Derült égből véletlen

24. fejezet

Megtettem az első lépést a kijárat felé, habár legszívesebben inkább ott maradtam volna és addig győzködtem volna Joseph-et, míg ki nem mondja a bűvös szavakat és minden a helyére nem jön.

De nem történt meg, sőt tudtam, hogy nem is fog. Mikor meghallottam tőle az utolsó szót, már az ajtóban álltam. Nem tudtam elhinni mit mondott. Egy részről melengette a szívem, de másrészről pedig akaratlanul is zokogni kezdtem. Elrontottam. Én vagyok a hibás és most már nem szeret.

Hazaérve ledobtam magam a kanapéra, és előkerestem egy meleg plédet és befedtem vele minden egyes bőrfelületem. A könnyek most is megállíthatatlanul „rám törtek” és nem volt semmi, ami megállítsa őket. Egy ideig, míg próbáltam visszatartani, de képtelen voltam rá!

Feküdtem és közben meghallottam, hogy valahol szól a telefon, először még teljesen figyelmen kívül hagytam, de már tizedijére nagyon idegesítő volt. Odaballagtam a telefonhoz, és mérges hangon beleszóltam. Nem volt a legjobb ötlet, mert mint kiderült a vonal másik végén a főnököm várja türelmetlenül, hogy bemenjek a munkába. Hetek, sőt ár talán inkább hónapok óta itt vagyok New York-ban és a kezdeti nehézségeket leszámítva minden egyes nap imádtam bemenni a munkába is dolgozni, de mos…

-Caroline… kérlek, azonnal gyere be az irodába, mert fontos hírem van neked! Siess!- csapta le, meg sem várva a reakcióm.

-Megyek – leheltem magam elé, majd elátkoztam mindent és mindenkit, hogy miért kellett nekem egyáltalán idejönni. Annyi tervem volt, annyi álmom, és most mégis itt vagyok, egyszerűen elbuktam.

Magamra kaptam Jenna kabátját, mert most az volt a legközelebb – nem titkolom, imádom – és elindultam. Egy taxit leintve a munkahelyem felé vettem az irányt, mert most nem volt kedvem még azt a 15 percet sem legyalogolni.

A főnök, mint minden áldott reggel most is a forgószékben ült és éppen hevesen vitatkozott az egyik kiszemelt „áldozattal”. Ahogy meglátott nem volt rest kipattanni a székből és behívatni magához.

-Miss. Forbes, kérem, jöjjön be, üljön le! És Miss. Leed kérem, fáradjon ki az irodából, és ha rám hallgat, holnap már be se jöjjön!- jegyezte meg szigorúan.

-Uram én…

-Nem maga marad, még beszédem van magával!- ültetett vissza, de ahogy rám nézett attól még a hátam is borsódzni kezdett. Így visszaültem és türelmesen vártam mi lesz a sorsom.

-Caroline, mostantól maga már nem dolgozik nekünk…

Ian szemszög

A karom közé zártam az ájultan összeeső Rebekáht, olyan törékeny és végtelen volt, még sosem láttam őt így. Mindig Joseph nagyszájú, és magabiztos húga volt, aki képes volt megvédeni magát.

Ezzel szemben most teljesen rám van utalva, szőke hajtincsei mind széjjelállnak, és úgy aludt, mint egy angyal, békésen szuszogott a kezeim között.

De hova vigyem? Azok után, ami vele történt nem tudom szeretne-e visszamenni oda. Az én lakásom elvileg jó, mert már Bonnie is elment. – gondoltam vissza a veszekedésünkre. Nos, mindegy, a lényeg, hogy a lakás üres.

Ahogy elértem az ajtóig, a következő kihívás a kulcs megkeresése volt. Nem találtam a zsebemben sehol, szóval egy pillanatra felállítottam, az egyik kezemmel magamhoz szorítottam Rebet, a másikkal pedig a hátsó zsebeimet átkutattam a kulcs után. A kabát belső zsebében végre ráleltem, közben pedig Reb jobban hozzám bújt, nem tudtam, hogy álmodik-e vagy mi történik, de nagyon édes volt. Szinte alig állt a lábán, mégis egyre jobban bújt hozzám.

Ahogy végre sikerült kitárnom azt a vacak ajtót, bementem és az ágyra helyeztem Rebhet.

Még mindig békésen szuszogott, ráterítettem egy lepedőt, amit rögtön meg is markolt és megához szorított, nagyon édes volt, de észrevettem, hogy bűzlik az alkoholtól, és a ruhái mind vagy nedvesek, vagy bűzlenek. Itt feküdt a legjobb barátom húga és nekem csak azon járt az eszem, hogy meg kellene szabadítanom őt a ruháitól, milyen ember az ilyen?! – gondoltam magamban.

Végül is úgy döntöttem majd adok rá valami ruhát, de ezektől a mocskos göncöktől meg kell szabadítani.

*

Reggel a kanapén ébredtem, bizonyára elaludtam, miközben vártam, hogy felébredjen. Rögtön szemügyrevettem, hogy Reb hol lehet, de nem találtam a helyén.

-Reb?- kerestem, végül láttam, hogy már az ajtóban áll, majdnem teljesen fel volt öltözve, de az arca még mindig egyértelműen tükrözte, hogy zavarban van. – Reb… én

-Nem, sajnálom, és nem mondd el senkinek, ami tegnap történt, hogy mi…- célozgatott, ami először én nem értettem, de végül leesett.

-Reb mi nem…

-Ne! Nekem mennem kell, majd beszélünk. – jött közelebb elköszönni, mire én felé léptem egy nagyon hogy meg tudjam ölelni, de ő egészen másra gondolt, és maga elé rakta a kezét.

-Én… csak…

-Végül miután sikerült még kínosabba tenni a történetet, csak kezet ráztam vele, de úgy elrohant, hogy még csak alkalmat sem kaptam elmesélni, hogy mi is történt az este igazából.

Joseph szemszög:

Ahogy Car elment én is elhagytam azt a nyomasztó épületet, nem bírtam ott lenni tovább, és semmi nem is kötött oda.

Szinte kitéptem az ajtót közben, de nem érdekelt, min töltöm ki a haragom. Mentem-mentem az utcán, nem is tudtam hol járt az agyam mikor valakibe beleütköztem. Majdnem elesett, de megfogtam mielőtt ez megtörténhetett volna.

-Hayley…- lepődtem meg, ahogy ő is.

-Szia, Joseph!- derült fel az arca. Bár a sminkje fekete és el volt kenődve, cseppet sem nyújtott szép látványt, de ennek ellenére még mindig ő volt. Hayley, aki csinos és az, akit minden pasi akar, és sokszor meg is kapják.

-Szia…- nem gondolkodtam sokat, magamhoz húztam, olyan erővel, hogy csodálkoztam, hogy nem nyögött fel. És megcsókoltam, hasonló hevességgel – de csak tette, amit tennie kell – visszacsókolt. Ott smároltunk az utca közepén.

-Gyere!- rántott magával.