A nem kívánt találkozás!

14. fejezet

Sziasztok Kedves Olvasók!

Remélem senki sem csalódott a részekben és tetszett neki! Ez most rövid rész lett, de a következő az már jóval hosszabb lesz, ígérem! Szerintem izgalmas, de ha bárkinek más észrevétele van, örömmel várom!

Szeretném megköszönni a visszajelzéseket a történettel kapcsolatban, erre most szükségem volt. És nagyon sok szeretettel köszöntelek, Jenni az oldalon, remélem nem fogsz csalódni! Te voltál a 35. jeletkező ezért szeretném ezt a részt neked ajánlani, és megköszönni, hogy itt vagy!

xo xo

Matt szemszög:

Jártam az utcát és gondolkodtam, vajon hol töltsem a mai éjszakát, tekintve, hogy haza biztosan nem megyek. Kezdett egyre hűvösebb lenni, már a zakó sem tartott elég melegen, ezért elindultam az első személyhez, aki eszembe jutott és imádkoztam, hogy otthon legyen.

Mentem és mentem, nem gondoltam volna, hogy ilyen távol lakik, de nem nagyon érdekelt, mert ez így is a legkisebb gondom volt. Megálltam az ajtaja előtt, a kezem remegett, ahogy egyre közelebb vittem a felülethez, nem mertem bekopogni. Majd vettem egy mély levegőt és erőt vettem magamon, bekopogtam.

Léptei zaja zökkentett ki a remegésből, ami már szinte az egész testem átjárta, már kezdtem feladni, hogy bárki is ajtót nyit, mikor hirtelen kitárult előttem a hatalmas faajtó. Caroline állt előttem, egy szál kis felsőben és rövidnadrágban, nem is gondolná az ember mellette, hogy szörnyű hideg uralkodik most a világ nagy részén.

-Úristen, Matt mit keresel itt? Már szinte átfagytál, gyere be!- rántott be a jó meleg szobába.

-Én… összevesztem Rebekáh-val - mondtam és közben kihámoztam magam az öltönyből, amit mindaddig magamhoz szorítottam.

-Mégis miért?

-Mert, hát, nem is tudom, hogy mondjam… miattad. - szűrtem ki a szavakat közben pedig folyamatosan őt néztem, vajon mit szól majd a helyzethez, de nem láttam az arcán semmifajta meglepődöttséget.

-Értem. Tudod, én is összevesztem Joseph-hel.- erre a kijelentésre éreztem, hogy nagyot dobban a szívem, arra vágytam, hogy folytassa, még mondja, hogy mi történt, de nem tette, megfordult és a kanapéhoz sétált.

-Min?

-Szerinted?- nevetett fel.

-Nem baj, minden megjavul, higgy nekem. - mondtam neki és közben odaültem mellé, amilyen közel csak tudtam.

-Kösz, örülök, hogy ezt mondod, de szerintem nem ilyen egyszerű ez a dolog.

-Nem tudom, hogy mi folyik itt, de azt igen, hogy minden rendben lesz, mert nem fog tudni haragudni rád, én sem tudok. - mosolyodtam el halványan.

-Köszi. - nevetett fel, pedig láttam, hogy lassan már a sírás szélén áll. Szó nélkül bebújt az ölembe és a vállamba temette az arcát. – Örülök, hogy még mindig ilyen jó barátok vagyunk.

-Én is. - súgtam halkan a hajába, közben pedig egy-egy hajtincsével játszottam, de valójában nagyon is fájt, mert legbelül reméltem, hogy nem csak egy szimpla barátságról van szó.

-Na, jó, nem fogok sírni, gyere, nézzünk meg egy filmet, aztán vágjuk be a szunyát, mint a régi szép időkben. Jó?
-Igen. - örültem meg.

-De nem lehet, mára beszéltük meg a vacsorát emlékszel?

Muszáj elmennünk, háromnegyed hét, úgy, hogy lassan ideje készülődni is.

-Nem tudom, Car, biztos akarok én menni arra a baromságra.

- felém nyújtott a kezét, majd belekapaszkodtam és úgy emelt fel a kanapéról.

-De nehéz lettél!- cukkolt és közben nagy mosoly ült ki az arcára. –Igen, jönnöd kell! Kérlek a kedvemért, biztos jó buli lesz!

-Igen?- nevettem. Majd hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam és megpördítettem, olyan könnyű volt, mint egy pihe semmit sem változott. Hallottam, hogy ugyanúgy sikongat, mint eddig mindig. Olyan normálisnak éreztem, elöntött egy jóleső érzés és nem tudtam megszólalni sem, rájöttem, hogy nagyon hiányzik nekem Caroline.

-Tegyél le! – kiabált még mindig. Letettem és abba maradt a kiabálás is.

-Na, gyere, előhalászok neked valami csini öltönyt és te leszel a legsármosabb pasi a teremben.

Joseph szemszög:

Beültem a fekete, milliókat érő kocsimba és hirtelen felgyorsítottam a legnagyobb sebességre, csak gyorsulni és gyorsulni akartam, semmi mást, elfelejteni mindent, ami az imént történt. A szél lágyan csiklandozott és néhol kirázott a hideg, de nagyon jóérzés volt, elöntött a mámor, úgy éreztem nincs semmi baj, teljesen üres volt a fejem.

Az úton semmi sem jött velem szembe, ezért, mint az őrült nyomtam a gázt. Aztán hirtelen a telefonom csöngeni kezdett, láttam a kijelzőn Caroline mosolygós arcát, imádtam azt a képet, ahhoz képest, hogy én csináltam, nagyon is jó lett. Nem tudtam levenni róla a tekintetem, felvenni viszont semmiképp nem akartam. Az előbbi üresség eltűnt és minden újra eszembe jutott, bár ne lenne ennyire nehéz bízni! Majd ahogy visszanéztem az útra, ahova mind végig figyelnem kellett volna, láttam, hogy egy nagy kamion tart egyenesen velem szemben, pár méter választott el minket csupán. A kormányt, amilyen gyorsan csak tudtam elrántottam, hogy megelőzzem az ütközést. A kamionos is hasonlóan gondolkodott és a másik irányba kanyarodott el, sikeresen kikerültem, de az autó fordult párat mire meg tudott állni. A szívem a torkomban dobogott, még hallottam, ahogy a sofőr egy hatalmasat dudál, de még annyira sem méltatta, hogy megálljon, csak ment tovább.

Végig tapogattam magam, alig hittem, hogy megúsztam egy karcolás nélkül az egészet.

Kiszálltam a kocsiból, majd szemügyre vettem, hogy mekkora kárt okoztam. Nem volt nagyon látható, sőt csak akkor volt észrevehető, ha valaki nagyon megnézte.

Mikor visszaszálltam a telefon már nem csöngött, de nem is volt baj, mert nem vágytam arra, hogy Caroline-nal beszéljek.

Elfordítottam a kulcsot, és újra felgyorsítottam, bár ezúttal már csak a megengedett sebességet használtam, mert azért meghalni nem akartam!

Lassan odaértem a forgatásra, ahogy végig néztem mindenkin, olyan idegeneknek láttam őket, már ezer éve nem láttam senkit. Megkerestem a rendezőt, aki először is leordított, hogy hol voltam eddig, ami persze teljesen jogos volt, de akkor sem akartam, hogy valaki a mai napi történések után, még le is kiabáljon. Inkább csak csináltam, amit mondott.

Pár óra alatt végeztem, nem volt nehéz, sőt azt hiszem ez már hiányzott is. Hogy valaki más legyek, ha csak egy kicsi időre is. Mindig is imádtam ezt a munkát, és sokszor hallottam, hogy jó is vagyok benne.

Hamar eljött az este, és a vacsora is, mivel Car-rel nem beszéltük meg, hogy együtt megyünk, egyedül indultam neki az útnak. Szerencsére az étterem nem volt messze, és nem is én érkeztem meg legelsőnek, mert Bonnie és Ian már ott várt ránk.

-Sziasztok!- köszöntem nekik, és még kicsit jobb kedvem is lett, hogy láttam őket, hiányzott már Ian nekem.

Leültem közéjük és beszélgetni kezdtünk, nagyon jó volt, elvégre is azért találtuk ki ezt a találkát, mert jobban meg akartam ismerni a legjobb barátom barátnőjét.

-Szia! Hogy vagy?

-Remekül. - hazudtam rezzenéstelen arccal, amire nagyon is büszke voltam. – És ti?

-Köszi, jól. Nem tudod, hol vannak a többiek?- kérdezte Ian. Mondjuk Car?- célozgatott, nem is diszkréten.

-Azt beszéltük, hogy külön jövünk, mert neki még valami dolga akadt. - ködösítettem. És rendeltetek már valamit?- tereltem el a témát.

-Nem, meg akartunk várni titeket. - mosolygott Bonnie.

- Ért…

-Sziasztok!- köszöntek fel hirtelen, mire én egy kicsit megijedtem, és mikor megfordultam, olyat láttam, amire nem számítottam. Caroline és Matt jöttek meg, méghozzá együtt. Nem akartam elhinni, Car-rel Matt-en vesztünk össze és most képes az ő oldalán ideállítani. Legszívesebben jól behúztam volna Matt-nek és itt hagytam volna mindenkit a francba.

Caroline mesésen nézett ki, mint mindig, egy bokáig érő tűzpiros ruhában feszített, ami remekül kiemelte a csinos alakját.

-Sziasztok!- köszöntek egyszerre, majd Car mellettem foglalt helyet, Matt pedig mellette. Nem szólt egy szót sem, csak elhelyezkedett, olyan volt, mintha ő haragudna én rám. De ha ők együtt jöttek, felvetül a kérdés, hogy vajon akkor a húgom, hol van már megint?

-Matt, nem mintha zavarna, hogy Car-rel jöttél, de mégis hol hagytad a húgom?- förmedtem rá egy kicsit, de ennél udvariasabban már nem ment.

-Összevesztünk, de biztosan bármelyik percben itt lehet. – mondta mosolyogva, de én úgy láttam rajta, mintha Rebekah nevének hallatán egy kicsit ideges lett volna. Már éppen arra készültem, hogy felhívom, de akkor megláttam, hogy itt van, és nem is egyedül jött.

Odafáradtak az asztalunkhoz és mindketten hoztak magukkal egy széket, mi kicsit összehúzódtunk és így mindenki kényelmesen elférhetett. Rebekah is kitett magáért, mert gyönyörű volt, de Hayley, ő… elképesztő volt, a ruhája nagyon illett hozzá. Már túl dögös volt, kicsit közönséges, de sosem bántottam volna meg azzal, hogy ezt a szemébe mondom.

Emlékszem volt egy időszak, amikor tetszettem neki, nem is titkolta, de én nem akartam vele lenni, egy kicsit mindig is ribancosnak tartottam. Nem volt ő hozzám való!

-Szia Rebekah! Hayley! Te mit is keresel itt? Nem mintha nem látnánk szívesen, csak Reb nem szólt, hogy még egy fővel nő a vacsorázók száma.

-Meglepetés voltam, úgy hogy lepődj meg!- mondta kedves hangon Hayley, közben pedig végig simította a kezét a vállamon.

-Igen, meglepetésnek szántam, egyébként nem akarok udvariatlan lenni, ő itt Hayley. Joseph, Matt ti már ismeritek, ő Caroline, Ian, Bonnie.

-Nagyon örvendek. - fogtak kezet a többiek sorban.

Most már pedig, hogy mindenki itt volt, mindenki helyet foglalt, elkezdődhetett a vacsora!