2014. január 29., szerda

Sértő vagy segítő?



1. fejezet



Candice

Mint minden áldott reggel, leballagtam a lépcsőn, és szomorúan nyugtáztam, hogy egyedül vagyok. Üres ez a ház, mióta apa elment, de nem baj, mert az óta anyával jobb a kapcsolatom, mint bárkivel a világon. Mindent megbeszélhetek vele. Nagyon szerencsésnek tartom magam.
Reggel 7 óra volt, ha csak az ébresztő órám nem azzal próbálkozik, hogy hazudjon nekem. Gyorsan kimentem az udvarra, majd pár méter megtétele után elfüttyentettem magam. Majd a szomszéd ház ablakában megláttam a legjobb barátnőmet, széles mosollyal az arcán köszöntött, mint minden reggel. Mindig együtt megyünk suliba, ha hó esik télen, ha napszúrást kapunk nyáron, vagy ha tornádó jön ősszel.
-Szia Candy! – csimpaszkodott a nyakamba.
-Szia!- fuldokoltam még mindig a szorító karjaitól. – Brittany… jó látni téged – öleltem tovább.
-Mehetünk?
-Persze, és mondd mi történt veled a téli szünetben?
-Semmi…- hallgattam el a tegnapi kis találkámat Daniel Blackkel, mert tudom, hogy nem nagyon bírta őt, nem szerette az olyan alakokat, mint Black.


Beérve az iskolába ugyanolyan volt minden, mint a téli szünet előtt. Mire odaértünk már becsengettek, szóval mind ketten rohantunk órára.
-Miss, Jackson, Miss Harris… hol voltak eddig?- nézett le ránk a tanárnő a pápaszemén keresztül. Nem sokan szerették, de nekem a kedvenc tanáraim közé tartozott, bár velem mind kedvesek voltak a tanárok, ezért nagyon szerettem őket.
-Elnézést… Miss. Goldberg, nem fordul elő többet!
-Tudom Candice… de még időben is jöttetek, most olvasom fel az ülésrendet. Mivel az itt töltött idők alatt, észrevettem, hogy sokkal jobban odafigyelnek a gyerekek, ha az általam készített tanterv 100%-ban érvényesül, így idén is én kaptam a megtiszteltet…- hagyta félbe a mondatát, mert a nem messze mellettem ülő fiú nagyon beszédes kedvében volt.
-Mister Parker lenne, szíves megosztani velünk miről folyik a csevej?- tolta feljebb a szemüvegét Miss. Goldberg.
-Mi csak arról beszéltünk Daniellel, hogy már nagyon izgulunk, hogy kihez oszt minket a tanárnő…
-Igen?- ment közelebb a tanárnő a vicces kedvű Parkerhez.
-Igen.- felelte halál nyugodtan.
-Nos, köszönjük, Mr. Parker, hogy nagyban hozzátett óránk színességéhez és akkor most elmondom az ülésrendet – mielőtt Parker lerágja a körmét idegességében – nektek.  Szépen sorjában sorolta a neveket és mikor meghallottam az enyémet nagyon örültem, mert már alig bírtam megállni a lábamon.
-Miss Jackson, Mr. Black…- ment volna tovább.
-Nem! – szólaltam meg hangosan, pedig esküszöm, hogy csak magamban akartam kimondani.
-Valami baj van? – nézett rám a tanár.
–Nem, dehogy!- de közben láttam, hogy az osztály többi lánya epekedve néz engem, hogy megkaparintottam Daniel Black-et padtársnak.
-Szia, édes!- nézett rám sokat sejtetően Daniel. Látva az arcát láttam, hogy sok minden átfutott az agyán, sok olyan dolog, amit én nem akarok tudni. –Most már, hogy padtársat lettünk, lehetnénk közelebbi barátok is – húzódott a székével közelebb, és mintha a mellettem ülő lányok szájából valóban nyálat láttam volna kifolyni. De engem máshogyan neveltek!- finoman elhúzódtam, de persze most sem maradt el hogy olyan piros lett az arcom, mint egy túlérett paradicsom. Nem tudom miért és hogyan, de engem rendkívül könnyű volt zavarba hozni, főleg ilyen fiúk közelében, akik sosem tudják hol a határ.
-Ne menj édesem!- húzott magához közelebb vissza, amitől nekem már kicsit borsódzott a hátam.
-Maguk ketten kérem!- nézett rám a tanár. Fejezzék be a beszédet!- szikrázott a szeme Dan felé.
Szerencsére még abban a pillanatban kicsengettek, habár nekem azok a percek, míg mellette ültem óráknak tűntek. Gyorsan rohamoztam ki, de meg akartam várni Brittet, ezért szerencsétlenségemre visszanéztem, Daniel elment mellettem majd rám kacsintott mielőtt még elhagyta volna a termet. Nagyon sármos volt, és az izmairól már nem is beszélve, de nekem nem jönnek be az olyanok, akik a föld felett 5 méterrel keringnek az egójukkal.
-Candy!- rohant felém Brit. –  Daniel Black…- mondta ki lassan a nevét. –Sajnállak…
-Igen, tudom, de most már menjünk!- mondtam nevetve és kiráncigáltam a teremből.


A harmadik óra után mindenkit ebédelni küldtek, de nekem most egy falat sem ment le a torkomon. Kimentem a friss levegőre, és elgondolkodtam a tegnap estéről. Mielőtt még váratlanul a „szépfiúba” botlottam volna, láttam valakit a sötétében. Valakit, akivel sosem akarok újra találkozni… de lehet, hogy csak képzelődtem… Már éppen arra gondoltam, hogy felállok és megkeresem Brittet, de akkor láttam, hogy valaki megáll előttem. Az eddig letartott fejemet felemeltem és közben végigfutattam rajta a szemem. Ő volt, az, akitől tegnap este majd a hideg is kivert és már menekülni akartam csak előle.
-Hallgass meg!- rántotta meg a karom.
-Hagyj, hagyj, eressz el!- tiltakoztam minden erőmmel. – Eressz!- buggyant ki egy könnycsepp a szememből.
-Engedd el!- hallottam meg magam mögül egy mély és határozott hangot. Mikor nem történt semmi közelebb jött egy lépéssel és megismételte. – Nem hallottad, engedd már el te féreg!- kiabálta Daniel.
Kiszabadított az erős karok közül, majd a gallérjánál fogva megmarkolta a számára ismeretlen férfit.
-Tudod, ha egyszer én mondok valamit, akkor jobban jársz, ha rögtön ugrassz is! – morogta és közben kicsit felemelte a földtől.
Már éppen arra készült, hogy behúz neki egyet mikor én is feltűntem a színen. Hátulról megfogtam a kezét, és megakadályoztam, hogy behúzzon neki.
-Deniel...- néztem rá kérlelő szemekkel.
-De Candice, ez a férfi itt…
-Nem számít, engedd el! Kérlek…- könyörögtem neki és már éreztem, hogy a könnyeim is szabad utakon „járnak”. Látva az arcom rögtön elengedte a férfit, aki kicsit elesett, de rögtön utána feltápászkodott és elrohant, amerre csak látott. Nagyon megijedt Dantől.
A zokogásom egy picit felerősödött mikor láttam, hogy vissza sem néz, de nem tudtam mi tenni, mindig ilyen hatással érint. Daniel értetlenül nézett rám, de ahelyett, hogy kérdezett volna erősen a karjaiba zárt…
 

2014. január 25., szombat

Verseny


Sziasztok, drágáim!


Egy kis meglepetéssel érkeztem most, remélem, sokaknak elnyeri majd a tetszését. Mind a címből is kiderült egy verseny lenne, a meglepi. Jelentkezzetek nyugodtan, lesz több kategória és bárki jelentkezhet, akár mind a háromra is.

Kategóriák:

-Legjobb novella (bármiről szólhat, terjedelme lehet 2 oldal, de akár 20 is, az író dönti el)
-Legszebb blog (nem számít, ha a fejléc rendelt, ha szépnek látod a blogod jelentkezz!)
-A legjobb klaroline-os blog (ebbe a kategóriába akkor jelentkezz, ha a történetedben vagy Klaus/Joseph Morgan vagy Caroline/Candice Accola a FŐszereplő!)

Szabályok:

-Fel kell iratkoznod a blogra, ez azért szükséges, hogy minél előbb értesülhess a fejleményekről
- Egy kategóriát csak akkor indítok el, ha minimum 3 jelentkező lesz.
- Kommentben kell jelentkezni a következőket kell leírni és a következőket tüntesd fel kérlek:
-Név
-Blogod/blogjaid linkje/címe
-E-mail cím/nem kötelező
-Melyik kategóriába szeretnél jelentkezni
-Tedd ki ezt a képet a blogodra linkkel együtt/nem kötelező


Jelentkezési határidő: Február 12.
Beküldési határidő a novellához: Február 15.
Eredményhirdetés: Február 16.

Mindenki, aki jelentkezik névre szóló emléklapot kap tőlem, és természetes hogy kint lesznek a cserék között is!
Az első helyezettek az emléklap mellé személyre szóló oklevelet is kapnak. Készítek vele interjút és egy blog ajánlót is csinálok nekik.
Mindenkinek nagyon sok sikert kívánok, ha kérdés van írjatok nyugodtan nekem!

2014. január 23., csütörtök

A gyönyörű megváltás



Prológus


Daniel



Csak vertem és vertem, nem is tudtam ki az, csak annyit, hogy az ösztöneim mind azt súgják, hogy üsd-üsd, amíg és ahol csak éred. A közönség közben őrjöngve kiabált, hol az én nevemet kurjongatva hol pedig egy Ace nevű fazonét, aki gondolom, nem lehet más, mint akit éppen püfölök.
A vére néhol a kezemen maradt, már picit szánalmas is volt, hogy ennyire nem küzd azért, hogy talpra állhasson.
Az emberek a ring körül még mindig ugráltak és ricsajoztak, de ez engem, mit sem érdekelt, csak figyeltem mire készül éppen Ace.
Próbált védekezni, egyszer-egyszer el is talált, de muszáj volt, hogy engedjem, hiszen akkor nem lenne izgalmas. Mi féle unalom uralkodna itt, ha 2 perc alatt vége lenne a meccsnek?
Hirtelen megszólalt a duda jelezve, hogy vége az első fordulónak. Tettem két lépést hátra, hogy némi térhez juthasson a férfi, akinek már a fél arca véres volt.
Én egyenesen kimentem a ringből, mert a legnagyobb menedéket a szobám jelenti ilyenkor nekem. Nem érdekel, ki mint mond, ha egyszer ott akarok lenni, ott leszek!
-Daniel! Daniel! Nagy voltál!- jött utánam a segédem, aki általában minden egyes meccsen ott van és tartja bennem a lelket, ha esetleg olyan dolog történik (Bár még egyszer sem fordult elő ilyesmi).
-Kösz – töröltem meg az arcom egy kicsit, mert nem titkoltam fárasztó ott állni.

**

–Vége?
-Mára igen, kikészítetted nagyon!- örült túlzottan is a hírnek.
-Jó…- dobtam a törülközőt a fotelra majd felhúztam egy vékony inget és felkaptam a táskát és már mentem is. Bár az ajtóban megtorpantam.
-A pénz…- néztem vissza Conorra. .Add a pénzt is…
-Ja, persze, rendben, ma is, mint máskor sokan fogadtak rád. Szóval tessék, vett elő egy köteg pénzt a zsebéből majd bármi fontolgatás nélkül a kezembe nyomta.
-Kösz – nyögtem oda neki flegmán, sosem bírtam őt igazán.
Mivel most éppen tél közepe van, nem volt elég az a vékony ing, amit felkaptam. Elővettem a szekrényből a kabátom, majd magamra húztam a süsüt, mert nem akartam, hogy bárki is felismerjen vagy odaszóljon, jó nekem csak úgy a magányomban haza ballagni. Ott meg úgy is fog várni pár elkényeztetett liba, akik alig várják, hogy bevezessem őket a „házam” melegébe.
Az utak jegesek voltak, a hópelyheket pedig mintha valaki az égből szitálná, tökéletes téli idő volt.
A ring nem volt messze a házamtól ezért úgy döntöttem végig szenvedem azt a pár métert az ajtóig ebben a hidegben.
Békésen sétáltam, a fülemben a zene szövegét magamban énekeltem mikor valaki elszaladt mellettem, gyors volt és meg sem tudtam nézni, hogy ki az. Nem úgy tűnt, mint aki csak úgy fut, inkább úgy, mint aki menekül.
Viszont a jeges út nem volt nagy segítség a rohanásban, ezért nem sokkal előttem majdnem el is esett, viszont a következőnél már nem volt ekkora szerencséje, hogy megmaradjon a lábán.
Gyorsan odasiettem és megfogtam mielőtt még a földre zuhant volna.
A derekánál fogva egyensúlyba helyeztem magunkat, bár olyan nagy hévvel esett, hogy a végén már majdnem én is elestem. Lenéztem rá, ő pedig a kék szemeivel csak engem fürkészett. Szőkésbarna haja, majd leért a földig, de nem volt ismeretlen, már ismertem ezt a lányt.
-Engedj el, Black!- kiabált rám és közben ficánkolni kezdett a karjaimban.
-Jó, jó, jó… nyugalom!- nyugtatgattam a már kevésbé titokzatos lányt. –De Candice, mit csinálsz te itt ilyenkor?...

2014. január 17., péntek

Minden végzet nehéz

Ez is eljött, a történet legutolsó része, nagyon köszönöm mindenkinek a bátorítást és hogy írtatok nekem, nagyon hálás vagyok mindenért.
Remélem mindenkinek tetszeni fog, és hétfőn pedig felteszem az új történet prológusát is.
Jó olvasást!
xo xo


26. fejezet



Rájöttem, hogy most az a legfontosabb, hogy Caroline ne menjen sehova. Amiket a fejéhez vágtam nem voltak igazak, sosem tudnám őt utálni. Pedig próbáltam, Hayley elterelte volna a figyelmem, de még ő sem lett volna elég ahhoz, hogy minden gondolatom, minden érzésem elhalványuljon.
-Hayley, ne haragudj, de most mennem kell!- rántottam le magamról, mikor rácuppant a nyakamra, mint egy kis halacska. – Nagyon kedves vagy meg minden, de nekem mennem kell!- magyarázkodtam neki, de a nem szótól már egészen eltorzult arccal nézett rám, és nagyon erős gyanúm volt afelől, hogy haragudni fog rám mostantól.
De most ez sem érdekelt.
Lent már csaknem kisütött a nap, pedig azt hittem, hogy csak este van, de ezek szerint borzasztó az időérzékem is.
A taxik kettesével száguldottak el mellettem, rám sem hederítettek, így megy ez New Yorkban, hiába vagyok híres, egy taxi sem képes megállni nekem. A mellettem lévő fiatal nő rám mosolygott majd a ruháját felhúzta egészen addig, míg ki nem látszott alóla a hosszú formás lába. Elképedve néztem, nem hittem a szememnek, ilyen sem történik mindennap, még velem sem…
A taxisok sorjában kezdtek fékezni, a lány még mindig mosolygott, és mielőtt még beugrottam volna a legközelebbi taxiba láttam, hogy rám kacsintott. Magamban csak nyugtáztam, hogy akkor mégiscsak meg tudok még nyerni valakit a sármommal, ha már a New Yorki taxi társaságot nem.
-Rendben, minden átlépett piros lámpa után kap tőlem ötven dollárt! – Néztem a sofőrre, aki először még nem is értette, miről beszélek, de mikor meglátta a kötegpénzt a kezemben azonnal rátaposott a gázra.
Közben pedig tárcsáztam Bonnie számát, aki nélkül lehet, hogy most életem legnagyobb hibáját követtem volna el.
-Bonnie, mond meg nekem Car járat számát…
-Várj, felírtam…- pörgött a nyelve. Rendben… rendben… meg van… hat óra ötvenkor indul a Newart reptérről.
-Köszi…
-Joseph… hozd őt haza, rendben, mert rám nem hallgatott, de tudom, hogy rád fog… – mosolygott bele a telefonba, szinte hallottam. Jó érzés öntött el, mert nem hiába indultam neki. A zakómhoz kaptam, ahol megtaláltam a benne rejlő gyűrűt, egy ideig még néztem, de tudtam mi a dolgom.
Míg odaértünk láttam, hogy körülbelül 3 piroson áthajtottunk azután már számolni sem mertem. A kocsik közül négy majdnem belénk jött, hatnak majdnem mi mentünk neki. A végén már a hányinger kerülgetett.
-Itt vagyunk!- nézett rám a sofőr mosolyogva. Egy negyvenes éveiben járó kedves férfi volt.
-Köszönöm… és tartsa meg…- nyomtam a kezébe a pénzt, ami körülbelül a duplája volt a megbeszéltnek, de per pillanat nagyon nem érdekelt.
Berohantam az épületben, ahol őrült nagy tömeg uralkodott. Szinte egy centit nem lehetett lépni, olyan tumultus volt.
A pultnál már egy hosszú kígyózó sor állt, és mikor megláttam milyen csigalassúsággal halad, gyorsan odaléptem a pulthoz. A nő először mérges, szikrákat szóró szemekkel nézett rám, de mikor felismert egészen más lett a hangulata.
-Joseph… maga Joseph Morgan… az a Joseph Morgan… uram-atyám…!
-Igen, igen én vagyok, és szükségem van a segítségére. Kedves hölgy… Tracy… - olvastam le a névtábláját - Igen,igen, Tracy, kérem… Tracy adjon nekem egy jegyet…- nyugtatgattam.
-De milyet?
-Teljesen mindegy, adja a legolcsóbbat…- siettem és közben láttam, hogy a repülőtéri óra mutatója nagyot kattan. Hét óra lesz 15 perc múlva. – Adja, már kérem!- sietettem, miközben a mögöttem lévő hölgy már kezdte nagyon elveszíteni a türelmét.
-Itt van… itt van…- adta a kezemben viszont mikor megpróbáltam elvenni tőle, ő nem engedte el…- Mondja, Mr. Morgan nem lenne egyszer kedve meginni velem egy kávét?
-De, de most sietnem kell, úgy hogyha megbocsát…- rántottam ki a jegyeket a kezéből és futottam tovább.
A bejáratnál még éppen át tudtam slisszolni, de még annyit meghallottam, hogy riasztották az őröket is. Futottam, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a 2 hústornyot, akik engem üldöztek.
Mikor végre megpillantottam a gépet, nagyon megörültem, de abban a pillanatban el is múlt a jókedvem ugyanis láttam, hogy éppen készülnek az ajtaját bezárni. Már majdnem megindultam mikor megéreztem, hogy erős kezek fognak le hátulról. Az őrök voltak.
-Ne, kérem, el kell engedniük, a gépre… kérem, meg kell érteniük…- néztem rájuk, hátha tudok hatni rájuk. Keményen és rezzenéstelen arccal bámultak rám mind ketten, majd mikor ki akartam húzni a kezem és már majdnem bemostam az egyiknek, a másiknak sikerült egyenesen képen ütnie. Az arcomban sajgott a fájdalom, két ember éppen kidobott New York főlégitársaságától és elveszítettem Caroline-t…



Caroline szemszög:


Mikor meghallottam, hogy mit ajánl fel nekem a főnököm nem akartam hinni a saját fülemnek. Nem volt ugyan egyszerű, hogy megoldjam a gyors költözést, de mindent el akartam követni, hogy ez a kezdet jól alakuljon.
Jenna nagyon sajnálta láttam rajta, hogy legszívesebben el sem engedett volna, de ezt nem neki kell eldöntenie. Az én életem, tudom, mit akarok tenni.
Prága. Felajánlottak a cégnek egy nagy lehetőséget, az állás egy tervező menedzser, annyi dolga van, hogy még ma összepakol, és holnap már kezdheti is a vezetői állást. Sürgősen új emberre van szükségük, és ha sikerül elkápráztatnia őket, garantálom, hogy valóra válik minden álma.
Gondoltam vissza, mindennél jobban vágytam az új kezdetre. Miután mindent kitaláltam felhívtam Bonnie-t és mindent elmondtam neki, elbúcsúztam tőle. Szomorú, hogy ennyi barátot sikerült szereznem, de ő mindenkinél értékesebb volt.
Összepakoltam minden fontos dolgot és meghagytam Jennának a címet, ahova a többi cuccom küldeni kell majd. Tudom gyors, és hirtelen ötlet, de talán ez az én nagy lehetőségem.
A gépen végig kifelé meredve néztem, azon ábrándoztam milyen lenne, ha Joseph hirtelen megjelenne és megpróbálná megakadályozni, hogy elmenjek. Egy pillanatig járt az agyam vajon mit mondanék, de tudtam, hogy teljesen felesleges foglalkozom ezzel, mert semmi esély arra, hogy ez megtörténjen. Láttam a szemében, hogy végtelenül csalódott bennem. Vége van.


**


Megérkezve boldogan tapasztaltan, hogy minden olyan jó, mint ahogy azt a főnököm leírta. Vagyis most már csak a volt főnököm.
Van saját irodám, négy fal és virágok meg minden. Nagyon boldog vagyok. Kaptam egy saját titkárnőt, Maggie-t, aki pont olyan, mint amilyen én voltam, nagyon is magamra emlékeztet, csak nekem talán jobban állnak a szőke tincsek. - gondoltam bele és közben a tollamat rágtam és az új irodában ücsörögtem.
Végre olyan voltam, amilyen mindig elképzeltem, hogy leszek. Fekete, stílusos felvágott szoknya, fekete tűsarkú, és egy méreg drága bőrtáska, ami eredeti Gucci. Elismert tag vagyok és imádom a munkatársaimat.
A szüleimet már körülbelül egy éve nem láttam, és pokolian hiányoznak, mikor elmondtam nekik az előléptetést, a videó chat nem volt valami személyes, annyira szerettem volna megölelni őket, vagy megpuszilni őket, de nem lehetett. Nem tudtam.
Prága egyszerűen gyönyörű volt, imádtam, és amíg nem találtam saját lakást lakhattam Maggie-nél. Gyönyörű volt a lakása, ahhoz képest, hogy nem volt valami fényes a fizetése. Minden tökéletes volt.
- Caroline, menj a tárgyalóba, valaki beszélni kíván veled, azt üzeni fontos…- jött be Maggie az irodába, mire nekem a gondolatok ezrei cikáztak át a fejemen, vajon ki lehet az és mit akarhat? A főnök elment egy hétre nyaralni, ha jól informáltak, és más nem kereshet, ha csak nem egy újabb ügyfél. Megigazítottam a kosztümöm és a tárgyaló felé vettem az irányt.
Az ajtó tárva nyitva állt, láttam, hogy valaki ül a székben, de mivel háttal volt, még mindig nem tudtam beazonosítani.
Újból megigazítottam a felsőm, majd beléptem a terembe, a cipőm kopogására felfigyelt majd rögtön felém fordult.
Ahogy megláttam ki az, a szívem egy hatalmasat dobbant.
-Joseph…- nem hittem először a szememnek, mit kereshet ő itt? Itt Prágában? És mit akarhat? Éreztem, hogy a szívem még mindig hatalmasakat dobban, és nem akarja abbahagyni.
-Helló Caroline! – pattant fel a forgószékemből mosolygó arccal.
-Joseph… mit keresel te itt? – adtam hangot a kusza gondolataim lényegének.
-Elfelejtettem elmondani neked valamit…
-Én…
-Nem, most én…- jött hozzám egyre közelebb. Én még mindig a kardigán szélét birizgáltam és közben próbáltam egy percre sem megszakítani a szemkontaktust vele. – Mikor elmentem, olyan fájdalmat éreztem, mint eddig soha, próbáltam túllépni, felkerestem a kis Hayley barátnőnk, már majdnem elkövettem egy nagy hibát, de szerencsére Bonnie megállított. Azonnal tudtam, hogy meg kell állítsalak, tudtam, hogy nélküled semmit nem érek már. Abban a percben mikor lecsókoltál az élelmiszerbolt kellős közepén tudtam, hogy fenekestül felforgatod az életem. Megváltoztattál és most már kerüljön bármibe is, nem engedlek el!
-Joseph…
-Ne szakíts félbe, szépségem! – jelent meg az arcán egy félmosoly. –Eljöttem, mert tudom, hogy neked ez sokat jelent, viszont van még egy utolsó kérdés, ami fel akarok tenni. –Caroline Forbes, az egyetlen prágai tervező menedzserem, hozzám jönnél feleségül?- térdelt le elém. Egy pillanat erejéig lepergett előttem a kapcsolatunk minden pillanata és ez alatt szegény Joseph kezdett elbizonytalanodni.
-Hát persze, hogy hozzád megyek te buta!- nevettem fel és közben leguggoltam mellé. Rögtön elmosolyodott mire én megcsókoltam. Már egy hét eltelt azóta, hogy találkoztunk, azóta, hogy csókoltam és csak akkor éreztem igazán mennyire is hiányzott ez nekem.
-Remélem szabad vagy június huszonnyolcadikán, édesem! – nézett rám Joseph fülig érő szájjal, mintha csak ruhafogassal a szájában aludt volna.
-Miért mi van akkor?
-Rebekah és Ian esküvője…- nézett rám sejtelmesen.
-Nem, csak viccelsz! –  Álltam fel és közben magammal húztam felfelé.
-Nem, nagyon komoly vagyok!
-Ennyi mindenről lemaradtam?
-Igen, még többről is…
-És Bonnie-val mi van? Vele sem beszéltem egy hete.
-Nagyon is jól, ugyanis megkapta az állást a régi munkahelyeden és ahogy Ian-től hallottam találkozott egy Jeremy nevű fiúval és most nagyon boldogak.
-Ian-től?
-Igen, barátok maradtak.
-Le a kalappal előttük!- csókoltam meg megint Joseph-et.
-Bizony…
-És Jenna, őt sem tudtam elérni soha, ez az időeltolódás megőrjít engem…
-Ha jól tudom szakítottak Jasonnal… Ezt inkább Bonnie-val beszéld meg, ezt is csak tőle tudom.
-Nahát, jó sok mindennel nem vagyok már tisztában…
-Szeretlek, Caroline Forbes…- miután kimondta ezeket a szavakat erősen megcsókoltam. Nem engedtem el. Csak szorítottam.
-Megkaptam mindent, amiről csak álmodtam imádom a munkám, itt vagyok Prágában, és teljesen beléd szerettem, ez az én álmaim ne továbbja…


Vége

2014. január 11., szombat

Megválás vagy megváltás?



25. fejezet

Halihó, mindenkinek!


Itt az új rész, bocs, hogy nem valami hosszú, de igyekszem. A következő a helyzet, 18.-án van egy nagy vizsgám, kérlek, mind szorítsatok nekem, de ígérem, azután már gyorsabban lesznek frissek, és egy nagyon jó befejezést írok nektek, legalábbis nagyon próbálkozom majd! Köszönöm a plusz feliratkozókat, Eni örülök, hogy megint itt vagy és remélem, nem okoz csalódást a történet, Adel Evans, téged is szeretettel köszöntelek, remélem, tetszik majd a rész:)
Nem húzom az időt tovább...






Joseph szemszög:


Az emberekkel zsúfolt utcán ácsorogtunk, majd Hayley hirtelen magával rántott.
-Gyere!
-Hayley, ezt nem mondhatod el senkinek, megértetted?- rivalltam rá, mintha bármiről ő tehetne, ami balul sült el.
-Jó, jó…- csókolt meg azonnal, meg sem várva, hogy befejezzem a mondatot.
Nem értettem, hogy miért teszem ezt, csak az a mámor, a pillanatnak az a felszabadító édes érzése jelentetten nekem a megváltást. Nem akartam érezni semmit, semmit a világon, és Hayley tökéletes elterelés volt! Nem akartam gondolkodni, sem megváltoztatni a döntésem, csak túlélni!
A tömegen átverekedtük magunkat, aztán nagy nehezen felértünk Hayley lakására, tágas volt és szép, bár rögtön kitaláltam volna, hogy csak egy hayleyszerű lány élhet itt, nem más!
-Menj be, mindjárt megyek én is…
Bementem és lehuppantam az első ülőhelyre, amit megláttam.
-Itt is vagyok!- jött be a szobába egy egészen más ruhadarabban, mint ami eddig volt rajta. Nagyon illet hozzá, és ez nem minden értelemben volt túl nagy bók, mert ennél többet mutató ruhával még nem találkoztam. Hirtelen elkezdett csörögni a hátsózsebemben a telefon, először csak arrébb akartam dobni, de aztán Bonnie nevét láttam meg a kijelzőn. Mit akarhat?
-Bocsi…- állítottam meg az eddig macskaként doromboló barnát. -Igen?
-Szia, itt Bonnie… hol vagy?
-Tudom… én… én… éppen nem nagyon érek rá, valami baj van?- makogtam és közben Hayley macskaszerű hangjait próbáltam tompítani.
-Caroline…
-Bonnie… mi van megsérült - pattantam fel a kanapéról, de előtte ledobtam magamról Hayleyt, aki még mindig a puffogva várt rám.
-Nem egészen, de szerintem sietned kellene…
-Miért? Mi van?- sürgettem, hirtelenjében már nem éreztem haragot, csak egyszerűen féltettem őt, mégis mi történhetett?
-Elmegy Joseph… el akar menni…
-Mi? Mégis hova és miért?
-Annyit mondott, hogy Prágában kapott munkát és mielőbb oda kell utaznia, és nincs semmi, ami itt tartaná. Elmesélte mi történt köztetek…
-Bonnie… én…
-Tudom, Joseph, de ismerlek már titeket annyira, hogy megmondjam, bolondulsz azért a nőért, akinek a gépe 1 óra múlva felszáll Prágába.
-Bonnie…- dadogtam még mindig, ne tudtam mit kellene tennem. Nem veszíthetem el! Nem lehet! Nem lehet így vége, nem hagyhatom.




Ian szemszög:


Bementem Joseph-ékhez, ahol már láttam, hogy nagyon készülődnek a lánykérésre. A szememmel rögtön Rebh-et kezdtem keresni, nem volt nehéz megtalálni, mert éppen az egyik virágossal kiabált.
-Reb, nekünk beszélünk, kell!
-Nem… nem...megmondtam reggel, hogy nekünk nincs miről beszélni!- írt tovább az előtte lévő papírra, amit megállás nélkül bújt.
-De…
-Tűnj innen Ian, nem akarom, hogy a bátyám…
-Nem történt semmi…
-Mi?- akadt fent a szemöldöke.
-Igen… Semmi sem történt… Csak elájultál és hazavittelek. Nincs mi tudnia a bátyádnak. – emeltem meg egy kicsit a hangom, mert egy picit kényelmetlennek éreztem a helyzetet.
Akárcsak ő, de ő inkább elvörösödött és a maga előtt tartott papírcsomót birizgálta.
-Menj el…
-De…
-NEM! Menj el…- nézett fel, a szikrázó szemeivel megtalálva az enyémeket.
Nem tehettem mást muszáj volt elmennem, láttam rajta, hogy most hajthatatlan, csak összevesznénk. Közelebb mentem és megpusziltam az arcát. Nem tudom miért tettem, hirtelen ötlettől vezérelve csináltam, de nagyon jól esett. Az illata hirtelen megcsapta az orrom, de nagyon kellemes volt, olyan illata volt, mint egy vattacukornak, sosem éreztem édesebbet.
De elhajoltam és elhagytam az épületet, mert éreztem, hogy most ez a legjobb, amit tehetek.





Jenna szemszög:

Szakítok, mert szakítani akarok. Ez az, amit tennem kell, hiszen sosem lehetne együtt normális életünk. A szakítás az egyetlen, amit tennem lehet, és amit tennem kell.
Jason és én mostantól nem leszünk együtt…- gondoltam bele. Ha ezt meglépem, Jason és én mostantól nem járunk majd, ne fogja meg a kezem, nem túr bele a hajamba és nem mosolyog rám. – gondoltam bele még mélyebben a dolgokba.
De így kell lennie…



2014. január 2., csütörtök

Derült égből véletlen



24. fejezet


Megtettem az első lépést a kijárat felé, habár legszívesebben inkább ott maradtam volna és addig győzködtem volna Joseph-et, míg ki nem mondja a bűvös szavakat és minden a helyére nem jön.
De nem történt meg, sőt tudtam, hogy nem is fog. Mikor meghallottam tőle az utolsó szót, már az ajtóban álltam. Nem tudtam elhinni mit mondott. Egy részről melengette a szívem, de másrészről pedig akaratlanul is zokogni kezdtem. Elrontottam. Én vagyok a hibás és most már nem szeret.
Hazaérve ledobtam magam a kanapéra, és előkerestem egy meleg plédet és befedtem vele minden egyes bőrfelületem. A könnyek most is megállíthatatlanul „rám törtek” és nem volt semmi, ami megállítsa őket. Egy ideig, míg próbáltam visszatartani, de képtelen voltam rá!
Feküdtem és közben meghallottam, hogy valahol szól a telefon, először még teljesen figyelmen kívül hagytam, de már tizedijére nagyon idegesítő volt. Odaballagtam a telefonhoz, és mérges hangon beleszóltam. Nem volt a legjobb ötlet, mert mint kiderült a vonal másik végén a főnököm várja türelmetlenül, hogy bemenjek a munkába. Hetek, sőt ár talán inkább hónapok óta itt vagyok New York-ban és a kezdeti nehézségeket leszámítva minden egyes nap imádtam bemenni a munkába is dolgozni, de mos…
-Caroline… kérlek, azonnal gyere be az irodába, mert fontos hírem van neked! Siess!- csapta le, meg sem várva a reakcióm.
-Megyek – leheltem magam elé, majd elátkoztam mindent és mindenkit, hogy miért kellett nekem egyáltalán idejönni. Annyi tervem volt, annyi álmom, és most mégis itt vagyok, egyszerűen elbuktam.
Magamra kaptam Jenna kabátját, mert most az volt a legközelebb – nem titkolom, imádom – és elindultam. Egy taxit leintve a munkahelyem felé vettem az irányt, mert most nem volt kedvem még azt a 15 percet sem legyalogolni.
A főnök, mint minden áldott reggel most is a forgószékben ült és éppen hevesen vitatkozott az egyik kiszemelt „áldozattal”. Ahogy meglátott nem volt rest kipattanni a székből és behívatni magához.
-Miss. Forbes, kérem, jöjjön be, üljön le! És Miss. Leed kérem, fáradjon ki az irodából, és ha rám hallgat, holnap már be se jöjjön!- jegyezte meg szigorúan.
-Uram én…
-Nem maga marad, még beszédem van magával!- ültetett vissza, de ahogy rám nézett attól még a hátam is borsódzni kezdett. Így visszaültem és türelmesen vártam mi lesz a sorsom.
-Caroline, mostantól maga már nem dolgozik nekünk…

Ian szemszög

A karom közé zártam az ájultan összeeső Rebekáht, olyan törékeny és végtelen volt, még sosem láttam őt így. Mindig Joseph nagyszájú, és magabiztos húga volt, aki képes volt megvédeni magát.
Ezzel szemben most teljesen rám van utalva, szőke hajtincsei mind széjjelállnak, és úgy aludt, mint egy angyal, békésen szuszogott a kezeim között.
De hova vigyem? Azok után, ami vele történt nem tudom szeretne-e visszamenni oda. Az én lakásom elvileg jó, mert már Bonnie is elment. – gondoltam vissza a veszekedésünkre. Nos, mindegy, a lényeg, hogy a lakás üres.
Ahogy elértem az ajtóig, a következő kihívás a kulcs megkeresése volt. Nem találtam a zsebemben sehol, szóval egy pillanatra felállítottam, az egyik kezemmel magamhoz szorítottam Rebet, a másikkal pedig a hátsó zsebeimet átkutattam a kulcs után. A kabát belső zsebében végre ráleltem, közben pedig Reb jobban hozzám bújt, nem tudtam, hogy álmodik-e vagy mi történik, de nagyon édes volt. Szinte alig állt a lábán, mégis egyre jobban bújt hozzám.
Ahogy végre sikerült kitárnom azt a vacak ajtót, bementem és az ágyra helyeztem Rebhet.
Még mindig békésen szuszogott, ráterítettem egy lepedőt, amit rögtön meg is markolt és megához szorított, nagyon édes volt, de észrevettem, hogy bűzlik az alkoholtól, és a ruhái mind vagy nedvesek, vagy bűzlenek. Itt feküdt a legjobb barátom húga és nekem csak azon járt az eszem, hogy meg kellene szabadítanom őt a ruháitól, milyen ember az ilyen?! – gondoltam magamban.
Végül is úgy döntöttem majd adok rá valami ruhát, de ezektől a mocskos göncöktől meg kell szabadítani.


*



Reggel a kanapén ébredtem, bizonyára elaludtam, miközben vártam, hogy felébredjen. Rögtön szemügyrevettem, hogy Reb hol lehet, de nem találtam a helyén.
-Reb?- kerestem, végül láttam, hogy már az ajtóban áll, majdnem teljesen fel volt öltözve, de az arca még mindig egyértelműen tükrözte, hogy zavarban van. – Reb… én
-Nem, sajnálom, és nem mondd el senkinek, ami tegnap történt, hogy mi…- célozgatott, ami először én nem értettem, de végül leesett.
-Reb mi nem…
-Ne! Nekem mennem kell, majd beszélünk. – jött közelebb elköszönni, mire én felé léptem egy nagyon hogy meg tudjam ölelni, de ő egészen másra gondolt, és maga elé rakta a kezét.
-Én… csak…
-Végül miután sikerült még kínosabba tenni a történetet, csak kezet ráztam vele, de úgy elrohant, hogy még csak alkalmat sem kaptam elmesélni, hogy mi is történt az este igazából.


Joseph szemszög:

Ahogy Car elment én is elhagytam azt a nyomasztó épületet, nem bírtam ott lenni tovább, és semmi nem is kötött oda.
Szinte kitéptem az ajtót közben, de nem érdekelt, min töltöm ki a haragom. Mentem-mentem az utcán, nem is tudtam hol járt az agyam mikor valakibe beleütköztem. Majdnem elesett, de megfogtam mielőtt ez megtörténhetett volna.
-Hayley…- lepődtem meg, ahogy ő is.
-Szia, Joseph!- derült fel az arca. Bár a sminkje fekete és el volt kenődve, cseppet sem nyújtott szép látványt, de ennek ellenére még mindig ő volt. Hayley, aki csinos és az, akit minden pasi akar, és sokszor meg is kapják.
-Szia…- nem gondolkodtam sokat, magamhoz húztam, olyan erővel, hogy csodálkoztam, hogy nem nyögött fel. És megcsókoltam, hasonló hevességgel – de csak tette, amit tennie kell – visszacsókolt. Ott smároltunk az utca közepén.
-Gyere!- rántott magával.