Veszélyes terep

29. fejezet

Candice

Ahogy lefordítottam a kilincset a bejárati ajtón birizgálta a kezem a gyűrű köve, de még inkább bosszantott a tudat, hogy vajon mit szólnak majd hozzá az emberek, Egy ilyen kis városban ennek híre marad, azt fogják hinni, hogy bekaptam legyet, és persze jogosan. Anya otthon sütött éppen, ritka alkalmak egy9ike, mikor anyának volt ideje főzni, ezért nem is tettem tönkre a hírrel ezt a pillanatot.

-         Hívtak a rendőrségtől! – a köszönés után rögtön ezzel nyitott. Nem értettem miért közvetít, tudtam, hogy ellenére volt, hogy apával beszéljek, főleg most, hogy immáron rács mögé került (ahova anya szíve mélyén mindig kívánta).

-         Mit mondtak? – haraptam közbe egy piros almába.

-         A látogatási idő kettőtől hatig van, apád az egy hívása neked ment, de nem vetted fel, ezért valakit megfűzött, hogy engem is felhívjanak – közben elővettem a mobilt és való igaz, hogy volt egy nem fogadott hívásom, sajnáltam, hogy vettem fel. Visszagondoltam, hogy éppen mit csinálhattam akkor Dannel és elfogott a bűntudat.

-         Ma bemegyek – sandítottam a faliórára, ami pontban négyet ütött. Anya nem mondott semmit, de tudtam, hogy helyeslően bólint a gáztűzhely felett.

-         És a házi? – érdeklődött volna, mire elintéztem annyival, hogy kész van és fel is szaladtam a szobámba. Majd a ruhatáram vettem szemügyre, nem tudtam miben lehetne megjelenni egy börtönbe. Túl egyértelmű, ha egy fehér-fekete csíkos hosszú ujjút veszek? Vagy keressek egy narancssárga kezeslábast? Végül is, egy fekete póló egy fekete H&M- es farmer mellett döntöttem.

Már majdnem ott voltam, bevallom nem volt könnyű odatalálni, mert még sosem jártam még ezen a környéken. Hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nincs több börtöntöltelék barátom, mert akkor nem izgulnék most ilyen pokolian. Nem tudtam mire számítsak, hogy majd átmotoznak, nehogy belógjak egy bicskával a belső zsebembe vagy csak odabiccentek és már bent is vagyok? Próbáltam laza maradni. Ahogy beértem megpillantottam egy ismerős alakot. A ötvenes évei elején volt, Stewart bácsi, mondtam halkan és kedvesen, de a hallása nem romlott cseppet sem.

-         Candice, drága – mondta a sulink volt portása, akivel kisebb koromban mindig elbeszélgettem, ha nem volt bent éppen az iskolában senki. – Mit csinálsz te itt? – tette fel egy ártatlannak tűnő kérdést, habár én tudtam, hogy már tudja rá a választ is.

-         Apa – mondtam neki ennyit és máris lesütötte a már karikás, ráncos, zöld szemeit a börtön piszkos padlójára.

-         Hallottam és sajnálom – nézett rám megint és láttam, hogy elkezdett valamit keresni a szemével. Úgy tűnt megtalálta. Egy kulcsot nyomott a kezembe. Elkezdett magyarázni, hogy melyik folyosón, melyik ajtónál forduljak jobbra aztán balra. Megköszöntem és próbáltam az ösztöneimre hagyatkozni, mert semmire nem emlékeztem abból, amit mondott. Aztán végül is elérkeztem még egy őrhöz, őt nem volt szerencsém ismerni, de olyan gorombának tűnt, hogy nem is bántam. Ő valamilyen fémdetektorral átvilágította a testem, most voltam leghálásabb magamnak, hogy nem csináltattam piercinget sehova, mert akkor vitázhattam volna az „úriemberrel”.

-         Mehet – szólalt meg hasonló mogorva hangon, mint ahogy vártam. Bementem egy nagy, szürkeszínű ajtón, majd már csak ajtó maradt, kizárásos alapon felhasználtam a kulcsot. És elfordult a zárban. Beléptem két embert volt ott, Az egyik apa volt, rögtön öt is vettem célba, de a testesebbik egyén utamat állta.

-         A kulcsot – szűrte ki a rendezetlen fogsora mögül. Belenyomta a kezébe, majd utat engedett. Apa bilincsbe tette kezeim nem segítettek, hogy könnyebb legyen megölelnie, de próbálkozott. Leültünk egy asztalhoz, velem szemben volt és láttam, ahogy már amúgy is öreges arca, még megviseltebbé vált. Megfogta a kezem, nem értettem mit csinál, mert mintha játszott volna valamivel az ujjamon. Mikor lenéztem láttam meg, hogy a gyűrűvel babrál. Francba! Kiáltottam fel magamban, de ebből, hogy mentem ki magam? Vártam a kérdések hadát, meg akartam velük küzdeni, de helyette csak egy boldog mosolyt kaptam.

-         Gratulálok nektek – mondta kedvesen, ahogy azt illik.

-         Mi? Semmi, hogy történt, ki volt az, vagy, hogy csak még 18 vagy?

-         Daniel bent volt nálam, mielőtt te. Megmondom őszintén lejátszódtak bennem ezek a kérdések, de helytálló volt a vőlegényed érvelése és nem tudtam nemet mondani – mosolygott rá a gyűrűre, amit sikerült felfelé fordítania, amíg én bambán tátottam a szám meglepődöttségemben.

-         Mikor volt itt? – kérdeztem ennyit, mert több úgy sem jött volna ki a számon.

-         Nem sokkal előtted – rendezte le ennyivel. – Beszélt a ballagásról is, nem is tudtam, hogy holnap lesz – lepődött meg, mintha csak most hallaná.

-         Igen, hát, remélem jó lesz…

-         Van, még valami, amiről beszélnünk kell… - nézett le, ebből tudtam, hogy komoly dolog következik. – Szóval, az örökség… Drágám, én azt tanácsolom, hogy tüntesd el!

-         Mi? – lepődtem meg és elég élesen adtam hangot a véleményemnek.

-         Nemm, figyelj, nem kell elköltened és nem kell másnak adnod, mindössze tégy úgy, mintha már nem lenne és nyilatkoznod kell élőadásban, hogy mit tettél vele, persze eszedbe se jusson az igazat mondani, hazudj, lányom! Mert nagyon sokan akarják azt a pénzt, tudnak róla, mert minden publikus volt, szóval a sajtóval kell véget is vetni neki! – adta elő, látszott, hogy rengeteget agyalt rajta, de engem kiborított, teljesen megilletődtem, én erre nem voltam képes. Még hogy én előadásban? Nem!

-         Én nem is tudom…, szükség van erre? – néztem kérdően várva egy nemleges válaszra.

-         Igen…- gördült lefelé a szája.

-         Nézd, nekem mennem kell! – nem tudom miért akartam eltűnni, de hirtelen a börtön fehér falai között nem kaptam rendesen levegőt, elegem volt a drámából és mindebből.

-         De nyuszikám! – kiabált nekem, pedig ugyanolyan közel voltam hozzá. Ahogy fel akartam állni a kezén feljebb csúszott a ruha. Láttam egy sebet rajta. Vérzett és látszott rajta, hogy el van fertőződve, valami piros volt körülötte, nem vér, hanem fertőtlenítő, de igazán nem látszott, hogy használt volna bármit.

-         Ez mi? – estem vissza a székre, ami már nyomta a fenekem.

-         Semmi! – takarta vissza egy határozott mozdulattal.

-         Apa, mi az? – rivalltam rá, kihozta belőlem a dühöt.

-         Bent véletlenül elcsúsztam, ez minden… - nézett úgy, mintha mit sem számítana, de számított.

-         Nem igaz – szögeztem le. – Ki tette ezt veled? – kérdeztem, mintha egy név majd feloldozást adna, mintha tudnám, kiről lenne szó, de akkor is tudni akartam.

-         Baleset volt – mondta, de látszott rajta, hogy hazudik.

-         Miattam van igaz? A pénz? Ezért csinálták igaz? – lábadt könnybe a szemem. Apa nem nézett rám, ebből tudtam, hogy igazam van. Hallgatás csak még jobban sírásra késztetett.

-         Igen, azt hiszik, tudom, hogyan kell megszerezni, vagyis tudom is, de nem árulnám el senkinek.

-         Mi az, hogy tudod, hogy kell megszerezni?

-         Hát nem lehet csak egyszerűen besétálni és kérni, drágám. Különben már rég megszerezték volna.

-         Hát jó, igen kell az aláírásom és ennyi… - néztem értetlenül.

-         Dehogyis, ha csak ennyiről lenne szó, már régen elvette volna valaki azt a pénzt, szerinted mennyire lehet nehéz megszerezni az aláírásod vagy akár hamísítani? – nézett rám kérdően habár tudtam, hogy csak költői kérdés.

-         Hát akkor? – bíztattam, hogy mondja már tovább, mert majd meghaltam a kíváncsiságtól.