2014. május 3., szombat

M.J.

12. fejezet

Ezt a részt, egy nagyon kedves olvasómnak és támogatómnak ajánlanám! Ugyan még nem ír, de én remélem, hogy a jövőben majd erre is tud sort keríteni! Vivien:)


Érzések milliói, gondolatok százai, és persze Ő járt a fejemben. Nem volt biztonságos rágondolni, mintha egy olyan hálóba ugranék bele, amiről már előre megmondták, hogy lyukas. De gondolom a sodródni vágyás, az ugrás jóleső bizsergetése sokkal többet jelent, mint tudni, hogy a vég csúf módon jön majd el.
Este beálltam a zuhany alá, a meleg víz végigfolyt a már lehűlt testemen. Próbáltam elvonatkoztatni, de nem ment. Képtelenség kiverni valakit a fejedből, aki már befészkelte oda magát. A pára beborította az ablakot, amitől nem láttam semmit. A már forrósodó víz égette a szappanos bőröm, de nem akartam abbahagyni, mert úgy éreztem, ez tisztít. Elmos mindent, amit szégyenlek, amivel nem akarok törődni. Úgy éreztem, megtisztít és nincs is jobb, mint friss lappal kezdeni. Végigcsorgott minden milliméterén a testemnek, jó érzés volt.

*

Másnap reggel minden a rendes kerékvágásban ment, anya ma otthon volt, ezért reggel elbeszélgettünk, majdnem el is késtem az iskolából. Meséltem már neki Dan-ről, és most ezt a csók dolgot is fel kellett tálalnom neki valahogyan.
- Mit szólsz hozzá? – feküdtem be az ágyba mellé. A tévé bekapcsolva, a telefon lenémítva feküdt és nézett ki a fejéből.
- Mit szólnék, édesem? – nézett le rám, mert ezalatt az idő alatt a karjai közé bújtam.
- Nem tudom.
- Nincs semmi baj. Ismerem Danielt régen, de még nem láttam, hogy valaha barátnője lett volna, vigyázz vele, jó? Ezt megígéred nekem? – nézett rám kedvesen, azt hittem őrjöng majd, de kellemes csalódás volt, hogy nem így történt.
-Persze – pusziltam meg. – De most már mennem kell! – ugrottam ki az ágyból és már szaladtam is, nehogy tényleg elkéssek.
Beérve a szekrényemhez siettem, mert benne hagytam egy könyvet, ami még kellhet órára, sietősen kinyitottam, de valami az ölembe hullott. Fogalmam sem volt mi lehet az.


Maradj távol Danieltől, mert ha nem, nagyon megbánod! Ha még egyszer meglátom, hogy vele vagy, elmegyek a rendőrségre és feladom őt, tudok a tegnap esti verekedésről, és a végtelen bűnlajstromról is, tudok mindent!


Elolvasva leírhatatlan kétségbeesés hatalmasodott el rajtam.Csak néztem ki bambán a fejemből, nagyon hülyén festhettem, de nem tudtam most ezzel foglalkozni. Tapogatóztam, hogy megérezzem magam mögött a szekrényeket, amik majd meggátolják, hogy elessek. Nekidőltem, és lassan lerogytam a földre. Gondolkoztam, ki írhatta? Miért most? Tud a csókról? Azt hiszi, együtt vagyunk? Biztos valamelyik lufi agyú szőkeség az, aki féltékeny… ugyan ki más lenne az? Ki akarna így rám ijeszteni? Mit tegyek most?
Volt akkora szerencsétlenségem, hogy Dan ma elkésett, így mikor beért megtalált engem a szekrények előtt a földön ülve. Ledobta magát, én meg ez alatt az idő alatt próbáltam összeszedni magam és jó mélyre eltemetni a cetlit. Nem akartam, hogy bármi mást lásson az arcomon, mint magabiztosságot.
- Szia, hát te hogy hogy itt? – nézett le rám, látszott rajta, hogy jó kedve van.
- Én… elkéstem…
- Úristen, hívjuk a mentőket, itt valami kurva nagy probléma lehet, ha Candice Jackson nem rohan teljes erővel az órára…- mosolyodott el, fogalma nem volt mennyire igaza van.
- Beszélnünk kell! – néztem fel és közben magamra öltöttem egy kis magabiztosságot – legalábbis annak a látszatát – és elkezdtem beszélni. Már össze is raktam a fejemben mindent, de mégsem jött össze.
- Várj, előbb nekem kell mondanom valamit! – teljesen izgatott lett. – Ma meccsem lesz, ezért késtem, Connor hívott és ma ott kell lennem. Szeretném, ha velem jönnél. – nézett rám a kiskutya szemekkel, és tudtam, hogy ez a vesztem, nem tudok neki nemet mondani. Megkérdezné miért, és nem tudnék mit mondani.
- Én… Benne vagyok.
- Tényleg? Úristen Cany, ez kibaszott jó hír! – pattan fel és engem is magával húzott. – Na, gyere, surranjunk be órára, megmutatom, hogy kell! – kacsintott rám. Imádtam, hogy ilyen kedves velem, de mostantól nem lehetek majd vele, akárhányszor csak akarom, mert valaki figyel. Valakit nagyon zavar az a kapcsolat, amit mi ketten kialakítottunk. Tudtam eddig is, hogy összesúgnak mögöttünk, de minden pillanattal, amit együtt töltöttünk nem, hogy megcáfoltuk a mondottakat, hanem még alá is támasztottuk. És most ide jutottam, megzsaroltak, hogy hagyjam békén.
-Rendben – adtam meg magam, hiszen nem lehet valakit csak lerohanni egy ilyen hírrel, hogy bocsi, de mostantól ne akarok veled lenni, de nem a te hibád. Ez pont úgy hangzott, mint amiket Daniel mondhat a lányoknak, az egy-éjszakás kaland után.
- És te mit csináltál itt? – nézett vissza és megvárt engem is, mivel én nem voltam most vevő a szapora léptekre, amivel ő igyekezett előre.
- Csak gondolkodtam- ködösítettem.
Beértünk az órára, már javában tartott az előadás a kétéltű állatokról, visszagondolva nem volt jó döntés pont erről lemaradni, de minden összeesküdött elennem és a biosz óra ellen. Elnézésért esedeztem, miközben Dan már rég helyet is foglalt. Előtte ültem, Britt már bent volt az órán, rögtön szemet szúrt neki, hogy Dannel érkeztem.
- Hol voltál? – suttogta oda nekem, miközben a többiek a békacsontvázat adogatták körbe.
- Anya ma otthon volt és elbeszéltük az időt…- füllentettem, mert nem volt alkalmas az idő a vallomás tételre. Közben kivettem a cuccom, majd ahogyan kiemeltem a füzetet egy kisebb papír átesett Britt padjára. Pont az a cetli volt.
- Ez mi? – kapott utána azonnal.
-Semmi – szerencsére én gyorsan voltam. – Majd elmondom – tettem még hozzá, látva, hogy mennyire nem értette a mostani szituációt sem. Békésen hallgattam, hogyan táplálkozik a béka, és hogy miket fogyaszt, mikor Britt hirtelen megütögette a karom.
- Áúú! – szisszentem fel, olyan halkan, ahogyan csak tudtam. – Mi van? – néztem rá morcos arckifejezéssel.
- Nézd már – mutatott az ablak felé, ahol egy enyhén borostás arcú fiú ült. –Téged néz folyamatosan – jött közelebb és a fülembe súgott.
- Persze – mosolyodtam el, mert igazán nehezemre esett elhinni, hogy egy fiú képtelen levenni rólam a szemét. – Hagyj figyelni, Britt! – fordultam vissza, de már csak annyit hallottam, hogy a békáról a gyíkra terelődik a szó.
Az óra végén igyekeztem ki, de még mielőtt sikerült volna valaki megállított.
- Szia! – futott utánam a fiú, aki Britt órán mutatott.
- Szia! – köszöntem vissza kedvesen, igazán szimpatikus volt, ránézésre azt mondtam volna, hogy egyenesen Daniel ellentéte.
-Mason Jones vagyok – mutatkozott be illedelmesen.
- Candice Jackson. Nem láttalak még ezen az órán. - igazítottam meg a könyveimet a táskában.
- Igen, még új vagyok, nem rég költöztem ide Kansas-ből az apámmal.
- Értem. – mosolyodtam el közben pedig lassan haladtam az eltervezett irányba.
- Mondd csak, te és Daniel, ti…
- Nem! – akadtam ki. – Dehogyis! Mi csak barátok vagyunk! – próbáltam magam nyugtatgatni és közben őt is felvilágosítani a tényekről. Mert így volt, nem számít mi történik, csak barátok!
- Bocsi, én csak úgy hallottam, hogy…
- Nem, nem kell mindent elhinni, amit hallasz! – mosolyodtam el újra, nagyon aranyos fiúnak tűnt. Normálisnak.
- Örülök neki – villantott rám egy csibészes mosolyt majd elköszönt. Britt abban a pillanatban ott termett és faggatózni kezdett. Neki nem volt mindennapos téma a szerelem, sosem tapasztalta igazán, de mikor az én szerelmi életem volt a téma meglepően kíváncsi volt.
- Na, mint mondott a szőke-herceg? – bújt hozzám közelebb.
- Semmit. – néztem el, mert sötétbarnán fürkésző szeme kezdett nagyon megnevettetni.
- Persze, láttam, hogy néz rád. Már szerintem hatszor levetkőztetett a szemével. – nevetett fel egy hatalmasat.
- Jaj, Brit! Ne már, ne hordj össze minden hülyeséget! – szörnyedtem el, de nem bírtam ki hogy ne törjek ki röhögésben. Mindig ilyen volt, a vicceivel, a hülyéskedésével mindig arra késztetett, hogy ne gondoljak a rossz dolgokra.
- Tudod, hogy nem, hisz nem is tudnék – vágott önelégült képet, volt mikor túlzásba vitte, de most csak viccelt és ezért csodáltam, mert könnyen átsiklik a rosszon és az egyetlen, amit meghall az a dicséret.
Együtt mentünk haza, elnevetgéltük a szüneteket és a hazafelé tartó utat. Elmondtam neki a levelet, nem tudom mit vártam, hogyan reagál majd, de a szemében láttam, hogy egy picit örül neki. Talán, mert keveset voltam vele, talán, mert nem kedvelte Dant, nem tudom.
- Szerintem tedd, amit mondtak! Jobb lesz neked is, ha távol maradsz egy olyan embertől, mint Dan!- nézett rám megkövülten én pedig próbáltam felfogni a szavait. Tudtam, hogy igaza van, de nem voltam benne biztos, hogy attól még ez az, amit akarok. Utoljára megölelt majd mindketten hazaballagtunk. Ezek jártak a fejemben, vajon, ha a helyes dolgot teszem, akkor fájni fog? Vagy a helyes egyenlő lenne a könnyebb úttal?
Beléptem a házba, de ami ott fogadott az csak egy újabb váratlan meglepetés volt, ami el akarja rontani az életem.
- Apa? – meredtem rá a kanapéra, amin éppen ült és közben bezártam magam mögött az ajtót. –Te mit csinálsz itt? – vontam felelősségre.
- Hagyd, édesem! – jött oda hozzám anya, aki alig két méterre ült apától. –Ülj le! – mutatott kettejük közé.
- Candice, kislányom…- próbálkozott apa, és egy centivel közelebb merészkedett. – Én beszéltem az anyuval és most szeretnék veled is…
- Én addig kimegyek a konyhába – biccentett az említett helység felé anya. Nem tudtam, mit beszélhettek, de bizonyára nem az előző találkozásunkról volt szó.
- Tudom, hogy elszúrtam. Sokszor. De kérlek, Cany… nyuszikám, adj egy esélyt. –tényleg elgondolkodtatott a komoly arckifejezése.
- Én…
- Várj…! Anyával megbeszéltük, hogy egy időre visszaköltözöm…- mondta gyorsabban, mert már gondolom látta, hogy közbe akarok szólni. Én rákos vagyok Cany. – mondta ki, mintha csak egy újabb tételt akarna íratni a bevásárló cédulára. Ezután nem tudtam mit mondani, már azt sem tudtam az előbb mit akartam.
- Mi?
- Pár hónapja diagnosztizáltak nálam rákot, ezért jöttem vissza, nyuszikám. – ölelt meg és hallva a szavakat, késztetést éreztem, hogy én is visszaöleljem. Anya is odabújt mellénk, furcsa volt, mert nem emlékszem mikor volt ilyen utoljára. Egy család voltunk, vagyis valami hasonló. Régen nem éreztem már magam így, de volt egy olyan rossz érzésem, hogy nem fog ez sokáig tartani.



*

Siettem a meccsre, de mikor odaértem meglepődve nyugtáztam, hogy sehol senki.
- Hahó? – szóltam körbe, de nem visszhangzott az egész épület, ebből következtettem a hatalmas tömeg hiányára, akik legutóbb bezengték az egész helyet.
- Candice? – hallottam meg egy ismerős, rekedtes hangot.
- Daniel?
- Itt vagyok – lépett elő egy sötét szobából. Nem tűnt józannak, sőt különösen mámoros kedvében volt.
- Jól vagy? – néztem rajta végig, de már tudtam mi a baj. Bűzlött az alkoholtól. Nem ez volt az első alkalom, hogy így láttam, és őszintén nem tudtam elképzelni miért jó ez neki. Ilyenkor legszívesebben elfutnék, olyan félelem van bennem, hogy még megérinteni is félek őt. Legutóbb egyszerinek hittem, de talán késő, és Dan tényleg a velejéig romlott már.
- Soha jobban – szegezte a szemét a mögüle lévő szobából kijövő lányokra és közben a kezében lévő félig üres üveget lóbálta.
- Nincs meccs? - tettem fel az egyértelmű kérdést.
- Elhalasztottam. - mondta és közben jobban szemügyre vettem a lányokat, akik előléptek hátulról. Tudom, hogy a lányok általában bolondulnak Danért, de nem sokszor látni, olyan nőket, akikről messziről süt, hogy kívánják őt. Az egyik kócos, szőke hajú volt, sötét pink ruhában, a másiknak pedig a bőrére volt tetoválva, hogy Mercedes, ebből arra következtettem, hogy, így hívják, vagy hogy esetleg nagyon büszke a kocsijára. Erősen göndör, barnás haja felállt, és a ruha is félig le volt már róla szaggatva. Én elképedtem, de csak annyi időre, hogy felfogjam, hogy ez várható volt. Daniel bármire képes.
- Örülök nektek – engedtem egy halvány mosolyt az egyik kihívó hölgy felé.           
- Én is neked – mondta önelégülten Daniel, de én nem értettem mire céloz. Átkarolta a lányokat, akinek persze be is jött, hogy egy részeg gátlástalanul taperolja őket. Egy részem még őket is sajnálta, hogy hogyan válhattak ilyenné.
- Találkozunk elsősegélyen...– fürkésztem a talajt, csak arra a pillanatra néztem fel, hogy ezt a szemébe mondjam és már indultam is kifelé. Kisebb-nagyobb sikerrel.
- Igyekezettek be! – hallottam még, hogy odamondja – vagyis inkább kiabálja – a lányoknak, de a következő pillanatban már előttem volt, és akadályt képezett köztem és a kijárat között. – Ne olyan gyorsan, Cany!
- Miért, bántani akarsz? – mondtam azonnal, ami eszembe jutott. Egy picit mintha megtört volna benne valami, hogy ilyet feltételezek, de mégis mit lehetne ebből a helyzetből gondolni. Félelmetes volt, ha volt valami, amit egész életemben kerültem az ez a viselkedés, mégis most önként futottam bele ebbe a csapdába.
- Nem - sütötte le a szemét. – Tudod, hogy sosem bántanálak téged – olyan komolyan hangzott, mintha vallomást próbálna tenni, de én csak annyit vettem le az egészből, hogy nem ura magának és hogy bármit megtehet, ha elborul az elméje. A szájához kapott, gondolkodni kezdett, erősen próbálkozott, kivehető volt arca vonásaiból. Nem találkoztam még ilyen emberrel, gátlástalan volt, veszélyes, de mégis csábító.
- Akkor? – próbáltam a bátorságom utolsó morzsáit is összeszedni és egyenesen a szemébe nézni. (Na meg persze el kellett viselni valahogy a bűzlő leheletét is.)
- Hallani akarom! – bokszolt a falba, ami egy picit megrepedt, nem beszélve a kezéről, amiből ömlött a vér.  Olyan erővel kiabált, hogy az már magában ledöntött volna pár falat, valami nagyon nem volt most vele rendben. Itt volt az esély elfutni, mert egy pillanatra már nem képezett akadályt számomra. De kíváncsi voltam mi lesz a monológ vége. Úgy éreztem, mintha egy sötét gödörbe estem volna, és én magam sem küzdenék az ellen, hogy kijussak.
- Mit?
- A hangod. - mondta, mintha logikus lenne, de valójában egyáltalán nem volt az.
- Miért? – tükrözte az arcom is az egyértelmű értetlenségemet.
- Mert az megnyugtat. – fújt ki egy mély levegőt és rám nézett. Lecsúsztatta a kezét a falon és végigsimított a karomon, mire én automatikusan elhúzódtam.
- Hogyan? – kérdeztem és közben még mindig magához bilincselt tekintetével, egy fogoly voltam. De váratlan módon leemelte kezét és elállt előlem. Már nem volt akadály, nem éreztem forró, perzselő leheletét, egyenetlen légzését és szagló felsőjét.
- Így – húzta fájdalmas mosolyra a száját, tényleg látni lehetett, hogy nyugodt, bár ezt az érdemet semmiképpen nem a hangomnak tulajdonítottam volna. De hallva a választ legbelül elmosolyodtam, de a felszínen nem akartam mutatni. Abban a pillanatban, hogy megláttam, milyen állapotban van, és hogy kik a partnerei azon nyomban tudtam, hogy Brittnek igaza volt és jobb nekem az életem nélküle. Tényleg nyugodtnak látszott, de én nem éreztem magam annak.
- Viszlát, Dan! – köszöntem, mintha örökre búcsúzkodnék. Olyan sötét volt, olyan megmenthetetlen, mégis olyan magával ragadó. Tudtam, hogy jobb nélküle, de mintha egy felemet veszítettem volna el.
Hazaballagtam, nem hittem, hogy ilyen lesz ez a "meccs", sejtettem, hogy nem lesz kellemes, mert kiborulhat, de ez a verzió nem játszódott le a fejemben – pedig Isten a megmondhatója, hogy ezerszer átgondoltam – egyszer sem. Hazaérve ránéztem az órára, ami még csak nyolcat mutatott, nem szoktam sokáig kimaradni, sőt ami azt illeti eddig nagyon nem is jártam sehova. Halkan benyitottam és láttam, hogy apa a kanapéról nézi a tévét, már csaknem aludt, anya szobájából sem áradt ki semmilyen fény, így ebből is arra következtettem, hogy én voltam itt az egyetlen, aki még az evilági problémájával foglalkozik.
Épp, hogy csak beestem az ágyba mikor megcsörrent a telefon.
- Jaj, istenem, ki lehet az? – tekertem a vizes hajam össze, hogy ne csöpögtessem magam után végig a szobát vízzel.
- Szia, Mason vagyok! – szólt be a telefonba egy életvidám hang.
- Szia! Honnan tudod a számom?- szorítottam a kagylót a fülemhez.
- Britt adta meg – nevetett bele a kagylóba.
- Ááá, igen, így már értem – derített fel egy picit, mert hát Britt, igen, ő olyan minden lében kanál lány.
- Akkor szabad vagy jövő héten? – célzott a Red partira, ami az iskola összes tanulója összegyűlik és egy hatalmas fáklya ég mindig a buli közepén, az elsősök tiszteletére. Nekem kell megrendezni, ezért mindent tudok róla, de még párom nem igazán volt rajta soha.
- Persze – mosolyogtam bele a telefonba, habár legbelül már a sírás kerülgetett.


2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hűha! Eddig szinte mindegyik fejezetnék azt gondoltam, hogy ez nagyon jó, talán a kedvencem, de rájöttem, hogy csak most találtam meg az igazo kedvencemet. Feladtad a leckét magadnak, mert nehezebb lesz ennél jobbat írni. Amikor elolvastam az üzenetet görcsbe rándult a gyomrom, hiszen annyira szép pár voltak és ott volt bennem, hogy ne, ne tegyék ezt, mert ez annyira izé... Aztán nagyon sokat nevettem azon, hogy "lufiagyú", soha nem hallottam ezt a kifejezést, de nagyon cuki. :D És aztán elkezdett rányomulni Mason, annyira kitekertem volna a nyakát, igaz, hogy Cany szimpatikusnak írta le, de nekem nem tetszik...
    Egyébként nagyon szeretem Brittet, szerintem csodálatos figura, olyan mindenlébenkanál, hogy magamra emlékeztet.
    És aztán megdöbbentett a fordulat az apjával kapcsolatban, és egy pillanatra még meg is kedveltem, ahogy "nyuszikámnak" szólítja Candyt. Megható, de mégis szomorú jelenet volt.
    Huh, és aztán Candy elment a meccsre és ahhh. Neeeeeee!!!! Halál komolyan kétségbeesve ülök a gép előtt, hogy ne már, ezt nem lehet így! Pfhuu, eszméletlenül írtad le, és nem csak úgy, hogy hát ez van, légy boldog, hanem érzékien és átélhetően.
    Csodás lett! :)

    Maffi

    VálaszTörlés
  2. Szia drága Maffi!

    Köszönöm, hogy mindig írsz, nagyon jól esik köszönöm:)) Imádlak téged érte!
    Örülök, hogy a kedvencednek érzed, egyébként elmondom, hogy tényleg sokáig tartott mire megírtam, úgy hogy végtelenül boldoggá tettél, hogy tetszik!
    Még nem is tudom pár voltak-e de majd egyszer csak kialakul az is!:)
    Köszi,nekem is tetszik az a kifejezés:)
    (Mason nekem sem tetszik, de azért próbáltam jó színben feltüntetni) Mert hát lesz szerepe!
    Igen, Britt nekem is nagyon bejön, az egyik közeli barátomról mintáztam. Igen, nagyon olyan:)
    Nagyon köszönöm, hogy írtál!
    xo xo -V

    VálaszTörlés