23. fejezet
Daniel
-
Szia anya! –
ültem le mellé az ágyra. Félálomban lehetett, mert ahogyan rám nézett egy
kimerült tekintetet láttam. – Hogy vagy? – kérdeztem, és közben észre sem
vettem mekkorákat sóhajtozom.
-
Jól – felelte
kurtán, de ez az egy szó is hatalmas előrelépés volt. – Te?
-
Mondanom kell
valamit – szögeztem a tekintetem a földre. – Candice eltűnt – mondtam
szívfacsaróan, mégis megtartva némi jelét a férfiasságomnak. Anya a hír
hallatára egy picit feljebb csúszott az ágyba, de nem akartam, hogy nagyon megerőltesse
magát. – Ne! – állítottam meg.
-
Mióta? – fújta ki
a levegőt.
-
Két napja –
mondtam visszaszámolva a napokat, de már sokkal többnek tűnt. – Féltettem,
olyan ártatlan volt, el sem tudtam képzelni, ki akarna ártani neki.
-
Sajnálom – jelent
meg egy vízcsepp anya szemében. Tudtam, hogy tényleg sajnálja. Megint
megpróbált felülni, mire egy hatalmasat sikoltott.
-
Mi az? –
pattantam fel, mert megijedtem a hirtelen kiabálástól.
-
Semmi, jól vagyok
– legyintett, de nem úgy nézett ki. Megjelent az ajtóban Dr. Abby és, és mint
mindig valamilyen kartont szorongatott.
-
Mi történt? –
kérdezősködött ő is.
-
Anyának fáj
valamije – mondtam most már ő érte is aggódva.
-
Nem –
tiltakozott.
-
Nem hiszem el,
Emily, látom, hogy valami nincs rendben – jött közelebb majd valamiféle
gyógyszerrel kezdett játszadozni és beadta anyának az infúzión keresztül.
Vártunk pár percet majd anyának lassan elernyedtek az izmai.
-
Jobb? –
kérdeztem.
-
Nem fájt amúgy
sem semmim - tagadott még mindig, nagyon örültem, hogy Dr. Abby átlátott a
hazugságán.
-
Most megyek –
mosolygott könnyedén Dr. Abby, és már távozott is.
-
Semmi sem…
változott – mondta anya fejet csóválva, picit akadósan. Már régen ismerik
egymást, ugyanis régen anya is itt dolgozott ebben a kórházban, csak halvány
emlékeim vannak, arról mikor bejöttem kiskoromban és néztem őt, ahogy segít a
betegeknek, de az is valami.
-
Nem –
válaszoltam.
-
És Cany…-
folytatta volna az előző témát, pedig már egy pillanatra sikerült
megszabadulnom a feszültségtől, ami minden perccel erősödött bennem.
-
Keresik, mindenki
ki van akadva, mindenki magát hibáztatja természetesen, én pedig csak
tehetetlenül lesem minden percben a telefont hátha az ő képe jelenik meg a
kijelzőn.
-
Mondanom kell…
valamit – nyöszörögte. Kíváncsian álltam a dologhoz nem értettem mit tudhat,
amit én nem. Alig bírt beszélni, de nagyon értékeltem, hogy ennyire
próbálkozik. – Régen mikor még itt dolgoztam nagyon jóban voltam Cany
anyukájával és elmesélt nekem pár dolgot, megígértem neki, hogy nem mondom el
másnak, de szerintem ez vészhelyzet.
-
Mondd, kérlek –
nem siettetés céljából szólaltam meg, csak reméltem, hogy nem bizonytalanodik
el.
-
Nem akarok
hazudni, ezért inkább csak annyit mondanék, hogy beszélj Cany apjával, ha igaz
a sejtésen ő tudni fogja, hogy hol van a lánya – mondta, de már nem bírta
levegővel, ezért hiába is voltam rettenetesen kíváncsi nem faggattam tovább.
Megsimogattam a homlokát és nyomtam egy puszit kis kezére.
-
Köszönöm, ígérem,
megtudom az igazat – mondtam.
-
Várj –utasított,
de persze szinte suttogva. Ha nem akartam volna, nem is hallottam volna meg.
-
Mondd, édesanya –
nevettem fel picit. Még néha mindig hihetetlennek tűnt, hogy itt van és beszél,
fogja a kezem és meghallgat. Hihetetlen volt. Lenézett a kezére, ami az én
kezeim között pihent.
-
Daniel, drágám,
kérlek, vedd le a gyűrűm – mondta, tudtam, hogy melyiket, hiszen egyetlen egyet
hord már édes tova tizennyolc éve. Nem értettem miért szükséges ez, de szó
nélkül teljesítettem az akaratát.
-
És most? – néztem
rá, jobban szemügyre vettem közben a karikagyűrűt, még apától kapta, akkor
becsben volt tartva, főleg miután apa meghalt. Anya imádta, sosem vette le, még
egy pillanatra sem. Egyszerű volt, nem volt beleírva semmi, csak egy egyszerű
karika volt, de anyának többet jelentett minden kincsnél.
-
Tedd el – mondta.
-
Nem –
tiltakoztam.
-
De igen, azt
akarom, hogy nálad legyen.
-
De miért? –
kérdeztem.
-
Meg van rá az
okom, drágám. Tedd, amit mondok – mondta, rá kellett ébrednem, hogyha
ugyanolyan makacs, mint én akkor még sokáig győzködne, így inkább csak tettem,
amit mondott.
-
Köszönöm.
-
Azt akarom, hogy
majd annak a lánynak add oda, akivel olyan boldog leszel, mint velem voltál -
mondta és közben legördült egy kövér könnycsepp a már kissé ráncos – mégis
angyali- arcáról. Nem akartam elhinni, amit mond.
-
Köszönöm – nem
akartam meghatódni, hiszen Daniel Black volnék, vagy mi, de be kell, hogy
valljam, erre én sem számítottam.
-
Lejárt a látogatási
idő – szólt be egy idegen női hang, figyelmen kívül hagytam, de anya már
kevésbe. - Menj édesem, nem szabad megszegni a szabályokat – mondta, olyan
anyásan hangzott, már régen nem dirigált nekem senki sem. Tetszett, a maga
módján.
-
Értettem – nevettem
el magam. A kezem közé fogtam a gyűrűt és elmélyesztettem a dzseki zsebébe, már
azt is tudtam, hogy hova fogom elrejteni. Csalódottan nyugtáztam, hogy már
negyed órája elmúlt hat óra, tényleg vége volt a látogatásidőnek. Elbúcsúztam
anyától, aki erőtlenül megszorította a kezem, és amint kiléptem, már álomra is
hajtotta fejét. Cany-ék házához siettem, mert volt egy olyan érzésem, hogy anya
nem téved és tényleg Mr. Jackson lesz a dolog hátterében, nem tudtam, hogy
melyik jó, ha igazam van, vagy ha tévedek. Ha tévedek, akkor még mindig szemernyi
nyom sincs arra, hogy merre lehet a szőkeség, de ha igazam van, akkor Can apja
nem volt teljesen őszinte.
*
Becsaptam
a kocsit magam után, és az ajtó közelébe merészkedtem. Mielőtt bekopogtattam
volna kitárult előttem és Hillary állt velem szemben, kisírt szemmel és egy
marék zsebre dugott zsebkendővel.
-
Hogy vagy? – kérdeztem.
-
Jól és te? – nyelte
le a könnyeit. Láttam rajta, hogy hazudik.
-
Ugyanúgy –
mondtam majd beljebb mentem. Bent láttam Can apját, éppen a konyhában
folytatott egy heves telefonbeszélgetést, nem tudtam kivenni egy szavát sem,
túl távol volt. Visszafordultam. Szörnyű volt, így látni őket. Miután láttam,
hogy vége szakadt a telefonbeszélgetésnek valamilyen indokkal megmagyaráztam a
távozásom és odamentem Zackhez.
-
Tudja, Cany
nagyon szereti önt – direkt használtam a jelent időt, valahol éreztem, hogy még
viszont fogjuk látni, erős lány volt, kötözködő, de harcolni azt tud, biztos
voltam benne, hogy nem hagy minket cserben. Próbáltam bűntudatot kelteni az
apjában, hátha elárul valamit, de volt még pár trükk a tarsolyomban, ha ez nem
jönne be.
-
Tudom, fiam, nem
kell elmondanod.
-
Mi lenne, ha mást
mondana el – célozgattam.
-
Még pedig?
-
Tudja maga.
-
Nem én, fiam.
-
Mondja meg! –
akadtam ki.
-
Különben?-
kérdezte és egy lépéssel közelebb jött, most bújt ki a szög a zsákból.
-
Szerintem a
felesége nem örülne, hogyha megtudná, hogy maga mielőtt visszajött a lányát
kezdte zaklatni, csak, hogy kapjon tőle egy kis pénzt – mondtam neki
fölényesen. A bazsalyogás az arcáról hamar leolvadt mikor meghallotta a mondandóm. Tudtam, hogy nyertem, Daniel Black mindig megkapja, amit akar.
-
Nem mered.
-
Nem ismer még
eléggé, uram! –tettem hozzá az uram
szót, csak hogy azért meg legyen a tisztelet nyoma is valahol.
-
Nem fogják
bántani – mondta, megdobbant a szívem, hogy végre Canről beszél.
-
Hogy érti ezt? –
néztem rá értetlenkedve, és közben kisandítottam, ahol Cany anyja ugyanolyan
összetörten meredt a tévére, mint mikor bejöttem. Sajnáltam őt.
-
Nem fogják
bántani, nem őt akarják – mondta ködösítve, felvitte bennem a pumpát,
szerettem, ha valaki lényegre törő, de ez már szánalmas volt.
-
Ne szórakozzon
velem, mondja el, amit tud, és aztán induljunk, mert nem hagyom, hogy Cannel
bármit is csináljanak! – törtem is halk kiabálásban, mert a másik szoba vendége
nem hallhatta meg egyetlen szavam sem.
-
Nem tehetem, fiam
– szűrte ki a szavakat.
-
Mi? Mi az, hogy nem teheti?
-
Nem és kész, a te
érdeked.
-
Rendben,
titkolózzon csak, de ha nem mondja meg, hol van a lánya, elmondok a feleségének
mindent.
-
Rendben, elég
lesz. Elég a fenyegetésből, elmondom, hogy hol van, de csak az életed
kockáztatod azzal, ha odamész, nem segítesz Cany-nek.
-
Nem érdekel,
árulja el! – utasítottam, kezdtem magam felsőbb rendűnek érezni, nem, azért
mert magabiztos voltam – ami persze így volt – hanem, mert én jobban aggódtam,
mint ő.
-
Nyugodj meg,
elmondom, hogy hol van, de nem engedlek oda egyedül – mormogta. Elértem, amit
akartam, úgy hogy végülis boldog voltam, de úgy éreztem lesz még itt egy-két
váratlan dolog.
-
Elmondjuk a
feleségének?… Bocsánat, a volt feleségének – kérdeztem.
-
Nem. Megőrültél?
…Nem akarom, hogy velünk jöjjön, megmondtam, hogy veszélyes, nem akarom, hogy
baja essen – mondta hűvösen, de mégis, amit mondott arról tanúskodik, hogy meg
akarja óvni, ami azért rendes dolog.
-
Rendben, de azért
mondhatna neki valamit, meg fog őrülni, ha nem tud meg semmit – néztem még
mindig meredten a könnyes és kipirosodott arcú nőt a nappaliba, annyira
hasonlított Canre, mintha az ő jövőbeli képé nézett volna vissza rám, mikor
megeresztett felém egy halvány mosolyt. Eddig fel sem tűnt, hogy olyanok, mint
két tojás. Elsajdult a szívem, hogy sírni kellett látnom.
-
Tudom, de ezzel
óvom meg… - mondta immáron kedvesebben. Felkapta a kocsi kulcsot és zsebre
vágta.
-
Hova is megyünk? –érdeklődtem.
-
Majd meglátod –
intézett el ennyivel. Kimentünk, ahol megöleltem Can mamáját, mielőtt leléptünk
volna. Azt suttogtam a fülébe, hogy: minden rendben lesz, és végre két nap után
így is éreztem. Beültem a szürke Volkswagenbe és hagytam, hogy Zack
elfuvarozzon a titokzatos helyszínre.
-
Honnan tudja,
hogy hova kell menni? – kérdeztem tőle érdeklődve és némiképpen gyanakodva.
-
Nem bízol bennem?
– sandított el a kormány mellől egy percre felém.
-
Nem, de hogy jön
ez ide – tréfáltam el.
-
Mióta a városban
vagyok egyszer kértek tőlem találkát, nem mentem el, de kinyomoztam, hogy hova
fészkelték be magukat.
-
De kik? Az
istenszerelmére…- mondtam most már megengedve magamnak a kiabálást.
-
Nem fogom
megmondani – csitított el. Az út további része csendben telt, mivel alig pár
sarkot kocsikáztunk. – Itt vagyunk – állította le a motort. Értetlenül
nyugtáztam, hogy az edzőteremnél vagyunk. Visszaemlékeztem mikor Cannel itt
voltunk, hiányzott. Olyan közeli emlék volt, mégis olyan távolinak hatott.
Emlékszem arra a részeges alakra is, akit megvertem, itt volt nem messze.
-
Nem értem.
-
Igen, gondoltam,
észlény –próbált sértegetni – bevallásom szerint elég szarul – megint.
-
Miért hozott az
edzőteremhez?
-
Nem a teremhez,
hanem a terem alá – mondta megcsillanó szemekkel. Nem hasonlított Canre, külsőre
teljesen az anyja volt. De nem tagadhattam le, hogy volt néhány gesztusa,
néhány momentuma, ahol egy az egyben Canre emlékeztetett. – Akkor jössz? –
nézett rám kérdően, mikor kinyitotta az ajtót, vagyis inkább feltörte azt. Egy
percre elbambultam.
-
Most viccel
velem? – kérdeztem, csak hogy megbizonyosodjak, hogy nem ver át. Habár garancia
így sem volt. Visszaengedte az ajtót. Felém lépett vagy két lépést.
-
Nézd, a lányom
életére esküszöm, hogy nem verlek át, de el kell, mondjam, hogy veszélyes,
amire készülünk. Tökös gyerek lehetsz, ha ezt is bevállalod, szóval biztos? –
sandított felém kérdően, nem tudtam, hogy komolyan kérdés-e vagy csak tesztelni
akar, de nem is érdekelt, semmi nem állíthatott meg, hogy lemenjek oda. Hinni
akartam neki, úgy gondoltam, hogy nem esküdött volna Canre, ha nem lenne igaz,
ezért próbáltam hinni neki. Felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, megráztam,
most először mióta ismerem szimpatikusnak találtam.
-
Biztos, uram –
húztam féloldalas mosolyra a szám.
-
Tudom, nem voltam
a legjobb apa, és mi sem a lehető legpozitívabb első benyomást tettük egymásra,
de szeretem a lányom és ő pedig téged. Bízhatsz bennem – mondta.
-
Köszönöm –
mondtam majd megindultunk befelé. Megszokott illatok, falak és „díszlet”
fogadott, de egy lelket sem láttam. Visszafojtottam a lélegzetem és utánoztam a
lábujjhegyen járást az előttem menőtől. Úgy láttam, mintha kezdene félni, nem
állt össze a kép, ki vitte el és miért, és mi köze van ennek Can apjához? Miért
nem tudhatja Hillary? Lementünk a terem alá, még életemben nem jártam itt,
pedig ez az edzőterem a második otthonommá vált, miután Nicole-lal járni
kezdtünk. Már akkor is romlott volt, de a szíve a helyén van legalább. Ezt
szerettem benne. Hangokat kezdtem hallani nem is olyan messziről, ismerős
férfihang volt, majd egyszer csak eljutott a fülemig Cany éles sikolya is. A
kezem ökölbe szorult, mélyen kellett beszívnom a levegőt, hogy ne törjek át az
apján, üssek le most rögtön mindenkit és zárjam a kezem közé a szőkeséget.
Miután az apja picit több belátást engedett az utolsó ajtó mögé, ami
elválasztott tőlük megláttam azt a sunyi, szemétládát is,aki elrabolta. Vissza
kellett nyelnem néhány csípős megjegyzést és káromkodást, nem hittem a
szememnek.
-
Hogy az a…-
kezdtem volna bele, természetesen suttogva, nehogy bárki is meghalljon mikor
Cany egy hatalmasat ordított fel. A szívem gyorsabb ütemre váltott, megfeszült
bennem minden izom, az idegeimen pedig már táncot lehetett volna már járni. Próbáltam
uralkodni magamon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése