7. fejezet
Köszönöm, hogy írtatok nekem és ilyen hamar összejött a 4 megjegyzés! A kövi feji 3 komi után érkezik!
xo xo - V
Daniel
-Gyere, gyere csak kisfiú… az doktorbácsi bevitte a mamit egy
vizsgálatra, te addig ülj le ide szépen. Fesd ki ezt a rajzot, és mire végzel vele
a mami már vissza is ér. Mi a neved?
-Daniel, Daniel Black.
-Nagyon szép neved van, ki után kaptad a neved?
-A papám után.
-És hol van most ő?
-Nem tudom. A mama szerint ott. - mutattam fel.
-Fent van? A mennyben?
-Igen, a mama is mindig így hívja…- görbült a szám felfelé.
-Dr. Abby, kérem, jöjjön ide egy percre…- hallottam meg egy másik
hangot, de ez egy percre sem zavart meg a színezésben.
-Candice! Candice! –
kiabáltam.
Először nem láttam őt
sehol, de alaposan körülnézve, láttam, hogy a sötétben egy hosszú szőke hajú
lány ácsorog. Nem tudom, mit kellene neki mondanom, úgy éreztem tartozok neki
valamivel, de az agyam még nem volt képes felfogni, hogy miért és ugyan mivel
tartoznék én ennek a lánynak…
-Nem tartozol bocsánatkéréssel, édesem. Nem tehetsz semmiről, nem a te
hibád. A mamának most itt kel maradnia, de mindig vigyázni fog rád. Mindig itt
leszek bent....- mutatott a szívemre.
-Ne haragudj…- estem le mellé és megöleltem őt.
-Nem tartozol bocsánatkéréssel, kicsikém.
-Mégis mit képzeltél?
Mit gondolsz ki vagy te?
-Én…- próbáltam
magyarázkodni, de Can egy percre sem állt meg.
-Nem, megbeszéltük
barátok emlékszel?- tett fel egy költői kérdés, mivel még egy másodpercet sem
hagyott a válaszadásra. - Mégis mi bajod volt Mike-kal, csak beszélgettünk?
-Candy! Candy! Állj!
Nem is ismered őt, úgy méregetett téged, mint valami darab húst. Ki tudja, mik
járnak abban a perverz fejében, biztos te akarod kitalálni? – sandított felém.
-Csak beszélgettünk,
az isten szerelmére…- dühöngött még mindig.
-Én sajnálom…-
közelítettem felé.
-Hogy mondtad?-
tetette a hülyét, de még mindig nem volt jó kedve.
-Sajnálom, okés,
bassza meg Candice sajnálom, sajnálom…a kurva életbe is!- bokszoltam bele a legközelebbi tárgyba.
Dühös voltam.
-Nem hittem, hogy
megélem, hogy Daniel Black fog tőlem bocsánatot kérni…- mondta szarkasztikusan,
és közben még a boldogság legapróbb jelét is képtelen voltam rajta felfedezni.
-Candice… én törődöm
veled- néztem bele a szemébe és egy lépéssel közelebb mentem hozzá. A kezemről
közben lecseppent a vér, de nem érdekelt egyáltalán. Csak Can-re figyeltem. Az
arca még mindig azt tükrözte, hogy mérges, de a szemében nem láttam dühöt.
Ahogy odaléptem hozzá, felemeltem a fejét az állánál fogva. Az arca piros
színben tündökölt, amitől nekem legszívesebben röhögni támadt volna kedvem. –
Bassza meg Candy törődöm veled, akár akarod akár nem…- nevettem fel. Láttam,
hogy a közelségemben végre megnyugszik, nem tudom, hogy csináltam, de eltűnt az
arcáról a mérges kifejezés, és a szeméből is a szürke árnyalat, ami esetleg azt
sugallta, hogy megőrül mérgében. Eltűnt egy pillanat alatt.
Szemben álltunk
egymással és a nyakamon éreztem minden leheletét, mivel ennyivel magasabb
voltam nála. Egyszer csak átkarolt engem, vékony, kis erőtlen karjait körém
fonta, először megdöbbentem, de utána én magam is viszonoztam az ölelést.
Egy utolsó öleléssel elbúcsúztam anyától, a könnyek csak úgy peregtek a
szeméből, a keze remegett, ami ugyan már megszokott volt, de ez most más volt.
Ahogy anyára néztem, nem láttam már boldognak egyáltalán. Sosem volt jó
passzban mióta csak ide ebbe a dokikkal teli házba járunk, de most még inkább
zokogott, még inkább remegett, még inkább összetört.
A kezem közé zártam, de a kezeim amilyen rövidek voltak, nem tudtam
körülérni őt. Pedig nem volt ő nagy, sőt, ahogy az idő telt, egyre csak „picibbnek”
láttam őt.
-Szia, édesem, nagyon vigyázz magadra, majd hétvégén találkozunk, behoz
téged az új anyukád…
-Viszlát, Mami!- potyogtattam a könnyeim, de eszem ágában nem volt
ellenkezni, mert csak még jobban fájt volna neki.
A Candice még mindig
amilyen erősen csak tudott szorított magához. Ahogy elhúzta rólam a kezét,
láttam az arcán, hogy valami nincs rendben. A tekintet lefelé irányult, és
ahogy lenéztem megláttam mit bámult annyira. A gyógyszerek a zsebemből mind a
földre estek. Candice rögtön lehajolt, és értetlenül olvasta le a dobozokról a
nevüket.
-Ezek mik?- nézett rám
értetlenül.
Én nem is tudtam mit
mondani, kikaptam a kezéből és rögtön zsebre vágtam mindet. Elsiettem onnan.
Legalábbis megpróbáltam. Nem hiszem el, hogy ez történik!
-Daniel… állj meg,
kérlek!- kiabálta a kérlek szót.
-Daniel! Daniel!- kiabálta anya mikor a nővérek el akarták őt vinni,
eleinte azt hittem ő is jól fogja viselni, de mikor megláttam, hogy jönnek a
fehérbe öltözött nénik és bácsik, tudtam, hogy anya nem fogja nyugodtan kezelni
a dolgot. -Kérem, ő a fiam, jogom van vele lenni, engedjenek el maguk idióták!
Ő a fiam!- kiabált tovább, úgy hogy az egész kórház csak minket figyelt.
–Engedjen el!- őrjöngött teli torokból, mire az én könnyeim is megeredtek.
Megtorpantam, de nem
is tudtam mit mondjak, nem éreztem, hogy harag lenne bennem, és Candice-en is
csak az értetlenség tükröződött.
-Mik ezek?- ismételte
meg jól hallhatóan a kérdést. –Mik?
-Nem hinném, hogy
tartozok neked magyarázattal, édesem!- fordultam felé megint.
-Nem, nem tartozol, de
Daniel, én is törődöm veled, és tudni akarom mik ezek!- dobbantott egyet és
ekkor már mind kettőnkön eluralkodott a méreg.
-Vannak dolgok, amik
nem tartoznak senkire, te sem mondtad el ki volt az a rejtélyes fazon, aki csak
úgy a semmiből termett és nem hagytad, hogy bántsam, úgy védted őt… úgy, mint…
-Mint hogy?- várta a
mondat végét.
-Mintha… meg akarnád
őt védeni tőlem! De ennek semmi értelme, hiszen bántott téged!
-Tudod mit, igazad
van, néhány dolog csak egyszerűen nem tartozik másra!- nézett csalódottan és
láttam, hogy letöröl egy könnycseppet az arcáról.
kövit :)
VálaszTörlésWííí, nagyon cool fejezet lett ez is. Kíváncsi vagyok, mit titkolnak egymás elől, remélem hamar fény derül rá! Köszönöm minden olvasód nevében, hogy ilyen hamar tudtad hozni a fejezetet, mert igaz, hogy összegyűlt a kommentszám, de még húzhattad volna az időt, remélem a következő is hamar érkezik. :D
VálaszTörlésKövit!
VálaszTörlésxoLucy