Nem tudtátok, hogy az időzítésen múlik minden?

23. fejezet

Caroline szemszög:

Ahányszor csak felkeltem, és kiléptem az álomvilág tág kapuján, megtört a varázs és újra a valóságba kerültem, úgy tűnt az álomvilág „varázsereje” nem ér el ideáig. Felnyílnak a szemeim, de mégis mindig az kép jelenik meg előttem, ahogy Joseph néz rám és szemembe mondja, mit érez, olyan őszinte volt és valós, én pedig mit csináltam? Csókolóztam a legjobb barátommal… Hogy tehettem? Miért?

Annyi szép emlékünk van Joseph-hel, nem értem, miért nem mondtam meg az igazat… csak álltam és még levegőt venni és féltem, mert úgy féltem, hogy már abból is kitalálja, mit akarok mondani.

-Nem!- kiabáltam magamnak, mert muszáj volt legalább magamat meggyőzni, hogy magabiztos vagyok. – Ma! Ma elmondom, nem tarthatom tovább magamban, mert belülről emészt fel ez az egész, csak kiabálja le a fejem… és amúgy is, minden rendben lesz!- nyugtatgattam magam, de azért én is gondoltam, hogy annál több fog történni, mint hogy, hogy mérges lesz.

Lerántottam magamról a takarót, mintha bármiért is az lenne a felelős, csak le akartam vezetni valamin vagy valakin a haragom. Ahogy a lábam elérte a földet, megint elkapott a rossz érzés, ami már csak nem egy hete kínoz, mindig jó volt a lelkiismeretem, gyerekkoromban is tudtam, hogyan kell viselkednem, mindig tudtam mi a helyes, de a bűntudatom mindig hatalmas volt, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna.

Joseph pedig ezt nem érdemelte meg és én nem hagyhatom, hogy még egy napig titok maradjon ez a titok!

Rebekah pedig csak olaj a tűzre, ha valaha megtudja mi történt… főleg, ha mástól tudja meg… tőlem kell hallania!- gondoltam bele alaposan, mert nem láttam értelmét annak, ha örökre megutálnak engem mindketten, főleg, hogy most még Reb is olyan kedves velem, vagy legalábbis próbál az lenni. - mosolyodtam el.

Már éppen belekortyoltam volna az én éltető nedűmbe, a forró és jó erős kávémba mikor a telefon, csörrenő hangja végképp kizökkentett a világomból és a fél bögre forróital mind az én ruhámra került.

Megköszörültem a torkom és próbáltam megőrizni a hideg vérem. Ahogy körülnéztem örömmel nyugtáztam, hogy üres a ház, mert most egy áldott lélekhez nem lenne erőm.

Odabandukoltam a telefonhoz és láttam, hogy Joseph írt egy sms-t, a mai estével kapcsolatban.

Joseph szemszög:

-Mi?!- nézett rám teljesen lesokkolódva Bonnie.

-Igen, komolyan gondolom, ma délután elviszem vacsorázni és megkérem a kezét. - néztem rá teljesen komolyan, mert attól féltem bármelyik pillanatban elröhögheti magát és elfuthat.

-Te és Caroline… ma, hát… én… ö… gratulálok. - ölelt meg, habár még mindig elég bizonytalannak tűnt.

-Köszi, örülök, hogy végre elmondhatom valakinek, mert nem tudtam már tovább magamban tartani.

 -De nem túl gyors ez?- húzta fel a szemöldökét, de láttam rajta, hogy azért próbál tapintatos maradni.

-Én… beleszerettem, és végre megoldódtak a problémáink… nincs, már ami közénk állna!- nevettem, de a jó kedvem egyáltalán nem ragadt át Bonnie-ra. – Minden rendben lesz!- mondtam ki és közben fogalmam sem volt róla, hogy mennyire nincs igazam…

Redben, mindennek tökéletesnek kell lennie!- mutattam körbe az összehívott embereknek, akiket mind azért béreltem fel, hogy Caroline-nak ez legyen élete legkülönlegesebb napja.

-Tehát, akkor szeretném, ha maga… oda…- mutattam, de nem tudtam befejezni a mondandóm, mert beállított egy váratlan személy... Reb! – kiabáltam, mert ilyen helyzetben nem tudok, elképzeli, nála értékesebb személyt! Feltépte az ajtót és betipegett.

-Mégis mi folyik itt? Haza megyek és senki otthon csak egy cetli egy címmel?- nézett rám értetlenül. – Mégis mi folyik itt?

-Megkérem Caroline kezét. - húztam elő a kis dobozkát, amiben benne volt a mai este lényege, a gyűrű.

Még mindig mozdulatlanul állt, a szája elé kapta a kezét és szemében valamily csillogást véltem felfedezni.

-Ez csodaszép… Jaj, bátyó, ez gyönyörű…- nedvesedett meg egy kicsit a szeme.

-Reb?- karoltam át, mert nem akartam, hogy úgy érezze, most már végképp egyedül van, hiszem mégis csak rossz az időzítés, de nem akarok várni, érzem, mit kell tennem és semmi nem állíthat meg! Szeretem őt.

-Szeretem.

-Tudom. - nevetett fel, és ez egyértelmű jele volt annak, hogy áldást adta ránk. – Na, jó!- törölte le arcáról a nem létező szöszöket. Kezdjünk bele a rendezésbe!- nevetett fel, mire már én sem tudtam elfojtani a kacajom.

Már javában voltunk a szervezésnek, meg volt az asztal, amire Reb hozatott virágot a város leghíresebb üzletéből a Disguise-ból, még az sem volt baj, hogy a város másik feléről hozatták, mert Reb nem volt rest annyit ajánlani, hogy ide érjen egy óra alatt.

Meg volt a muzsikus is, aki addig húzta a próba dalt, míg mindenki be nem dőlt a sarokba aludni, egyedül Rebekah állt kint és állította meg a hegedűst, akinek már nagyon elege volt Rebből. Kész öröm volt most arra is ránézni, hogy szívja ki az utolsó örömöt is Reb a hegedűsből.

Meg volt a díszlet is, hasonlóan a virágüzlet kezeskedésével valósult meg.

Nem tudom miket tervezett még bele Reb, de mikorra már ötödjére zavart arrébb nem is mertem beleszólni semmibe.

Ültem és éppen magamban próbáltam összerakni a szövegem.

-Én…Te…Mi…mi vagyunk akik..te…szer…- próbáltam beleélni magam, de rosszabbnál rosszabb verziók születtek, egyszerűen nem voltak képes kinyögni egy épkézláb mondatot.

 Mikor kinyílt az ajtó és Ian érkezett meg, úgy láttam nagyon keres valakit. Sőt még csak leplezni sem próbálta szándékát!

Megállt Reb előtt, aki látszólag rá sem hederített, mégis miről maradtam le?- gondoltam magamban, de időm sem volt találgatni, mert a zsebemben elkezdett csörögni a telefon, automatikusan nyúltam utána és kikaptam és mikor felvettem csak akkor ébredtem rá, hogy Caroline-nal beszélek.

-Szia!

-Szia, édes!

-Hol vagy?- idegeskedett a vonal másik végén.

-Ööm... otthon. – hazudtam neki rezzenéstelenül.

-Rendben, akkor átmegyek, jó? Beszélnünk kell!-mondta ellentmondást nem tűrően.

-Várj… inkább ne, mert még el kell intéznem valamit! Gyere a Bride Street 26hoz, második emelet, 33 ajtó, könnyű lesz megtalálni, itt leszek!- csaptam le a telefont, a szívem már őrült módon kalapált, egy gépfegyver semmi nem lett volna ehhez képest.

-Emberek, mindenki siessen a mennyasszony 30 perc múlva befut, és mindennek készen kell állnia!- pattantam fel a székből és közben, ahogy csak bírtam megszólaltattam a hangom.

 

Ahogy a nagy teremben mindenki füléhez eljutottak a kiejtett szavak, úgy lett idegesebb Reb is.

Mióta Caroline-t ismerem csupa kaland az életem, de ez most a csúcs! Mindenki ideges és izgatott, rólam már nem is beszélve!

Ian még mindig ott állt és éppen heves vitában volt Reb-bel, aki az eddigieknél is vörösebb arccal díszelgett.

-Mi folyik itt?- közelítettem meg őket. Hol Iant hol Reb-et méregettem.

-Semmi, haver, semmi…- kerülte Ian a szemkontaktust velem, majd fogta magát és elviharzott, jól becsapva maga után az ajtót.

-Mi volt ez?!- fordultam rögtön Reb-bel szembe, aki hasonlóan meglepődött arcot vágott, bár közelt sem annyira, mint én.

-Én… nem tudom! Mégis miért nézel így rám?- vett fel egy ártatlan arcot.

-Gondoltam… hogy…

-Rosszul gondoltad! Nem tudom, most eddig menj! Folytatnom kell, még 15 perc, addig még el kell intéznem valamit!- került ki és odébb állt.

Megint magamra maradtam, de mikor ráocsúdtam, hogy 15 percet mondott, még a szívem is kihagyott egy ütemet dobbanni, ami nem hiszem, hogy a legjobb jel.

Semmi perc alatt elrepült az a 15 perc, sőt ha egyszer kivallatnak, azt fogom mondani, hogy talán még egy másodperc sem volt. Legalábbis én úgy éreztem! Már percekkel előtte lehetett hallani a cipőjének a kopogását az üres folyosóról, így amikorra megérkezett Reb elküldött mindenkit, aki nem volt odaillő.

Én megálltam és vártam, hogy megtörténjen, amit elterveztem!

Caroline szemszög:

Istenem! Istenem!- gondoltam magamban, ahogy beléptem. –Nem lehet igaz, nem ez nem történhet meg nem velem… nem most, nem így… Megláttam, ahogy Reb ott áll és közben már a könnycseppeket alig bírta megfékezni… Joseph egy fekete öltönyben térdelt előttem, tartott a kezében egy érdekes kis dobozkát, eljátszadoztam a gondolattal, hogy esetleg könnyebb lenne csak elfutni és holnap, úgy tenni mintha semmi nem történt volna, de nem tehettem! Szembe kellett velük!… vele néznem! És mindent kitálalnom, mindent a legutolsó részletig!
Joseph mögött egy óriási asztal volt, minden úgy nézett ki mintha csak egy meséből másolták volna ki… hogy történt ez? Hogy lett nekem ilyen pasim?- kérdeztem magamban, és közben álltam ott előttük, mint akinek a lába a földbe gyökerezett.
-Caroline… Caroline Forbes…- térdelt le elém.
-Várj!- állítottam meg, mert először nekem kellett kitárulkoznom, mert tudtam, hogyha először ő lép, én meginogok, és úgy járok, mint ezelőtt, elveszem a tekintetében, és nem tudok majd megálljt parancsolni magamnak, sem pedig neki!
-Joseph… én… én…
-Mi az?
-El kell, mondjak valamit…
-Bármit, szépség, bármit elmondhatsz nekem. – lépett hozzám közelebb, de én ezzel mit sem foglalkozva álltam ott. Miután megint felnéztem a csillogó szemeibe-észbe kaptam és rájöttem, hogy szükségem van egy kis térre, hogy tisztán tudjak gondolkodni… most muszáj volt, mindent tisztán látnom!
-Én… Mattről van szó!- csuklott meg a hangom és közben éreztem, hogy képtelen vagyok bárkivel is szemkontaktust létesíteni, csak a számat harapdáltam és felváltva néztem a plafont és a lábamat, hogy milyen szép is a mai napi cipőm.
Láttam, hogy név hallatán már Reb is jobban elkomolyult, nem beszélve Josephről, akinek a szemei szinte szikrákat szórtak…
-Mi történt? – lépet megint egyet közelebb, de már nyoma sem volt az ezelőtti csillogásnak a szemében, sokkal inkább láttam benne sértettséget, és csalódottságot, dühöt. – Mit csinált az a féreg?- fogta meg a vállam.
-Josep…
-Caroline, szépen kérlek, mondd el!- szűrte ki a szavakat lassan, bár a kedvességét nyoma is eltűnt minden egyes kiejtett hangjából.
-Caroline, ne bolondozz már, mondd!- lépett egy nagyot előre Reb is, aki szintén kíváncsi volt a mondandómra.
-Matt…a múltkor estén,mikor mind együtt voltunk…Bonnie...Ian…
-Igen, emlékszünk!- türelmetlenkedett Joseph feltűnően! Bár, be kell valljam én is reménykedtem benne, hogy egyszer csak jön valami és nem kell ezt a beszélgetést befejeznem. De nem így történt…
-Megcsókolt… de csak egy, egyetlen csók volt… és nem jelentett semmit!- magyarázkodtam Joseph-nek. Kérlek, bocsáss meg!- kezdtem zokogni, mert ez alatt az idő alatt mióta Joseph-hel vagyok, megismertem, és tudom, hogy ez nem olyan dolog, amit egy könnyen megbocsátana! Sőt…
-Caroline…- szorította ökölbe a kezét, a teljes figyelmem ráirányult, és megfeledkeztem Rebekáhról aki éppen mérgesen készült nekem rontani, már csak arra eszméltem rá, hogy a keze az arcomon csattan.
-Reb…én…
-Menj a pokolba, ugyanaz a szemét ribanc vagy, aki pár éve, és megérdemled, hogy egyedül végezd, most pedig menj, mert, hogy a bátyám nem bocsát meg, abban biztos lehetsz!- kiabált minden egyes szót, már nem tudtam megfékezi a könnyeim. Megint Joseph-re néztem, aki az óta már felborított egy asztalt. Nem láttam még ilyennek, bár be kell valljam nem gondoltam volna, hogy egyszer úgy fogom megismerni ezt az oldalát, hogy én hozom elő! Sosem akartam bántani soha…

-Joseph…

-Ne! Ne! Tudod mit csináltunk mi itt Car?- nézett rám lenézően és közben körbemutatott. Tudod? – emeltem meg a hangját mikor látta, hogy nem válaszolok.

-Igen…- néztem a padlót, ami most nagyon is szép volt, olyannyira, hogy a szemem szó szerint hozzátapadt.

-Rendben, akkor bizonyára azt is tudod, hogy ebben a dobozban mi van – nyújtotta a kezembe és belezárta a tenyerembe. – Akkor bizonyára azt is tudod, hogy honnan vannak a virágok, hogy milyen sorrendben vannak a számok a lemezlejátszóban. És akkor bizonyára azt is tudod, hogy mit akartam mondani…

-Én...Joseph…kérlek- sírtam és próbáltam nem teljesen kiakadni, ami már éreztem, hogy nincs messze!

-Caroline, akkor bizonyára azt is tudod merre a kijárat!- nézett rám teljesen érzelemmentesen…

-Bocsáss meg!- nyöszörögtem tovább majd odahajoltam hozzá, mert akartam adni egy búcsú puszit az arcára, de elhúzódott ezzel egyértelműen jelezve, hogy nem akar semmit sem tőlem. Kifelé tartottam a teremből, mikor egy utolsó hangra felemeltem a fejem…

-Szerettelek…

Karácsony

Sziasztok kincseim!

Szeretnék minden kedves olvasónak és barátnak boldog karácsonyt kívánni,remélem jól telnek a  napok, és a következő év is ilyen jól fog eltelni veletek!
Köszönök mindent!
xo xo

Részlet

Sziasztok, kincseim!

Nem, nem fejezem be a történetet, egyáltalán szó sincs róla, megnyugtatok mindenkit, hogy ez teljesen kizárt! Csak mivel nem haladtam a  törivel, így úgy gondoltam addig mutatok mást, hátha az is tetszik nektek... 

A szépség és az árkozottról ne sok véleményt hallottam, de remélem azért elnyerte a tetszéseteket!

Nagyon sajnálom, de még január közepéig el leszek havazva nagyon tényleg nagyon sajnálom, de most van ami fontosabb, de higgyétek el nekem is nagyon hiányzik az írás!

Addig is itt egy kics részlet!

Puszillak titeket!

xo xo

Istenem! Istenem!- gondoltam magamban, ahogy beléptem. –Nem lehet igaz, nem ez nem történhet meg nem velem… nem most, nem így… Megláttam, ahogy Reb ott áll és közben már a könnycseppeket alig bírta megfékezni… Joseph egy fekete öltönyben térdelt előttem, tartott a kezében egy érdekes kis dobozkát, eljátszadoztam a gondolattal, hogy esetleg könnyebb lenne csak elfutni és holnap, úgy tenni mintha semmi nem történt volna, de nem tehettem! Szembe kellett velük!… vele néznem! És mindent kitálalnom, mindent a legutolsó részletig!

Joseph mögött egy óriási asztal volt, minden úgy nézett ki mintha csak egy meséből másolták volna ki… hogy történt ez? Hogy lett nekem ilyen pasim?- kérdeztem magamban, és közben álltam ott előttük, mint akinek a lába a földbe gyökerezett.

-Caroline… Caroline Forbes…- térdelt le elém.

-Várj!- állítottam meg, mert először nekem kellett kitárulkoznom, mert tudtam, hogyha először ő lép, én meginogok, és úgy járok, mint ezelőtt, elveszem a tekintetében, és nem tudok majd megálljt parancsolni magamnak, sem pedig neki!

-Joseph… én… én…

-Mi az?

-El kell, mondjak valamit…

-Bármit, szépség, bármit elmondhatsz nekem. – lépett hozzám közelebb, de én ezzel mit sem foglalkozva álltam ott. Miután megint felnéztem a csillogó szemeibe-észbe kaptam és rájöttem, hogy szükségem van egy kis térre, hogy tisztán tudjak gondolkodni… most muszáj volt, mindent tisztán látnom!

-Én… Mattről van szó!- csuklott meg a hangom és közben éreztem, hogy képtelen vagyok bárkivel is szemkontaktust létesíteni, csak a számat harapdáltam és felváltva néztem a plafont és a lábamat, hogy milyen szép is a mai napi cipőm.

Láttam, hogy név hallatán már Reb is jobban elkomolyult, nem beszélve Josephről, akinek a szemei szinte szikrákat szórtak…

-Mi történt? – lépet megint egyet közelebb, de már nyoma sem volt az ezelőtti csillogásnak a szemében, sokkal inkább láttam benne sértettséget, és csalódottságot, dühöt.

A szépség és az átkozott

1. fejezet

This is my destiny

Sziasztok Édesek!

Nem fejezem be az előző történetet, csak közben belekezdtem egy másikba is, remélem, majd írjatok, hogy mit gondoltok! Ez is Klaus/Car alapú történet, és nem igazán igazodik a sorozathoz, írjatok, hogy tetszik vagy nem!

Puszi: Nika

A nevem Klaus Mikaelson és már több mint ezer éve élek ezen a földön. Nekem is normális életem lehetne, ha az az éjszaka nem rontotta volna el mindent…

Múltban:

Boldogan jártam az utcát, síri csend honolt, csak az én füttyszavam zengette be az üres falut.

Most örököltem meg, a vagyont, amire senki nem hitte, hogy egy nap az enyém lehet. Egy hatalmas kastély és az ott élő emberek, szolgák, munkások pedig automatikusan az én beosztottaim lettek.

Egy gazdag és fiatal örökös fiú lettem, aki nem mellékesen jóképű is. A lányok sorba álltak, hogy feleségül vegyem őket, de olyan is előfordult, hogy egy lány, csak egy éjszakára keresett nálam megnyugvást, amit boldogan meg is adtam neki. A házasság nem volt nekem való, ugyanis élvezni akartam, amivel az élet megajándékozott.

Már egy hete beköltöztem a kastélyba, ami már az én saját otthonom, elképesztő érzés, úgy érzem, most már kezembe vehetem a dolgokat és hatalmam is van irányítani. A szolgák nem voltak túl készségetek, de majd idővel megnevelem őket, tudniuk kell, hogy ki az úr a háznál.

Egy hűvös éjszaka köszöntött a palotára egy fagyos téli napon mikor, valaki kopogtatott a hatalmas ajtómon.

Rögtön az egyik cselédnek akartam kiabálni, de hiába is ismételgettem a kérésem, semmilyen válasz nem érkezett.

-Hogy, az a! Nekem kell kinyitni az ajtót, nekem? És akkor mire vannak a szolgák? Hol lófrálhatnak? Majd adok én nekik!- szitkozódtam és közben lefelé baktattam a hosszú lépcsőn, ami egyenesen az ajtóhoz vezetett.

Meglepően észleltem, hogy nem egy újabb gazdag barát, aki üdvözölni akar a nagyok életében, hanem egy idős asszony állt az ajtóm előtt. Látszott rajta, hogy fáradt és majd meg fagy a nagy hidegben.

-Drága, jó uram, megtenné, hogy befogad engem egy éjszakára, hideg van, fázom, és éhes vagyok. – nyögte szinte alig hallhatóan. - közben pedig az első dolog, ami eszembe jutott, hogy hogyan tudná meghálálni nekem ez a vénasszony, ha most beengedném a palotámba.

-Cserébe… csak egy virágot tudok adni. - húzott elő a kabátja rejtekéből egy gyönyörű, vérvörös rózsát.

-Minek néz engem?- akadtam ki azonnal- Nem vagyok idióta, én nem hagyom, hogy az emberek csak úgy kihasználjanak, keressen mást, aki bedől ennek e trükknek. - majd rácsaptam az orrára az ajtót és visszafelé vettem az irányt a szobámba.

Majd hallottam, hogy az ajtó lassan kinyílik, nyikorgott egy kicsit, amitől a frász jött rám. Rögtön visszafelé vettem az irányt, és mikor megint a banyával találtam magam szemben, rezzenéstelen arccal bámult rám és mindössze, annyit mondott: Rendben.

-Mi rendben? És mégis mit művel?- ámuldoztam, még mindig.

-Ne tévesszen meg a rút külső, a szépség a belsőben lakozik.

-Nem!- kiabáltam egyre hangosabban, mert már nagyon zavart, hogy ez a nő, nem akar elmenni innen. - de nem folytattam, mert megszólalni sem tudtam az ámulattól, ugyanis az öreg, ráncos bőre egyszerre csak kisimult, a holló fekte haja, amiben néhol már ősz hajszálak voltak, kiszőkült, az alacsony termete és a görbe háta semmivé foszlott és egy világszép leány állt előttem.

- Figyelmeztettelek, Klaus!

-Mi? Honnan tudja a nevem? És hogy csinálta ezt?- mutattam végig az egész lényén, mire az ismeretlen, immáron gyönyörű nő csak elnevette magát.

-Nem jó kérdéseket teszel fel, nem az a lényeges, hogy én milyen vagyok, vagy, hogy honnan ismerlek, hanem hogy te milyen vagy. Gonosz, számító, kihasználod az embereket és engem küldtek ide, hogy megbüntesselek a tetteidért. Először még bíztam benne, hogy javítható vagy, és megesik a szíved egy öreg hölgyen, de nem, és ezért most bűnhődnöd kell!- szűrte ki a szavakat, és közben eltűnt a vidám arckifejezése.

-Hogy…- akartam mondani, de most sem tudtam befejezni a mondatom, mert hirtelen kínzó fájdalom tört rám, de nem csak egy helyen, ugyanis szétáramlott az egész testemben, és szinte megbénított. Térdre kényszerültem, és közben a fejem fogtam, hogy enyhítsem a benne lévő kínt.

Majd a semmiből megszűnt a fájdalom, felemeltem a fejem, és most már fel kellett néznem arra a nőre, aki eddig a vállamig érhetett, megalázónak éreztem, minden erőmmel azon voltam, hogy feltápászkodjak valahogy, de nem ment. Erre az ismeretlen nőnek még nagyobb mosoly ült ki az arcára.

-Nézz magadra!

Nem tudtam, miről beszél, amíg valóban végi nem néztem magamon. A kezemen a körmök megnőttek, már inkább karomnak neveztem volna őket, majd, ahogy elfordultam, megpillantottam magam a benti tükörben. A fogaim megnőttek, az erek az arcomon megerősödtek, ki lehetett venni minden egyes vonásukat. Egy igazi szörnyeteg lettem.

 -Mit tettél velem?- kérdeztem szinte sírva, és közben neki akartam ugrani, mikor ő egy lépést hátrált mellőlem és még mindig némán vigyorgott rám.

-Most már olyan a külsőd, mint a belsőd! Megérdemelted, hogy átkozott legyél!

-Átkozott? Mit jelentsen ez?- kérdeztem, de teljesen feleslegesen, mert ő azonnal eltűnt, meg sem várta, hogy kérdezősködni kezdjek. Elment, mintha itt sem lett volna soha.  – Ne kérlek, gyere vissza!- suttogtam bele az éjszakába, de sajnos olyan halkan, hogy biztos nem hallott meg engem senki. Gyere, vi…- mondogattam volna még, de hirtelen minden elsötétült, minden erőm elvesztettem, csak a sötétséget éreztem, ami egyre csak magával ragadott, sodort és nem hagyott kibújni a karmai közül, akárhogyan is harcoltam ellene. Elgyengültem. Feladtam, és csak meg akartam halni, mikor valami újat éreztem. Éreztem, hogy valaki megérint. Forró volt az érintése csak nem égetett, de egyben meg is nyugtatott. Sosem éreztem ilyet ezelőtt, mintha csak visszanyúlna értem és visszahúzna engem a feketeség, a sötétség legmélyebb lyukából. Megszabadítva engem ezzel minden fájdalomtól.

Aztán lassan nyitogatni kezdtem a szemem, hogy megszokjam a fényt. Felébredtem, de még felülni nem volt erőm. A kezem alatt valami puhát éreztem, selymet, tehát egy ágyon feküdtem.

-Hol vagyok?- nyöszörögtem fel

-Nálam!- hallottam meg egy magabiztos női hangot magam mögül. Azonnal megfordultam, hogy jobban szemügyre vehessem a megmentőmet- Ki vagy te?

-Sophie vagyok!

-Én K…

-Klaus.

-Igen, de honnan tudtad?

-Nem számít, hogy honnan tudom.

-De!

-Higgy nekem, ennél sokkal nagyobb problémáid vannak, én pedig segíteni fogok neked!

-Mégis miben?

-Mire emlékszel a tegnap estéből?- erre a kérdésre a szívem egyre hevesebben kezdett verni és kétségbeesetten kezdtem kutakodni az emlékeim közül, vajon mi történhetett éjjel? Majd hirtelen, a felismerés, mint a villám belém csapott.

-A banya.

-Igen. Pontosan.

-Mit tudsz róla?- förmedtem rá azonnal.

-Mindent. - mondta teljes nyugalommal, majd közelebb jött hozzám és az ágyam mellett lévő kis széken foglalt helyet.

-Mondd el!- majd egy hirtelen hévvel felültem az ágyon, mert már nyoma sem volt az azelőtti bizonytalanságomnak. Mi történt tegnap éjjel?- tettem hozzám.

-Nézd, állapodjunk meg, én elmondok neked mindent a tegnap éjjel kapcsolatban, te pedig segítesz nekem!

-Én? Miben? Pénz kell?- jutott eszembe az első logikus dolog.

-Nem... A segítséged!- mondta egy mosoly keretében.

Nem tudtátok, hogy az időzítésen múlik minden?

23. fejezet

Sziasztok!


Sajnálom a késést, csak mostanában akad teendő, nem sokára vizsgák is jönnek, szorítsatok nekem! Addig is itt van a feji első része, remélem tetszik majd!

Caroline szemszög:

Ahányszor csak felkeltem, és kiléptem az álomvilág tág kapuján, megtört a varázs és újra a valóságba kerültem, úgy tűnt az álomvilág „varázsereje” nem ér el ideáig. Felnyílnak a szemeim, de mégis mindig az kép jelenik meg előttem, ahogy Joseph néz rám és szemembe mondja, mit érez, olyan őszinte volt és valós, én pedig mit csináltam? Csókolóztam a legjobb barátommal… Hogy tehettem? Miért?

Annyi szép emlékünk van Joseph-hel, nem értem, miért nem mondtam meg az igazat… csak álltam és még levegőt venni és féltem, mert úgy féltem, hogy már abból is kitalálja, mit akarok mondani.

-Nem!- kiabáltam magamnak, mert muszáj volt legalább magamat meggyőzni, hogy magabiztos vagyok. – Ma! Ma elmondom, nem tarthatom tovább magamban, mert belülről emészt fel ez az egész, csak kiabálja le a fejem… és amúgy is, minden rendben lesz!- nyugtatgattam magam, de azért én is gondoltam, hogy annál több fog történni, mint hogy, hogy mérges lesz.

Lerántottam magamról a takarót, mintha bármiért is az lenne a felelős, csak le akartam vezetni valamin vagy valakin a haragom. Ahogy a lábam elérte a földet, megint elkapott a rossz érzés, ami már csak nem egy hete kínoz, mindig jó volt a lelkiismeretem, gyerekkoromban is tudtam, hogyan kell viselkednem, mindig tudtam mi a helyes, de a bűntudatom mindig hatalmas volt, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna.

Joseph pedig ezt nem érdemelte meg és én nem hagyhatom, hogy még egy napig titok maradjon ez a titok!

Rebekah pedig csak olaj a tűzre, ha valaha megtudja mi történt… főleg, ha mástól tudja meg… tőlem kell hallania!- gondoltam bele alaposan, mert nem láttam értelmét annak, ha örökre megutálnak engem mindketten, főleg, hogy most még Reb is olyan kedves velem, vagy legalábbis próbál az lenni. - mosolyodtam el.

Már éppen belekortyoltam volna az én éltető nedűmbe, a forró és jó erős kávémba mikor a telefon, csörrenő hangja végképp kizökkentett a világomból és a fél bögre forróital mind az én ruhámra került.

Megköszörültem a torkom és próbáltam megőrizni a hideg vérem. Ahogy körülnéztem örömmel nyugtáztam, hogy üres a ház, mert most egy áldott lélekhez nem lenne erőm.

Odabandukoltam a telefonhoz és láttam, hogy Joseph írt egy sms-t, a mai estével kapcsolatban.

Joseph szemszög:

-Mi?!- nézett rám teljesen lesokkolódva Bonnie.

-Igen, komolyan gondolom, ma délután elviszem vacsorázni és megkérem a kezét. - néztem rá teljesen komolyan, mert attól féltem bármelyik pillanatban elröhögheti magát és elfuthat.

-Te és Caroline… ma, hát… én… ö… gratulálok. - ölelt meg, habár még mindig elég bizonytalannak tűnt.

-Köszi, örülök, hogy végre elmondhatom valakinek, mert nem tudtam már tovább magamban tartani.

 -De nem túl gyors ez?- húzta fel a szemöldökét, de láttam rajta, hogy azért próbál tapintatos maradni.

-Én… beleszerettem, és végre megoldódtak a problémáink… nincs, már ami közénk állna!- nevettem, de a jó kedvem egyáltalán nem ragadt át Bonnie-ra. – Minden rendben lesz!- mondtam ki és közben fogalmam sem volt róla, hogy mennyire nincs igazam…

Redben, mindennek tökéletesnek kell lennie!- mutattam körbe az összehívott embereknek, akiket mind azért béreltem fel, hogy Caroline-nak ez legyen élete legkülönlegesebb napja.

-Tehát, akkor szeretném, ha maga… oda…- mutattam, de nem tudtam befejezni a mondandóm, mert beállított egy váratlan személy... Reb! – kiabáltam, mert ilyen helyzetben nem tudok, elképzeli, nála értékesebb személyt! Feltépte az ajtót és betipegett.

-Mégis mi folyik itt? Haza megyek és senki otthon csak egy cetli egy címmel?- nézett rám értetlenül. – Mégis mi folyik itt?

-Megkérem Caroline kezét. - húztam elő a kis dobozkát, amiben benne volt a mai este lényege, a gyűrű.

Még mindig mozdulatlanul állt, a szája elé kapta a kezét és szemében valamily csillogást véltem felfedezni.

-Ez csodaszép… Jaj, bátyó, ez gyönyörű…- nedvesedett meg egy kicsit a szeme.

-Reb?- karoltam át, mert nem akartam, hogy úgy érezze, most már végképp egyedül van, hiszem mégis csak rossz az időzítés, de nem akarok várni, érzem, mit kell tennem és semmi nem állíthat meg! Szeretem őt.

-Szeretem.

-Tudom. - nevetett fel, és ez egyértelmű jele volt annak, hogy áldást adta ránk. – Na, jó!- törölte le arcáról a nem létező szöszöket. Kezdjünk bele a rendezésbe!- nevetett fel, mire már én sem tudtam elfojtani a kacajom.

Már javában voltunk a szervezésnek, meg volt az asztal, amire Reb hozatott virágot a város leghíresebb üzletéből, még az sem volt baj, hogy a város másik feléről hozatták, mert Reb nem volt rest annyit ajánlani, hogy ide érjen órák alatt.

Meg volt a muzsikus is, aki addig húzta a próba dalt, míg mindenki be nem dőlt a sarokba aludni, egyedül Rebekah állt kint és állította meg a hegedűs, akinek már nagyon elege volt Rebből.

Meg volt a díszlet is, hasonlóan a virágüzlet kezeskedésével valósult meg.

Nem tudom miket tervezett még bele Reb, de mikorra már ötödjére zavart arrébb nem is mertem beleszólni semmibe.

Ültem és éppen magamban próbáltam összerakni a szövegem mikor kinyílt az ajtó és Ian érkezett meg, úgy láttam nagyon keres valakit. Sőt még csak leplezni sem próbálta szándékát.

Megállt Reb előtt, aki látszólag rá sem hederített, mégis miről maradtam le?- gondoltam magamban, de időm sem volt találgatni, mert a zsebemben elkezdett csörögni a telefon, automatikusan nyúltam utána és kikaptam, mikor felvettem csak akkor ébredtem rá, hogy Caroline-nal beszélek.

-Szia!

-Szia, édes!

-Hol vagy?- idegeskedett a vonal másik végén.

-Ööm... otthon.

-Rendben, akkor átmegyek, jó? Beszélnünk kell!-mondta ellentmondást nem tűrően.

-Várj… inkább ne, mert még el kell intéznem valamit! Gyere a Bride Street 26hoz, második emelet, 33 ajtó, könnyű lesz megtalálni, itt leszek!- csaptam le a telefont, a szívem már őrült módon kalapált, egy gépfegyver semmi nem lett volna ehhez képest.

-Emberek, mindenki siessen a mennyasszony 30 perc múlva befut, és mindennek készen kell állnia!

Részlet

Sziasztok drágáim!

Készül a következő fejezet és jó hosszú, jó klarolineos lesz, de addig is egy kis ízelítő míg elkészülök vele!

-Mi?- nézett rám teljesen lesokkolódva Bonnie.

-Igen, komolyan gondolom, ma délután elviszem vacsorázni és megkérem a kezét. - néztem rá teljesen komolyan, mert attól féltem bármelyik pillanatban elröhögheti magát és elfuthat.

-Te és Caroline… ma, hát… én… ö… gratulálok. - ölelt meg, habár még mindig elég bizonytalannak tűnt.

-Köszi, örülök, hogy végre elmondhatom valakinek, mert nem tudtam már tovább magamban tartani.

-De nem túl gyors ez?- húzta fel a szemöldökét, de láttam rajta, hogy azért próbál tapintatos maradni.

-Én… beleszerettem, és végre megoldódtak a problémáink… nincs, már ami közénk állna!- nevettem, de a jó kedvem egyáltalán nem ragadt át Bonnie-ra. – Minden rendben lesz!- mondtam ki és közben fogalmam sem volt róla, hogy mennyire nincs igazam!

A „mézes hetek”

22. fejezet

*Visszatekintés*

-Mégis mit bámulsz?- szóltam rá, mert éreztem, hogy fülig pirulok, ha még egy perccel tovább legelteti rajtam a szemét.

-Semmit. - fordult el, majd tovább válogatott a férfi felsők közül, amik ki voltak téve a vevőknek.

-Aha, persze, tudni akarom, mi volt az?- csüngtem a nyakába a bolt kellős közepén.

-Ian azt mondta, hogy most vagyunk a mézes hetekben, mármint most kezdtünk járni nem régen, és most állandóan együtt vagyunk. – nevetett fel és közben megjutalmazott egy nyálas puszival.

-Aha. - döbbentem meg egy kicsit.

-Szerinted így van?- minden erőmmel rá koncentráltam, de a sarokban mögötte megláttam egy gyönyörű szép ruhát, amiről nem tudtam levenni a szemem, egyszerűen képtelen voltam. Még mindig erősen szorítottam testét az enyémhez, és próbáltam megérteni minden szavát.

-ÖÖÖ...igen….

-Caroline? Figyelsz te rám egyáltalán?- vigyorgott.

-Igen, de látod azt a ruhát ott?- mutattam fel, Joseph megindult az említett ruhadarab felé én pedig csak vigyorogni tudtam mögötte. Levette a fenti polcról, hálát adtam érte, hogy itt van, mert nélküle nem tudom, hogy nyújtózkodtam volna fel a csillogó ruháig.

-Tessék. - adta a kezembe és közben lassan a próbafülke felé kezdett terelni a derekamnál fogva.

-Joseph… Szerintem nem igaz… ez nem múlik el…. ez nem olyan. - néztem fel rá, majd egy lábujjhegyre pipiskedtem és egy apró csókot leheltem borostás bőrére. Kicsit megcsiklandozott, de csak nevetni tudtam rajta.

-Na, menj!- csapott a fenekemre.

Bementem a próbafülkébe kihámoztam magam a ruháimból és egy mély levegővel magamra húztam az új csillogó „csodát”. Elhúztam a függönyt mire megláttam, hogy Joseph körül kb. 4 lány áll és csüngenek minden szaván. Josephet látszólag nem nagyon érdekelte, pedig mindig kedves volt a rajongóival, de most… rájuk sem hederített!

-Kész vagy?- nézett rám mintha tényleg nem most verekedett volna át a rajongólányok között.

-Igen, na milyen?- mutattam meg neki magam tetőtől talpig, mert eddig a függöny takarása biztonságot adott a kémlelő szemek elől.

-Aztaa!- ült ki egy kaján vigyor az arcára. –Caroline!- mért végig tetőtől talpig újra és újra.

-Na?- pillantottam én is végig magamon. A ruha tényleg szép volt, de belegondolva talán mégsem az én stílusom volt. Maximum a combom közepéig érhetett, fekete volt, bár sok helyen volt díszítve flitterekkel, amik világítottak, a felső rése is fekete volt, ugyanakkor az már csipke. Láttam, hogy Joseph még mindig a szája szélét harapdálja. A lányok már úgy láttam beletörődtek a „vereségbe”, de még mindig a közelben ólálkodtak.

-Ennyire rossz?- húztam fel a szemöldököm.

-Rossz? Ezt komolyan kérded édes?- rántott magához.

-Na, Joseph!- visítottam, persze, nem akartam magamra vonni a tekinteteket, de akaratlanul is sikerült.

-Édesem, erősebben kell próbálkoznod, ha ki akarsz szabadulni a kezeim közül. – csókolt bele a nyakamba.

-Joseph!- nevettem még mindig és közben éreztem, hogy Joseph tol hátrafelé, egyszer csak megállt, majd éreztem, hogy nekidönt a falnak, majd apró puszikkal kirakott „úttal” elér a számhoz.

-Joseph, Joseph… hagyd abba- vettem nehezebben a levegőt. Rám sem hederített csak folytatta az ostromolást, és gyorsan elhúzta mögöttünk a függönyt.

-Caroline… nagyon csinos ez a ruha, de most le kell, hogy szaggassam rólad…- nevetett fel, imádtam mikor így viselkedett, bár mindig sikerült zavarba is hoznia vele.

Rebekah szemszög:

Dübörögött a zene, az alkohol mennyisége meghaladta a vártat és már számolni sem számoltuk, éreztem, ahogy a szívem a zene ütemére ver, és ahogy küldtem le a feleseket azok égették, sőt már marták a torkom, jól eső bizsergetés, nem volt leírható semmivel. Majd meghallottam az egyik kedvenc számom fel akartam pattanni, de mielőtt megtehettem volna, egy férfi odasétált elém és felém nyújtotta a kezét, arra nem esküdnék meg, hogy mit mondott, mert nem hallottam, de nem is nagyon érdekelt. Már azon voltam, hogy valahogy felszédelgek a fotelból, mikor Ian megjelent mellettünk.

-Hagyd őt békén!- morgott rá, amennyire én hallottam, de persze az a nagydarab idegen sem volt rest, és ő is nyomban visszaszólt valamit. Bár fogalmam sincs, hogy mit… kezdett kicsit fájni a fejem, és már nem tudtam rájuk koncentrálni.

-És ha nem? Akkor mi van, kis mitugrász?- lökte meg egy kicsit Iant.

-Mert ha nem hagyod, békén velem gyűlik meg a bajod…

-Miért ki vagy te?- nézett rá még mindig mérgesen, és közben egyre erősebben szorította ökölbe tett kezét.

-Én… én vagyok az a pasi, aki ha csak egy ujjal is hozzáérsz, beveri képed!- lökte meg egy kicsit jobban.

-Fiúkk… ne, hagyjátok abba…- szóltam bele most már én is a kis vitájukba.

-Reb ülj le!- utasított ellenkezést nem tűrően Ian.

-Nem, nem akarok!- szédelegtem még mindig és próbáltam megtartani az egyensúlyom.

-Gyere már, kicsike!- húzott volna magával a még mindig idegen pasi a táncolók közé, de én nem akartam, már émelyegtem is…. tudtam mi következik, de nem akartam itt és most. Visszanézett rám megállt előttem, én pedig egyenesen az ölébe rókáztam. Nem tudtam visszatartani. Hallottam, hogy mögöttem Ian jót nevet, viszont a nagydarab pasi közel sem tűnt, olyan boldognak.

-Te kis…. ribanc, maradj csak itt a lovagoddal!- nyögte ki dühösen, mire Ian megint megindult felé, de szerencsére még volt erőm megállítani, és közéjük furakodni.

-Iann!- majd elsötétült minden, éreztem, hogy egy erős kar még a testem köré fonódik és megtart, de semmi más, minden más teljesen homály.

Ami volt, elmúlt...

21. fejezet

Jason szemszög

-Egyszerűen… megláttalak… és olyan más voltál. A nők eddig mindig akartak valamit tőlem, de te olyan… olyan másnak tűntél, nem játszottad meg magad, és olyan kis törékenynek látszottál, mint akinek szüksége van valakire. És én voltam az a valaki. - néztem a földet, ebben a pillanatban elbizonytalanodtam, hogy Jenna talán kiviharzik, és soha többet nem jön vissza, ami érthető is lenne a mostani helyzetet tekintve. Hisz hazudtam neki, és nem is csak egy kicsit füllentettem, de nem változtatnám meg, mert tudom, hogy ez az ára annak, hogy Sage-t, az én egyetlen lányomat, ne érje csalódás soha többet, úgy ahogy annak idején.

Jenna egy kicsit elpirult, és akkor már tudtam, hogy nem fog elmenni, már ismertem annyira, hogy tudjam nagyon meghatódott.

-Értem. – szűrte ki a szavakat, és közben az ajkamat fixírozta. Tudtam mit akar… a kezem felcsúszott a karján, mikor hirtelen Sage jelent meg előttünk.

-Öö..- köhögött fel, jelezve, hogy ő is itt van, és nem igazán tetszik neki a látvány.

-Szia!- pattant fel Jenna a kanapéról, mintha tüzes vasba ültették volna. – Örülök, hogy megismerhetlek!- nyújtotta felé a kezét.

Sage egy ideig fixírozta, de nem csinált semmit.

-Elmegyek, majd jövök, apa. – nézett át Jennán, aki csak állt ott, szegény nem tudta mi rosszat követett el.

-Rendben, kicsim… szia…- dadogtam neki, de már én is zavarban éreztem magam a helyzet miatt.

-Mégis mi a fene volt ez?- néz rám Jenna, mikor már megbizonyosodott róla, hogy az ajtó bezárult és Sage elment.

Caroline szemszög:

-Rebekah!- kiabált Hayley két sarokról arrébb. Egyáltalán nem örültem, hogy jött, mégis mit lehet ebben a libában szeretni?- néztem rajta végig. Egy kis rövid ruhában villogott, és egy olyan magas sarkúban tipegett, amiben én biztos, hogy soha nem tudtam volna akár egy lépést sem megtenni

-Sziasztok! – ölelte át Rebet, aztán egy lenéző pillantással engem is köszöntött.

-Szia!- fontam keresztbe a karom.

-Ne már lányok, tegyétek félre… a dolgaitokat, most bulizunk…- lóbálta kezeit Reb és várta, hogy majd Hayley-vel egymás nyakába esünk, ami persze nem történt meg. – Na, jó a második terv, pedig, hogy addig iszunk, még elfelejtitek, hogy mi bajotok, és egymásra sem fogtok ismerni. – "vett fel" Reb egy óriási mosolyt, még azt sem értettem, hogy neki mitől van ilyen jó kedve, de azt már végképp nem, hogy tőlem ugyan miért várja el ugyanezt? Eltipegett közöttünk a bejárathoz, majd váltott bár szót az ajtónállóval és pillanatok alatt kitárult előttünk a bejárati ajtó. El kell ismerni Reb tudott valamit!

Ahogy beértünk bent már dübörgött a zene, de előtte még meghallottam, hogy elkezd csörögni a telefonom, szóltam a lányoknak, hogy majd utánuk megyek, mert arra, hogy megértsem, mit beszélnek a vonal másik végén, egy ilyen hangzavarban semmi esély nem lett volna.

-Halló? Halló?- mondtam egyre nagyobb hangerővel, de mind ennek semmi értelme nem volt, mert a másik fél akkora már rég lerakta. – Ha..?- lecsaptam a telefont, már az sem érdekelt, hogy ki az. Nem akartam a két lányt sem egyedül hagyni, mert ők ketten szerintem most bármi hülyeségre képesek lennének.

Rebekah-nak sikerült egy kicsit elterelni a gondolataimat és megfeledkeztem mindarról, hogy hazudtam Joseph-nek, a barátomnak, aki most mindennél fontosabb nekem. Az érzések bevallása egy kapcsolat megkönnyítését eredményezi, nem? Egy szép emlék, mikor a másik a szemedbe néz és szinte a lelkébe látsz. Ahogy az ajkai a betűket formázzák és a szíve, olyan vadul ver, szinte egy ritmusban a tieddel. Egy jó emlék, ennek ellenére, ha visszagondolok arra, ahogyan Joseph megmondta, hogy szeret, csak keserű bűntudat és fájdalom fojtogat...

Emlékszem egyszer majdnem én is kimondtam neki, akkor még minden más volt, nem volt Matt, sem Reb és Hayley sem, csak mi ketten léteztünk. Mikor tűnt el ez az egész? Mikor volt, hogy csak mi számítottunk? Az a pillanat, ha akkor kimondom sokkal egyszerűbb lett volna minden.

*Visszatekintés*

-Köszi, hogy elkísértél. – álltam meg az ajtó előtt, de még nem akartam bemenni.

-Szívesen, csak röpke 19-20-21 sarok volt. – számolt utána nevetve. Belegondolva tényleg nagyon fárasztó volt, de elment az idő a beszélgetéssel, nevetgéléssel, egymással.

Rám mosolygott és egy lépcsőfokot feljött, úgy hogy csak egy fok maradt közöttünk. Felnyújtotta a kezét, nem igazán tudtam mit akar, de nem utasíthattam vissza valakit, aki már ennyi sarkon át végig kínlódott értem.

-Segíts!- nevetett és színpadiasan legörbítette a száját, mintha szenvedne. Én pedig megsajnáltam, ezért megfogtam a kezét és felhúztam magam mellé, de persze mondanom sem kell, hogy az én erőm sehol sem volt az övéhez képest. Ujjait az enyém közé fonta és erősen neki préselt a falnak.

-Engedj!- kiabáltam és közben nem tudtam megállni, hogy nevessek.

Még ő is nevetett, közben a csuklóm köré font keze meglazult, már azt hittem „biztonságban” vagyok. De nem, keze a derekamra vándorolt, bizsergető érzést keltett bennem, éreztem, hogy a pillangók sokasága most indult vándorútra és mind miatta, az ő közelsége miatt.

-Úgy sem bírod ki, hogy ne csókolj meg!- nézett le az ajkaimra utána pedig a szemembe vissza. - Túl ellen állhatatlan vagyok. – húzta pimasz mosolyra az arcát.

-Na persze, ne legyél ilyen biztos a dolgodban… nem vagy olyan nagy szám. - nevettem fel és beszálltam a játékba. A keze még mindig a derekamon pihent, érintése perzselő volt, fogása birtokló, de mégsem fájdalmas. - Na, meddig bírod? – nevetett és közben az ő szemében is láttam megcsillanni a vágyat, amik engem már napok, hetek óta kísértettek, csakis őmiatta.           Behunytam a szemem, hirtelen megéreztem kölnijének mámorító illatát. Eleinte talán kellemetlen volt, ahogy megcsapta az orrom, de már el sem tudtam képzelni ennél jobb illatot. Mindent imádtam rajta! Nem tud semmi olyat elkövetni, ami miatt elmúlna az, amit iránta érzek… semmit. De mi is ez az érzés? Minek nevezik? Szerelem? Szerelem lenne?!

-Én…- néztem a szemébe, de még nem voltam kész, nem álltam készen arra, hogy kimondjam. Csak makogtam valamit, éreztem, hogy az arcom lángba borul. Zavaromban megcsókoltam. Belemosolyodott a csókba, ami miatt nekem is nevetnékem támadt, de elfojtottam, mert simogató ajkai az enyémen túl finomak voltak ahhoz, hogy abbahagyjuk.

Mikor elhúzódtunk egymástól, még mindig mosolyogtam, de ő sem tett másképp, úgy nézett ki, mint aki ruhafogassal a szájában aludt az éjjel.

-Fél perc…- szólalt meg, de én nem tudtam követni - Ennyit bírtál ki, hogy meg ne csókolj meg. - nevetett fel és önelégült arcát nézve jöttem rá, hogy végleg beleszerettem.

Rebekah szemszög:

Felejteni jöttem, kikapcsolni, elvonatkoztatni a külvilágtól. Nem ismerek, olyan embert, aki jobb lehet felejtetésben, mint Hayley, nem szól, csak teszi a dolgát! Ezt szeretem benne!
-Elmegyek néhány italért!- üvöltöttem Hay fülébe.
-Jó.- rázta magát tovább az ütemre.
Mire elértem a bárpultig csak hat embert löktem arrébb, kettőbe belevertem, egynek pedig kicsavartam a kezét, amiért olyan „helyre” nyúlkált, ahova nem kellett volna. De mégis a legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor Ianbe botlottam. Mentem-mentem, már éppen azon voltam, hogy egy újabb seggfej, akinek a lábára állok a tűsarkúval, mikor szembetaláltam magam Iannel. Meglepődtem, mert, ahogy én tudtam, ő nem volt az a fajta, bár félreértés ne essen, vadabbnál-vadabb dolgokat halottam róla Joseph-től, de az nem most volt, valamiért azt feltételeztem, hogy ide ő már nem jönne be.
-Szia! - próbáltam túlordítani a zenét.
-Héj, szia!- derült fel az arca. – Mit keresel te itt?
-Bulizom. - vettem egy kicsit zokon a kérdést, mert éreztem, hogy Matt-re célozgat, megdöbbent, mert nem őt sirattam, de én nem akartam erre gondolni. A gondolatát is ki akartam irtani a fejemből.
-Értem… Én is…- válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
-Jössz egyet táncolni? Itt van nem messze a barátnőm is…- mutattam Hayley felé, aki már valaki ölében ült.

Nem vagyok gyenge!

20. fejezet

  

Na jó, drága édesszíveim, most már nem mehet így tovább a helyzet! Meguntam a történetet és a szavazás alapján, úgy látom, hogy sok olvasóm is úgy gondolja, hogy rosszabb lett a történet...Tehát a következőt találtam ki, mostantól kezdve, romantikusabb és izgibb lesz a történet, ahogy tőlem telik, persze! De cserébe kérlek titeket, hogy mondjátok, ha valami nem tetszik, vagy probléma van, mert nem vagyok gondolatolvasó!

 

 

Jenna szemszög:

-Szia, kislány!- hajoltam le egy kicsit hozzá. –Nem lakik…- nem tudtam befejezni a mondatot, mert megláttam Jasont.

- Sage! Ki az? Megjött a pizza?- vette elő a pénztárcáját Jason, de mikor meglátott rögtön leolvadt az arcáról a mosoly. - Jenna? Mit keresel te itt?

-Én…- dadogtam, mint egy kis gyerek, amikor kihívják felelni fizika órán. Semmi nem jött ki a számon.

-Sage! Menj be, kérlek!- majd beterelte a kislányt, aki ha jól sejtem a lánya volt.

-Te hazudtál nekem!- rivalltam rá, majd megfordultam, mert már nem éreztem szükségét annak, ha magyarázkodjon, nem lett volna értelme.

-Jenna! Várj!

-Mi az? – fordultam visszafelé, mert erősen megfogta a kezem és maga felé rántott, nem akarta, hogy elfussak.

-Én… nem így akartam…

-Miért hogy tervezted?

-Nézd, ő a lányom… az én lányom, mégis hogy mondtam volna meg, hogy van egy lányom? – akadt ki egyre jobban.

-Nem kellett volna hazudnod!- néztem bele a szemébe és közben a tekintetével magához láncolt, rabnak éreztem magam a saját testemben.

-De nem tudtam, hogy mondjam meg neked…- gyengült el a szorítása és közben közelebb lépett hozzám eggyel és már szinte nem volt, ami elválasztotta volna őt tőlem. – Gyere be, és mindent elmondok, nem azt kérem, hogy ne haragudj csak azt, hogy adj egy esélyt, hogy elmondjak mindent. – Kérlek Jenna, fontos vagy…- nézett rám és közben mély, barna szemében megláttam a tekintetem, én is csak úgy döbbentem rá, hogy gondolkodó arcot vágok, mert igen is fontolóra vettem az ajánlatát.

-Rendben… legyen. – majd amint meghallotta a válaszom magával rántott be a házba, ahogy beléptem Sage-t kétségbeesetten kerestem a szememmel a házban, bár magam sem tudom, hogy akartam-e egyáltalán, találkozni vele.

-Ülj le!- vezetett a kanapéhoz, körülnézve egészen más volt a ház, mint mikor először láttam. A földön friss pletykalapok hevertek, néhol egy-egy rózsaszín ruhadarab is feltűnt a kanapén.

-Nos, hol is kezdjem? – foglalt helyet velem szemben.

-Az elején…

-Nos, Sage most 14 éves, az anyja pár éve elhagyott minket, szóval csak ketten vagyunk egymásnak. Nem volt soha senki akit Sage közel engedett magához rajtam kívül ezért is titkoltam el ezt előled, mert nem tudtam mit szólnál, vagy esetleg, ha nem engedtem volna, hogy találkozzatok, akkor megsértődtél volna, vagy mérges lettél volna.

-Tehát, akkor Sage egy barátnődet sem ismerte?- néztem rá felhúzott szemöldökkel, mert ez elég nehéz dolognak tartom, hogy eltitkolja valaki előle, akivel együtt élek, hogy párkapcsolatban élek. A kérdésemre Jason csak egy kicsit elnézett, majd ahogy visszafordult láttam rajta, hogy mosolyog.

-Nekem… nem volt azóta barátnőm, hogy Lisa, vagyis Sage anyja elment… itt hagyott minket. - nézett le a kezeire, amiben valamilyen kis szösszel játszott.

-Te?.. Nem volt az óta senkid?

-Nem. A munka és Sage teljesen kitöltötték az életem, nem mondom, hogy nem gondoltam rá, de… elfogadtam.

-És akkor, hogy jöttem én a képbe?- nézte rá bátorítva, hogy folytassa a történetet…

Rebekah szemszög:

Már napok óta csak a kanapén henyélek, kapcsolgatom a tévét, egyik csatornáról a másikra, és közben apró kis csokikat majszolok.

Nem tudom elfelejteni a történteket, lehet, hogy talán soha nem is leszek rá képes, de nem tudok tovább itt feküdni miközben körülöttem mindenki éli az életet és közben úgy bánnak velem, mintha halálos beteg lennék.

Felpattantam az ágyamról, és a fürdőszobába csoszogtam át, még mindig erőtlennek éreztem magam, de ezt betudtam annak, hogy az éjjel alig bírtam aludni.

Levetkőztem és beálltam a zuhany alá, a meleg vízcseppek végig folytak a testemen, úgy éreztem mintha egy kicsit újra életre kelnék. Megelevenedtem.

*

-Szia!- nézett rám Caroline értetlenül. – Hogy, hogy itt vagy?

-Mégis hol lennék?- mosolyodtam el, és közben megigazítottam a szájfényem.

-Miért vagy felöltözve? – végig néztem magamon, egy rövid fekete szokna és egycsillogós kivágott top, kiegészítőnek egy gyöngyös nyaklánc, karkötő, semmi más. Meg persze a szerencse cipőm, ami szintén fekete volt, néhol arany díszekkel.

-Miért? Lennék inkább pucéran?- nevettem fel, majd tovább igazgattam a sminkem a tükörben, felkaptam a táskám és megcéloztam a kijáratot.

-Hova mész?- fordult felém értetlenül még mindig.

-El. – mondtam röviden.

-Akkor, én is megyek!

-Mi?- néztem vissza.

-Nem gondolod, hogy elengedlek téged egyedül, így!- mutatott végig rajtam, kicsit sértő volt, de jelen pillanatban nem nagyon érdekelt. Ahova úgy is készültem nagy hely, csak nem lehet olyan nehéz lerázni őt…

*

-Lassíts már!- nyögött fel Caroline, annak ellenére, hogy ő volt lapos sarkúban én meg magasban.

-Gyere már, esküszöm, a nagyanyám nem nyavalyogna ennyit. - közben előkaptam a telefont, megnyomtam a kettes gyors tárcsázást, tudtam, hogy ha buli van, őt nem hagyhatom ki belőle…

-Hayley Marshall! – ordítottam bele a telefonba. - Ráérsz egy kicsit bulizni?

-Na, ne márr! – kiabált hátulról Caroline közben pedig szaporán vette a levegőt. Engem nem érdekelt, Hay a barátnőm, tudom, nem nagyon szimpatizálnak Car-rel, ami részben az én hibám, mivel ráuszítottam őt a pasijára, de egy barátság sem tökéletes.

-Hol találkozzunk?- egyezett bele Hayley.

- A Devil’s Date-ben?

-Akkor ott…

Ian szemszög:

-Mi?- szegeztem neki a kérdésem Bonnie-nak, mikor még mindig nem tudtam felfogni, hogy miért is van kiakadva ennyire.

-Jól, hallottad, szerintem még sem kéne közös ház után nézni.

-Most, mégis mi a fene bajod van?- akadtam ki teljesen, mert mostanában a hangulatingadozásitól a falra mászom.

-Semmi, csak korainak tartom, érted?- könyörgött szinte a szemével, hogy értsem meg, de sajnos ez nem ment ilyen könnyen. Fogalmam sem volt, hogy mi baja, és hogy miért viselkedik úgy, ahogy.

-Nem, B, rohadtul nem értem, kérlek, magyarázd el nekem. - húztam ki egy széket az asztal mellett, hogy leülhessen, én pedig a mellette lévőn foglaltam helyet.

Nézett pár pillanatig, majd gondolom belátta, hogy teljesen felesleges kéretnie magát. Leült. – Szóval, Bonnie, áruld el mi a bajod pontosan, mert mostanában nem tudom követni, hogy mit miért mondasz, és melyiket is kéne komolyan vennem. - néztem rá, mint egy kis elsős gyerekre, amit láttam, hogy egy kicsit zokon is vett.

-Én…- kezdett bele, viszont az iménti magabiztosságának már nyoma sem volt. – A ház… az összeköltözés nem menne…- nézett a szemembe és keményen küzdött, hogy a kialakított szemkontaktus meg nem szakadjon.

-Kibaszottul nem tudlak megérteni…- álltam fel, mert éreztem, hogy a szavai hallatán rossz érzés támad a mellkasomban. -Gyerünk, mondd ki, édes! Nem akarsz már velem lenni többet igaz? Erre megy ki ez az egész.

-Nem…- elakadt a szava, amit megláttam, hogyan nézek rá. Nagyon dühös arcot vághattam, ami nem is csoda, hiszen, éppen azt vártam, hogy a lány, akit életem szerelmének hittem, most tegye ki a szűröm. – N…

-Megkönnyítem a dolgod, B, rendben?- néztem le rá, mert ő még mindig az asztalnál ült és erősen meredt a terítő mintára, mintha olyan érdekes lenne. – Elmegyek, és mire hazajövök ne légy itt!- majd felkaptam a dzsekim és kiviharzottam, majd jó hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, ezzel is megerősítve az imént kimondott szavakat.

Nem tudtam hova megyek, de semmi kedven nem volt most gondolkodni. Bepattantam az autóba és mentem, amíg csak lehetett.

Mikor nem sokkal később egy piros lámpát kaptam, belevertem egy nagyon a kormányba, csoda volt, hogy egyáltalán nem tört el. Majd ahogy várakoztam, hogy a lámpa végre „megzöldüljön” elgondolkodtam. Mellettem pár méterre egy jól menő klub volt, ahonnan hangos zene szűrődött ki, rátekintve az órámra nem is csodálkoztam, ugyanis már vagy 9 óra volt, a bárokban mindig ilyenkor kezdik a mulatást. És persze mivel most már én is megint a szinglik közé tartozom, semmi baj nem eshet abból, ha benézek egy kicsit…

Megálltam az ajtóban diszkréten az ajtónálló kezébe csúsztattam egy százast, és már bent is voltam.

Devil’s Date...- láttam meg a klub nevét.