Megválás vagy megváltás?

25. fejezet

Halihó, mindenkinek!

Itt az új rész, bocs, hogy nem valami hosszú, de igyekszem. A következő a helyzet, 18.-án van egy nagy vizsgám, kérlek, mind szorítsatok nekem, de ígérem, azután már gyorsabban lesznek frissek, és egy nagyon jó befejezést írok nektek, legalábbis nagyon próbálkozom majd! Köszönöm a plusz feliratkozókat, Eni örülök, hogy megint itt vagy és remélem, nem okoz csalódást a történet, Adel Evans, téged is szeretettel köszöntelek, remélem, tetszik majd a rész:)

Nem húzom az időt tovább...

Joseph szemszög:

Az emberekkel zsúfolt utcán ácsorogtunk, majd Hayley hirtelen magával rántott.

-Gyere!

-Hayley, ezt nem mondhatod el senkinek, megértetted?- rivalltam rá, mintha bármiről ő tehetne, ami balul sült el.

-Jó, jó…- csókolt meg azonnal, meg sem várva, hogy befejezzem a mondatot.

Nem értettem, hogy miért teszem ezt, csak az a mámor, a pillanatnak az a felszabadító édes érzése jelentetten nekem a megváltást. Nem akartam érezni semmit, semmit a világon, és Hayley tökéletes elterelés volt! Nem akartam gondolkodni, sem megváltoztatni a döntésem, csak túlélni!

A tömegen átverekedtük magunkat, aztán nagy nehezen felértünk Hayley lakására, tágas volt és szép, bár rögtön kitaláltam volna, hogy csak egy hayleyszerű lány élhet itt, nem más!

-Menj be, mindjárt megyek én is…

Bementem és lehuppantam az első ülőhelyre, amit megláttam.

-Itt is vagyok!- jött be a szobába egy egészen más ruhadarabban, mint ami eddig volt rajta. Nagyon illet hozzá, és ez nem minden értelemben volt túl nagy bók, mert ennél többet mutató ruhával még nem találkoztam. Hirtelen elkezdett csörögni a hátsózsebemben a telefon, először csak arrébb akartam dobni, de aztán Bonnie nevét láttam meg a kijelzőn. Mit akarhat?

-Bocsi…- állítottam meg az eddig macskaként doromboló barnát. -Igen?

-Szia, itt Bonnie… hol vagy?

-Tudom… én… én… éppen nem nagyon érek rá, valami baj van?- makogtam és közben Hayley macskaszerű hangjait próbáltam tompítani.

-Caroline…

-Bonnie… mi van megsérült - pattantam fel a kanapéról, de előtte ledobtam magamról Hayleyt, aki még mindig a puffogva várt rám.

-Nem egészen, de szerintem sietned kellene…

-Miért? Mi van?- sürgettem, hirtelenjében már nem éreztem haragot, csak egyszerűen féltettem őt, mégis mi történhetett?

-Elmegy Joseph… el akar menni…

-Mi? Mégis hova és miért?

-Annyit mondott, hogy Prágában kapott munkát és mielőbb oda kell utaznia, és nincs semmi, ami itt tartaná. Elmesélte mi történt köztetek…

-Bonnie… én…

-Tudom, Joseph, de ismerlek már titeket annyira, hogy megmondjam, bolondulsz azért a nőért, akinek a gépe 1 óra múlva felszáll Prágába.

-Bonnie…- dadogtam még mindig, ne tudtam mit kellene tennem. Nem veszíthetem el! Nem lehet! Nem lehet így vége, nem hagyhatom.

Ian szemszög:

Bementem Joseph-ékhez, ahol már láttam, hogy nagyon készülődnek a lánykérésre. A szememmel rögtön Rebh-et kezdtem keresni, nem volt nehéz megtalálni, mert éppen az egyik virágossal kiabált.

-Reb, nekünk beszélünk, kell!

-Nem… nem...megmondtam reggel, hogy nekünk nincs miről beszélni!- írt tovább az előtte lévő papírra, amit megállás nélkül bújt.

-De…

-Tűnj innen Ian, nem akarom, hogy a bátyám…

-Nem történt semmi…

-Mi?- akadt fent a szemöldöke.

-Igen… Semmi sem történt… Csak elájultál és hazavittelek. Nincs mi tudnia a bátyádnak. – emeltem meg egy kicsit a hangom, mert egy picit kényelmetlennek éreztem a helyzetet.

Akárcsak ő, de ő inkább elvörösödött és a maga előtt tartott papírcsomót birizgálta.

-Menj el…

-De…

-NEM! Menj el…- nézett fel, a szikrázó szemeivel megtalálva az enyémeket.

Nem tehettem mást muszáj volt elmennem, láttam rajta, hogy most hajthatatlan, csak összevesznénk. Közelebb mentem és megpusziltam az arcát. Nem tudom miért tettem, hirtelen ötlettől vezérelve csináltam, de nagyon jól esett. Az illata hirtelen megcsapta az orrom, de nagyon kellemes volt, olyan illata volt, mint egy vattacukornak, sosem éreztem édesebbet.

De elhajoltam és elhagytam az épületet, mert éreztem, hogy most ez a legjobb, amit tehetek.

Jenna szemszög:

Szakítok, mert szakítani akarok. Ez az, amit tennem kell, hiszen sosem lehetne együtt normális életünk. A szakítás az egyetlen, amit tennem lehet, és amit tennem kell.

Jason és én mostantól nem leszünk együtt…- gondoltam bele. Ha ezt meglépem, Jason és én mostantól nem járunk majd, ne fogja meg a kezem, nem túr bele a hajamba és nem mosolyog rám. – gondoltam bele még mélyebben a dolgokba.

De így kell lennie…