A sötétség csábít

10. fejezet

Egyedül voltam, csak mentem és mentem. Egy picit megnehezítette a dolgom, hogy egyenesen egy meredek dombon kellett felbaktatnom. Sötét volt, nem vett körbe semmi csak sötétség. Láttam még fákat, de úgy beleolvadtak a sötét színébe, mintha a fák maguk is előlem bujkáltak volna. Egy-egy lámpa is elkezdett pislákolni a közelben, de ez mintsem segített az én szabálytalan szívverésemen.
Mentem és mentem tovább, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha valaki szembe jönne. Megijednék, futnék, vagy csak természetes lennék? De volt ebben valami, a sötét, mint a mágnes, csábított magához, mint ahogyan a lepkék a fényhez rohamoztak én is úgy „siettem” a sötétségbe. Szinte magába szippantott, semmi menekülési utam nem volt, csak a tiszta homály.
Minden lépéssel egyre felgyorsult a pulzusom, egyre inkább hatalmába kerített a félelem. Máshol viszont, egy másik részem élvezte a sodrást, az ismeretlent, ami megdobogtatta a szívem, ami a józan eszem számára tiltás volt. Egy határ, amit át kell lépnem, és amiért a szívem minden egyes másodpercben szurkolva dobban. Hogy tedd meg és tedd meg…
Hirtelen egy hangra lettem figyelmes, a szívem egy ütemet biztosan kihagyott dobogni, de mint kiderült csak a szél volt játékos kedvében és akart engem megtréfálni. Egy néhány kurjongató szó és kikívánkozott valaki szájából pár sarokkal arrébb, de hálát adtam annak, hogy nem itt. Rettenetesen féltem, de a vágy a különös és megmagyarázhatatlan vonzódás nem múlt el.
Egy sötét, számomra megváltani való dolog volt Ő is, akárcsak ez a séta. Nem szabadultam tőle, akárhányszor is éreztem, hogy a szívem, lelkem beleremeg, ha meglátom, nem számított, mert sodródni az árral, engedni a sötétnek leírhatatlan érzés volt. Ez volt nekem Ő. Egy érzés, aminek nem lehet megálljt parancsolni. A sötétség maga…
-Daniel! – kapálóztam minden lehetséges módot kihasználva, hogy végre megszabaduljak a gyötrő álomképtől a fejemben. Egy lehetséges név volt, ami eszembe jut, ahányszor veszélyben vagyok. D-A-N-I-E-L. Ezek a betűk adták ki azt a nevet, amit ahányszor, csak ha baj van, elhagy a szám.
Rángatott, sokszor féltem, hogy bántani akar, de talán addig sosem fajult a helyzet, hogy termetbeli előnyét velem szemben kihasználja. -Apaa! – rivallta rá, hiszen milyen más kiutam lett volna. A szívem, mint a zakatoló mozdony úgy dobogott.
A következő percben, már körülvettek a nagydarab sötét tekintetű emberek, és mind engem fürkésztek. A számat leragasztották én már a zokogás határán álltam, de sosem adtam meg volna senkinek azt az örömöt, hogy összetörni lásson. Csak mély lélegzetvétellel figyeltem, ahogyan körülöttem mindenki fegyvert ránt, és a lelkiismeret nyoma nélkül rám szegezik. A következő pillanatban már verejtékben úszva pillantottam fel a plafonra, ahol a csillár a reggeli tündöklő fényben fordult erre aztán arra. Magamhoz szorítottam a lepedőm, hátha valamiféle megnyugvást hoz és elfelejtem mit történt az álmomban. Tudtam, hogy beszélnem kell erről valakinek, nem mehet ez így tovább.

A reggeli kávészürcsölést, mint rituálét hajtottam végre otthon, közben pedig a biosz könyvet lapozgattam. Egy szót sem értettem persze, de legalább úgy csináltam, mint akit leköt.
Anya ma reggel nappalos volt, így nem volt társaságom, csak a könyv, ami már magában is sok volt nekem. Éppen, hogy befejeztem az öltözködést mikor valaki megint megkörnyékezte a házat. De most koránt sem olyan finoman, mint eddig. Dörömböltek, de olyan erősen, hogy tudtam pillanatok alatt megnő a létszám a házban. A szemem gyorsan végigpásztázta a dolgokat, amik alkalmasak önvédelemre, de egy régi baseball ütőnél nem akadt jobb fegyver. A kezem ökölbe szorult és a tekintetem az ajtóra összepontosítottam, nem próbálkoztam őt kint tartani, mert tudtam, hogy felesleges, csak az időt húznám, mert előbb vagy utóbb megtalált volna engem. Egyszer csak vége szakadt a motoszkálásnak és néma csönd lett, egyedül a heves szívveréseim hallatszottak. Vártam, hogy majd történik valami, de nem, ezért egy picivel közelebb merészkedtem, az ajtóval pedig közben farkasszemet néztem. Leeresztettem az ütőt, már nem vártam semmit, hogy történni fog mikor hirtelen kitárult az ajtó…
A szívem már, mint a gépfegyver, úgy kalapált, nem voltam képes elviselni ezt az izgalmat. Az ajtó kitárult és egy számomra ismerős ember alakja rajzolódott ki a nap sugaraiból. Őszes haj, megviselt tekintet, magabiztos mosoly és egy tündöklő kék szempár.
-Apa…- nyögtem ki mindössze egy szót, mert többre biztos nem lettem volna képes.
-Szerbusz, nyuszikám! – nézett rám mosolyogva. Ahogy meghallottam a becenevet, amit már gyermekkorom óta használ szinte belesajdult a szívem.
-Mit keresel te itt? – néztem rá kérdően és közben próbáltam megtalálni a pókerarcom, amivel majd elhitetem vele, hogy a visszatérése egyáltalán nincs hatással az életemre.
-Mit keresnék, visszajöttem?! – zárta be maga után az ajtót – vagy inkább csapta – majd pedig egy lépéssel közelebb lépet, ami engem pedig arra késztetett, hogy egyet lépjek hátra. –Hiányoztatok már…- sandított felém, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy majd kiráz tőle a hideg.
-Nekünk te nem!- ordítottam szinte rá és hogy nyomatékosítsam, hogy mennyire komolyan vagyok még a botot is meglegyintettem a kezembe. – Menj vissza oda, ahova jöttél!
-Ne légy ilyen mogorva – szűrte ki a szavakat- Most mát itt vagyok, majd én nevelek beléd tiszteletet!
-Nem!
-És már az anyu is hiányzik!
-Igen, de te nem neki! Van fogalmad meddig hallgattuk, hogy Hillary és Zack így, Zack és Hillary úgy… Nem vagytok és nem is lesztek többet együtt! – kiabáltam rá egyre hangosabban. Nem kellesz már nekem sem apa! – próbáltam kétségbeesettem elfojtani a sírást, ami ékes bizonyítéka lett volna annak, hogy mennyire törődöm is vele!
Egyszerre csak mintha megkövült volna, nem tudtam mit tegyek, nem hívhattam ide anyát, nem szabad így megtudnia a dolgokat… Apa csak nézett a tengerkék szemeivel az egyik pillanatban, a másikban pedig mintha becsapott volna a villám elkezdett dühöngni! Elkezdte a komódról a dolgokat ledobálni, vagy egyszerűen csak lesöpört mindent, őrjöngött és nem tudtam, hogy állíthatnám meg…
Egyre csak a kijárat felé kandikáltam, lehet nem a legjobb ötlet így itt hagyni a házat, de egyszerűen nem akartam itt lenni, fuldokoltam, úgy éreztem, minden egyes pillanattal kevésbé van életerőm. Megcéloztam a kijáratot, de szerencsétlenségemre meglátta mire készülök és elém ugrott. Hadonásztam és próbáltam a szorításán lazítani, de nem tudtam.
-Hagyj, hagyj békén! – őrjöngtem. Mindent bevetettem, hogy szabaduljak, végül ráléptem a lábára, sosem voltam még hálásabb egy magas sarkúnak, mint ebben a pillanatban. Hirtelen összerándult és megfogta a fája lábát, amire erőből beletapostam a cipő sarkának hegyes végét. És ekkor nekiiramodtam, egy két percig törtem a fejem, merre is menjek most, mi legyen? De mire már észbe kaptam magam ismerős környéken találtam magam. Egy szál fehér topp, fekete blézer és egy kék farmer volt rajtam, és persze a magassarkú, ami nélkül most nem lehetnék itt. Minden más ott van a házban, és nem mehetek vissza. Majd hirtelen valami rácseppent az arcomra, értetlenül nyúltam az arcomhoz, amin egy vízcsepp végigfojt. Elkezdett esni ez eső, az egyik pillanatban csak pár csepp, de a következőben már úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Megszaporáztam a lépteim és siettem a lelki szemeim előtt már megjelent házhoz. Beletúrtam a vizes hajamba mielőtt eszeveszett kopogásba kezdtem volna a bejárati ajtónál. Végre odaértem, a levegőt már kapkodtam és ruhám is átázott, sőt az én szememből is megeredtek a vízcseppek. Hallottam a gyors lépéseket az ajtó túlsó feléről, majd pedig Daniellel találtam magam szembe.
-Hát te meg hogy kerülsz ide, gyönyörűség? – nézett le rám értetlenül nagy barna szemeivel, majd gyorsan behúzott a meleg házba. Az aggódást nem tudom próbálta –e titkolni, de ha igen akkor nagyon rosszul csinálta. Minden egyes pillantása azt sugallta: nyugodj meg, és ne sírj. Furcsa, de mintha hatott is volna, és egyre kevésbé éreztem, hogy az elmosódott smink és az átázott ruha azt jelképezné, hogy vége a boldog időknek és a remek „családomnak”, hogy vége mindennek. Daniel illata is lekötött egy darabon, mert olyan erősem ölelt, hogy már képtelen voltam bármi másra összepontosítani. Egy tipikus férfi kölni illata volt, de nekem úgy hatott, mint a legerősebb nyugtató. Magamba szívtam, hátha tényleg megmutatkozik a hatása.
-Álmos vagyok! – motyogtam bele a már vizes pulcsijának vállába. Dan hirtelen felállt és magával húzott, nem is akartam ellenkezni, de még erőm sem volt hozzá. Húzott magával a már ismerős útvonalon, a szobája felé. Kínos volt, de csak annyira, hogy elvörösödjön az arcom, de nem annyira, hogy kétségbe essek. A szorítás birtokló volt akárcsak a tekintete, morgós rekedt hangja pedig pillanatok alatt képes volt a rozsdás szívtekervényeim beindítani. Leültetett az ágyra majd megkörnyékezte a szekrényét. Semmi nem változott, még mindig fekete lepedő volt ráterítve a puha ágyára, még mindig érezni lehetett mindenhol az illatát, főleg mikor a párnába fúrtam a fejem. És a komódon még mindig ott díszelgett a kép az anyukájáról. Pillanatok alatt a kezemben találtam egy fehér pólót és egy szürke bokszert, amibe pont beleillettem. A sírás néha jött néha ment, attól függően mennyire tudtam uralkodni az indulataimon. Ilyenkor tekintetét az enyémhez kapcsolta és egy zsebkendővel a kezében tért vissza. Bátorított, hogy feküdjek a meleg paplan alá, ahova a szívem mélyén most mindennél jobban vágytam. Befeküdtem, de az ő póker arca, még mindig nem árulta el, hogy mire készül, csak nézett rám bambán. Majd felállt és szökési merénylettel próbálkozott.
-Daniel… Maradj, kérlek! – suttogtam, mintha csak a párnának tettem volna vallomást. A hangomra megtorpant és a kilincset apró mozdulatokkal elengedte, picit hezitáltam, hogy vajon helyes-e, hogy itt vagyok, lehet, hogy kedves akart lenni és nem küldött el, de ezen kívül mit akarhatna tőlem? Visszafordult és egy picit rám mosolygott, szeme megcsillant, ahogy rám nézett.  – Idejössz? – nyitottam fel a paplant, ami befedte mindenem a tavasz hideg szellői elől. Egy pillanat erejéig úgy láttam, mintha értetlenkedne… kínosan éreztem magam… igaz, csak zavarok, azt sem tudom, hogy…
-Persze – adta meg a választ, ami leállította a fejemben lévő kusza gondolatok mozgolódását. Mellém feküdt, majd szembe fordult velem, éreztem a sötét tekintetét magamon, ahogyan minden perccel jobban megnő a szívem dobogásának sebessége. De még ő sem volt elég ahhoz, hogy elfeledtessem velem mindent, minden egyes dolgot, ami fájdalmasan cincálta a szívemet apró darabokra. Sírni kezdtem, ahogyan megérintett engem, ahogyan a hideg keze felsiklott a meleg karomon. Értettem a jelbeszédből, hogy segítene, ha tudna, de nem voltam kész kitárulkozni.
-Candice…- mondta mély, férfias hanggal ki a nevem, éreztem belőle a magányát, megrémített mennyire szüksége volt rám, pedig én voltam az, aki sírt. Féltem, mert elhatalmasodik rajtam a vágy, hogy vele legyek, de nem akartam, hogy ez megtörténjen. Soha! Ennek ellenére itt voltam, az ágyában. Próbáltam úgy álomra hajtani a fejem, hogy közben a nagy, meleg tenyere a csípőmön pihen. A fejemben még mindig lejátszódtak a ma történtek, azt kívántam bár már vége lenne. Erősen összeszorítottam a szemem és szép dolgokra tereltem a gondolataim. Az álom hamar elért, mert nem nagyon menekültem, ez csak egy újabb sötét dolog volt, aminek behódoltam, hiszen az első számú itt feküdt mellettem és olyan erővel vont magához, mintha bármelyik pillanatban képes lennék őt itt hagyni.  De Nem voltam képes rá.