Elengedni...

30. fejezet

Daniel

A tükör egy magas volt velem. Egy utolsó húzással megigazítottam a nyakkendőm és kész is voltam. De a lábam a földbe gyökerezett. Az öltöny tökéletes volt. Kézzel készített, olasz remekmű. Makulátlan és kifogástalan, mint maga Daniel Black. De mégsem tudtam rávenni magam a mozgásra. Csöngött egyet a telefon, nem néztem rá a kijelzőre, de tudtam, hogy a sofőr az. Kinéztem és a limuzin valóban a ház előtt állt.

Beültem és töltöttem magamnak egy italt és aztán még egyet, majd még egyet és így tovább. Nem tudtam, mennyi hat majd, de a keserű érzés a torkomban és a fojtogató érzés a mellkasomban nem múlt el, mindegy mennyit ittam. Magam előtt tartottam a Whiskeyt és láttam, hogy valami belecseppen. Észre sem vettem, hogy a háztól a temetőig vezető úton végig  könnyeztem. Beletöröltem a cseppeket a frissen tisztított zakóba és kiléptem a kocsiból. Ahogy körülnéztem minden rokon, ismerős, barát, idegen feketében sorakozva állt a bejárat előtt. Olyanok voltak, mint a varjak, teljesen feketében, lehorgasztott fejjel jártak-keltek. Elkapott a vágy, hogy visszaüljek a kocsiba és tovább hajtsam az adagjaimat. Can nem volt itt, de nem is akartam, ezt egyedül kell végigcsinálnom! Mire visszanéztem magam mögé a kocsinak hűlt helye volt, szóval nem volt más út, mint előre! A cipőm sarka kicsit kopogott az útpadkán, és mikor az emberek felismerték ki vagyok szétváltak egymástól és utat nyitottak nekem a bejárathoz. Nem várt gesztus volt ettől a varjú seregtől. Magabiztosan haladtam előre és közben mindenkihez odaléptem egyesével. Lerótták a tiszteletüket. Életem feladata volt ez a sor. Ahogy mindenki elmondta, hogy sajnálja, kedvem lett volna üvölteni, hogy miért sajnálod, hiszen mindenki tudta, hogy ez lesz. 10 éve mást sem hajtogatott senki, csak hogy adjam fel. És én mindenki arcába belenevettem. Dühös voltam rájuk és magamra is. Visszanyeltem a könnyeket és a mérgező szavakat, amivel megbántottam volna mindenkit és csak vonultam végig tovább a tömegen. Láttam a szemükben a könnyek áradatát. Megmerevedve bámultam egy cseppet, hülyének néztek, és legszívesebben belevertem volna egyet a falba mérgemben, hogy mindenki itt sajnáltatja magát, mikor én vagyok az egyedüli, aki igazán szenved. De belegondoltam, vajon anya mit tenne. Sosem lenne kegyetlen és ezer százalék, hogy ütni sem tudott- nevettem fel magamban keserűen. Ezért apró mosolyra húztam a szám, a kezemre mintha ólomsúlyokat akasztottak volna, de mégis megemeltem és letöröltem egy kósza cseppet egy öreg hölgy arcáról. Ez volt az utolsó ajándékom, amit neki adhattam és nem akartam elrontani, ez a temetés a búcsúm és az utolsó törlesztésem felé. Tökéletes lesz, a legdrágább virágok, a leghíresebb kórus és a legkiválóbb mindenből. Mert ő ezt érdemelte.

A padok között végig vonultam, belegondoltam, hogy talán ebben a templomban lesz az esküvőm is. Egy pillanatra boldogság kerített hatalmába, de utána megint csak a kurva gyász volt, amit érezni tudtam. Körülnéztem és láttam, hogy a tiszteletes fellép a katedrára. Elvártam tőle, hogy tökéletes legyen. Az első sorban ültem, szemben a hatalmas képpel, amit anyáról választottam. A kedvenc képem volt. Ugyanúgy néztem ki, mint ő, minden vonás megvolt. Azt a képet választottam, amin apával vannak a tízedik évfordulójukon. Iszonyú szegények voltak, ezért nem mentek sehova megünnepelni, mindössze annyiból állt az ünneplés, hogy anya otthon főzött és meglepték egymást valami egyszerű kis ajándékkal, mint egy csoki. Anya mosolya őszinte volt,és ez melengette a gyászba borult kibaszott lelkemet. Nem is figyeltem, mint mondd a tiszteletes, csak azt vettem észre mikor már az én nevem mondja és várakozóan tekint rám. – Oh, igen! A beszédem. – emlékeztettem magam. A zsebemhez értem, ahol kitapintottam a papírt, de mégsem vettem elő. Felléptem a tiszteletes helyére és egy igen mély lélegzetvétellel kezdtem neki a beszédemnek.

-          Az utolsó emlékem vele mindent leír róla. Az egésze lénye jó volt, egy fénysugár, amely csak azért élt és létezett, hogy az én világom szebb legyen. Áradt belőle a tisztaság és az ártatlanság, tudom, hogy szeretett és soha nem volt önző, talán nem élhetett sokáig, de hálás volt. Tudom róla, hogy elégedett volt azzal, amit kapott. Mert olyan adottságai voltak, amit sok ember 100 életéve alatt sem tapasztalhat meg. Szeretem őt, de elengedem, mert nem lehetek igazságtalan vele nem – jöttek a szavak, és annyira furcsa volt, mert miután levittem a hangsúlyt a végén, rájöttem, hogy rám sem néztem a papírdarabra, amit kikészítettem magamnak. Nem voltam zavarban, hiszen hozzászoktam, ahhoz, hogy bámuljanak, de egyfajta bizsergetően furcsa érzés volt megnyílni egy idegen tömegnek. A tekintetük nem volt szánakozó, inkább csak sajnálattal teli. Egy nagy lélegzetvétel volt a befejezésem is és lefáradtam a központból vissza a helyemre. Ennyire emlékszem a temetésből, és azután már minden homályos, hogy hogyan kerültem el onnan, hogy kivel beszéltem és miről. Csak az érzésre emlékszem, ahogy sikerült elengednem valamit, amit igazán szerettem és ez volt életem talán legnehezebb feladata.

Candice

Még mindig élénken élt a fejemben az apával folytatott párbeszédem. Nem tudtam kiverni a fejemből.

        - Hát akkor? – bíztattam, hogy mondja már tovább, mert majd meghaltam a kíváncsiságtól.

-          Nos, nem csak az aláírásod szükséges ahhoz, hogy megkapd a pénzt.

-          Hát 18nak kell lennem…

-          Nem csak erről van szó, mikor kicsi voltál a hagyatéki tárgyalás meg volt, és kimondták, hogy a végrendelet szerint Candice Liliann Jackson a jogosult örökös, de akkoriban volt egy nagy tűz és sajnos a papírok, mint bent égtek, amik ahhoz szükségesek, hogy alátámaszd te voltál a jogos örökös.

-          Ez őrültség! – forgattam a szemem.

-          Nem az, az ügyvéd, akit a nagyit képviselte gyanús módon meghalt a tárgyalást követő napokban. Túl sok pénz volt és túl sok ember tudott róla a médiából. Szóval miután ”baleset” érte az urat, semmi bizonyítéki nincs, hogy nem csak mi anyáddal találtuk ki ez az egészet, hogy megkaparintsuk tőled a pénzt, ha betöltötted a 18 életévedet - mondta végig, mintha most először adhatta volna elő teljesen ezt a történetet.

-          De kik? Kik tehettek ilyet?

-          Bárki, nyuszikám, rengeteg olyan pénzéhes ember van, mint Masonék! – mondta ökölbe szorított kezekkel.

-          Akkor hogyan tovább? – horgasztottam le a fejem, mert egyszerűen kilátástalannak láttam a dolgot. Semmit nem értettem a joghoz. – Se tanú, se papír…

-          Nem tudom, drágám, de az biztos, hogy el kell hitetnünk az emberekkel, hogy a pénz már nálad van és el kell tüntetned, mert minden percben szövetségesekre lelnek a pénzhajhászok és egyszer valamelyikkőjük sikerrel fog járni – a hangja elmélyült és kicsit betegesnek tűnt már, hogy mennyit agyalt ezen, de megnyugtatott, hogy van kiút ebből az egészből!

-          Van is egy ötletem…

       Ott álltam. Éppen egy könyv vastagságnyi papírkupacot gyűrtem az ünneplő felsőmhöz. Ordítoztam az udvar egyik pontjáról a másikba, de mikor nem hallottak kénytelen voltam a magas sarkúban letipegni a színpadról és odamenni. Alig pár óra volt már csak a ballagásig, aminek a megszervezésére a tantestület szerény személyemet kérte fel. Tudták, hogy válság helyzet van a családomban, de erősködtem, hogy meg tudom csinálni, sőt, örültem, hogy valami eltereli a figyelmemet.

-          Mit gondoltál te? Hogy gondoltad a hegedűst a svédasztal mellé tenni, senki nem fog enni, ha mellette teljes hangerőn húzzák?! – kiabáltam az egyik segédmunkással, aki értetlen arccal bámult rám, habár nem is a szemeimben, inkább a mély dekoltázsomra. -  Menj, és tedd a felszerelést és a széket messzebb, minimum 10 méter távolságra! – rásandítottam az órámra és már mentem is, mert az italszállítónak 10 perce meg kellett volna érkeznie. Bementem a suliba, ahol hűlt helyük volt, azonban valaki más, akire nem számítottam épp most törte fel az ajtókat és süvített végig a folyosón. Daniel. Magamban kimondtam a nevét és már mosolyra is húzódott a szám.  Ő nem vigyorgott, de a szemeibe a már jól ismert kisfiús pimasz csillogás volt. Magabiztos léptekkel jött felém, converse cipője határozott ütemes lépteket diktált. Öltönyben volt. Sejtettem, hogy miért van így, de nem mertem megjegyzést tenni, vagy bármit is kérdezni. Odaért elém egy-egy csókot nyomott az arcomra.

-          Hogy mennek az előkészületek? – nézett rám aranyosan, de tudtam, hogy nem érdekli a válasz túlságosan. Közelebb jött és minden figyelmeztetés nélkül megcsókolt. Finom puszik voltak kezdetben az ajkamra, de aztán egyre magabiztosabban és erősebben csókolt. A nyelve a szájpadlásomat simogatta és a kezei a derekamra csúsztak. Rég volt már ilyen jó érzés valami. A keze lecsúszott és a fenekemen állapodott meg, majd egy erős mozdulattal magához húzott és a csípőjének feszített. Egy pillanatra elszakadt a számtól, mire én hevesen kezdtem venni a levegőt, de ő tovább ment és a nyakamra hintett apró, de érzéki csókokat. Elfordítottam a nyakam, hogy több hozzáférése legyen, és erősebben nyomtam neki a csípőm a derekának, mire egy elismerős nyögést hallottam a nyakamba.

-          Gyere! – búgta a fülembe. Aztán a szemembe nézett, várt valamilyen válaszra, attól függetlenül, hogy felszólítást tett.

-          De nekem… - gondoltam bele, hogy megannyi teendőm lenne, amúgy is az italszállítókkal kéne vitáznom, mert több mint 15 percet késnek. De a szemei, istenem azok a szemek, nem tudtam nemet mondani. Aztán ahelyett, hogy válaszoltam volna bármit keményen megcsókoltam, amit válasznak tekintett. Felkapta a lábam és az ölébe vett. Danielben az volt a jó és rossz, hogy minden apró eldugott helyet ismert a suliba, nem volt önerőm firtatni, hogy honnan inkább csak élveztem a helyzetet. Pár lépéssel később letett a földre. Bezárult mögöttünk egy ajtó. Leült egy székre és várakozóan tekintett rám. Nem értettem, hogy mi van. De a csintalan tekintete hamar elárulta, hogy tőlem várja a kezdést. Valamilyen idegen erő szálhatott meg, mert odalépkedtem elé, közben úgy ráztam magam, mint még soha. A lábai nagy terpeszben voltak, mint mindig, ha elkényelmesedett. Lovagló ülésben ránehezedtem. Hozzádörgölőztem a csípőjéhez, ahol már éreztem a duzzadó férfiasságát, mire én is lüktetni kezdtem alul. Egyetlen testre szoruló ruha volt rajtam, és mint már mondtam hatalmas kivágással rendelkezett. Egy kis masni tartotta össze elől, amit lassan és érzékien kezdtem kicsomózni. Elől végig húztam a cipzárt és jó messzire dobtam magunktól. A melltartóm is ünnepi volt, mert teljesen fekete csipke borította és a hozzá illő tanga is árulkodott, hogy készültem estére. A szeme kikerekedett, ahogy végig nézett rajtam és elborult az arca, tudtam, hogy elképzeli, miket akar most tenni velem. De mivel még mindig irányított engem a hirtelen megszánt bátorság most én akartam tenni vele valamit érte. Odahajoltam és apró csókot hintettem az ajkára, miközben a kezem az övére csúszott, ügyesen kicsatoltam miközben ő nyögött bele a csókomba annyira meglepődött. Ahogy szabadjára engedtem férfiasságát kicsit izgulni kezdtem, nem is tudom miért, de nem akartam, hogy ez bármit elrontson. A csókjaim közben a kezem rácsúszott a merevedésére és boldogság öntött el, hogy ezt én értem el nála. Lassan mozgatni kezdtem a kezem és egyre magabiztosabban csináltam. Az egész teste vonaglott alattam és ez engem is beindított. Egyszer csak elvált a csókomból és elélvezett alattam, lihegett és annyira szexi volt, ahogy a kidolgozott mellkasa fel-alá emelkedik a kimerültségtől.

-          Ahhj bébi, bejön ez az oldalad! – bólogatott elismerően és beleharapott a cseresznyepiros alsóajkába. Büszke voltam, de még nem akartam itt megállni. Szerencsére neki is ez járhatott a fejébe, mert mikor kicsit feljebb akartam állni, hirtelen a tenyere, ami már milliószor járta be a testem a csipke bugyi alá csúszott megmarkolva ezzel a fenekem. A nyálas puszijai fedték be a bőrömet mindenütt. Az egyik keze aztán lassan kicsúszott a bugyimból és a combomat kezdte simogatni. Haladt a kijelölt belső oldalon. Perzselte a bőröm, ahogy érintett. Miközben csókolt a keze belenyúlt a bugyimba. A hüvelykujjával kényeztetni kezdett, ahogy egyre mélyebben éreztem magamban, úgy szaporodtak a légzéseim és úgy vonaglottam egyre jobban a karjaiban. A csípőm egyre közelebb vontam hozzá és felhajtottam a fejem, hogy az ajkai a nyakamhoz is jobban hozzáférjenek. Éreztem, hogy valami földöntúli érzés lesz rajtam úrrá, éreztem, hogy nem kell sok és a karjaiba élvezek. Nem láttam az arcát míg, hátrahajtottam a fejem, de mihelyst visszafordultam a szemei megtaláltak és abban a pillanatban értem el az ígéret földjét.

-          Daniel! – nyögtem egyre hangosabban. Elfelejtettem, hogy hol vagyunk, nem is érzékeltem a külvilágot. – Daniel! – kiabáltam hangosabban. A belsőben egy bomba robbant és nem láttam mást csak Danielt. A kezem a vállán pihent, amit egyre jobban szorítottam. A légzésem lassult és élveztem a mosolyt, ami elterült az arcán, ahogy meglátta milyen vörös az arcom.

-          Ez állati szexi volt! – vont még közelebb.

-          Nekem mondod? – néztem rá boldogan és közelebb húzódtam hozzá, a fülébe akartam súgni. Nem tudom miért hiszen, az előbb kiabáltam, de akkor sem mertem kimondani hangosabban. – Dan? – csúsztak le az ujjaim a hasára, mire picit megborzongott.

-          Igen, életem? – nézett pimaszul mintha tudná, mit akarok.

-          Megint akarom! – haraptam az ajkamba és összekulcsoltam egy egyik kezét az enyémmel.

Alig pár óra volt a bűvös órához, amikor is megkezdődik a ballagási ceremónia, már minden készen állt. Végül az italszállítók is idetaláltak, kiderült, hogy rossz címre mentek az idióták. Még egyszer körbejártam az udvart, de mindent rendben találtak. – Már csak két óra is egyetemista libák leszünk! – sikítozott mögöttem egy ismerős hang. Britté. Megfordultam és megcsodáltam őt, mert már rajta volt a fehér talár. Csodaszép volt.

-          Így van! – sipítottam vissza.