2013. november 30., szombat

Részlet

Sziasztok drágáim!

Készül a következő fejezet és jó hosszú, jó klarolineos lesz, de addig is egy kis ízelítő míg elkészülök vele!



-Mi?- nézett rám teljesen lesokkolódva Bonnie.
-Igen, komolyan gondolom, ma délután elviszem vacsorázni és megkérem a kezét. - néztem rá teljesen komolyan, mert attól féltem bármelyik pillanatban elröhögheti magát és elfuthat.
-Te és Caroline… ma, hát… én… ö… gratulálok. - ölelt meg, habár még mindig elég bizonytalannak tűnt.
-Köszi, örülök, hogy végre elmondhatom valakinek, mert nem tudtam már tovább magamban tartani.
-De nem túl gyors ez?- húzta fel a szemöldökét, de láttam rajta, hogy azért próbál tapintatos maradni.
-Én… beleszerettem, és végre megoldódtak a problémáink… nincs, már ami közénk állna!- nevettem, de a jó kedvem egyáltalán nem ragadt át Bonnie-ra. – Minden rendben lesz!- mondtam ki és közben fogalmam sem volt róla, hogy mennyire nincs igazam!

2013. november 19., kedd

A „mézes hetek”



22. fejezet



*Visszatekintés*

-Mégis mit bámulsz?- szóltam rá, mert éreztem, hogy fülig pirulok, ha még egy perccel tovább legelteti rajtam a szemét.
-Semmit. - fordult el, majd tovább válogatott a férfi felsők közül, amik ki voltak téve a vevőknek.
-Aha, persze, tudni akarom, mi volt az?- csüngtem a nyakába a bolt kellős közepén.
-Ian azt mondta, hogy most vagyunk a mézes hetekben, mármint most kezdtünk járni nem régen, és most állandóan együtt vagyunk. – nevetett fel és közben megjutalmazott egy nyálas puszival.
-Aha. - döbbentem meg egy kicsit.
-Szerinted így van?- minden erőmmel rá koncentráltam, de a sarokban mögötte megláttam egy gyönyörű szép ruhát, amiről nem tudtam levenni a szemem, egyszerűen képtelen voltam. Még mindig erősen szorítottam testét az enyémhez, és próbáltam megérteni minden szavát.
-ÖÖÖ...igen….
-Caroline? Figyelsz te rám egyáltalán?- vigyorgott.
-Igen, de látod azt a ruhát ott?- mutattam fel, Joseph megindult az említett ruhadarab felé én pedig csak vigyorogni tudtam mögötte. Levette a fenti polcról, hálát adtam érte, hogy itt van, mert nélküle nem tudom, hogy nyújtózkodtam volna fel a csillogó ruháig.
-Tessék. - adta a kezembe és közben lassan a próbafülke felé kezdett terelni a derekamnál fogva.
-Joseph… Szerintem nem igaz… ez nem múlik el…. ez nem olyan. - néztem fel rá, majd egy lábujjhegyre pipiskedtem és egy apró csókot leheltem borostás bőrére. Kicsit megcsiklandozott, de csak nevetni tudtam rajta.
-Na, menj!- csapott a fenekemre.
Bementem a próbafülkébe kihámoztam magam a ruháimból és egy mély levegővel magamra húztam az új csillogó „csodát”. Elhúztam a függönyt mire megláttam, hogy Joseph körül kb. 4 lány áll és csüngenek minden szaván. Josephet látszólag nem nagyon érdekelte, pedig mindig kedves volt a rajongóival, de most… rájuk sem hederített!
-Kész vagy?- nézett rám mintha tényleg nem most verekedett volna át a rajongólányok között.
-Igen, na milyen?- mutattam meg neki magam tetőtől talpig, mert eddig a függöny takarása biztonságot adott a kémlelő szemek elől.
-Aztaa!- ült ki egy kaján vigyor az arcára. –Caroline!- mért végig tetőtől talpig újra és újra.
-Na?- pillantottam én is végig magamon. A ruha tényleg szép volt, de belegondolva talán mégsem az én stílusom volt. Maximum a combom közepéig érhetett, fekete volt, bár sok helyen volt díszítve flitterekkel, amik világítottak, a felső rése is fekete volt, ugyanakkor az már csipke. Láttam, hogy Joseph még mindig a szája szélét harapdálja. A lányok már úgy láttam beletörődtek a „vereségbe”, de még mindig a közelben ólálkodtak.
-Ennyire rossz?- húztam fel a szemöldököm.
-Rossz? Ezt komolyan kérded édes?- rántott magához.
-Na, Joseph!- visítottam, persze, nem akartam magamra vonni a tekinteteket, de akaratlanul is sikerült.
-Édesem, erősebben kell próbálkoznod, ha ki akarsz szabadulni a kezeim közül. – csókolt bele a nyakamba.
-Joseph!- nevettem még mindig és közben éreztem, hogy Joseph tol hátrafelé, egyszer csak megállt, majd éreztem, hogy nekidönt a falnak, majd apró puszikkal kirakott „úttal” elér a számhoz.
-Joseph, Joseph… hagyd abba- vettem nehezebben a levegőt. Rám sem hederített csak folytatta az ostromolást, és gyorsan elhúzta mögöttünk a függönyt.
-Caroline… nagyon csinos ez a ruha, de most le kell, hogy szaggassam rólad…- nevetett fel, imádtam mikor így viselkedett, bár mindig sikerült zavarba is hoznia vele.


Rebekah szemszög:

Dübörögött a zene, az alkohol mennyisége meghaladta a vártat és már számolni sem számoltuk, éreztem, ahogy a szívem a zene ütemére ver, és ahogy küldtem le a feleseket azok égették, sőt már marták a torkom, jól eső bizsergetés, nem volt leírható semmivel. Majd meghallottam az egyik kedvenc számom fel akartam pattanni, de mielőtt megtehettem volna, egy férfi odasétált elém és felém nyújtotta a kezét, arra nem esküdnék meg, hogy mit mondott, mert nem hallottam, de nem is nagyon érdekelt. Már azon voltam, hogy valahogy felszédelgek a fotelból, mikor Ian megjelent mellettünk.
-Hagyd őt békén!- morgott rá, amennyire én hallottam, de persze az a nagydarab idegen sem volt rest, és ő is nyomban visszaszólt valamit. Bár fogalmam sincs, hogy mit… kezdett kicsit fájni a fejem, és már nem tudtam rájuk koncentrálni.
-És ha nem? Akkor mi van, kis mitugrász?- lökte meg egy kicsit Iant.
-Mert ha nem hagyod, békén velem gyűlik meg a bajod…
-Miért ki vagy te?- nézett rá még mindig mérgesen, és közben egyre erősebben szorította ökölbe tett kezét.
-Én… én vagyok az a pasi, aki ha csak egy ujjal is hozzáérsz, beveri képed!- lökte meg egy kicsit jobban.
-Fiúkk… ne, hagyjátok abba…- szóltam bele most már én is a kis vitájukba.
-Reb ülj le!- utasított ellenkezést nem tűrően Ian.
-Nem, nem akarok!- szédelegtem még mindig és próbáltam megtartani az egyensúlyom.
-Gyere már, kicsike!- húzott volna magával a még mindig idegen pasi a táncolók közé, de én nem akartam, már émelyegtem is…. tudtam mi következik, de nem akartam itt és most. Visszanézett rám megállt előttem, én pedig egyenesen az ölébe rókáztam. Nem tudtam visszatartani. Hallottam, hogy mögöttem Ian jót nevet, viszont a nagydarab pasi közel sem tűnt, olyan boldognak.
-Te kis…. ribanc, maradj csak itt a lovagoddal!- nyögte ki dühösen, mire Ian megint megindult felé, de szerencsére még volt erőm megállítani, és közéjük furakodni.
-Iann!- majd elsötétült minden, éreztem, hogy egy erős kar még a testem köré fonódik és megtart, de semmi más, minden más teljesen homály.

2013. november 15., péntek

Ami volt, elmúlt...

21. fejezet



Jason szemszög



-Egyszerűen… megláttalak… és olyan más voltál. A nők eddig mindig akartak valamit tőlem, de te olyan… olyan másnak tűntél, nem játszottad meg magad, és olyan kis törékenynek látszottál, mint akinek szüksége van valakire. És én voltam az a valaki. - néztem a földet, ebben a pillanatban elbizonytalanodtam, hogy Jenna talán kiviharzik, és soha többet nem jön vissza, ami érthető is lenne a mostani helyzetet tekintve. Hisz hazudtam neki, és nem is csak egy kicsit füllentettem, de nem változtatnám meg, mert tudom, hogy ez az ára annak, hogy Sage-t, az én egyetlen lányomat, ne érje csalódás soha többet, úgy ahogy annak idején.
Jenna egy kicsit elpirult, és akkor már tudtam, hogy nem fog elmenni, már ismertem annyira, hogy tudjam nagyon meghatódott.
-Értem. – szűrte ki a szavakat, és közben az ajkamat fixírozta. Tudtam mit akar… a kezem felcsúszott a karján, mikor hirtelen Sage jelent meg előttünk.
-Öö..- köhögött fel, jelezve, hogy ő is itt van, és nem igazán tetszik neki a látvány.
-Szia!- pattant fel Jenna a kanapéról, mintha tüzes vasba ültették volna. – Örülök, hogy megismerhetlek!- nyújtotta felé a kezét.
Sage egy ideig fixírozta, de nem csinált semmit.
-Elmegyek, majd jövök, apa. – nézett át Jennán, aki csak állt ott, szegény nem tudta mi rosszat követett el.
-Rendben, kicsim… szia…- dadogtam neki, de már én is zavarban éreztem magam a helyzet miatt.
-Mégis mi a fene volt ez?- néz rám Jenna, mikor már megbizonyosodott róla, hogy az ajtó bezárult és Sage elment.



Caroline szemszög:



-Rebekah!- kiabált Hayley két sarokról arrébb. Egyáltalán nem örültem, hogy jött, mégis mit lehet ebben a libában szeretni?- néztem rajta végig. Egy kis rövid ruhában villogott, és egy olyan magas sarkúban tipegett, amiben én biztos, hogy soha nem tudtam volna akár egy lépést sem megtenni
-Sziasztok! – ölelte át Rebet, aztán egy lenéző pillantással engem is köszöntött.
-Szia!- fontam keresztbe a karom.
-Ne már lányok, tegyétek félre… a dolgaitokat, most bulizunk…- lóbálta kezeit Reb és várta, hogy majd Hayley-vel egymás nyakába esünk, ami persze nem történt meg. – Na, jó a második terv, pedig, hogy addig iszunk, még elfelejtitek, hogy mi bajotok, és egymásra sem fogtok ismerni. – "vett fel" Reb egy óriási mosolyt, még azt sem értettem, hogy neki mitől van ilyen jó kedve, de azt már végképp nem, hogy tőlem ugyan miért várja el ugyanezt? Eltipegett közöttünk a bejárathoz, majd váltott bár szót az ajtónállóval és pillanatok alatt kitárult előttünk a bejárati ajtó. El kell ismerni Reb tudott valamit!
Ahogy beértünk bent már dübörgött a zene, de előtte még meghallottam, hogy elkezd csörögni a telefonom, szóltam a lányoknak, hogy majd utánuk megyek, mert arra, hogy megértsem, mit beszélnek a vonal másik végén, egy ilyen hangzavarban semmi esély nem lett volna.

-Halló? Halló?- mondtam egyre nagyobb hangerővel, de mind ennek semmi értelme nem volt, mert a másik fél akkora már rég lerakta. – Ha..?- lecsaptam a telefont, már az sem érdekelt, hogy ki az. Nem akartam a két lányt sem egyedül hagyni, mert ők ketten szerintem most bármi hülyeségre képesek lennének.
Rebekah-nak sikerült egy kicsit elterelni a gondolataimat és megfeledkeztem mindarról, hogy hazudtam Joseph-nek, a barátomnak, aki most mindennél fontosabb nekem. Az érzések bevallása egy kapcsolat megkönnyítését eredményezi, nem? Egy szép emlék, mikor a másik a szemedbe néz és szinte a lelkébe látsz. Ahogy az ajkai a betűket formázzák és a szíve, olyan vadul ver, szinte egy ritmusban a tieddel. Egy jó emlék, ennek ellenére, ha visszagondolok arra, ahogyan Joseph megmondta, hogy szeret, csak keserű bűntudat és fájdalom fojtogat...
Emlékszem egyszer majdnem én is kimondtam neki, akkor még minden más volt, nem volt Matt, sem Reb és Hayley sem, csak mi ketten léteztünk. Mikor tűnt el ez az egész? Mikor volt, hogy csak mi számítottunk? Az a pillanat, ha akkor kimondom sokkal egyszerűbb lett volna minden.


*Visszatekintés*



-Köszi, hogy elkísértél. – álltam meg az ajtó előtt, de még nem akartam bemenni.
-Szívesen, csak röpke 19-20-21 sarok volt. – számolt utána nevetve. Belegondolva tényleg nagyon fárasztó volt, de elment az idő a beszélgetéssel, nevetgéléssel, egymással.
Rám mosolygott és egy lépcsőfokot feljött, úgy hogy csak egy fok maradt közöttünk. Felnyújtotta a kezét, nem igazán tudtam mit akar, de nem utasíthattam vissza valakit, aki már ennyi sarkon át végig kínlódott értem.
-Segíts!- nevetett és színpadiasan legörbítette a száját, mintha szenvedne. Én pedig megsajnáltam, ezért megfogtam a kezét és felhúztam magam mellé, de persze mondanom sem kell, hogy az én erőm sehol sem volt az övéhez képest. Ujjait az enyém közé fonta és erősen neki préselt a falnak.
-Engedj!- kiabáltam és közben nem tudtam megállni, hogy nevessek.
Még ő is nevetett, közben a csuklóm köré font keze meglazult, már azt hittem „biztonságban” vagyok. De nem, keze a derekamra vándorolt, bizsergető érzést keltett bennem, éreztem, hogy a pillangók sokasága most indult vándorútra és mind miatta, az ő közelsége miatt.
-Úgy sem bírod ki, hogy ne csókolj meg!- nézett le az ajkaimra utána pedig a szemembe vissza. - Túl ellen állhatatlan vagyok. – húzta pimasz mosolyra az arcát.
-Na persze, ne legyél ilyen biztos a dolgodban… nem vagy olyan nagy szám. - nevettem fel és beszálltam a játékba. A keze még mindig a derekamon pihent, érintése perzselő volt, fogása birtokló, de mégsem fájdalmas. - Na, meddig bírod? – nevetett és közben az ő szemében is láttam megcsillanni a vágyat, amik engem már napok, hetek óta kísértettek, csakis őmiatta.           Behunytam a szemem, hirtelen megéreztem kölnijének mámorító illatát. Eleinte talán kellemetlen volt, ahogy megcsapta az orrom, de már el sem tudtam képzelni ennél jobb illatot. Mindent imádtam rajta! Nem tud semmi olyat elkövetni, ami miatt elmúlna az, amit iránta érzek… semmit. De mi is ez az érzés? Minek nevezik? Szerelem? Szerelem lenne?!
-Én…- néztem a szemébe, de még nem voltam kész, nem álltam készen arra, hogy kimondjam. Csak makogtam valamit, éreztem, hogy az arcom lángba borul. Zavaromban megcsókoltam. Belemosolyodott a csókba, ami miatt nekem is nevetnékem támadt, de elfojtottam, mert simogató ajkai az enyémen túl finomak voltak ahhoz, hogy abbahagyjuk.
Mikor elhúzódtunk egymástól, még mindig mosolyogtam, de ő sem tett másképp, úgy nézett ki, mint aki ruhafogassal a szájában aludt az éjjel.
-Fél perc…- szólalt meg, de én nem tudtam követni - Ennyit bírtál ki, hogy meg ne csókolj meg. - nevetett fel és önelégült arcát nézve jöttem rá, hogy végleg beleszerettem.


Rebekah szemszög:



Felejteni jöttem, kikapcsolni, elvonatkoztatni a külvilágtól. Nem ismerek, olyan embert, aki jobb lehet felejtetésben, mint Hayley, nem szól, csak teszi a dolgát! Ezt szeretem benne!
-Elmegyek néhány italért!- üvöltöttem Hay fülébe.
-Jó.- rázta magát tovább az ütemre.
Mire elértem a bárpultig csak hat embert löktem arrébb, kettőbe belevertem, egynek pedig kicsavartam a kezét, amiért olyan „helyre” nyúlkált, ahova nem kellett volna. De mégis a legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor Ianbe botlottam. Mentem-mentem, már éppen azon voltam, hogy egy újabb seggfej, akinek a lábára állok a tűsarkúval, mikor szembetaláltam magam Iannel. Meglepődtem, mert, ahogy én tudtam, ő nem volt az a fajta, bár félreértés ne essen, vadabbnál-vadabb dolgokat halottam róla Joseph-től, de az nem most volt, valamiért azt feltételeztem, hogy ide ő már nem jönne be.
-Szia! - próbáltam túlordítani a zenét.
-Héj, szia!- derült fel az arca. – Mit keresel te itt?
-Bulizom. - vettem egy kicsit zokon a kérdést, mert éreztem, hogy Matt-re célozgat, megdöbbent, mert nem őt sirattam, de én nem akartam erre gondolni. A gondolatát is ki akartam irtani a fejemből.
-Értem… Én is…- válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
-Jössz egyet táncolni? Itt van nem messze a barátnőm is…- mutattam Hayley felé, aki már valaki ölében ült.

2013. november 9., szombat

Nem vagyok gyenge!


20. fejezet



  

Na jó, drága édesszíveim, most már nem mehet így tovább a helyzet! Meguntam a történetet és a szavazás alapján, úgy látom, hogy sok olvasóm is úgy gondolja, hogy rosszabb lett a történet...Tehát a következőt találtam ki, mostantól kezdve, romantikusabb és izgibb lesz a történet, ahogy tőlem telik, persze! De cserébe kérlek titeket, hogy mondjátok, ha valami nem tetszik, vagy probléma van, mert nem vagyok gondolatolvasó!

 

 

Jenna szemszög:


-Szia, kislány!- hajoltam le egy kicsit hozzá. –Nem lakik…- nem tudtam befejezni a mondatot, mert megláttam Jasont.
- Sage! Ki az? Megjött a pizza?- vette elő a pénztárcáját Jason, de mikor meglátott rögtön leolvadt az arcáról a mosoly. - Jenna? Mit keresel te itt?
-Én…- dadogtam, mint egy kis gyerek, amikor kihívják felelni fizika órán. Semmi nem jött ki a számon.
-Sage! Menj be, kérlek!- majd beterelte a kislányt, aki ha jól sejtem a lánya volt.
-Te hazudtál nekem!- rivalltam rá, majd megfordultam, mert már nem éreztem szükségét annak, ha magyarázkodjon, nem lett volna értelme.
-Jenna! Várj!
-Mi az? – fordultam visszafelé, mert erősen megfogta a kezem és maga felé rántott, nem akarta, hogy elfussak.
-Én… nem így akartam…
-Miért hogy tervezted?
-Nézd, ő a lányom… az én lányom, mégis hogy mondtam volna meg, hogy van egy lányom? – akadt ki egyre jobban.
-Nem kellett volna hazudnod!- néztem bele a szemébe és közben a tekintetével magához láncolt, rabnak éreztem magam a saját testemben.
-De nem tudtam, hogy mondjam meg neked…- gyengült el a szorítása és közben közelebb lépett hozzám eggyel és már szinte nem volt, ami elválasztotta volna őt tőlem. – Gyere be, és mindent elmondok, nem azt kérem, hogy ne haragudj csak azt, hogy adj egy esélyt, hogy elmondjak mindent. – Kérlek Jenna, fontos vagy…- nézett rám és közben mély, barna szemében megláttam a tekintetem, én is csak úgy döbbentem rá, hogy gondolkodó arcot vágok, mert igen is fontolóra vettem az ajánlatát.
-Rendben… legyen. – majd amint meghallotta a válaszom magával rántott be a házba, ahogy beléptem Sage-t kétségbeesetten kerestem a szememmel a házban, bár magam sem tudom, hogy akartam-e egyáltalán, találkozni vele.


-Ülj le!- vezetett a kanapéhoz, körülnézve egészen más volt a ház, mint mikor először láttam. A földön friss pletykalapok hevertek, néhol egy-egy rózsaszín ruhadarab is feltűnt a kanapén.
-Nos, hol is kezdjem? – foglalt helyet velem szemben.
-Az elején…
-Nos, Sage most 14 éves, az anyja pár éve elhagyott minket, szóval csak ketten vagyunk egymásnak. Nem volt soha senki akit Sage közel engedett magához rajtam kívül ezért is titkoltam el ezt előled, mert nem tudtam mit szólnál, vagy esetleg, ha nem engedtem volna, hogy találkozzatok, akkor megsértődtél volna, vagy mérges lettél volna.
-Tehát, akkor Sage egy barátnődet sem ismerte?- néztem rá felhúzott szemöldökkel, mert ez elég nehéz dolognak tartom, hogy eltitkolja valaki előle, akivel együtt élek, hogy párkapcsolatban élek. A kérdésemre Jason csak egy kicsit elnézett, majd ahogy visszafordult láttam rajta, hogy mosolyog.
-Nekem… nem volt azóta barátnőm, hogy Lisa, vagyis Sage anyja elment… itt hagyott minket. - nézett le a kezeire, amiben valamilyen kis szösszel játszott.
-Te?.. Nem volt az óta senkid?
-Nem. A munka és Sage teljesen kitöltötték az életem, nem mondom, hogy nem gondoltam rá, de… elfogadtam.
-És akkor, hogy jöttem én a képbe?- nézte rá bátorítva, hogy folytassa a történetet…


Rebekah szemszög:

Már napok óta csak a kanapén henyélek, kapcsolgatom a tévét, egyik csatornáról a másikra, és közben apró kis csokikat majszolok.
Nem tudom elfelejteni a történteket, lehet, hogy talán soha nem is leszek rá képes, de nem tudok tovább itt feküdni miközben körülöttem mindenki éli az életet és közben úgy bánnak velem, mintha halálos beteg lennék.
Felpattantam az ágyamról, és a fürdőszobába csoszogtam át, még mindig erőtlennek éreztem magam, de ezt betudtam annak, hogy az éjjel alig bírtam aludni.
Levetkőztem és beálltam a zuhany alá, a meleg vízcseppek végig folytak a testemen, úgy éreztem mintha egy kicsit újra életre kelnék. Megelevenedtem.

*


-Szia!- nézett rám Caroline értetlenül. – Hogy, hogy itt vagy?
-Mégis hol lennék?- mosolyodtam el, és közben megigazítottam a szájfényem.
-Miért vagy felöltözve? – végig néztem magamon, egy rövid fekete szokna és egycsillogós kivágott top, kiegészítőnek egy gyöngyös nyaklánc, karkötő, semmi más. Meg persze a szerencse cipőm, ami szintén fekete volt, néhol arany díszekkel.
-Miért? Lennék inkább pucéran?- nevettem fel, majd tovább igazgattam a sminkem a tükörben, felkaptam a táskám és megcéloztam a kijáratot.
-Hova mész?- fordult felém értetlenül még mindig.
-El. – mondtam röviden.
-Akkor, én is megyek!
-Mi?- néztem vissza.
-Nem gondolod, hogy elengedlek téged egyedül, így!- mutatott végig rajtam, kicsit sértő volt, de jelen pillanatban nem nagyon érdekelt. Ahova úgy is készültem nagy hely, csak nem lehet olyan nehéz lerázni őt…

*


-Lassíts már!- nyögött fel Caroline, annak ellenére, hogy ő volt lapos sarkúban én meg magasban.
-Gyere már, esküszöm, a nagyanyám nem nyavalyogna ennyit. - közben előkaptam a telefont, megnyomtam a kettes gyors tárcsázást, tudtam, hogy ha buli van, őt nem hagyhatom ki belőle…
-Hayley Marshall! – ordítottam bele a telefonba. - Ráérsz egy kicsit bulizni?
-Na, ne márr! – kiabált hátulról Caroline közben pedig szaporán vette a levegőt. Engem nem érdekelt, Hay a barátnőm, tudom, nem nagyon szimpatizálnak Car-rel, ami részben az én hibám, mivel ráuszítottam őt a pasijára, de egy barátság sem tökéletes.
-Hol találkozzunk?- egyezett bele Hayley.
- A Devil’s Date-ben?
-Akkor ott…



Ian szemszög:

-Mi?- szegeztem neki a kérdésem Bonnie-nak, mikor még mindig nem tudtam felfogni, hogy miért is van kiakadva ennyire.
-Jól, hallottad, szerintem még sem kéne közös ház után nézni.
-Most, mégis mi a fene bajod van?- akadtam ki teljesen, mert mostanában a hangulatingadozásitól a falra mászom.
-Semmi, csak korainak tartom, érted?- könyörgött szinte a szemével, hogy értsem meg, de sajnos ez nem ment ilyen könnyen. Fogalmam sem volt, hogy mi baja, és hogy miért viselkedik úgy, ahogy.
-Nem, B, rohadtul nem értem, kérlek, magyarázd el nekem. - húztam ki egy széket az asztal mellett, hogy leülhessen, én pedig a mellette lévőn foglaltam helyet.
Nézett pár pillanatig, majd gondolom belátta, hogy teljesen felesleges kéretnie magát. Leült. – Szóval, Bonnie, áruld el mi a bajod pontosan, mert mostanában nem tudom követni, hogy mit miért mondasz, és melyiket is kéne komolyan vennem. - néztem rá, mint egy kis elsős gyerekre, amit láttam, hogy egy kicsit zokon is vett.
-Én…- kezdett bele, viszont az iménti magabiztosságának már nyoma sem volt. – A ház… az összeköltözés nem menne…- nézett a szemembe és keményen küzdött, hogy a kialakított szemkontaktus meg nem szakadjon.
-Kibaszottul nem tudlak megérteni…- álltam fel, mert éreztem, hogy a szavai hallatán rossz érzés támad a mellkasomban. -Gyerünk, mondd ki, édes! Nem akarsz már velem lenni többet igaz? Erre megy ki ez az egész.
-Nem…- elakadt a szava, amit megláttam, hogyan nézek rá. Nagyon dühös arcot vághattam, ami nem is csoda, hiszen, éppen azt vártam, hogy a lány, akit életem szerelmének hittem, most tegye ki a szűröm. – N…
-Megkönnyítem a dolgod, B, rendben?- néztem le rá, mert ő még mindig az asztalnál ült és erősen meredt a terítő mintára, mintha olyan érdekes lenne. – Elmegyek, és mire hazajövök ne légy itt!- majd felkaptam a dzsekim és kiviharzottam, majd jó hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, ezzel is megerősítve az imént kimondott szavakat.
Nem tudtam hova megyek, de semmi kedven nem volt most gondolkodni. Bepattantam az autóba és mentem, amíg csak lehetett.
Mikor nem sokkal később egy piros lámpát kaptam, belevertem egy nagyon a kormányba, csoda volt, hogy egyáltalán nem tört el. Majd ahogy várakoztam, hogy a lámpa végre „megzöldüljön” elgondolkodtam. Mellettem pár méterre egy jól menő klub volt, ahonnan hangos zene szűrődött ki, rátekintve az órámra nem is csodálkoztam, ugyanis már vagy 9 óra volt, a bárokban mindig ilyenkor kezdik a mulatást. És persze mivel most már én is megint a szinglik közé tartozom, semmi baj nem eshet abból, ha benézek egy kicsit…
Megálltam az ajtóban diszkréten az ajtónálló kezébe csúsztattam egy százast, és már bent is voltam.
Devil’s Date...- láttam meg a klub nevét.
 

2013. november 3., vasárnap

Részlet



-Kibaszottul nem tudlak megérteni…- álltam fel, mert éreztem, hogy a szavai hallatán rossz érzés támad a mellkasomban. -Gyerünk, mondd ki, édes! Nem akarsz már velem lenni többet igaz? Erre megy ki ez az egész.
-Nem…- elakadt a szava, amit megláttam, hogyan nézek rá. Nagyon dühös arcot vághattam, ami nem is csoda, hiszen, éppen azt vártam, hogy a lány, akit életem szerelmének hittem, most tegye ki a szűröm. – N…
-Megkönnyítem a dolgod, B, rendben?- néztem le rá, mert ő még mindig az asztalnál ült és erősen meredt a terítő mintára, mintha olyan érdekes lenne. – Elmegyek, és mire hazajövök ne légy itt!- majd felkaptam a dzsekim és kiviharzottam, majd jó hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, ezzel is megerősítve az imént kimondott szavakat.

2013. november 1., péntek

Kié az ékszer?


19. fejezet


Joseph szemszög:

-Köszi. – szálltam ki Jason kocsijából és közben megfogtam a cuccaim, hogy ne maradjon itt semmi.
-Nincs mit, haver.
-Nem akarsz bejönni?
-Most nem lehet, majd talán máskor. - bújt ki a meghívás alól.
-Van plazma tévé, pizza és kényelmes egyiptomi kanapé, lemondasz erről?- mosolyodtam el.
-Bocsi, de most nem lehet, még dolgoznom kell, nem baj?
-Nem, persze. Szia!- intettem neki, és láttam, ahogy eltávolodik az autója. De még mindig nem értettem kié lehet az az ékszer, tudtommal Jason Jennával van, biztos neki valami. Kinek másnak venne ehhez hasonló drága ékszert?
Nem törődtem ezzel tovább, mert már nagyon otthon akartam lenni, és belefeküdni az imádott puha párnák közé, amik már úgy hiányoztak.
Beléptem a házba, már láttam, hogy van itt valaki, illetve valakik.
-Szia!- álltak fel a lányok egyszerre, ahogy látták, hogy megérkeztem.
-Sziasztok! Rebekah!- léptem oda hozzá egy nagy lépéssel. - Mégis hol voltál eddig?- öleltem át.
-Otthon. - válaszolt röviden és közben, ahogy elengedtem, rögtön lecsuklott a kanapéra, erőtlen volt és összetört. Mégis miről maradtam le?- fordultam Car felé.
-Gyere!- húzott magával a konyha felé, már ismerte a járást, ez egy kicsit melegséggel töltött el, de most az fontosabb volt, hogy mégis mi történt a húgommal?
-Igen?- bátorítottam, hogy meséljen.
-Matt.- nyögte ki ezt az egy szót.
-Mi van azzal a… kedves baráttal. - fejeztem be a mondatom kevésbe durva kifejezésekkel élve, mint ahogy először terveztem. Bár tudtam volna most párat használni, de úgy döntöttem nem balhézok össze megint Car-rel.
-Elment.
-MI?! Mégis hova, és miért?- vetettem fel a legtermészetesebb kérdéseket, amiket ilyenkor feltehet az ember.
-Lefújta az esküvőt. Elment. – lett egyre ingerültebb Car is.
-Hogy mi?- tátottam el a szám. – Hogy tehetett ilyet, az az átkozott féreg, végig tudtam, hogy ilyen, nem igaz?! Miért nem küldtem már el az első alkalommal mikor betette a lábát ide!- ültem le az egyik székre és egy kicsit végig gondoltam az eseményeket, mikor körbevezettem őt az otthonomba és ő esküdözött nekem itt, a Reb iránti érzéseiről. Én pedig voltam, olyan naiv, hogy elhittem neki mindent.
Caroline odaült mellém és simogatni kezdett, jól esett a vigasztalás, de ezt az érzést még ő sem tudja eltüntetni. Bűntudat volt bennem, hogy a saját húgomat nem tudom megvédeni; észrevenni, ha egy idióta, tuskó az, akivel épp készül összekötni az életét és még a legkedvesebb jelzőket használtam.
Hirtelen felpattantam és beviharzottam a húgomhoz, bármi szó nélkül, átkaroltam erőtlen testét és csak szorítottam.
-Sajnálom, húgi!
-Nem tehetsz semmiről...- sírt a karjaimba.

*

-Caroline?- szóltam Car-nek mert hirtelen sehol sem láttam.
-Igen?- hangzott a válasz nem is olyan messziről.
-Hát itt vagy!- léptem be a szobámba. – Mit csinálsz itt?
-Csak gondolkodok. - láttam rajta, hogy valamin tényleg nagyon törte a fejét és látszólag nagyon emésztette.
-Mi a baj?- léptem hozzá közelebb és közben mellé furakodtam az ágyba, hogy minél közelebb legyen hozzám.
-Én…- kezdett volna bele a mondandójába, mikor hirtelen megszólalt a csengő.
-Ki az?- néztünk össze, mert hát nem igen vártunk most bárkit.
-Nem tudom…- emelte meg a kezét Car. Felpattantam, de az ajtóból visszanéztem Car-re, aki mint mikor bejöttem, ugyanúgy lehajtott fejjel ült az ágyamon és a távolba mélyedve bámult.Szomorúnak láttam, nem tudnám egyszerűen leírni, mióta ismerem nem láttam őt ilyennek.
-Mindjárt folytatjuk jó? Csak megnézem ki az…- néztem vissza féle, és közben próbáltam felé azt sugallani, hogy bármi is az én itt leszek, ne legyen ilyen szomorú. Belecsavarodik a szívem, ha valaki, akit szeretek így néz....
-Persze.- emelte felém a tekintetét és magára erőltetett egy halvány mosolyt,kétsége esetten próbáltam szemkontaktust létesíteni vele, de ő feltűnően kerülte.
Már vagy 6 csengetés elhangzott, de Reb még mindig a kanapén feküdt, ha találgatom, kellene azt mondám elaludt. Siettem és gyorsan kitártam az ajtót.
-Jenna! Szia! Hát, te?
-Szia, Joseph! Bemehetek?- mondta el gyorsan, egyetlen levegővétellel.
-Persze. – tártam szélesebbre az ajtót.
-Kösz. Caroline itt van, ugye?  Mert már vagy ezerszer kerestem, de nem veszi fel, hiába hívom.- nézett rám könyörögve, és közben a körmével a kezében lévő telefont kocogtatta.
-Igen, itt. – nyugodott meg látványosan.
-De jó. Caroline!- kiabált egyet, mert ebben a házban ez a leggyorsabb módja, hogy megtalálj valakit.

Caroline lassan előjött, mikor meglátta Jennát, meglepődött, gyorsabban szedte a lábát, és megölelte.
-Hát, te mit csinálsz itt?- nézett Jennára felvont szemöldökkel Car.
-Ezt én is kérdezhetném tőled.
-Csak… Rebnek szüksége volt rám. – fordította  Reb felé a fejét, aki már látszólag egy álomvilág vendége volt, amíg mi a valósággal küzdöttünk.
                                                                                       
-Értem…- mondta sejtelmesen Jenna. -De akkor is hívhattál volna, aggódtam... Jason azt mondta már Joseph nincs is kórházba, te meg még fel sem hívsz?
-Bocsánat, csak megfeledkeztem. Sajnálom.

-Menjünk beljebb!- mutattam a nappali felé, mert még mindig az előszobában álldogáltunk.
-És hogy vagy?- nézett rám Jenna.
-Jobban, köszi.  Már minden rendben, azt mondták még nem menjek dolgozni és ne kezdjek egy extrém sportba sem, de egyébként már járkálhatok.
-Akkor jó, aggódtam, de ezek szerinte minden rendben. - mosolyodott el.
-Caroline, kijönnél velem egy percre a konyhába?- sandítottam gyorsan Car felé, mert valamit négyszemközt akartam tőle megkérdezni.
-Öö, persze. - értetlenkedett.

Amint kiértünk, keresgélni kezdtem a szekrényekben a külön fajta rágcsálni valókat, bár hiába, mert szinte semmi ilyesmit nem tartottam itthon.
-Bingó!- akadt a kezembe egy sajtos chips.
-Ehhez én mégis miért kellettem?- nevetett Car rajtam, nagyon is jóízűen.
-Ne nevess, én csak meg akartam kérdezni, hogy mikor lesz Jennának a szülinapja, jó lenne valami bulit szervezni neki, biztos örülne és Reb is kicsit jobb kedvre derülne...
-Igen, ez jó ötlet, de szerintem erre még ráérünk. – vágott fancsali képet.
-Miért? – néztem rá és közben kiöntöttem a chipset és kis tányérba.
-Mert körülbelül fél év múlva lesz!- röhögött fel.
-Mi? Az nem lehet!- lepődtem és közben egy kis chips leesett a földre.
-Miért nem? Egyáltalán hogy jutott ez eszedbe?
-Ma Jason hozott haza és láttam nála egy drága, ékszert és azt mondta valakinek a szülinapjára vette. És gondoltam…
-Hogy Jenna szülinapja lesz. - fejezte be a mondatom.
-Igen.
-Az lehetetlen!

Jenna szemszög:

Furcsa volt, hogy csak úgy itt hagytak mind a ketten, el kellene, kezdenem aggódni? – gondoltam magamban.
Majd egy kis idő után mindketten visszatértek hozzám, bár mát kevésbé jó kedvűen, nem értettem mi folyhat itt? Lemaradtam valamiről?
-Jenna el kell mondanunk valamit…

*
Rohantam, nem tudtam nem figyelembe venni a tényt, hogy épp most derült ki, hogy Jason megcsal, vagy talán én vagyok az, akivel megcsal valakit… Elég zavaros! Tudni akartam biztosra, az ő szájából akartam hallani mindent. Én hülye hittem neki… Miért? Miért van az, hogy mindig kifogom a bunkókat?
Szerintünk Jason nem őszinte hozzád, nem kellene vele lenned. - gondoltam vissza Caroline szavaira. Talán nem az, akinek hittük, nem te vagy az egyetlen, akivel találkozgat…
Meg sem álltam a házáig, már a kocsija a ház előtt parkolt, úgy hogy biztos itthon kell lennie.
Már jártam itt egyszer, de olyan volt mintha valami megváltozott volna, bár nem mintha sok időt töltöttem volna itt, sőt, minta minél gyorsabban el akart volna innen vinni. De miért? …Mit számít, hogy miért, Nekem is, miért mindig a legértelmetlenebb dolgokon jár az eszem?- eltereltem a gondolataim és próbáltam meggyőzni magam, hogy nem bolondultam meg teljesen.
Bekopogtam és vártam, hogy bárki ajtót nyisson, ami hamarosan meg is történt. Egy hosszú szőke hajú lány nyitott ajtót, nagyon csinos volt, bár nem lehetett több 15-nél…