Tudom, hogy ezt már olvastátok de, gondoltam összefoglalom, hogy egyértelmű legyen mi miután van:)
xo xo -V
28. fejezet
Candice
Végre
először sok ideje, úgy éreztem nem lesz minden rossz. Elmondom mit éreztem, nem
tudom könnyen szavakba önteni, ezért inkább szemléltetném. Képzeld el, hogy
állsz, egy helyben és mozdulatlan vagy, az egyetlen dolog, ami mozog: a
mellkasod, mert még lélegzel. Ami körülötted van, amit csak látsz mind a tiéd,
minden, amire vágytál, amit csak álmodtál magadnak a tied volt, hunyd le szépen
a szemed, lassan és közben hallgasd a félénk és aggódó lélegzetvételeidet. Egy
perc sötétség borul mindenre és mikor végre kinyithatod a szemed, mikor végre
nem érzed a kétségbeesett lélegzeted fojtogató, keserű ízét a torkodban, végre
jön egy kis fény. Egy kicsit meg kell, hogy dörzsöld a szemed, de végül
rájössz, hogy minden, ami eddig boldoggá tett, minden, amitől te te voltál,
már nincs többé. Nem tettél semmit sem, csak egyszerűen semmi és senki nincs,
más körülötted, egyes egyedül állsz a semmi közepén, várva, hogy a sírás majd
magától utat talál és nem lesz örökké hű társad. Daniel. Volt mellettem végre
valaki. Igazából. A szemébe néztem és tényleg láttam. Megmondom őszintén,
minden után, amit az elmúlt időben átéltünk, ez végre reménnyel töltött el,
hogy nem minden olyan rossz. Elengedtem magam, a fenekem lecsapódott az avaros,
barna levelekhez, nem volt túl kellemes. Fújt a szél, egyre jobban, a szőke
hajam már nem védte meg a válom a hidegtől. Egy pillanatra ránéztem Danre,
akinek az iménti halott tekintete, már sehol nem volt. Nem értettem a hirtelen
hangulatingadozásait. Közelebb jött, nem ért hozzám, a szemével, azzal a már
jól ismert, tűz-barna, fekete szikrás szemével rám nézett, és
csak nézett. Olyan sok érzéssel bámult, tükröződött az én unalmas kék
szemem az övéiben és sajnálatot kezdtem érezni, örültem, hogy van nekem, mert
őszintén szükségem van rá. Nem tudom már elképzelni, hogy lennék meg nélküle.
Reméltem, hogy ezzel ő is így van. Lenézett az ajkamra, nem tudom miért, de
legbelül nevetni kezdtem, de az arcomon nem akartam mutatni ezt az örömöt.
Visszanézett a szemembe, fogalmam sem volt mit láthat benne, vagy egyáltalán
bennem. Közeledni kezdett, a jéggé dermedt kezem, remegni kezdett. A szívem
újra és újra minden dobbantással beleszeretett, mert imádtam, hogy ezt kiváltja
belőlem. Végre éltem. Nem csak vártam, hogy a nap egy másikat szüljön, végre voltam.
Az arca, kicsit borostás volt (bizonyára nem volt ideje/kedve borotválkozni)
megállt az ajkaim előtt, nagyon szemezett ugyan vele, de láttam a szemében az
eszméletlenül erős önuralmat. Ez nem volt rá jellemző, mióta csak ismerem a
Daniel Black nevet a meggondolatlan jelző társult hozzá. Kirázott a
hideg újra és újra, nem tudom miért, de még egy könnycsepp is megjelent a
szemembe, mire ő egy halvány mosollyal a fa felé fordult.
- Adni akarok valamit! -
mondta a fának, nem nézett a szemembe, nem értettem, még egy érdekesség, a
félénkség is az én védjegyem volt. Picit közelebb húzódtam hozzá, nem
feltűnően, de még is eredményesen. A kezére tettem a kezem, a hideg keze
összeért az én megfagyott ujjaimmal.
- Én…- akartam mondani,
mert egyszerűen helyesnek éreztem kimondani.
- Ne! – állított meg,
nem értettem, mit tehettem, azt hittem, hogy talán már nem haragszik rám. És
most mégis haragszik? Nem értem.
- Én, készültem egy kis
beszéddel. A szeme felcsillant, mint egy hét évesnek, akinek új játékot adnak,
a szeme egy huncut kis sárga fénnyel bővült. Felállt és engem is magával
húzott. Lesepregette rólam az odaragadt leveleket és sárdarabokat. Nevetnem
kellett ezen, de persze csak halkan, mert még mindig úgy éreztem vékony szálon
járkálok. Fogta a kezem, és már nem csak az egyiket. Elveszett a kis kezem az ő
hatalmas tenyerei között. Rám mosolygott majd a földre szegezte, eddig bátor
tekintetét. Sejtettem, hogy mit akar, hogy megbocsátott nekem és hogy minden
oké, de azt nem értettem miért tart eddig kimondani. Megcsókoltam, ez is egy
olyan dolog, amit egy külön papírra kéne felírni, Candice bátor tettei
felirattal. Istenem, az a csók, olyan volt mintha már egy éve nem csókolhattam
volna. Végtelenül hiányzott, ahogy az ajka az enyémhez ért nem vágytam másra a
világon, nyelve simogatta az enyém és közben a keze a derekamon kezdte gyűrni a
ruhát, belenyögött a csókban – eddig ez is az én szokásom volt egyébként – és
pár perc után éreztem, hogy nekidőlök valaminek, kemény volt és érdes-na meg
persze szúrós is. Nem kellett hátranéznem, mert pár pillanat alatt rájöttem,
hogy a fa volt az, aminek a tövében eddig ültünk. Egyre inkább felfedeztem a
csókjában őt, egyre akaratosabb volt és egyre telhetetlenebb. A derekamon a
réteg ruhák összetúrva álltak, a lábam felsiklott a hátára, és közben tartott
engem, hogy nehogy a fa mellé essek(ünk). Mikor végre levegő kellett neki, egy
pillanatra elszakadt tőlem. De tényleg csak egyetlen pillanat volt, mámorító
volt állni a tengernyi fa között, olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem
magam, de mihelyst a derekamra fonódott az erős keze Dannek megszűntek a fák,
és csak a gyönyörű barnás szemét láttam.
Daniel
- Nos?-
kérdeztem mikor már egy kerek perce térdepeltem Candice előtt, kezemben a kis
dobozzal. Kezdett kínos lenni, szerintem életemben, ebben a 19 évben egyszer
sem jöttem még ennyire zavarba, sőt egyáltalán nem jöttem, még szerettem is
másokat kínos helyzetbe hozni, de most átéreztem a helyzetet. Belenéztem a
szemébe, ami ragyogott, egyszerűen csillogott, tündököltek a kék szemei. Nézett
rám még mindig, mire a szavak csak úgy elkezdtek ömleni a számból.
- Nézz rám!
– mondtam neki gyengéden, eleget is tett a kérdésemnek, ami szokatlan volt, mivel
minden alkalmat megragadott, hogy ellenkezhessen velem. A szeme könnyekben
volt, és kezdett elhatalmasodni rajtam a kétségbeesés. Görcsben volt a gyomrom
és az izmaim mind megfeszültek egytől egyig. – Annyira szeretlek, tudom, hogy
őrültség, de ez vagyok én, Daniel Black, édesem, merő kaland velem az élet és
ígérem, hogy minden pillanatát gyönyörűvé teszem neked, ha hagyod – láttam,
hogy meghatódott a szavaim hallatán, de közel sem végeztem még azzal, amit
mondani akartam. – Az a helyzet… hogy… - néztem le, egy apró pillanat volt
ugyan csak, de nagyon hatásos szünet, mert láttam rajta, hogy majd meghal, hogy
hallhassa, amit mondani akarok.
- Folytasd,
kérlek – nézett rám és egyszerűen mosolyognom kellett a szituáción, mert
eljutottunk oda, hogy neki kell engem bátorítani, azért ezt soha nem gondoltam
volna.
- Egész
életemben egyedül voltam, nem volt olyan pillanat, hogy ne lettem volna teljes
magányban, de erre nem jöttem rá. Nem tudtam, hogy milyen elveszett és magányos
vagyok, amíg Te el nem hagytál. Mikor vége lett, úgy éreztem, hogy nélküled
most már mindig egyedül leszek. Nem fogok csak úgy elsétálni, itt vagyok! –
fogtam meg a kezét és a szívemre helyeztem, hogy érezhesse, mi az, amit ő is
kivált belőlem. Láttam, hogy elmosolyodik, ahogy megérzi, milyen hevességgel
ver a szívem, csak azért mert ő előttem áll. Ha mellettem vagy nem vagyok
egyedül és ez az, amiért a leghálásabb vagyok, hogy rádöbbentettél nem ért az
életem semmit, míg nem kezdtünk el beszélgetni. Míg te nem jöttél. Egy senki
voltam. Tudom, seggfej vagyok egy kibaszott nagy pofájú, gyerekes és önző alak,
de el tudnál hagyni? – néztem rá a végén már nevetve, igazából csak költői
kérdés volt, hogy kicsit oldjam a feszültséget, mondtam volna tovább, már
építettem magamban a szövegem hátra lévő részét. Nagyon felszabadító volt
mindezt kimondani, általában őszinte voltam, olyan nyíltan és bunkón őszinte,
de soha ezelőtt nem esett ilyen jól kimondani, ami érzek.
- Igen… -
mondta lassan, ügyelve, hogy minden betűt jól formáljon a telt ajkaival és
közben engem nézett picit kétségbeesett tekintettel. Hirtelen egy ütemet
kihagyott a szívem dobbanni.
- Mi igen?
– néztem rá ijedten, hiszen az előbbi kérdésem ugyan költői volt, de neki nem,
ő mégis így gondolja. El akar hagyni. Nem igaz, tényleg el akar hagyni.
- Hozzád
megyek…- nézett egy mosollyal, amit még soha nem láttam az arcán. Ismertem a
testének minden egyes milliméterét, nincs olyan porcikája, ami ne lenne
tökéletes, és amit ne ismertem volna, úgy, mint a saját tenyerem, de ez a
mosoly új volt, ilyet még nem láttam. Köpni, nyelni nem tudtam hirtelen
egyszerűen csak odamentem és felkaptam, köré zártam a kezeim, de egy pillanatra
magamba is feledkeztem és már csak azt hallottam, hogy kuncog valamin. -
Daniel, összeszorítasz az öleléseddel – nevette fel kislányosan. Lejjebb
engedtem a testét, hogy egy síkban legyen a szeme az enyémmel és lazítottam a
fogásomon is, de csak annyira, hogy ne fájjon neki, de menekülni így sem tudott
volna. – Nem megyek sehova, nyugalom, elengedhetsz – nézett olyan ártatlanul és
csillogó szemekkel.
- Nincs az
az isten, hogy én most elengedjelek. – néztem rá halál komolyan. - Komolyan
beszélsz? Tényleg hozzám jössz? – hitetlenkedtem pár perc csönd után.
Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy igent mondott nekem Candice
Jackson.
- Persze
csak, ha komolyan gondoltad - nevetett fel, mire magamhoz húztam és
megcsókoltam. A szájfénye olyan volt, mint a friss málna, olyan jól esett
csókolni, puha volt az ajka és finom. Elvált tőlem, de a homlokát az enyémnek
nyomta.
- A legkomolyabban.
- Akkor azt
hiszem, nincs más választásom, mint hozzád menni – gúnyolódott. Melengette a
szívem a szó, hogy igen. Annyi lány mondott már igent nekem, persze nem
lánykérésre, de attól függetlenül még igent. – És a gyűrűm? – nézett rám tettetett
gorombasággal. Próbált szigorú arcot vágni, de nem igazán ment neki.
- Jaj, igen!
– nevettem fel. Elengedtem őt és a kezemben lévő doboz tartalmát megint
szabadjára engedtem. Kivettem a lényeget és letérdeltem. A szája elé kapta a
kezét azonnal, ahogy meglátta, a feje megint, mint minden alkalommal pirossá
kezdett válni. Persze nem az egész, csak a gödröcskéi feletti rész. Imádtam
ezt. – Candice Jackson…
- Igen! –
nevetett fel és ugrándozott, annyira boldoggá tett, hogy egyszerűen az arcomra
fagyott a mosoly. Persze tudtam, hogy direkt hergel azzal, hogy nem mondhatom
végig, de ezt most egy cseppet sem bántam, sőt.
- Hagyd,
hogy végig mondjam… - néztem el a távolba, mert ha tovább bámulok rá, nevetni
kezdek és azt nem tudtam volna abbahagyni. – Szóval, Candice, lennél a…
- Igen! –
nevetett megint fel és egyszerűen képtelen voltam nem felállni és megcsókolni,
mert már hiányzott. Megőrjített engem és ez varázslatos volt.
- Annyira
türelmetlen vagy! – mondta neki és közben csókoltam mindenütt, ahol csak értem.
- Ez így
van! – mondta kuncogva. A szél még mindig erősen fújt, ahogy megfogtam a kezét
felhúztam rá anya gyűrűjét-, vagyis most már Candicét – láttam, hogy a keze
libabőrös. Összefontam az ujjainkat és hagytam, hogy gyönyörködjön.
- De honnan? – nézett
rám ámulva sejtettem, hogy mit akar kérdezni.
- Anyáé volt – néztem
felváltva őrá és a gyűrűre.
- Nem – nézett
csodálkozva rám és közben az ujjai a gyűrűre siklottak – Nem fogadhatom el, te
jó ég… - nézett rám feldúlva, az előbbi tekintet sehol sem volt. Mintha a szél
fújta volna el.
- De igen, anya is azt
akarta volna, hogy a tied legyen – a szavaim hallatán kiült az arcára a
meglepődöttség, de azt sem tudta titkolni, hogy mennyire meg van hatódva. –
Hidd el, a tiéd és csakis a tiéd.
- Köszönöm - csókolt meg
és közben a keze a hajamba csúszott, simogatta a tarkómat és közben
szenvedélyesen csókolt. – Nem akarok véget vetni ennek a pillanatnak, de lassan
haza kellene mennem.
- Talán nem érzed jól
magad itt? – néztem rá hülyéskedve, imádtam vele szórakozni.
- De de…
Candice
Elindultunk a kérésére haza.
- Dan?
Lehetne, hogy még egy kicsit titokba tartsuk ezt? – nézett a gyűrűre, hogy
egyértelművé tegye mi is az az Ez. Szeretném, ha először a család tudná
meg és utána mindenki más, rendben? – kérdezte félénken, őszintén kicsit
megijedtem, de hinni akartam, hogy tényleg csak azért akar titkolózni, hogy a
család legyen először beavatva. Mondjuk, ismerve a „szomszédokat” nagy
pletykaáradatot indítunk el ismét. De nem érdekelt mit mondanak, nem tudják ezt
elrontani.
- Persze
– adtam be a derekam, nem akartam mutatni, hogy kétségeim vannak, hogy vajon az
igazat mondta-e.
- Köszönöm
–nézett rám szerényen a halványkék szemeivel, mire én megfogtam kis kezét és a
tündöklő gyűrűt lefordítottam, hogy ne lássa senki. - Én tudni fogom, hogy ott
van – mosolygott bíztatóan, ami kicsit segített. Miután beindítottam a kocsi
mindketten némák voltunk, néha loptam pár pillantást a gyönyörű szőkeségről
mellettem és láttam, hogy a gyűrűt csodálja, de utána rögtön vissza is néztem
az útra.
- Két
nap múlva ballagás – avatott be, mert minden fejleményről lemaradtam az utóbbi
pár hétben.
- Nem
terveztem menni…- mondtam ki az igazságot.
- Mi?
De miért nem? – lepődött meg.
- Én
amilyen gyorsan lehet, megszervezem anya temetését és úgy gondoltam, hogy a
holnap után tökéletes lenne, mert akkor lesz 15 éve, hogy apa meghalt – mondtam
ki, egy pillanatra megcsuklott a hangom ugyan, de nem akartam mutatni, hogy milyen
fontos ez nekem.
- Megértem,
szeretnéd, hogy ott legyek veled? – kérdezte várva a válaszom.
- Nem,
egyedül szeretném, és neked ott kell lenned a ballagáson.
- Biztos?
– vágott szomorú arcot, nem akartam, hogy boldogtalan legyen, de ez önállóan
kellett véghezvinnem.
- Teljesen,
Cany – sandítottam rá és megengedtem egy halvány mosolyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése