2014. augusztus 30., szombat

Részlet-25.fejezet


Ültem és közben vertek, éreztem, hogy minden oldalról hatalmas és érdes kezek csattannak hol a kezemen, hol a lábamon, hol pedig az arcomon. Behunytam a szemem, sőt összeszorítottam mindenem. Kiabálni kezdtem, könyörögni, de nem hatott. A férfiak körülöttem élvezték a szenvedésem, nem olvadt le a mosoly az arcukról, akkor sem mikor sikongattam. Félelmetes milyen társaság vett körül. Én viszont nem tudtam mozdulni, mert le voltam kötözve, nem bírtam semmimet sem mozdítani, hogy visszaadhassam a kínt, amit okoznak nekem. Ültem és tűrtem. Lenéztem a kezemre, ami heges volt és piros a kötelektől, elém lépett Mason és ordítani kezdett velem. Kapálóztam, végre éreztem, hogy a végtagjaim mozognak, meghallottam a saját kiabálásomat. Éreztem, hogy valami a testem köré csavarodik, felpattant a szemem, köddé vált az üres terem és a semmiből kirajzolódott a szobám minden kis részlete. Még folytak a könnyek az arcomon, de megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy az ijesztő férfiak eltűntek mellőlem. Éreztem, hogy ágyban fekszek, és nem egy kényelmetlen székben görnyedek.
-         Daniel! – kiabáltam könnyes szemmel. Annyira vágytam rá, hogy átöleljem. Mellettem aludt, csak a keze volt átkulcsolva a derekamon. – Daniel! – kerestem még mindig, ügyetlen tapogatóztam az ágyba, hátha megtalálom.
-         Istenem! Csss – ébredt fel, láttam, hogy meglepődik, de hamar levágta, hogy őt szólongatom.
-         Daniel! - sírtam tovább, nem tudtam, hol is vagyok pontosan, melyik hely az igaz és melyik nem.
-         Itt vagyok – csitítgatott, hogy nyugodjak meg. – Itt vagyok melletted, nem megyek sehova, kicsim – mondta és közben még jobban átölelt. Magamhoz húztam, képtelen voltam meglenni az ölelő karjai nélkül, imádtam azt az érzést, amit kiváltott belőlem. Sose éreztem még ilyen mértékű biztonságot senki mellett. Belekapaszkodtam a pólójába, aminek V alakú kivágása volt és mivel erősen ráncigáltam már a fél mellkasa ki volt belőle. Feltornáztam magam, hogy egy egyenesbe essünk, őt pedig picit lejjebb húztam. – Rosszat álmodtál? – kérdezte.
-         Igen – néztem bele a szemébe, ami végre egy vonalban volt az enyémmel.
-         Itt vagyok, most már nem lesz semmi baj – annyira jól esett, amit mondott, képtelen voltam feldolgozni, hogy már nem ott vagyok Masonnel, pedig alig pár napot töltöttem ott.
-         Hol van anya? – pattantam fel egy pillanatra, mikor eszembe jutott, hogy Mason azt mondta, anya veszélyben van.
-         Jól van.
-         Mason azt mondta, hogy az apja az, akivel anya mostanában találkozatott és, hogy veszélyben van - avattam be egy részébe a történetnek, most nem volt erőm az egészet elmesélni.
-         Nekem azt mondta, hogy amíg elvoltunk, addig járt itt a barátja, de nem engedte be, erőszakoskodni kezdett – féltem, hogy valami rossz vége lesz a mondatnak. – Megfenyegette, hogy kihívja a rendőröket és azután el is tűnt, úgy hogy szerintem nem fogjuk többet látni. – fejezte be, mire végre képes voltam kifújni az addig bent tartott levegőt. Megnyugodtam, hogy anyának nincsen semmi baja sem. Akkor mindenki biztonságban van. Megint ránéztem Danre, aki közben beletúrt szőkés hajába.
-         Megcsókolnál? – kérdeztem tőle, valójában nem tudom miért. Olyan földöntúlian vágytam az ajkaira, hogy muszáj volt értük esedeznem. Mikor Mason csókolt, akkor undorodtam, de ahogy Dan elnevette magát, és a hátamon nyugvó kezével közelebb hozott magához minden rossz érzés kiszállt a testemből. Majdnem összeért az ajkunk, talán, ha egy centi maradt kettőnk között, mikor valamit suttogni kezdett. A szemem le volt hunyva, harcoltam magammal hogy ne a koszos szobát lássam szüntelen, de Dan szavainak sikerült némiképp kihozni engem a képzeletemből.
-         Kérned sem kell, életem. Ha akarod, vedd el! – mondta, még mindig csukva volt a szemem, de éreztem, hogy mosolyog. Ő is csak rányomta telt ajkait a számra, ahogy Mason, annyira más volt. Éreztem, hogy kicsordul egy könnycsepp és lecsúszik a számra, ez így ismétlődött, nem szűnt meg a sírásom. Még mindig úgy kapaszkodtam Dan nyúzott pólójába, mintha az életem múlna rajta, és nem engedtem, hogy távolabb legyen tőlem, mint pár centi. – Azért ennyire rosszul nem csókolok – mondta mikor elváltam tőle, hogy tudjak néhány rövid légző gyakorlatot csinálni.
-         Biztos? – viccelődtem vele, de csak apró féloldalas mosoly telt tőlem.
-         Ne kötözködj velem! – röhögött fel, majd még egy csattanós puszit nyomott a számra.
-         Köszönöm, hogy itt vagy – mondtam suttogva magam elé, de mivel olyan közel volt, hogy majdnem az orruk is összeütközött, meghallotta.
-         Szeretlek – mondta és a keze a derekamra siklott. Lehunytam a szemem és azután már csak arra emlékszem, hogy még egy apró puszi csattan a számra.

*

Bementem az iskolába, ahol minden szem engem fürkészett, nem kellett volna meglepődnöm, hiszen végülis én voltam most az a lány, akit elraboltak, naná, hogy érdekesnek találtak. Lehajtottam a fejem és a kezem között jobban kezdtem szorítani a matek könyveket. Megálltam a szekrényem mellett, meredten bámultam be, már azt is elfelejtettem, hogy miért is jöttem ide, elvesztem a tömeg tekintetében, akik mind engem méregettek. Betettem a könyveket, becsaptam a szekrény ajtaját, majd ahogy hátrafordultam megpillantottam Mason szekrényét, a diákok hoztak virágot és letették elé. Volt, aki koszorút hozott, mindenki mással akarta kifejezni a gyászát iránta. Azon gondolkodtam, hogy vajon volt valaki igazán ismerte? Vagy ők is csak azt a Masont gyászolták, akit én ismertem? Megmerevedve bámultam az ajándék tömkeleget, az emberek csak mentek mellettem és mentek, nem vettem róluk tudomást, de ezt róluk nem lehet elmondani. Valaki lehajolt, hogy egy gyertyát gyújtson meg, az iskola területén ugyan tilos volt tüzet csinálni, de ez most kivételes eset volt.
-         Jól vagy? – hozott vissza a valóságba egy hang. A Britté.
-         Mi? – néztem rá hirtelen, esküszöm, úgy éreztem, mintha megint abban a székben ülnék, ahova Masonék betuszkoltak.
-         Jól vagy, Can? – nézett rám aggódva.
-         Egy hét múlva van a temetése – mondtam rezzenéstelen arccal, mégis megcsukló hanggal.
-         Tudom – húzta el a száját, miközben válaszolt.
-         Elmész? – fordultam felé egy picit.
-         Nem. Te?
-          Nem - mondtam egyértelműen, de valójában megfordult a fejemben.
-         Jól vagy? – ismételte meg a kérdést, mert az előbb ne kapott rá választ.
-         Igen – néztem rá immáron teljesen éberen. Eszembe jutott, hogy Mason azt mondta Britt írta, hogy szálljak le Danről, de ha hazudott, akkor olyan kellemetlen lenne, hogy ezt feltételeztem. Nem tudtam, mit hihetek el. – Britt?
-         Igen? – nézett rám. Meg akartam szólalni, mikor láttam, hogy mögötte kézen fogva megy egy pár, ismertem őket. Nicole és Adam. Jelentettem ki magamnak, szép pár voltak. Megálltak mellettem.
-         Sziasztok – mondták, Britt arca árulkodott arról, hogy meglepődött.
-         Sziasztok – mondtam kedvesen.
-         Hallottuk, hogy mi történt – mondta Nicole, olyan bánatos szemekkel mondta, értékeltem, hogy ilyen kedves. – Nagyon sajnálom – húzta végig a kezét a vállamtól a könyökömig.
-         Köszi – válaszoltam. – És ti most együtt vagytok? – kérdeztem témát váltva és közben levezettem a szemem a kezükre, ami még mindig össze volt kulcsolva.
-         Igen – néztek egymásra egy pillanat erejéig, majd Adam egy kisebb ütést mért Nic fenekére, mindketten elnevették magukat, amitől nekem is mosolyoghatnékom támadt.
-         Örülök nektek – mondtam továbbra is bazsalyogva. Nicole közelebb jött és megölelt.
-         Örülök, hogy Dannek sikerült megszereznie téged, szerintem jó barátnők leszünk – suttogta a fülembe, akaratlanul is elmosolyodtam, lehet, hogy félreismertem Nicole-t és valójában nagyon is jó ember. Habár a libidóján lenne mit csiszolni, de talán majd Adam mellett megváltozik.
-         Köszönöm –súgtam vissza majd elhúzódott. Megint rászegeztem a tekintetem, Britt dús barna tincseire és próbáltam megfogalmazni, hogy mit tud a levélről. Majd hirtelen, a folyosót bezengte a rádió, sikoltó hangja. Az igazgató szólt bele, mint mindig kedvesen és fennkölten. Először nem is akartam figyelni, majd meghallottam, hogy szüntelen a nevemet ismételgeti.
-         Miss. Jackson, kérem, az igazgatói irodába – ismételte újra és újra, míg minden diák oda nem figyelt, volt, aki beintett, volt, aki csak szimplán magában káromkodott. Picit megijedtem, hogy mit is akarnak nekem mondani. Nem is tettem mostanában semmit, legalábbis nem tudtam magamban felidézni.
-         Később találkozunk – ölelt meg Britt. Nem tudtam rákérdezni és ez végtelenül frusztrált. De nem volt mit tenni, mentem az igazgatóiba. Bekopogtattam a zárt, barna, faajtón.
-         Szabad – hallottam, ahogy átszűrődik a hang az ajtón. Beléptem, semmi sem változott, minden milliméterszerűen ugyanazon a helyen pihent. Köszöntem és a megszokott székben helyet foglaltam. – Nos, először is szeretném elmondani, hogy mennyire sajnálom, ami veled történt- fejezte ki sajnálatát. Felhívott anyukád és mondta, hogy jobb lenne, ha pár napot otthon töltenél és én is egyetértek ezzel a javaslattal – vágott bele egyből a közepébe.
-         Mi? Ne, én jól vagyok – meg akartam győzni, mivel semmi kedvem nem volt otthon egyedül várni, hogy jobban legyek. Szerettem idejárni.
-         Sajnálom, de ez nem kérdés volt, már megbeszéltem mindent anyukáddal, kérlek, pakolj össze és egy hét múlva találkozunk – húzta gyengéd mosolyra a száját, kedves dolog volt, amit tenni próbált, de nem éreztem, hogy ezzel egy szemernyit is segítene.
-         Köszönöm – mondtam azért formalitásképpen majd elmentem.

*

Lassú tempóban nyitottam be a házba, ahol anya volt egyedül. Éppen a tévét bámulta, hozzátapadtak a szemei, még azt sem vette észre, hogy megjöttem.
-         Szia – leheltem magam elé, nem is tudom miért, mert semmi nem történt. Odaléptem anya mögé, aki erre összerezzent a félelemtől, engem is megijesztett, sosem láttam még félni, de most a szemében volt egy apró csillanás, ami azt sugallta, hogy retteg, ez engem is kezdett kiakasztani.
-         Szia – tartotta még mindig a kezét a szívén, majd a szemem a tévére kalandozott megint, rés rájöttem miért fél annyira anya.

-         Találtak egy holttestet a kisvárosi terem bokszterme alatt, kiderült, hogy az elhunyt nem más, mint a már több államban körözött második Mason Jones.

Nem tudom mikor lesz folytatás, mivel megkezdődik a suli nekem is, ezért előre is sajnálom, hogy a következő hetekben el fogok tűnni! Mindenkinek köszönöm, aki olvas és ígérem, hogy a történet nem marad befejezetlen! 
xo xo - V

2 megjegyzés: