2016. március 29., kedd

Ballagás



31. fejezet

Candice

A beszédem volt már csak hátra a ballagási ceremóniából, mindenki talpig fehér talárban állt és készen arra, hogy a levegőbe dobja fekete, ballagó sapkáját. Vidám, tavaszi idő volt. Néhány ásító fej feltűnt a tömegben, de nem is csodálkozom, mert ennyi unalmas hegyi beszédet végighallgatni valóban kihívás. Remegő kézzel léptem a porondra, de próbáltam magabiztosnak tűnni és itt a látszat volt a lényeg. Ahogy ott álltam szemben minden ismerősömmel, a családommal és a tanárokkal rájöttem, hogy megváltoztam. 4 éve nem mertem volna ide kiállni és elmondani mit érzek, de most magabiztosan álltam a 2 magassarkúmban és emelt fővel kezdtem neki a beszédnek.
Kedves Diákok, Tanárok, Szülök és minden kedves Egybegyűlt!
Mi sem tehetné különlegesebbé ezt a napot, mint hogy az Önök társaságában lehetek. Négy igen emlékezetes évet tudhatok magam mögött, amikre mind szeretettel és egyaránt boldogan tekintek vissza. Az osztály nevében szólok, mikor kijelentem, hogy mind itt nőttünk fel és egymást neveltük fel. Egy remek osztály… - elakadt a szavam, mert egy pillanat lezajlása alatt 10-15 kamerás ember rontott ki az ajtón. Kis híján fellökve a vendégeket, előre furakodtak az első sorba. Próbáltam folytatni, mintha mi sem történt volna, de elég zavaró volt, hogy minden percben vaku villant a szemembe. – Egy remek osztályközösség alakult és büszke vagyok, hogy tagja lehettem…
-          Candice, mondana valamit a nagymamája örökségéről? – jött a hang valahonnan az első sorból. Lesokkolt. Hogy gondolják, hogy idejönnek a ballagásomra és mindent elrontanak? Most folytassam a beszédem vagy válaszoljak? Nem tudtam mit tehetnék.
-          Öhhm… szóval a tanári közösség egyaránt kiemelkedő és nagyszerű példát mutatnak a…
-          Mire akarja költeni az örökségét, Candice?
-          A nagymamája miért pont Önre hagyta?
-          Van bármi elképzelése? – jöttek a kérdések ezrei és a magabiztos énem megint lelépett. Remek. Kétségbeesett tekintettel kerestem Danét, aki már ökölbe tett kézzel méregette a kamerás férfiajkat maga előtt.  Aztán az osztályfőnököm tekintete talált rám, aki talán még kétségbeesettebb volt, mint az én. Ekkor jöttem rá, hogy ezt a helyzetet nekem ezt most egyedül kell kezelnem!
-          Mindenkinek egy kérdésére válaszolok, és csakis 1 darabra! És aztán békén hagynak, hogy nyugodtan folytathassuk a ballagási ceremóniát! Egyesével a kérdéseket… - vettem mély levegőt és kiabáltam a mikrofonba. Sokan meglepődtek a magabiztos kitörésemen, de főleg én magam. Az egyik férfi bal szélen felnyújtotta a kezét, ezt úgy vettem sikerrel járt a kísérletem.
-          Milyen kapcsolata volt a nagyanyjával?
-          Nagyon jó, nem tölthettem vele sok időt, mert kicsi voltam mikor meghalt, de akkoriban sokat voltunk együtt…
-          Hol találkoztak általában? – jött is a következő.
-          Nos, volt egy ház, ahova gyakran elvitt, jobban mondva csak a ház elé, mert a ház eladó volt ugyan, de akkora nagy volt, hogy a nagyi sose vette volna meg magának, ott volt 15 perc sétára a…- és ekkor tudatosult bennem mi is a megoldása ennek az egész örökség helyzetnek. Megmerevedtem. Meg volt a kiskapum. Mivel nem folytattam azt hitték jöhet a következő kérdés, de én csak meredtem bámultam magam elé, mint aki szellemet látott. Mondjuk pont olyan érzés is volt.
-          Candice, Candice – lépett mellém Dan. – Jól vagy? – kérdezte dallamos hangon.
-          Mi?... Igen, persze.
-          Mióta vannak együtt? – jött a z újabb kérdezz-felelek játék fordulója.
-          kb 1 éve, de már kicsi korunk óta ismerjük egymást.
-          Lefeküdtek már? – jött a kérdés hátulról, kicsit meglepődtem és zavaromban csak kuncogni kezdtem erre Dan megfogta a kezem. Egyikünk sem szólalt meg, de a paparazzik képesek voltak olvasni a jelekből.  Dan még mindig fogta a kezem, de ahogy hirtelen ki akartam rántani onnan éreztem, ahogy valami lecsúszik az ujjamról és hallom, ahogy a földre esik. Halk volt, mégis mintha az egész udvart bezengte volna. Könnyű volt, mégis mintha egy tonnás súlyt nyomott volna a mellkasomra. A gyűrű. Amint mindenki tekintete a gyűrűre vándorolt én sem tudtam le venni róla a szemem. Dan is megijedt, de koránt sem annyira, mint én. Letérdelt, ami még inkább fokozta a már így is túltengő feszültséget a tömegben. Tátott szájakat és fent akadó szemöldököket láttam mindenhol. Valószínűleg én is így festhetem. Dan már térdelőpozícióban és a kezemért nyúlt, ami most jobban remegett, mint eddig életemben valaha.
-          Hozzám jössz Cany? – kérdezte nevetve majd egy másodperc szünetet tartott. - …Megint? – örömteli kacaja megnyugtatóan hatott rám. Megint csak őt láttam és pár percre sikerült figyelmen kívül hagynom a tényt, hogy 100 tanár, 600 diák, kétszer annyi szülő és egy tucat paparazzi bámul éppen minket.
-          Igen – ordítottam, csak hogy még a leghátsó sor is tudjon róla. Nem tudom honnan szedtem a bátorságot, mert még egy suttogást is nehezen gondoltam, hogy ki tudok préselni magamból, de örültem. Hihetetlenül. Már megint hallottam kattogni a kamerákat, főleg mikor Dan felállt és megcsókolt. Nem tudtam megszokni, hogy Dan mellett lehetetlenség elkerülni a figyelmet.
-          Mióta jegyesek? És Mason tud erről?  tette fel valaki a bűvös kérdést a tömegből.
-          Én…
-          Vele is lefeküdt? Mondja milyen érzés, hogy járt valakivel, aki csak a pénzét akarta? És meg le is feküdt vele… Zavarja, hogy néhány ember egyszerű szajhának tartja? – mikor végre sikerült felfognom a szavait, már késő volt, mert Dan akkorra már leugrott a színpadról és a fickó előtt termett. Amint sikerült erőt vennem magamon én is Dan irányába eredtem, aki már kilökte a méregdrága kamerát a férfi kezéből és az ingénél fogva emelte a magasba a férfit. Dan nagyon indulatos tud lenni, ami elég rémisztő, de egy idő után meg lehet tanulni kezelni.
-          Hogy mersz ilyet mondani a csajomnak, te fasz? – suttogta a férfi fülébe, de már elég közel voltam, hogy meghalljam.
-          Ne, hagyd, Dan, nem ér annyit! – tettem a karjára a kezem és oda férkőztem közéjük, hogy még véletlenségből se ragadhassa el az indulat. Amint Dan elengedte őt és megölelt ellágyultak az izmai. Az ijedt fotós lenézett a méregdrágának tűnő kamerára és mérgesen tapasztalta, hogy használhatatlanná tört.
-          Őrült ribanc! – szűrte ki a szavakat a foga között, alig hallhatóan, Dan viszont így is kristálytisztán értette. Itt telt be a pohár itt már nem számítottak neki az ölelő karjaim vagy a nyugtató szavaim, határozottan odalépett a barna hajú férfi elé, aki későn ismerte fel, hogy túlfeszítette a húrt. Egy pillanatig csak mérgesen szemeztek, majd Dan váratlanul behúzott neki egy hatalmasat. Az ütéstől szerencsétlen kiterült és fájdalmában csak nyögdécselt a földön. Fogalmam sem volt mit mondjak, nem volt helyénvaló, hogy így kiütötte, de azért örömtáncot sem járok tőle. A tömeg körülöttünk megdermedt. Megfagyott a levegő. Az biztos, hogy erre a ballagásra még évekig emlékezni fognak. Hosszú percekig kínzó csend uralkodott, ezért hát visszaléptem a színpadra és próbáltam menteni, ami mentető.
-          Nos, nem sikerült a végére érnem a beszédemnek, ezért hát engedjék meg, hogy folytassam – kapkodtam a levegőt, de jól esett, hogy Dan megint rám figyel és nem arra a szánalmas férfira. – Egy csodálatos légkört alakítottunk ki a négy év alatt…- folytattam volna már bátrabban, mikor meghallottam a rendőrautó szirénáját, ami kétségkívül egyre hangosabb lett. Már ez is… De én eltökéltem, hogy befejezem és elballagunk innen mind még ma! – És nagyon hálásnak érzem magam, hogy idetartozhattam. A botrányok és…- közben hallottam, ahogy a rendőrök feltéptek a bejárati ajtót, ami azt jelentette, hogy már csak pár másodperc és itt lesznek… - Jó a francba is, nem is húzom az időt, a 2016.os 12. évfolyamot ezzel a perctől kezdve elballagottnak tekintem! – sipítottam el magam, hogy mindenki meghallja. Mindenki a magasba dobta fekete sapkáját és közben a rendőrök is megjelentek köreinkben. Dan sapkája még a magasba járt mikor megbilincselték. Tudta, hogy órákig kell majd ülnie a börtönben, mégis olya mosollyal nézett rám, amit még sosem láttam az arcán. Még egyszer utoljára visszanézett, mielőtt kivezették és felordított.
-          Ez az bébi! – zengte be az egész udvart a mély és rekedtes hangjával. Muszáj volt felnevetnem.
A fetrengő férfi is bilincsben távozott és azt nem is kell mondanom, hogy a többi paparazzi bőven a rendőrök érkezése előtt felszívódott. A diákok közül mindenki nevetett és sipítozott örömében. Nem is törődtek a rendőrökkel vagy bármi más zavaró tényezővel. Én pedig csak néztem, ahogy a vőlegényemet kivezetik a rendőrök és örültem, hogy végülis sikerült ma délután elballagnunk. Körülnéztem a tömegen és tudtam, hogy hiányozni fog majd ez a hely és persze az emberek is. Sajnáltam is, mert tudtam, hogy soha többet nem lesz együtt úgy a társaság, ahogy eddig volt. Britt és Connor végül egymáshoz közeli egyetemre mennek. Britt mindenképp borostyán ligás egyetemre akart menni, és végülis a Columbia fel is vette, Connor pedig a NYU-n fog tanulni, ami bőven jobb, mint amit valaha elképzelt magának. Dan eldöntötte, hogy halaszt egy évet, ami mondjuk nem a legbiztosabb terv, de tudom, hogy okos és amilyen makacs úgy sem tudnám rábeszélni semmire, amit nem akar. Mindig a Gulliardra akart menni, mikor még kicsi volt. Én sokáig ugyan a Yale-ra akartam járni, de mivel minden barátom New Yorkba akar költözni én sem mondhattam nemet. Jövőre, ha minden igaz már hivatalosan is a Cornell egyetem hallgatója leszek. Talán nem lesz minden ugyanaz, de legalább mind New Yorkban leszünk.

*
A ballagás után az első utam a börtönbe vitt, mert már a fél családom ott tartózkodott lassan. Bármilyen szomorúnak is hangozik, én már csak nevetni tudtam rajta. Először Dannel beszéltem pár szót, de nem tűnt letörtnek egyáltalán. Elpanaszolta, hogy az ügyvédje béna, szóval egy éjszakát bent kell maradnia, de holnap reggel már szabad, szóval átugrik és hoz kínai kaját. Olyan volt, mint egy nagy gyerek, de ezt is szerettem benne. A következő utam apához vezetett. Kitaláltam ma valamit, amiről mindenképpen kellett hallanom a véleményét.
-          Szia, nyuszikám! – köszönt, mint mindig.
-          Szia - nem volt szándékomban húzni az időt, úgyhogy a lényegre tértem. – Nos, gondolkodtam, hogyan bizonyíthatnánk be, hogy valóban én vagyok a jogos örökös – mondtam szépen lassan, nem azért mert fokozni kívántam volta a feszültséget, csak kicsit bizonytalannak éreztem magam. – Amikor régen a nagyi vigyázott rám, nektek mindig azt mesélte, hogy végig nálunk voltunk és beszélgettünk, de valójában, ahányszor csak alkalmunk nyílt rá elmentünk egy házhoz, ami a város szélén van, 15 perc séta tőlünk. Nem lakott benne régen senki sem, mert hatalmasabb ház volt, mint amit valaha láttam és iszonyat drága volt, ahogy emlékszem…és senki nem akarta megvenni.
-          A lényegre, Cany!
-          Mindig arról beszéltünk, hogy megvennénk a házat és ketten élnénk benne, mert sokkal békésebb lenne nekem és nem kéne a veszekedéseiteket hallgatnom…de persze ez csak fantáziálás volt - horgasztottam le a fejem egy pillanatra. – És szinte ezer százalék, hogy az a ház még mindig üresen áll, mert múltkor láttam és teljesen lakatlan volt! És nagy esély van rá, hogy a nagyi megvette…
-          És? – értetlenkedett.
-          Ami annyira jelent, hogy a nevemre kellett íratnia! Amivel tudjuk bizonyítani, hogy rám hagyta az örökséget… - magyaráztam bőszen.
-          Igen...
-          Ez működhet? – kérdeztem félénken.
-          Igen! Ez az, kincsem!  - üvöltött fel, a kelleténél kicsit hangosabban és közben az asztalra csapott. – De biztos vagy benne, hogy megvette?
-          Hát, nem teljesen, de ez annyira rá vallana, és mi másért állna ott még mindig üresen?
-          Holnap, menj be a bankba és tudakold meg… és ha igazad van, akkor mehet, ez már egy bizonyíték. Ha anyádnak és nekem pedig tanúskodnunk kell, megtesszük! És így már biztos a győzelem! – ért fülig a szája.
-          És…- kezdtem volna bele, bár aggódtam vajon mit mond majd.
-          Igen?
-          Eldöntöttem mire költöm a pénzt, ha sikerül megszereznünk az örökséget… - néztem le és közben az ujjaimat tördeltem, mert nem voltam biztos, hogy neki is ugyanez volt a terve a pénzzel.
-          Igen? – sürgetett.
-          Jótékonyság… - mondtam ki boldogan.
-          Tessék? – nézett rám értetlenül.
-          Létrehoznék egy alapítványt… Olyan betegnek, mint Dan anyja volt – mondtam ki elégedetten.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése