Itt a hugicám!

11. fejezet

Sziasztok, Drágák!

Remélem mindenki vissza szokott már a régi kerékvágásba és újult erővel indított neki az új tanévnek! Meghoztam az új fejit, mint az már a címből is kiderült. Nem túl eseménydús véleményem szerint, de jó rég óta dolgozom rajta, így remélem tetszeni fog. Külön köszönet neked Bogi, hogy kilektoráltad, hálás vagyok érte. Köszönöm, hogy most is számíthattam rád!
Most, hogy elkezdődött az új tanév nem tudom, mikor hozom majd a részeket, de lesz az biztos! Ezer százalék! Viszont van, olyan  pár olvasóm, akiről tudom, hogy jó időre "letette a tollat" és nem folytatja a blogját, remélem, azért benéz néha hozzám, és ír egy kis véleményt a töriről.
Mindenkit kérek, hogy aki olvassa a történetet, komizzon, pipáljon, vagy esetleg csak a chat- ben, írjon nekem!
Előre is köszönöm! És nem is húzom tovább...


Ian szemszög:

A nap sugarai beszűrődtek az ablakon, és egyenesen a szememet célozták meg. Lassan felnyitottam a szemhéjam, hogy megszokjam a fény, majd megfordultam és láttam, hogy Bonnie ott fekszik mellettem. Gyönyörű volt, olyan nyugodtan aludt, mint egy földre szállt angyal. A fekete, enyhén göndör hajtincsei a vállára omlottak, bár néhány szál elállt, erre-arra de a rakoncátlan haja ellenére leggyönyörűbb nő volt, akit valaha láttam.

Az arca ki volt pirosodva, vastag szempillái fényesen tündököltek, ezzel kiemelve a rózsapiros ajkait.

 Nem láttam, hogy ébredezne, de hirtelen megszólalt.

- Ne, bámulj már, nagyon bizarr!- mondta, közben ajkait mosolyra húzta és egy párnát rántott maga elé, hogy ne tudjam tovább nézni.

- Nem is bámultalak!- mondtam és közben, átkaroltam a derekát ezzel közelebb vonva őt magamhoz.

- De!- kiabálta, majd elkezdtem csikizni, ahol csak értem, mire még hangosabb nevetésben tört ki.

- Mondd, hogy nem!

- De, csikiztél!- aztán még feljebb kalandoztak az ujjaim, és a nyakánál kezdtem el csiklandozni, de néha- néha még egy csókot is hintettem bársonyos bőrére.

- Jó, jó, nem bámultál!- adta be a derekát, miközben a nevetésének dallamos hangja még mindig bezengette az egész szobát.

- Na, azért!

- Szeretlek. - hagyta abba a nevetést és közben folyamatosan a tekintetem fürkészte, ugyanis még soha nem mondtuk ezt egymásnak ezelőtt. Nem tudtam, én mit mondhatnék, aztán belenéztem a gesztenyebarna a szemeibe, amik ragyogtak, ahányszor csak rám nézett és máris tudtam mi a válaszom.

- Én is szeretlek. – majd már szinte semmi távolság nem volt közöttünk, az ajkaink összetalálkoztak és a testünk szinte összepréselődött. A két kezemmel tartottam magam, mert nem akartam teljesen ránehezedni, de ő hirtelen magához húzott és átbukfencezett minket, és már ő volt felül. Meglepettségemben szólni sem tudtam, de ő csak nevetett, majd egy apró csókot lehelt a számra és elsöpört egy tincset a szeméből.

- Nyertem! – kiállotta, miközben még mindig lovagló ülésben nehezedett rám.

Majd én is átpördítettem magunkat, amíg le nem estünk az ágyról, bár Bonninak szerencséje volt mivel rám esett, de én egyenesen a földre zuhantam.

- Áu!

- A te hibád, ne nyavalyogj!- mondta tetetett szigorúsággal a hangjában.

- Költözzünk össze!- váltottam komolyra a témát, mire ő is meglepődött és a fülig érő mosolya lekopott az arcáról.

- Mi?

- Igen, költözzünk össze, hiszen gyakorlatilag már együtt élünk!- ismételtem meg.

- Komolyan beszélsz?- ámuldozott még mindig.

- A legkomolyabban.

- Jó!

- Jó?

- Jó!- majd újra egymás ajkaira tapadtunk és el sem váltunk egymástól, amíg ki nem fogytunk a levegőből.

Később mikor már kikeltünk az ágyból a konyhát vettük célba, a ház legkevésbé használt területét, mivel, hogy én egyáltalán nem tudok főzni.

- És azt akarod, hogy én költözzek ide?- törte meg hirtelen a csendet Bonnie, miközben a hűtőben nézelődött.

- Nem tudom, talán kereshetnénk egy új házat?

- Ez egy jó ötlet! Én biztos, hogy többet nem megyek vissza a régi házamba!

- Mindig is utáltam ezt a házat. - mutattam körbe.

- Remek.

- Remek.

- Akkor, veszünk magunknak egy házat?- hitetlenkedett még mindig, majd a nyakamba ugrott és úgy öleltük egymást.

- Úgy néz ki!- mondtam szinte suttogva, de tudtam, hogy tisztán hallotta, minden szavam.

Joseph szemszög:

Nem akartam elhinni, ez most már mindig így lesz, valami mindig Caroline és közém fog állni?

És a húgom… csak úgy megjelenik, bármi figyelmeztetés nélkül, ilyen nincs!- huppantam le a kanapémra, mert már nem bírtam tovább állva maradni.

- Joseph?- szólongattak a lányok, mindketten felettem álltak és értetlenül nézték, vajon miért nem válaszolok. Nem így képzeltem a napot, mikor Caroline megismeri a húgom. Közelt sem így!

- Igen?

- Jól vagy?- kérdezte Rebekah aggódva.

- Persze, vagyis nem tudom… én egy kicsit összezavarodtam. - Egyáltalán mikor lesz az esküvő?

- Két hét múlva.

- Mi, hiszen az csak 14 nap!

- Tudom, ezért gyorsan kell megszervezni.

- És kell segítség vagy felfogadtál egy szervezőt?

- Nem, én magam akarom megcsinálni.

- Remek.

- Viszont…

- Tudtam, hogy még is kell valami!

- Kellene valaki, aki segít, egy barát…

- Én?- kérdeztem meglepődve.

- Nem! Természetesen nem… Caroline!

- Mi?- mondtam meglepődötten, egyszerre Carolinenal.

- Hogy én?

- Te! Tudom, hogy régen nem voltunk túl jó barátok, de most már érettebbek vagyunk, és remélem, eláshatjuk a csatabárdot. Szóval mivel remek ízlésed van és remek a szervezői képességed arra gondoltam… segíthetnél. Persze, csak ha szeretnél.

- Én… nem is tudom, mit mondjak… persze… jó… rendben szívesen segítek!

- Remek!- örvendezett Rebekah. – Akkor velem jössz?

- Mégis hová?- vágtam bele a beszélgetésünkbe.

- Hát, most kellene mennem a koszorúslány ruhákat kiválasztani, és abban reménykedtem, hogy elkísérsz.

- Miért a vőlegényed hol van?- kérdeztem, mert egy kicsit furának tartottam, hogy pont Carolinet akarja magával vinni.

- Holnap után jön!

- Rendben, de ha nem találom jónak, akkor már szedelődzködhet is össze, mert itt ugyan nem lesz esküvő!

- Jól van, Jos! Nem kell a nagy és menő bátyát játszani!

- Nem játszom, de ha valami elkényeztetett ficsúr, legjobb lesz, ha ide se tolja a képét!

- Rendben, mi mentünk, majd jövünk!

Caroline még gyorsan odajött hozzám, már készen állt az indulásra, és egy gyors puszit nyomott az arcomra búcsúzásul.

- Szia, majd beszélünk!

Már készült elmenni mikor a karjánál fogva visszarántottam magamhoz és alig hallhatón a fülébe súgtam.

- Élveztem az estét, édesem! Alig várom, hogy újra veled legyek!- ahogy kimondtam a szavakat eszembe jutottak az este történtek, Caroline is biztos így volt vele, mert azonnal elpirult a szavaim hallatára. - Sziasztok!- engedtem el végül, mert Rebekah türelmetlenkedett, főleg, mert olyan halkan beszéltünk, hogy egy szót sem hallott az egészből.

Belegondolva még mindig furcsának találtam, hogy Rebekah megjelenését, mindig spontán volt, de ha megkérnék a kezét, akkor azt azonnal széjjelkürtölné. És még a vőlegényét sem láttam. Bár Caroline szerint nagyon rendes fiú, de engem nem győzött meg.

Az, hogy jártak pedig csak még bizarrabbá teszi a történetet. Ezen jártak a gondolataim mikor megcsörrent a telefonom a zsebemben. Nagyon megörültem, mikor megláttam, Ian nevét a kijelzőn, mert nagyon jó lett volna ezt az egészet megbeszélni valakivel, és ki lenne rá jobb, mint a legjobb barátom?

- Szia!

- Szia! Mit csinálsz?

- Semmit. Nincs kedven átjönni?

- Persze. Jó. Mindjárt ott vagyok!

- Várlak. - majd letettem a telefont és ledobtam a kanapéra magam mellé.

Pár percen belül Ian itt is volt. Nem is tudom elképzelni, vajon mi lenne velem nélküle, kivel beszélném meg a dolgaim, ha ő nem lenne?

- Szia! Hogy vagy?- invitáltam be és ültünk le az egyik fotelbe.

- Jól. Vagyis…

- Mi az?- kérdezte és közben a tekintetem fürkészte.

- Ma reggel beállított Rebekah.

- A húgod, ugye?

- Igen.

- És mi a probléma?

- Ismeri Caroline-t.

- Hogy? Honnan?

- Régen egy suliba jártak vagy mi. Nem jöttek ki valami jól.

- Értem. És most sem csípik egymást?

- Nem tudom, én nem látom, hogy most bármi bajuk lenne egymással sőt…

- Akkor jó, biztos jól ki fognak jönni, ne aggódj! Csajok, lesz miről beszélgetniük!

- Nem ez a legszörnyűbb…

- Mi van még?

- Rebekah férjhez megy, és két hét múlva esküvő.

- Remek, ez nagyon jó hír, bár kellene egy új öltöny… de honnan is… emlékszel a múltkori szabóra? Telje…

- Ian, ez nem vicces, Rebekah, Caroline volt pasijához megy hozzá, és most együtt szervezik az esküvőt!

- Váó!

- Igen!

- Na, még mindig az öltöny a legnagyobb probléma?

- Jól van, de mégis mit akarsz csinálni?

- Nem tudom.

- És milyen a vőlegény?

- Még nem is láttam.

- Mi? Miért nem?

- Mert csak holnapután jön.

- Értem. Hát kíváncsi vagyok.

- Én is! És veletek mi újság? Hogy vagytok Bonnie-val?

- Hát, tudod ezért is, hívtalak fel, mert beszélni szerettem volna veled valamiről.

- Miről?

- Bonnie és én úgy döntöttünk összeköltözünk, és mivel válófélben van, a háza eladó, de lakni többet semmiféleképpen nem akar benne. És tudod, hogy én is mennyit, panaszkodtam a házamra, de soha nem jutottam el odáig hogy eladjam, így arra gondoltam…

- Igen? Bökd már ki!

- Lennél a kezesem az új házhoz, amit kinézünk?

- Persze!

- Köszi, haver, ezzel sokat segítesz. - veregetett hátba

- Semmiség, akármikor.

- Akkor, holnap áthozom a papírokat és aláírhatunk mindent.

- Rendben, ez nagyszerű. Gratulálok, és ha már itt tartunk… Bonnie-t egy kicsit jobban meg kéne ismernem nekem is, nem gondolod.

- Hogy érted, hisz ismered.

- Igen, de nem tudok róla semmit. Komolynak tűnik a dolog, de én még nagyon el sem beszélgettem vele. Kitaláltam… mi lenne, ha ti, én, Rebekah, Caroline, és, Rebekah vőlegénye, vagyis Matt, együtt vacsoráznánk valamikor?

- Most viccelsz?

- Nem, a legkomolyabban!

- Nem, nem mondhatod komolyan, ez már kész röhej, szerinted, nem lenne kínos?

- Nem tudom, de csak egy mód van rá, hogy megtudjuk! - ült ki egy levakarhatatlan mosoly az arcomra.

- Na, jó tételezzük fel, hogy nem most múlt el a gyógyszereid hatása, és gondoljunk bele! - közben pedig nyugtatóan a vállamra tette a kezét. – Te együtt akarsz tölteni egy estét velem, vagyis a legviccesebb, legjobb, legjóképűbb leg…

- A lényegre Ian!

- Velem, a barátnőmmel, a te barátnőddel és az exével?

- Igen, de, figyelj, ez nem olyan szörnyű ötlet, mint ahogyan hangzik!

- Hallgatlak, és közben tárcsázom a pszichiátria számát, jó?- majd elővette a telefonját és úgy csinált, mint aki nyomogatja a gombokat és közben egy ezer wattos molyos ült az arcára.

- Ha, ha, nagyon vicces, Nem vagyok őrült, csak szeretném megismerni a csajod, és a húgom vőlegénylét. - nyomta meg a vőlegény szót.

– Ha, te mondod, haver! Legyen, benne vagyok! Foglalok asztalt, és ha holnap átjövök a papírokkal, egyeztetünk időpontot. De most mennem kell!

- Jó, szia!

- Szia!

Caroline szemszög:

Sosem kedveltem igazán Rebekáht, de ez most már más, felnőttünk és megváltoztunk. Érettebbek vagyunk, és nem akarom hagyni, hogy a gyerekkori veszekedések elrontsák a kapcsolatom Josephhel. Rebekah most kedvesnek látszik, még az esküvő szervezésében is a segítségemet kérte. Tálán csak rémeket látok, és Rebekah már megváltozott, de nekem még mindig olyan gonosznak és keserűnek tűnik, mint amilyen volt.

- Na, Caroline, itt is vagyunk mutatott egy üzletre, ami éppen szembe volt velünk!

Mikor beléptünk az üzletbe próbáltam leplezni a meglepődöttségemet, a bolt hatalmas volt, temérdek gyönyörű ruha volt felakasztva és a terem középen egy kis asztal díszelgett, amin pezsgő és torta volt.

- Hogy tetszik?- kérdezte Rebekah egy fehér ruhát tartva a kezében.

- Szép. Felpróbálod?

- Persze. Már volt rajtam ezerszer, de sose unnom meg felvenni. - majd elment a próbafülkébe és magára húzta a függönyt.

  Mikor kijött és megláttam, elakadt a szavam, gyönyörűen festett rajta. A ruha alja körben csipke mintázatú volt, felül pedig gyöngyös. Pántnélküli volt, de remekül kiemelte Rebekah csinos alakját.

- Ez nagyon szép, Reb!

- Kösz. Már mindent elintéztem az esküvőre, már csak az apróságok vannak hátra.

-  Mint például?

- A negyedik koszorúslány ruhája!

- Ki lesz az?- kérdeztem kíváncsian, közben pedig a ruhák között nézelődtem.

- Te!- mondta egy kitörő mosollyal az arcán és közben felém fordult.

- Mi?- nagyon meglepődtem, talán tényleg csak túlreagálom és Rebekah nagyon is rendes?

Majd hirtelen csengést hallottam magam mögül, az ajtó jelezte, hogy újabb vendégek vannak a boltban, akik nem voltak mások, mint Rebekah barátnői.

- Sziasztok!

- Sziasztok! Had, mutassam be Carolinet, ő lesz a negyedik koszorúslány!

- Szia, Hayley vagyok!

- Én Sage!

- Én pedig April, nagyon örvendek!

- Sziasztok, én is nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket.

- És meg vannak már a koszorúslány ruháink?- kérdezte Hayley Rebekáhtól, aki még mindig a ruhában gyönyörködött a tükör előtt.

- Igen, de mindenkinek más lesz.

- Megnézhetjük?

- Persze. Marcy, hozza be, kérem, amiket megbeszéltünk!

- Azonnal. - egyezett bele egy szemüveges nő Rebekah mellett, akit eddig észre sem vettem, olyan némán állt ott a sarokba.

Sorba hozta be a szebbnél szebb ruhákat, majd már csak egy volt hátra, nagyon kíváncsi voltam, azt gondoltam az eddigiek alapján biztos ez is olyan szép lesz. Mikor megláttam, elállt a szavam, de nem éppen a szépségétől, hanem attól, hogy milyen förtelmesen nézett ki. Sajnálom, azt, akinek ebben kell végig vonulnia. Majd az a Marcy nevű nő megállt előttem és odanyújtotta azt a ruhát. - Tessék.

- Ez az enyém?- hitetlenkedtem.

- Igen. – majd egy kicsit lejjebb tolta a szemüvegét a nagy orrán, hogy szemügyre vehessen engem.

- Köszönöm. – préseltem ki magamból ennyit, mert nem akartam bunkónak látszani.

- Szívesen. Arra van a másik próbafülke. - mutatott a másik sarokra, mivel a közelebbit a lányok már elfoglalták.

- Jó. - majd arra vettem az irányt. Az öltöző hatalmas volt, a ruhát mégis alig tudtam bepréselni az ajtón. Kicsomagoltam a fóliából és magara erőltettem. A tükörben már jobban szemügyre vettem a ruha apró vonásait is, amiket eddig nem láttam, de így csak még rondábbnak találtam. A ruha alul több rétegben csipkés volt. A dereka gyöngyös és díszes volt, majd felfelé megint egyre több csipke jelent meg. A vállán buggyos volt, és az ujja leért egészen a könyökömig. Nem beszélve arról, hogy rózsaszín volt.

Nem akartam kimenni a fülkéből, de a lányok már nagyon türelmetlenkedtek, így muszáj volt elhagynom a „búvóhelyem”.

- Gyere ki!

- Jó, legyen. - egyeztem bele, fújtam ki a levegőt, hogy egy kicsit megnyugtassam magam.

Mikor kiértem láttam, hogy már ők is felvették a ruháikat, de a nagy különbség az volt közöttünk, hogy az ő ruháik szépek voltak.

- Szép!- mondták egyszerre, de láttam az arcukon, hogy csak kedvesek akarnak lenni, mert amint megláttak a ruhában rögtön leolvadt a mosoly az arcukról. Rebekah arcán viszont mintha még nagyobb mosolyt véltem volna felfedezni. Nem tudtam, mire gondolni, talán szándékosan akar leégetni? Nem tenne ilyet, vagy mégis?

Úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, mert biztos csak én gondolom rosszul.

- Na, és lányok, honnan ismeritek Rebekaht?- kérdetem tőlük.

- Egy egyetemre jártunk.

- És te?

- Egy gimibe jártunk. De az már régen volt.

***

Mikor hazaértem Jenna otthon volt és éppen kávét főzött.

- Hogy vagy?- kérdezet azonnal mikor meglátott.

- Jól, köszi.

- Na, milyen volt az este?- nézett sejtelmesen.

- Biztos, hogy ezt nekünk meg kell beszélni?

- Kicsim?

- Jó volt, de aztán megjelent az a nő!

- Az a nő? Milyen nő?

- Joseph húga.

- Az miért baj?

- Mert Ribi Rebi az!

- Mégis, miről beszélsz, édesem? Jól vagy?

- Remekül, Rebekah, egy régi ismerős.

- Akkor mi a baj?

- Utáltuk egymást!

- És most is utáljátok egymást?- kérdezte és közben átnyújtott egy bögre kávét.

- Nem, vagyis nem tudom. Sosem beszélgettünk igazán, csak mindig ugyanazok a pasik jöttek be nekünk és versengtünk. Mindig ő volt az ősellenségem, és most ő a pasim húga, ez hihetetlen!

- Hát, talán épp most jött el az idő, hogy jobban megismerd, nem?

- Lehet, de nem tudom… ma megbeszéltük, hogy segítek leszervezni az esküvőjét, és azt mondta legyek én az egyik koszorúslány.

- De hisz, ez szuper! Kihez megy hozzá?

- A volt pasimhoz!

- Mi? – köhögött egy kicsit fel, mert félre nyelte a kávét a hír hallatára.

- Igen, de nem ez a lényeg! Látnod kellett volna Rebekah arcát, mikor felvettem az a förtelmes koszorúslány ruhát.

- Nem lehet, olyan rossz!

- Ott van kint a nappaliba, ledobtam a kanapéra, de inkább nézd meg itt!- vettem elő a telefonomat a zsebemből és mutattam Jennának egy képet magamról, amiben, a ruhában voltam. - Ugyanis a lányok ragaszkodtak egy közös képhez. - tettem hozzá utólag.

- Úúú! Ez tényleg förtelmes!

- Az!

- Gondolod, hogy direkt adna nekem egy ilyen szörnyűséget?

- Nem tudom, nem hiszem kicsim, de talán, meg kéne tudnod, hogy tényleg nem kedvel-e.

- Rendben, bár remélem, hogy csak rémeket látok.

Sokáig beszélgettünk Jennával, elmeséltem neki mindent, mindent Rebekáhról, Josephről még Mattről is. Mire feleszméltem már 8 óra is elmúlt.

- Most már megyek, alszok is egy kicsit, mert már nagyon kifárasztott ez a nap.

-J ó, menj, holnap beszélünk!

- Szia!

- Szia!

Felbattyogtam az emeletre, és bebújtam a puha ágyamba. Magamhoz szorítottam az egyik díszpárnám és már majdnem el is nyomott az álom, mikor megcsörrent a telefonom.

Tudtam, hogy Joseph volt, mert már saját csengőhangot is kapott.

- Szia!- szóltam bele csábos hangon, mintha csak egy macska dorombolna a vonal másik végén.

- Szia, gyönyörűség!

- Hogy vagy?

- Jól, áthívtam Iant és beszélgettünk és…- húzta a mondatot.

- Igen?- sürgettem egy kicsit, mert akkor csinálja ezt, amikor valami rosszat akar közölni velem.

- Lefixáltunk egy vacsit, bár még nem tudom mikor.

- Kettesben?- kérdeztem rögtön. – Gyertyafény meg minden?

- Dehogyis!

- Te, én Bonnie és Ian…

- Ez eddig jól hangzik.

- Meg Rebekah és Matt.

- Mi? Te együtt akarsz vacsorázni az expasimmal?

- Nem értem, miért akad ki ezen mindenki úgy? Ő lesz a sógorom, meg kellene őt ismernem, mielőtt a húgom hozzá megy.

- Jó, igazad van, legyen. Benne vagyok. - adtam be végül a derekam.

- Köszi. Remélem majd Rebekah is örülni fog neki!

- Várj, még nem tudja?

- Nem, miért?

- Csak úgy kérdem, azt hittem őt kérdezed meg először, mert ha valakinek, akkor neki kínos lehet.

- Igazad van, majd holnap reggel elmondom neki is. Biztos örülni fog! – győzködte magát Joseph.

- Jó, de majd mondd meg, hogy mit mondott, mert nem akarom, hogy esetleg… miattam… tudod…

- Persze. Egyébként holnap nálunk alszol?

- Jó, persze. És mit fogunk csinálni?

- Nekem lenne pár ötletem!- nem láttam Joseph arcát, de tudom, hogy egy kaján vigyor jelent meg rajta, amint kimondta.

- Igen? És milyen ötletek?

- Hát, nem árulok el sok mindent csak annyit, hogy kellesz hozzá te, én és egy hatalmas ágy… bár, tudod mit… az ágy mégsem kell, csak te meg én!

- Milyen rosszfiú vagy te?

- Olyan, akit el kell fenekelni!- már nem tudtam, nem neveti rajta, mindig jobb kedvre derültem tőle. Képes volt elterelni a gondolataimat, és minden rosszat kitörölni.

- Most mennem kell, de holnap beszélünk!

- Szia!

- Szia!

Másnap reggel arra ébredtem fel, hogy Jenna bejött a szobámba és elkezdte simogatni az arcom.

- Kicsim, kelj fel!

- Ne! Még öt perc!- forgolódtam és közben morcos arcot vágtam, reménykedve, hogy Jenna feladja és hagy tovább aludni.

- Csak el akarok köszönni!

- Miért, hová mész?

- Randim van!

- Mi? Reggel fél tízkor?- néztem az ágy melletti vekkerre

- Igen, a mentős, akivel a múltkor találkoztam randira hívott.

- Ez tök jó, de miért pont most?

- Később dolgozik, így azt mondta, hogy most találkozzunk.

- Remek, jó mulatást!- majd visszafordultam a helyemre és aludni akartam tovább.

- Ne, ne olyan gyorsan, van egy vendéged!

- Nekem?

- Igen!

- Mégis ki?

- Gyere le, és megtudod!

Szemügyre vettem magam a tükörben, a hajam mindenfelé állt, mint egy kócos barbibaba. Megigazítottam a frizurám és gyorsan húztam magamra a valami normális ruhát is.

Levágtattam a lépcsőn, mikor meghallottam, hogy Joseph lent beszélget Jennával.

- Hogy vagy Jenna? Megviselt ez a David ügy?– kérdezte Joseph.

- Csak elég váratlanul ért! Azt hittem, hogy Carolinenak baja esett, mert az a görény azt mondta balesete volt, én meg rohantam és mikor kiértem a házból akkor leütött valamivel. - érintette meg a fején a fájó részt. - De most már jól vagyok… bocs, ha sokat beszélek…

- Nem, dehogy, csak sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, borzasztó bűntudatom van.

- Ugyan, nem a te hibád!

- Kösz. Viszont szerintem de.

- Hát, te mit keresel itt?- kérdeztem Josephtől, megzavarva ezzel a beszélgetésüket.

-Téged. - mondta nemes egyszerűséggel.

 Majd leszáguldottam a lépcsőn egyenesen Joseph karjaiba. A karomat átkulcsoltam a nyaka körül, ő pedig megpördített a levegőben. Sosem éreztem még ilyet, éreztem, ahogy a pillangók a gyomromban szárnyra kelnek, és a szívem hatalmasat dobban, amint meglátom. Mindig meglep, hogy képes ilyen hatást kiváltani belőlem.

- Gyere fel! –fogtam meg a kezét és magammal rántottam

- Én megyek, kicsim!- szólt Jenna és közben az órájára vetett egy pillantást.

- Jó, szia Jenna, jó szórakozást!

- Nektek is!

Mikor felértünk Joseph rögtön becsapta mögöttünk az ajtót, aztán megfogta a kezem és maga felé fordított.

- Szia!- suttogta érzékien a fülembe. - Hiányoztál. - dorombolt tovább.

Mielőtt én is megszólalhattam volna megcsókolt. Az ajkai finoman masszírozták az enyéimet. Aztán hirtelen a falhoz szorított, az ujjainkat összekulcsolta és kifeszítette a kezünket, majd az egész testem is neki nyomta a falnak, úgy hogy még mozdulni sem tudtam. A testünk összeért, majd éreztem, ahogy Joseph ajkai lejjebb vándorolnak és már a nyakamat csókolgatja. A számat egyre csak kéjes nyögések sorozata hagyta el, mire elengedte a kezem és a derekam köré csavarta a kezét és úgy szorított magához. Elkezdte kigombolni a felsőm és máris félmeztelenül álltam előtte.

 Majd hirtelen meggondolásból, az ágyra löktem és felé tornyosultam. Láttam, ahogy szinte felfal a szemével. De én is édes kínzásban akartam részesíteni.

Odamentem a laptopomhoz és bekapcsoltam az egyik kedvenc számom. Elkezdetem csigalassúsággal lehúzni magamról a nadrágot.

- Én is?- kérdezte miközben pedig egy percre sem, vette le rólam a szemét.

- Igen. – mondtam nevetve, erre ő is megszabadította magát a pólójától. Így folytattuk, mikor pedig már nem bírta tovább odajött hozzám, felkapott, és azt ágyra fektetett.

-Kis gonosz!- mondta és közben kihámozott a még rajtam maradt ruhákból.

Ezzel töltöttük a délutánunk nagy részét, mikor kaptam egy SMS-t Rebekáhtól.

Hogy tetszik Josephnek a koszorúslány ruha?

- Ki az?- kérdezte és közben, pedig még mindig simogatta a hátam.
- Csak a másik pasim, azt kérdi, mikor mész el.
- Mi?- kérdezte tetetett durcásággal.

- Jaa… - de nem tudtam többet mondani, mert a paplan alá húzott minket és lefogta a kezem, maja lovagló ülésbe rám nehezedett.

- Igen?- kérdezte és közben mindenütt csókokkal halmozott el.

- Jól van, megadom magam!- mondtam, és közben közelebb húzódtam hozzá és én is egy csókkal jutalmaztam meg.

-Tudtam, én vagyok a legdögösebb!

- Nem vagy egy kicsit eltelve magadtól?- kérdeztem pimaszul.

- Na, gyere csak ide!- majd felállított mindkettőnket és szembe találtam magam vele. – Ellenállhatatlan vagy. – suttogta.

- Köszi.

- Egyébként, tényleg, ki írt?

- A húgod.

- Mit?- csodálkozott el.

- Hogy mit szóltál a koszorúslány ruhához.

-Tényleg, a ruha! Megmutatod?

- Nem!- vágtam rá azonnal.

- De!- mondta, és közben csókokkal hintette be a nyakam.

- Na, jó, de ne nevess ki!

- Jó, jó, csak mutasd már!

Leugrottam az ágyról, majd a szekrényből elővettem a ruhát és magam elé tartottam, mert eszem ágában sem volt megint magamra aggatni.

Majd elemeltem magamtól és a tekintetem Josephre irányult, aki szinte megfulladt a röhögéstől.

- Héj! Megígérted!

- Bocs! Bocsi, de ez nagyon… szörnyű- majd oda jött hozzám, elsöpörte a hajam az útból és belesúgott valamit a fülembe:

- Meg aztán, csak kérned kell, és én azonnal letépem rólad!-

Elmosolyodtam erre a kijelentésre és valahol legbelül, pedig tényleg örültem volna neki, ha ezt a flancos göncöt valaki széjjeltépné.

- Köszi. – nevettem el magam, majd hangokat hallottam lentről.

- Édesem, itthon vagyok!- kiabált fel Jenna.

- Lemegyünk?- kérdeztem Josephtől.

- Hát, ha te így lemersz menni. - mutatott közben rám, mert csak egy szál melltartóban és bugyiban feszítettem a szoba közepén.

 - Nem, így értettem. - mosolyodtam el.

Felkaptunk magunkra valamit, majd csatlakoztunk Jennához, aki éppen a konyhában ücsörgött és egy magazint olvasgatott.

- Szia!

- Sziasztok!

- Na, milyen volt?

- Hát, jó volt, majd később mesélek. - nézett közben Josephre, jelezve, hogy, majd ha a szőke lovagom elmegy, elmond mindent.

- Bocsi, már megyek is, úgy is, el… kell… intéznem valamit. - vette rögtön az adást és visszaballagott az emeletre.

- Köszi. - adtam egy puszit az arcára.

Miután elment Jenna azonnal a belekezdett a történetébe.

- Szóval, elmentünk egy jó, kis helyre reggelizni, beszélgettünk, nevetgéltünk, majd pár órával később - sajnos- rácsörögtek és el kellett mennie. De nagyon jól éreztem magam, és azt mondta, holnap találkozzunk megint. Annyira jóképű, vicces és imádja a munkáját.

- Ez nagyon jó!

- Tudom!

Szerkesztői gondolat: 

Hát, ennyi lenne! Remélem elnyerte a tetszéseteket, de ha mégsem akkor is írjatok, hogy miért nem! Puszi nektek, kedves olvasóim!
xo xo