A szépség és az átkozott

1. fejezet

This is my destiny

Sziasztok Édesek!

Nem fejezem be az előző történetet, csak közben belekezdtem egy másikba is, remélem, majd írjatok, hogy mit gondoltok! Ez is Klaus/Car alapú történet, és nem igazán igazodik a sorozathoz, írjatok, hogy tetszik vagy nem!

Puszi: Nika

A nevem Klaus Mikaelson és már több mint ezer éve élek ezen a földön. Nekem is normális életem lehetne, ha az az éjszaka nem rontotta volna el mindent…

Múltban:

Boldogan jártam az utcát, síri csend honolt, csak az én füttyszavam zengette be az üres falut.

Most örököltem meg, a vagyont, amire senki nem hitte, hogy egy nap az enyém lehet. Egy hatalmas kastély és az ott élő emberek, szolgák, munkások pedig automatikusan az én beosztottaim lettek.

Egy gazdag és fiatal örökös fiú lettem, aki nem mellékesen jóképű is. A lányok sorba álltak, hogy feleségül vegyem őket, de olyan is előfordult, hogy egy lány, csak egy éjszakára keresett nálam megnyugvást, amit boldogan meg is adtam neki. A házasság nem volt nekem való, ugyanis élvezni akartam, amivel az élet megajándékozott.

Már egy hete beköltöztem a kastélyba, ami már az én saját otthonom, elképesztő érzés, úgy érzem, most már kezembe vehetem a dolgokat és hatalmam is van irányítani. A szolgák nem voltak túl készségetek, de majd idővel megnevelem őket, tudniuk kell, hogy ki az úr a háznál.

Egy hűvös éjszaka köszöntött a palotára egy fagyos téli napon mikor, valaki kopogtatott a hatalmas ajtómon.

Rögtön az egyik cselédnek akartam kiabálni, de hiába is ismételgettem a kérésem, semmilyen válasz nem érkezett.

-Hogy, az a! Nekem kell kinyitni az ajtót, nekem? És akkor mire vannak a szolgák? Hol lófrálhatnak? Majd adok én nekik!- szitkozódtam és közben lefelé baktattam a hosszú lépcsőn, ami egyenesen az ajtóhoz vezetett.

Meglepően észleltem, hogy nem egy újabb gazdag barát, aki üdvözölni akar a nagyok életében, hanem egy idős asszony állt az ajtóm előtt. Látszott rajta, hogy fáradt és majd meg fagy a nagy hidegben.

-Drága, jó uram, megtenné, hogy befogad engem egy éjszakára, hideg van, fázom, és éhes vagyok. – nyögte szinte alig hallhatóan. - közben pedig az első dolog, ami eszembe jutott, hogy hogyan tudná meghálálni nekem ez a vénasszony, ha most beengedném a palotámba.

-Cserébe… csak egy virágot tudok adni. - húzott elő a kabátja rejtekéből egy gyönyörű, vérvörös rózsát.

-Minek néz engem?- akadtam ki azonnal- Nem vagyok idióta, én nem hagyom, hogy az emberek csak úgy kihasználjanak, keressen mást, aki bedől ennek e trükknek. - majd rácsaptam az orrára az ajtót és visszafelé vettem az irányt a szobámba.

Majd hallottam, hogy az ajtó lassan kinyílik, nyikorgott egy kicsit, amitől a frász jött rám. Rögtön visszafelé vettem az irányt, és mikor megint a banyával találtam magam szemben, rezzenéstelen arccal bámult rám és mindössze, annyit mondott: Rendben.

-Mi rendben? És mégis mit művel?- ámuldoztam, még mindig.

-Ne tévesszen meg a rút külső, a szépség a belsőben lakozik.

-Nem!- kiabáltam egyre hangosabban, mert már nagyon zavart, hogy ez a nő, nem akar elmenni innen. - de nem folytattam, mert megszólalni sem tudtam az ámulattól, ugyanis az öreg, ráncos bőre egyszerre csak kisimult, a holló fekte haja, amiben néhol már ősz hajszálak voltak, kiszőkült, az alacsony termete és a görbe háta semmivé foszlott és egy világszép leány állt előttem.

- Figyelmeztettelek, Klaus!

-Mi? Honnan tudja a nevem? És hogy csinálta ezt?- mutattam végig az egész lényén, mire az ismeretlen, immáron gyönyörű nő csak elnevette magát.

-Nem jó kérdéseket teszel fel, nem az a lényeges, hogy én milyen vagyok, vagy, hogy honnan ismerlek, hanem hogy te milyen vagy. Gonosz, számító, kihasználod az embereket és engem küldtek ide, hogy megbüntesselek a tetteidért. Először még bíztam benne, hogy javítható vagy, és megesik a szíved egy öreg hölgyen, de nem, és ezért most bűnhődnöd kell!- szűrte ki a szavakat, és közben eltűnt a vidám arckifejezése.

-Hogy…- akartam mondani, de most sem tudtam befejezni a mondatom, mert hirtelen kínzó fájdalom tört rám, de nem csak egy helyen, ugyanis szétáramlott az egész testemben, és szinte megbénított. Térdre kényszerültem, és közben a fejem fogtam, hogy enyhítsem a benne lévő kínt.

Majd a semmiből megszűnt a fájdalom, felemeltem a fejem, és most már fel kellett néznem arra a nőre, aki eddig a vállamig érhetett, megalázónak éreztem, minden erőmmel azon voltam, hogy feltápászkodjak valahogy, de nem ment. Erre az ismeretlen nőnek még nagyobb mosoly ült ki az arcára.

-Nézz magadra!

Nem tudtam, miről beszél, amíg valóban végi nem néztem magamon. A kezemen a körmök megnőttek, már inkább karomnak neveztem volna őket, majd, ahogy elfordultam, megpillantottam magam a benti tükörben. A fogaim megnőttek, az erek az arcomon megerősödtek, ki lehetett venni minden egyes vonásukat. Egy igazi szörnyeteg lettem.

 -Mit tettél velem?- kérdeztem szinte sírva, és közben neki akartam ugrani, mikor ő egy lépést hátrált mellőlem és még mindig némán vigyorgott rám.

-Most már olyan a külsőd, mint a belsőd! Megérdemelted, hogy átkozott legyél!

-Átkozott? Mit jelentsen ez?- kérdeztem, de teljesen feleslegesen, mert ő azonnal eltűnt, meg sem várta, hogy kérdezősködni kezdjek. Elment, mintha itt sem lett volna soha.  – Ne kérlek, gyere vissza!- suttogtam bele az éjszakába, de sajnos olyan halkan, hogy biztos nem hallott meg engem senki. Gyere, vi…- mondogattam volna még, de hirtelen minden elsötétült, minden erőm elvesztettem, csak a sötétséget éreztem, ami egyre csak magával ragadott, sodort és nem hagyott kibújni a karmai közül, akárhogyan is harcoltam ellene. Elgyengültem. Feladtam, és csak meg akartam halni, mikor valami újat éreztem. Éreztem, hogy valaki megérint. Forró volt az érintése csak nem égetett, de egyben meg is nyugtatott. Sosem éreztem ilyet ezelőtt, mintha csak visszanyúlna értem és visszahúzna engem a feketeség, a sötétség legmélyebb lyukából. Megszabadítva engem ezzel minden fájdalomtól.

Aztán lassan nyitogatni kezdtem a szemem, hogy megszokjam a fényt. Felébredtem, de még felülni nem volt erőm. A kezem alatt valami puhát éreztem, selymet, tehát egy ágyon feküdtem.

-Hol vagyok?- nyöszörögtem fel

-Nálam!- hallottam meg egy magabiztos női hangot magam mögül. Azonnal megfordultam, hogy jobban szemügyre vehessem a megmentőmet- Ki vagy te?

-Sophie vagyok!

-Én K…

-Klaus.

-Igen, de honnan tudtad?

-Nem számít, hogy honnan tudom.

-De!

-Higgy nekem, ennél sokkal nagyobb problémáid vannak, én pedig segíteni fogok neked!

-Mégis miben?

-Mire emlékszel a tegnap estéből?- erre a kérdésre a szívem egyre hevesebben kezdett verni és kétségbeesetten kezdtem kutakodni az emlékeim közül, vajon mi történhetett éjjel? Majd hirtelen, a felismerés, mint a villám belém csapott.

-A banya.

-Igen. Pontosan.

-Mit tudsz róla?- förmedtem rá azonnal.

-Mindent. - mondta teljes nyugalommal, majd közelebb jött hozzám és az ágyam mellett lévő kis széken foglalt helyet.

-Mondd el!- majd egy hirtelen hévvel felültem az ágyon, mert már nyoma sem volt az azelőtti bizonytalanságomnak. Mi történt tegnap éjjel?- tettem hozzám.

-Nézd, állapodjunk meg, én elmondok neked mindent a tegnap éjjel kapcsolatban, te pedig segítesz nekem!

-Én? Miben? Pénz kell?- jutott eszembe az első logikus dolog.

-Nem... A segítséged!- mondta egy mosoly keretében.