Danielnek :) Nagyon várom a következő részt :)
    Puszi Gréti

    VálaszTörlés