Blogajánló: http://judittortenet.blogspot.hu/
/ Klaroline
Részlet:
– Szeretlek – csókolta meg a szőke vámpírt.
Ezt követően felkapta Caroline-t és forogni kezdett vele,
mialatt azt kiabálta, hogy szereti. Újra és újra. Mikor már elszédültek Klaus a
földre huppant és szerelmét az ölébe vonta, megsimogatta az arcát és megcsókolta.
A nap sugarai a fák mögül aranyló csillogást kölcsönöztek Caroline hajának, mialatt a
hibrid még szebbnek látta tőle. Eközben még mindig alig akarta a csodát elhinni, hogy egy
újabb kisfiú apja lesz, Caroline pedig a felesége.
– Köszönöm neked, hogy jobbá és boldoggá teszel – mondta Klaus, aztán megcsókolta
Caroline-t. – Együtt leszünk örökkön-örökké?
– Jóban, rosszban – mondta a szőke vámpír.
A történetről:
Nekem ez volt az első történet, amit valaha olvastam, és a mai napig nem találkoztam még
egy ugyanilyen jó Klaroline bloggal mint ez. A történetben Caroline Forbes és Nicklaus
Mikaelson szerelemi története olvasható, és hogy mennyi kalanddal kell szembenézniük, hogy
végre ők is normális szerelmespár lehessenek, már amennyire ez egy vámpírnak és egy hibridnek
- félig farkas félig vámpír- sikerülhet. A történetben vannak mellékpárok, de szerintem nagyon
tehetségesen meg van oldva, mert mindenkiről van szó, de mégis a klaroline kapcsolat áll a
középpontban. Természetfeletti, izgalmas, eseménydús és megannyi váratlan esemény van benne.
Személyes vélemény:
Nagyon szépen fogalmazol,ahogy olvastam a részeket láttam, hogy te magad is egyre jobb szintre
fejlődtél.Látszik, hogy már sokat olvastál és bő a szókincsed is, imádtam olvasni a történeted.
Mikor még először olvastam, emlékszem virrasztottam, mert nem bírtam abba hagyni az olvasását!
Blogajánló2: http://elenagilbert-storyofmydreams.blogspot.hu/ / Legszebb blog
Részlet:
A történetről:
Engem már a kinézete megfogott, így nagyon izgatottan kezdtem hozzá a történet olvasásához. Rögtön rájöttem, hogy a történet központjában, nem más mint Elena Gilbert áll, és persze a Salvatore testvérek. Nekem tetszett a történet, emlékeztet nagyon magára a TVD-re, de mégis izgalmas nagyon!
Elenának álmai vannak, majd a valóságban is összefut az "álomférfival" és utána pedig annak a bátyjával. És ha ez még nem lenne elég, kiderül, hogy a fiúk vámpírok, aztán pedig jön a hasonmás is...
Személyes vélemény:
Nekem nagyon szimpatikus a történet, hiszen én eleve egy TVD fan vagyok, és imádtam ezt a szerelmi háromszöget. Elena karaktere tetszik, és a fiúk is jól meg vannak formálva. Az ahogyan írsz magában jó, csak néha írhatnál egy picit részletesebben. Íráshibát szinte nem is találtam, nagyon ügyes vagy!
Blogajánló3: http://morwen-and-annpearl-blog.blogspot.hu/ / Legjobb novella
Részlet:
A történet:
70 évvel Alyssa Salvatore és Alexander Mikaelson születése után a két család élete fenekestül felfordul. Damon elveszíti kedvesét és nem marad neki más, csak a lánya, akivel az életükért küzdenek, és folyton menekülnek. A sors furcsa játékaként megismeri egymást Alyssa és Alexander, akik valamiért nem emlékeznek egymásra és nem is ismerik fel a másikat. De nem emlékeznek egymásra egyáltalán. Valami oknál fogva viszont különös kapocs van közöttük és egymásba szeretnek. A lánynak fogalma sincs arról, hogy Alexander is súlyos terheket cipel a hátán, és nyomasztó titkai vannak.
Személyes vélemény:
Engem személy szerint megfogott a történet, de ami a legjobban tetszik az, ahogyan írsz. Tetszik a választékos kifejezésed, ahogyan leírod a körülményeket és ahogyan a cselekmény szálat formálod. Számomra ez az egyik legpozitívabb dolog. Én magam is Delena fan vagyok, és imádok olvasni, főleg az ilyen fanfiction blogok, amik igazán megfognak.Én csak ajánlani tudom, annak aki szeret olvasni, és egy izgalmas történetre vágyik!
A nyertes novella pedig a Morwené, gratulálok neki, nagyon megérdemelte!
Eszeveszetten futottam keresztül az erdőn, hogy minél előbb a birtokra érjek. A levegő szaggatottan járt ki és be a tüdőmbe, de hál Istennek, a testem nem adta fel: rohantam, ahogy csak az erőm engedte. Mivel vámpír voltam, a határaim messze felülmúlták az emberek tűréspontjait és képességeit. Én bírtam az iramot… A tempót… És a hallásom, a szaglásom… Már hozzászoktam az elmúlt másfél évben ehhez, de most mégis minden sokkal intenzívebb volt. Tudtam, hogy miért… Az adrenalin ezerrel száguldott a véremmel együtt az ereimben és a rettegés kis híján teljesen megdermesztett. De nem adhattam fel, most nem állhattam meg és nem hagyhattam, hogy a félelem térdre kényszerítsen. Rég nem voltam már az a kis esendő, depressziós tinédzser, aki három évvel ezelőtt voltam. Akkor amikor Ők a városba érkeztek… Akkor, amikor az életem azon a napon teljesen megváltozott… A vámpírok, akik miatt minden fenekestül felfordult és szépen lassan mindenkire ez hatással volt. Előbb Vicky változott át, majd halt meg… Aztán Car is vámpír lett, Tyler pedig vérfarkassá vált… Bonnie anyja átváltozott, Car apja meghalt Jennával, Johnnal és Rickel egyetemben… Jer pedig nem sokkal az átalakulásom után vadász lett… Aztán ő is meghalt, végül visszatért, Bonnie pedig a horgony lett. Kész őrület! Annyi mindenen mentünk keresztül az elmúlt három évben, és annyi mindent éltünk túl, de most… Most hátrányban voltunk… Cart, Tyt, Bont, Mattet és Jert kiiktatták, és most Ők voltak a célpont.
Újra összeszedtem minden erőmet és igyekeztem még gyorsabban suhanni a fák közt. Reméltem, hogy nem követ senki, és sikeresen észrevétlen marad még egy darabig a szökésem. „Gyerünk Elena, most nem adhatod fel! Pár perc és megérkezel!” – ismételgettem magamban újra és újra ezeket a mondatokat azóta, hogy bevettem magam az erdőbe. Most még Klausék segítségére sem számíthattunk, mert ők azóta, hogy New Orleansba mentek, felénk se néztek. Aminek mindig is nagyon örültem, de most egy részem nagyon boldog lett volna, ha legalább Elijah erre jár és segít nekünk. Pedig hívtuk őket… De nem… Most magunkra maradtunk, és Ők és én voltunk már csak szabadok.
Hirtelen fékeztem le közvetlenül azelőtt, hogy kiértem volna a fák óvó takarásából. Nem lehetek most felelőtlen, mert ha már itt vannak, akkor csak én menthetem meg Őket. Az új fenyegetés, ami legalább annyira borzasztó, mint hajdan az ősök voltak… Sosem hittem volna, hogy egyszer visszasírom Klaus kegyetlenségeit és bármit megadnék most azért, hogy az ő vagy a húga önelégült vigyorát magam előtt lássam. Bármit, csak segítsenek és álljanak mellénk! De ebben most nem bízhattam.
Igyekeztem lelassítani a légzésem, de túlságosan is ideges voltam, és ez alig ment. Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam, hogy meghalljam a villából kiszűrődő zajokat.
- Oké, oké nővérkém, igazad van! Ez a megtiszteltetés a tied lesz! Enyém a fiatalabb, te pedig megölheted azt az önelégült bátyját – hallottam meg azt a hangot, amit többé sosem akartam hallani. Istenem! Elkéstem! Elfogták őket, én pedig egyedül maradtam. Kettő egy ellen… Két 900 éves vámpír egy alig másfél éves ellen… Esélyem sincs… De meg kell próbálnom! Ha csak belegondolok abba, hogy bánthatják Őt… Nem!
Pillanatok alatt döntöttem és azonnal a villa ajtajához suhantam. Hallottam a halk lépteket, és két vámpír erőtlen, szaggatott zihálását.
- Nocsak, nocsak! Csak nem feladja a két híres Salvatore testvér? – kérdezte gúnyosan a nő, nekem pedig erre egy még nagyobb gombóc nőtt a torkomban. – Oh, ha tudnád, hogy ezt mennyire fogom élvezni Damon! – tette hozzá kárörvendően, mire nálam elszakadt az utolsó cérnaszál is, és őrült módjára rontottam be az ajtón.
- Engedjétek el őket! – kiáltottam a testvérpárra mérgesen, mire mindketten rám néztek, és azonnal egy elégedett mosoly jelent meg az arcukon.
- Azt hittem, hogy a bátyánk alapos munkát végzett és kiiktatott titeket. De úgy tűnik, hogy tévedtem – felelte a férfi, majd mire bármit is tehettem volna, azonnal mögém suhant és hátrafeszítette a karjaimat.
- Elena… Miért jöttél ide? – szólalt meg erőtlenül Damon, akit Stefannal együtt egy-egy székhez láncoltak, és temérdek karó állt ki belőlük. Stefan nem volt már eszméleténél és Damon is borzasztó állapotban volt.
- Damon… - szólaltam meg halkan és azonnal könnybe lábadt a szemem.
- Ááá, már értem! – szólalt meg gúnyosan a nő és közelebb sétált hozzám. A kezében tartott karóval eközben vidáman játszott, és amint elém ért, egy széles mosoly terült el az arcán. – Az újabb hasonmás is ujja köré csavarta a nagy Damon Salvatore-t. De ne aggódj kedveském, ezúttal megszabadítom Damont a kíntól. Még mielőtt te is összetöröd a szívét. Megteszem ezt most helyetted, rendben? – kérdezte tőlem elégedetten, majd megfordult és Damonra nézett.
- Engedjétek őt el, vele nincs dolgotok! Nem tett ellenetek semmit sem – mondta Damon erőtlenül, majd rám nézett. – Ő sokkal tisztább és érzőbb, mint Katherine valaha volt.
- Ezt kivételesen elhiszem neked Damon. De tudod nem nehéz Katerina Petrovánál jobbnak lenni, ebben ugye megegyezhetünk? – kérdezte a nő gúnyosan Damont, majd elindult vissza hozzá és továbbra is vidáman játszadozott a kezében tartott karóval.
Minden erőmet összeszedtem és próbáltam a férfi szorításából szabadulni, de képtelen voltam sikerrel járni.
- Ne mocorogj annyit kisanyám, különben eltöröm azt a csinos kis nyakadat – sziszegte kéjesen a fülembe a férfi, nekem pedig erre a hideg kezdett el futkosni a hátamon. Damon újra rám nézett, és ekkor olyat láttam a szemében, amit az elmúlt három évben soha: reményvesztettség. Feladta, Damon feladta… Hevesen megráztam a fejem és próbáltam kitalálni valamit, de az idő vészesen fogyott, a távolsággal együtt, ami a nő és Damon közt volt.
- Kérlek, beszéljük ezt meg! Nem kell senkit sem bántanotok! – szólaltam meg remegő hanggal, mire a nő egy pillanatra rám nézett és látva a rémült tekintetem, nevetni kezdett.
- Te tényleg nem semmi vagy! Komolyan azt hiszed, hogy azért iktattunk ki mindenkit és kaptuk el Stefant és a te kis Damonodat, hogy beszélgessünk? – kérdezte gúnyosan és úgy nézett eközben rám, mint egy sültbolondra. – Nem azért fogadtunk bosszút ellenük és kutattuk őket évekig, hogy aztán a te két szép szemedért elengedjük őket. Ennyire ostoba te sem lehetsz!
- Kérlek – szólaltam meg ismét, és ijedten Damonra kaptam a tekintetem.
- Tudod mit mondott a húgom akkor, amikor ezek ketten megölték őt? – kérdezte dühösen a nyakamba a férfi, és közben még szorosabban fogta a karjaimat, annyira, hogy mindkettőben eltört egy-egy csontom. Fájdalmasan felüvöltöttem, mire ők ketten csak jóízűen nevettek. – Pontosan ugyanezt! Ugyanezt mondta a húgom, mielőtt ők megkarózták volna! Az életéért könyörgött, de ezek ketten… Nem drága Elena, nem azért jöttünk, hogy bájcsevegjünk! – mondta nekem dühösen, mire a nővére csak egyetértően bólintott és lehajolt, hogy közvetlenül Damon szemébe tudjon nézni.
- Azóta várok erre a pillanatra Damon… - mondta neki vészjóslóan. Damon dühösen felpillantott rá és gyűlölettel merült el a gyilkos tekintetben, ami őt fürkészte.
- Akkor mire vársz még? – kérdezte tőle erőtlenül Damon. – Tudod jól, hogy én öltem meg a húgodat, szóval essünk túl rajta! Őket meg engedd el!
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kérni merj tőlem bármit is! – felelte neki a nő, majd felegyenesedett és leereszkedően pillantott le Damonra. Minden izmom görcsbe rándult, mintha tudtam volna, hogy a baljós végzet épp lecsapni készül. És akkor… Mintha csak minden meg lett volna előre írva, és én előre tudtam volna, hogy mi következik…
Hogy mit fogtam fel az egészből? Azt hiszem, hogy nem sok mindent. Torkomszakadtából üvöltöttem, minden erőmmel szabadulni próbáltam, a könnyeim pedig teljesen elhomályosították a tökéletes vámpírlátásomat. De még így is kristálytisztán láttam azt, hogy az élet kiveszik a szeretett férfi minden sejtjéből… Az arca élőből hamuszürkévé vált, a feje lehanyatlott és… És… A testem remegett és nem is fogtam fel igazán, hogy mikor szűntek meg a béklyók a karjaim körül, amik időközben meggyógyultak. Amint szabad voltam, a következő másodpercben már Damon előtt térdeltem, és a kezeim közé vettem a gyönyörű, tökéletes arcot. Magamban könyörögtem azért, hogy az idő pörögjön vissza és újra nyissa ki a szemét, hogy rám nézzen… Hogy újra lássam az azúr tekintetet… Hogy újra megajándékozzon azzal a pimasz, szeretnivaló féloldalas mosollyal.
- Damon… Damon, kérlek… Kérlek, nézz rám… - szólongattam őt sírva, de a hangom újra és újra elcsuklott. Csak őt néztem és fel sem fogtam, hogy van-e rajtunk kívül más is a helyiségben. – Damon… - szólaltam meg ismét, majd óvatosan eloldoztam őt és sorban kihúztam belőle az összes karót. Amikor ahhoz értem, amelyik egyenesen a szívébe hatolt… A kezem megremegett és zokogva húztam ki belőle az utolsó karót… A gyilkos darabot…
Nem, nem lehet! Ez biztosan csak valami szörnyű rémálom, mert nem lehet halott az, aki az életet jelenti a számomra… A férfi, akivel a lét maga volt a megtestesült álom, és akivel csak egy évet adott eddig a sors… Nem lehet… Ő nem… Őt nem…
Újra és újra hevesen megráztam a fejem, és közben kitartóan simogattam az arcot, amibe sehogy se akart visszatérni a szín és az élet…
- Nem… Damon… Kérlek… - szólongattam újra, mert nem akartam elfogadni, vagy felfogni azt, hogy… Hogy… Ő nem… Ő nem lehet… - Kérlek… Kérlek Damon! – ismételtem újra, de válasz nem érkezett a halk könyörgésemre.
Erőtlenül az ölébe hajtottam a fejem és még keservesebben kezdett el rázni a sírás. Úgy éreztem, hogy a bensőm, a lelkem, a szívem, egyszerűen mindenem kiszakadt a helyéről, és most ott egy olyan mély és beforraszthatatlan űr, egy seb tátong, ami soha többé nem fog tudni elmúlni… Szaggatottan járt ki és be a levegő a tüdőmbe, és minden egyes légvétel olyan volt, mintha száraz port szívnék magamba. Mindenem fájt… Nem csak a szívem, hanem maga a lét is kínzó és elviselhetetlen volt.
- Elena… Elena engedd őt el – hallottam meg magam mögül egy kedves hangot, de én képtelen voltam engedelmeskedni neki. Valamikor tudatosult bennem, hogy két erős kar fonódott a vállaimra, és mikor a gyengéd vonszolásra nem reagáltam, végül erővel húztak fel a földről és Damon mellől.
- Nem, ne! Engedj el! Nem hagyhatom Őt itt! – feleltem hisztérikusan, de az erős karok ekkor sem voltak hajlandóak elereszteni.
- Elena, nem tehetsz semmit. Nyugodj meg kérlek! – mondta nekem kedvesen, mire én dühödten megfordultam a szorításában és teljes erőmből ellöktem őt magamtól, amit ő készséggel hagyott.
- Hol voltál?! – üvöltöttem neki teli torokból. – Hol voltál, amikor hívtalak? Miattatok ölte meg Damon és Stefan azt a nőt, és most rajtuk álltak bosszút! Mondd Elijah, mégis hol voltál?
- Jöttünk, amint tudtunk! Lehetnél egy kicsit hálásabb is! – szólalt meg valahonnan mögülem Rebekah, mire én gyilkos tekintettel néztem rá. – Klaus épp a többieket szabadítja ki, mi pedig idejöttünk utánad. Ne hidd azt, hogy sok kedvem volt hozzá, de…
Rebekah hirtelen elhallgatott, ami sejtettem, hogy azért volt, mert én dühösen megindultam felé, ám Elijah azonnal elkapta a karomat. Rebekah végül eloldozta Stefant, és ekkor beléptek az ajtón a többiek is. Rebekah-nak igaza volt, Klaus tényleg kiszabadította őket és mind jól voltak… Mindenki élt, csak egy valaki nem…
Újra Damonra néztem, majd kitéptem magam Elijah szorításából és ismét Damonhoz léptem. Ekkor Stefan is végre magához tért, és azonnal a bátyjára kapta a tekintetét.
- Ne! Ne! Ne! – ismételte újra és újra egyre hangosabban és kétségbeesettebben. A könnyeim újra folyni kezdtek, és ekkor éreztem, hogy végleg minden erőm, dühöm és keserűségem elszáll és nem maradt más bennem, csak a mérhetetlen fájdalom és a gyász. Erőtlenül rogytam ismét térdre és sírva lehajtottam a fejem. Vége… Mindennek vége… A szerelmünk… Az életünk… A kettőnk tervei… A boldogságunk… Minden elszállt!
Újra és újra láttam magam előtt a boldogságtól csillogó azúr szempárt, ami engem fürkészett, de mindez már csak a képzeletemben, az emlékeimben létezett tovább.
- Elena… - szólalt meg váratlanul mellettem Jeremy, és közben egy kedves szorítást éreztem a vállamon. – Arra kér, hogy ne add fel.
- Szeretné, ha talpra állnál és élnéd tovább az életed – folytatta Bonnie valahonnan mögülem.
- Itt van? – kérdeztem tőlük fojtott hangon, de közben nem bírtam felemelni a fejem, és újra ránézni a halott arcra. Hát vége lenne? Tényleg vége? Szellem… Átkelt a túlvilágra… Nem, ez nem lehet!
- Igen Elena, itt van köztünk – válaszolt Bonnie a kérdésemre, mire én hangosan felzokogtam.
- Ne! Nem lehet! Ez… Ezt nem bírom elviselni… - szólaltam meg szaggatottan.
- Azt szeretné, ha összeszednéd magad – szólalt meg ismét Bonnie, aki ezúttal letérdelt mellém és megfogta a vállam. Én erőtlenül felemeltem a fejem és belenéztem Bonnie könnyes szemeibe.
- Azt üzeni, hogy mindig szeretni fog téged, de neked el kell őt felejtened – mondta Jeremy, majd megjelent Bonnie mögött és az ő vállaira tette a kezét. – Tovább kell lépned!
Hevesen megráztam a fejem, majd újra az előttem levő halott arcra néztem.
- Te se tudnál túllépni rajtam… - szólaltam meg sírva és közben úgy éreztem, mintha ezer tőr forogna a szívemben. – Tudod jól, hogy én se birok… - tettem hozzá remegve.
- Addig nem hagy békén, míg ezt el nem mondom, szóval… - kezdte Bonnie félszegen, majd amint ránéztem, vett egy mély levegőt és folytatta. – Azt üzeni, hogy nem ér ő ennyit, és hogy menj, és keress magadnak helyette valaki mást.
Hitetlenül az égbe emeltem a tekintetem, és közben a könnyeim tovább szántották az arcomat.
- Legalább ezek után ne tégy úgy, mintha minden rendben lenne… - szólaltam meg halkan. – Tudod, hogy mit jelentesz nekem… Tudtad, hogy milyen mély szerelem él köztünk, és most…
Újra kitört belőlem a sírás és képtelen voltam tovább beszélni. A lelkem mélyén tátongó űr teljesen felemésztett, és már csak zokogni tudtam… Beszélni, bólintani, vagy bármi egyéb kommunikációt folytatni nem bírtam. Halványan érzékeltem, hogy néhányan szólongatnak, de egyszerűen nem bírtam reagálni senkire sem. Csak meredten néztem a könnyeimen keresztül az élettelen arcot, és néha mintha láttam volna felcsillanni az azúr szempárt is… Újabb és újabb mély tőrszúrásként hatott a szívembe, amikor rájöttem, hogy mindezt csak képzelem.
Nem tudom, hogy mikor vagy milyen módon kerültem fel az emeleti szobába, és az ágyunkba… A közös ágyunkba… Ahol ezeregy szerelmes és forró csókot váltottunk… Abba a szobába, ami pár napja még a boldog és vidám kacajunktól volt hangos… Ahol újra és újra átélhettem a szeretett férfi karjai közt azt a csodát, amit beteljesült szerelemnek hívnak… Amihez foghatóban csak vele lehetett részem, mert érte éltem, vele éltem, vele dobbant minden egyes nap a szívem… A szívem, ami visszavonhatatlanul az övé volt, és ami vele együtt ma meghalt…
Csendesen sírtam tovább az ágyunkban, és halványan érzékeltem csak, hogy nem vagyok egyedül a szobánkban. Bonnie és Jeremy valahol a fotelokban ültek, de egy szót sem szóltak hozzám.
- Ébren vagy Elena? – szólalt meg órákkal később Jeremy, mire én csak erőtlenül szipogtam tovább. Percekig újra csend telepedett a szobára, amit csak az én sírásom tört meg néha.
- Tudod Elena, amikor először táncoltunk együtt a Miss Mystic Falls versenyen… És miután beléd szerettem… - folytatta Jeremy és ezúttal Damon szavait kezdte el tolmácsolni. Hangosan felzokogtam az öcsém szavaira, de ő végül folytatta. – Akkor minden megváltozott, de ezt soha nem bántam meg egy pillanatra sem. Veled boldogabb voltam, mint valaha lehettem ebben a létben, és ezért semmin sem változtatnék. Minden tökéletes volt veled, és még ha csak egy évet is lehettem veled, akkor is megérte.
- Újra és újra küzdenék érted… - vette át sírva Bonnie a szót. – Újra és újra ostromolnálak… Újra és újra pokollá tenném a város és a barátaid életét, ahogy azt a legelején tettem, még ha ezzel szép lassan alá is írtam a saját halálos ítéletemet – Bonnie hangja végül elcsuklott, és közben én is egyre keservesebben sírtam és a párnába temettem az arcom.
- Minden hibámat újra elkövetném, hogy aztán a végén megadasson az a felhőtlen, boldog egy év, ami nekem jutott. Veled – folytatta az öcsém halkan és reszelős hangon. – De mindezek után is azt mondom Elena, hogy légy erős! Én tudom, hogy te az vagy és mindig is az voltál. Több van benned, mint azt te magad valaha is hitted. Ha valaki, akkor én biztosan tudom azt, hogy ezzel is megbirkózol, talpra állsz és éled tovább az életed. Én ezt kérem most tőled Elena. Ez az utolsó kérésem most feléd. Légy erős és lépj tovább! Itt van neked mindenki, aki szeret, és aki fontos neked. Ők sosem fognak magadra hagyni, még ha most nekem ezt is kellett tennem – végül Jeremy elhallgatott, és újra csak az én sírásom töltötte be a szoba gyászos falait.
- Szeretlek, és amíg ebben a formában tovább létezek majd, szeretni is foglak – folytatta ismét Bonnie sírva és olyan halkan, hogy még én is nehezen hallottam meg a szavait. – Mindig melletted leszek, még akkor is, ha te nem látsz majd. De ígérem, hogy megpróbálok nem kicsi-Gilbert és Bon-Bon idegeire menni – tette hozzá még halkabban Bonnie. Egy erőtlen mosolyt csaltak a szavai az arcomra, de a könnyeim továbbra is ömlöttek.
- Látod? Megy ez neked Elena – folytatta Jeremy, mire én felemeltem a fejem és értetlenül az öcsémre néztem.
- Most épp feletted áll, és még ha te nem is érzed, ő lágyan végigsimított az arcodon – felelte Bonnie a kimondatlan kérdésemre, mire én hirtelen felültem az ágyon és arra a pontra néztem, ahova Bonnie és Jeremy. – Légy erős Elena! – folytatta erőtlenül Bonnie Damon szavait, mire én csak hevesen megráztam a fejem, és tovább ömlöttek a könnyeim.
- Nem megy Damon! – fakadtam ki sírva. – Nélküled nem megy! Én… Ezt nem bírom… Tudom, hogy itt vagy… Tudom, hogy alig egy lépésre állsz tőlem, én pedig majdnem megőrülök, amiért nem láthatlak… Amiért nem ölelhetlek újra át… Nem érezhetem az illatod az orromban… Nem… Én ezt nem bírom! Szeretlek! Az életemnél is jobban és most… Úgy érzem, hogy ebbe belepusztulok…
- Nem adhatod most fel – folytatta ezúttal Jeremy, és tisztán hallottam a hangján, hogy már ő is sír. – Te ennél erősebb vagy! Kibírtad a szüleid halálát! Megbirkóztál Jenna és Ric halálával is, majd később az öcsédével. Ez is menni fog Elena! Én mindig hittem benned és ez most sincs másképp.
- Most tévedsz Damon – szólaltam meg fejcsóválva és egy apró, erőtlen mosoly jelent meg az arcomon. – Jeremy halála tönkre tett, és a tied…
- Ne, Elena! Eszedbe se jusson kikapcsolni! – vette át a szót Bonnie, és olyan hévvel ejtette ki a szavakat, hogy szinte magam előtt láttam Damon dühös és rosszalló pillantását, miközben a fejemhez vágja azt, hogy nem kapcsolhatom ki az érzéseimet.
Erőtlenül lehajtottam a fejem és csendben sírtam tovább. Nem feleltem semmit, pedig legszívesebben üvölteni tudtam volna most is a kíntól.
- Te is kikapcsolnál - szólaltam meg zokogva és újra felemeltem a fejem, de hogy miért tettem ezt… Hisz úgyse láthatom őt… Én nem…
- Elena… - szólalt meg halkan Bonnie, majd mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – Most igazán erősnek kell lenned, és talpra kell állnod. Ideje, hogy végleg elköszönjünk egymástól, mert nem kérheted te sem újra és újra Bonnie-t és Jeremyt, hogy közvetítsenek kettőnk közt. Neked élned kell tovább az életedet. Le kell zárnod, zárnunk a kapcsolatunkat. Véget ért Elena… Ma minden véget ért… - tette hozzá halkan Bonnie, én pedig képtelen voltam bármit is mondani. Hevesen megráztam a fejem, de ekkor Jeremy szólalt meg ismét.
- De igen Elena. Minden rendbe fog jönni, hidd el – mondta reszelős hangon az öcsém. – Ég veled Elena! Engedj el, és éld tovább az életed!
Csend és halk sírás… Ezután percekig csak ezt lehetett hallani a szobában. Az én egyre erősödő és egyre keservesebb zokogásomat, és Bonnie halk, elhaló sírását. Újra erőtlenül a párnámba temettem az arcomat és egész testemben remegve sírtam tovább… Az űr a mellkasomból képtelen volt elmúlni vagy elillanni… Egyre nagyobb és fájdalmasabb lett, és biztos voltam abban, hogy engem is hamarosan el fog nyelni a belőlem kiinduló sötétség és a gyász. A szívem hasogatott, lüktetett, és néha olyan érzésem volt, mintha valaki ki akarná tépni a helyéről.
„Hát hajrá! Tedd csak meg! Úgy könnyebb lesz! És akkor újra vele lehetek… A másik oldalon… A túlvilágon… Gyerünk, csináld!” – mondtam magamban a nem létező gyilkosomnak, így végül a fohászom nem lelt meghallgatásra. Egyedül voltam… Ismét egyedül maradtam a saját, pusztító kínommal, míg az végül teljesen fel nem emésztett, és magával nem rántott a felemelő, és áldásként ható öntudatlanságba: az álmok világába. Hogy ott békére fogok-e lelni? Fogalmam sincs… Jelen pillanatban ebben sem voltam biztos… Lassan vesztettem el a tudatom utolsó apró darabkáit is, míg végül minden el nem sötétült, és abban a pillanatban a kín is enyhült. Hogy végleg-e? Nem tudom… Már semmit sem tudtam, mert minden egyre homályosabb volt és aztán… Vége… Hirtelen mindent elvágtak, és mára véget ért a pokol.
Interjúk:
1. Hány éves korod óta írsz?
Sose felejtem el, hogy az első versemet akkor írtam, amikor az egyik unokahúgom megszületett.:) Körülbelül 10 éves lehettem és gyerekfejjel annyira boldog voltam, hogy egyszerűen csak meg kellett írnom. Ezután ritkán írtam egy-egy verset, de ezek, nos… Még említésre se méltóak. 2010-ben kapott el az igazán írásnak nevezhető láz. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás, és azóta kb. 15 hosszabb, rövidebb regényt írtam. Volt egy kisebb szünetem, amikor mindent félretettem, de nem bírtam sokáig, így hamar újra „tollat” ragadtam. Szóval az én történetem így indult az írással.
2. Mit csinálsz, ha nincs ihleted?
Akkor nem írok. Megtanultam a saját bőrömön tapasztalva, hogy ha nem jön az a bizonyos ihlet (hiába tudom, hogy mit fogok a következőkben írni), akkor azt nagyon nem jó erőltetni, mert a végeredmény általában katasztrófa lesz. Érdemes ilyenkor csak nyugodtan hátradőlni, pihenni, nem foglalkozni az egésszel, és amikor jön az ihlet… Nos, akkor azok a bizonyos fejezetek is százszor jobbra sikerülnek.:)
3. A Delena pártot erősíted, ahogy gondolom, volt olyan időszak mikor a Stelena páros tetszett?
Amikor az első évadban Elena és Stefan összejöttek, akkor én is csak mosolyogtam, meg mondogattam, hogy milyen édesek együtt. De csak ennyi. Aztán jött az a bizonyos S01E19-es epizód (sose felejtem el). A Miss Mystic Fall’s Szépségversenyen az a tánc, ahol Damon Elenával táncolt. Abban a jelenetben láttam először azt, hogy „hééé, itt van valami”! A naaagy gonosz, az érzéketlen testvér érezni kezd? Már abban a pillanatban elindult valami változás Damonban, ami jó volt! Szóval én attól a jelenettől kezdve Delena párti lettem. Elena és Stefan kapcsolata édes volt és aranyos. Egy igazi kis első szerelem. De Elenának fel kellett nőnie Damonhoz és amint ez megtörtént… Szóval a kérdésre a válaszom nem. Soha nem voltam igazán Stelenás. Amint felcsillant Delena lehetősége, én máris abban a táborban szurkoltam.
4. Ki a kedvenc bloggered/bloggernőd?
Kevesen tudják, hogy az írás mellett sokat olvasok is. Nem csak könyveket, hanem más blogokat is, főként Vámpírnaplókkal foglalkozókat, vagyis inkább Delenás blogokat. Sokkal találkoztam az elmúlt évek során, és megmaradt bennem egy-két írónak a neve, akik nagyon szépeket írtak. Például Lylia Bloom, zaphire, Ginewra és meg kell említenem HexiTVD-t is, aki a mai napig ír. Az első három már befejezte a blogolást, de muszáj voltam megemlíteni őket. Közülük Ginewra volt az egyetlen, akinek nem TVD-s írásait is olvastam, mert ahogy ír, ahogy vezeti a szálakat… Egyszerűen gyönyörűek, és ez nekem a gyengém.:) Sajnos mostanában kicsit le vagyok maradva a blogok nyomon követésével, így a számomra „újak” (akikre nemrég akadtam rá) alkotásairól nem tudok még véleményt alkotni.
5. Büszke vagy a blogjaidra?
Ezt nem igazán mondanám. Alapból maximalista alkat vagyok, így ebből következik az, hogy sosem vagyok elégedett magammal, ami annyira nem is baj szerintem. Ez a blogjaimra is igaz, de ugyanakkor elfogadtam, hogy mik a határaim, mikre vagyok képes, így ezeket figyelembe véve jelenleg meg vagyok elégedve a blogjaimmal. Ha később fejlődök, akkor biztos tovább tudom csinosítani őket. De mondjuk, ha a látogatottságot veszem figyelembe, akkor nagyon boldog vagyok, hogy a Mystic Falls’ Diaries oldalt a tavaly nyári visszatérésem után ilyen szépen sikerült beindítani. A Morwen történetei pedig ősz óta robog egy regénnyel és az is nagyon szép számokkal büszkélkedhet. Szóval az egyik felem elégedett velük, a másik viszont azért nem, mert ez az a részem is, ami hajt előre, hogy ne dőljek hátra soha, és fektessek mindenbe több munkát.
6. Honnan jött a blog ötlete?
Teljesen véletlenül.:) A 2010-ben írt kis regényeim még a Facebookon kerültek publikálásra. Aztán a Vámpírnaplók második évadzárója előtti résznél az egyik oldalon volt egy kisebb chatparty. Ott ismertem meg AnnPearlt és vele poénból elkezdtünk olyat „játszani”, hogy valaki elkezd írni egy kisebb jelenetet, a másiknak pedig tovább kell szőnie ezt, és a labdát oda-vissza adogattuk, amíg el nem készült a mű. Nos, így született meg az Ölj meg!, az első közös novellánk. Egyszerre három ilyen történetet indítottunk el: a Harmadik Évad Fanfictiont és a Kötelékeket. Így írtunk mi, és amint megvolt az első fejezetünk az Ölj meg!-ből, AnnPearl ajánlotta, hogy hozzunk létre egy blogot.:) Én akkor ismerkedtem meg ezzel az egésszel, 4 hónappal később pedig már magamra voltam hagyva és egyedül viszem azóta is a Mystic Falls’ Diaries oldalt.:)
7. Honnan jött a fejléc ötlete, te magad csináltad vagy rendelted?
Nincs bajom a rendelésekkel, de én szeretem, ha a saját munkám köszön vissza a saját oldalamon, így már csak magam miatt is beleástam magam, amennyire csak tudtam, a fejléckészítésbe. Mindent egyedül fedeztem fel és tanultam meg, mert segítségem nem volt. A fejlécben a mozgó képek ötlete még régen AnnPearlé volt, és az oldal első fejlécét is ő csinálta. De mivel egyedül voltam, az oldal pedig újraindult… Idejét láttam a cserének, ezért sok időt, energiát belefektetve készült el a mostani dizájn. Mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, a válaszom nem, nem vagyok vele elégedett. Én is látom, hogy messze nem a legszebb és bőven vannak benne szépséghibák, de jelenleg sajnos még csak ennyit tudtam egyedül összehozni. Igyekszek ezen a téren is ügyesedni majd.:)
8. Sokszor változtatod a blogdesignt? Ha egyik olvasódnak nem tetszene lecserélnéd a kinézetet?
2011 májusától él az oldal, és ez a harmadik designja, szóval nem, nem sűrűn változtatom őket. Tavaly ősszel csináltam meg az első desingváltást, bár akkor még a színek nem igazán változtak attól, amit még az elején AnnPearl csinált. De az annyira csúnya volt, hogy muszáj voltam lecserélni, így a mostani december óta van meg. Ez sem az igazi, de egyelőre ennyire voltam képes.
9. Készítettek veled már eddig interjút?
Igen, még tavaly novemberben. De azóta az oldal szünetel, vagy bezárt, nem is igazán tudom, hogy mi lesz vele. Így végül az elkészült interjú nem került fel a blogra.
10. Honnan jött a Zeneverseny ötlete?
Ahogy már korábban említettem, a Mystic Falls’ Diaries oldal 2011 májusában indult, és már akkor szerettem volna egy ilyen versenyt megrendezni, amikor AnnPearl pár hónappal később kiszállt a szerkesztésből. De akkor még nem tudtam, hogy miként oldjam ezt meg. A tavalyi visszatérésem után viszont úgy döntöttem, hogy belevágok. Végre időm, energiám és ötletem is volt arra vonatkozóan, hogy miként valósítsam meg.
A mozgatórugója pedig az volt bennem ennek a versenynek, hogy szerettem volna másoknak is megmutatni azt, hogy a Vámpírnaplók sorozatnak mennyi gyönyörű és fülbemászó dala van. Jómagam már évek óta szinte csak ezeket hallgatom. Mindig azt vallottam, hogy a zenék által lesznek teljesek, egészek, hatásosak és szívbemarkolóak a jelenetek. Talán nem túlzás kijelenteni azt, hogy legalább annyira szeretem a sorozat zenéit, mint magát a sorozatot. De szerintem ezzel nincs semmi baj. Ez csak azt mutatja, hogy a sorozat írói és rendezői valamit nagyon jól csinálnak. :)
Bónusz kérdések:
Írj magadról pár dolgot!
A lehető legnehezebb kérdést hagytad a végére. Nehéz erre válaszolni, mert sok mindent elárultam már magamról, a magánéletemet viszont távol tartom az írástól, a blogolástól.
Amit tudni érdemes rólam az az, hogy jelenleg 25 éves vagyok, és még most is szeretek írni. Vagyis jobban mondva, nem igazán szeretném abbahagyni, mert ha lehet, vagyis ha képes vagyok rá, akkor egyszer szeretném, ha ez a hivatásommá válhatna. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy attól nagyon messze állok még, de feladni nem fogom, és mivel szeretnék továbbfejlődni, ez visz előre, ezért nem mondok le erről a vágyálomról. Sok mindent megtanultam az életben, és az egyik legfontosabb az, hogy ha nagyon akarunk valamit, akkor képesek vagyunk elérni. Emiatt sem mondok le erről, még ha most nagyon távolinak is tűnik a cél. Szeretek írni, ez vagyok én, ezzel vagyok egész, és ha ez másoknak is tetszik… Nos igen, az a bónusz.:) De mindenki vágyik az elismerésre is, így én is.
Szerinted milyen a jó blog?
Először is ízléses és szép. Teljesen mindegy, hogy milyen színek dominálnak, a lényeg szerintem az összhang és a harmónia. Ha ránézel, akkor legyen benne valami, ami megfog, mert sajnos elsőre mindig a külső alapján ítélünk.
De első körben nem ezt tartom a legfontosabbnak egy oldalon. Az egyik vesszőparipám a helyesírás. Ha már kiadunk valamit a kezünkből, az ne hemzsegjen a hibáktól meg az elírásoktól. Félreértés ne essék, lehetnek benne ilyenek, hisz emberek vagyunk, hibázunk mind. De például tanuljuk meg, hogy ha az igekötő az ige előtt áll, akkor egybeírjuk a két szót. Ezeket általános iskola alsó tagozatában mind megtanuljuk… Nagyon kellemetlen úgy olvasni egy jó történetet, hogy ilyen apróságokra nem tud odafigyelni az író. Azzal, hogy blogot vezetetünk, olvasókat is szerzünk, akiknek így vagy úgy, de valamiféle példát közvetítünk az akaratunkon kívül is. Legalább ne a rossz helyesírás legyen az, amit átadunk nekik.
Utolsóként a jó blog ismérveihez hozzátenném az átláthatóságot is. Nem mindig könnyű erre figyelni, ezt jómagam is tudom. De például, ha van egy történet az oldalon, akkor legyen neki egy külön főmenü, ahonnan elérhetőek a fejezetek. Nagyon idegesítő és fárasztó tud lenni, ha van egy történet, amit szívesen olvasnál, de folyton ki kell bogarászni az újabb részeket a régebbi bejegyzések közül. Ez már tényleg csak egy kis apróság, de ugyanakkor nagyon megkönnyíti az átláthatóságot az olvasók és az író számára is.
Interjú:
1. Mi adta az ötletet a blog megnyitásához?
2. Volt olyan időszak mikor a blogod nem volt látogatott? Hogyan javítottál a helyzeten?
réka:
„szia. őszinte leszek. Mikor elkezdtem olvasni az első irásaidat, szinte megbabonázott a történet. Imádom, ahogy irsz. Aztán mikor a blogodat szüneteltetted, nagyon lekeseredtem. Már vagy tucatszor elolvastam a történeteket ujra és ujra. Már kivűlről tudom, melyik részben mi van és akkor egyik nap, mikor meggint elakartam olvasni előről látom, h megint irtál. Nagyon megörültem neki és most itt tartunk: nagyon tetszik a történet. Amikor elolvastam az ismertetőt, azt gondoltam, h ez nem lesz jo, meg unalmas lesz...és aztán el kezdtem olvasni és csalodtam. Pozitivan. irtó jo történet lett. Nagyon tetszik. Tehetséges vagy. csak igy tovább. Ne hagyd abba az irást. Várom a folytatást ui.: szereztél egy ujabb rajongot <3 :))”
3. Most, hogy végre
bekövetkezett a "klaroline", nem szándékozol többet róluk írni soha?
4. Hogyan ismerkedtével meg a vámpírnaplók sorozattal?
5.Hány éve írsz?
6. Ugyanúgy élvezed az írást mint mikor elkezdted?
7. Előfordult már, hogy élőben is találkoztál egy olvasóddal? Ha igen milyen volt? Ha nem, szeretnél egyszer?
8. Szeretnél a jövőben (közeli/távoli) csak az írással foglalkozni, mint egy elismert író?
9. Mi ihlet téged a történetírásban, vagy mi segít, ha úgy érzed már nem megy?
10. Neked mik a kedvenc történeteid?
Klaroline-osak minden mennyiségben :)
De szívesen olvasok TVD ficteket a karakterekről vagy a színészekről.
Saját történetek kategóriában: Regina: Dark Future az egyik nagy kedvencem
Könyvek közül:
On Sai: Calderon sorozata
Kemese Fanni: A Napszemű Pippa Kenn
Maggie Stiefvater: Shiver, Linger, Forever
L. J. Smith: Vámpírnaplók kötetek
Bónusz kérdések:
Mesélj magadról, pár mondatban!
Huu! Lássuk csak magamról mit is mondhatnék. Alapjával véve egy barátságos és szórakozott embernek tartom magam. Ha elkalandoznak a gondolataim azon kapom magam a kenyeret a hűtőbe akarom rakni :)
Az írás mellett az olvasás is a kedvenc időtöltéseim közé tartozik. Főleg romantikus és fantasy témakörben szeretek elmerülni. De egy jó regényt akár más kategóriában is elolvasok.
A nagy hobbim a főzés és a sütés. Szeretek új recepteket kipróbálni és kitalálni is.
Szeretem az őszinte és nyílt embereket.
Mit jelent számodra az írás?
A fantáziámban megbúvó számtalan gondolat megjelenését, amik végül egy kerek történetté állnak össze.
Interjú:
1.Melyik a kedvenc sorozatod?(Csak tippre
a Tvd-t és Tw-ot mondanám, de lehet, hogy más)
-A TVD a kedvencem
2.Mit jelent számodra az írás?
-Csak hobbi, semmi különös jelentősége nincs. Szeretek az olvasóim kedvére tenni, feltéve, ha tetszik nekik, amit csinálok.
3.Honnan jött a történet eredetileg, volt valaki aki támogatott abban, hogy elkezd ezt a blogot?
-Huha. Igazából már nem tudom honnan jött a történet, csak úgy kipattant a fejemből és muszáj volt leírnom, nem gondoltam, hogy lesz 'sikere'. Nem kellett támogató, csak arra hivatkoztam, hogy ezt most akarom és kész. :) Igazából alig tudják az ismerőseim közül, hogy írok.
4.Mióta írsz már? Van más hobbid emellett?
-2013. augusztus végén kezdtem el. Hú, sok hobbim van, így külön nincs. Elég sok mindent szeretek csinálni.
5.Nagyon gyönyörű a fejléced, te csináltad? Te tudsz képeket szerkeszteni?
-Köszönöm. Nem, ezt nem én csináltam, de tudok képeket szerkeszteni, csak nem ennyire profin.
6.Mi ad ihletet neked, ha már végképp úgy érzed, hogy nem bírod tovább?
-Egy zene, egy filmjelenet, vagy hétköznapi dolgok, van, hogy velem megtörtént dolgot írok a sztorimba.
7.Sok blogod van? Hány volt eddig?
-Nem. Jelenleg csak ez az egy van, de volt három amit elindítottam, aztán az első kettőt hanyagoltam, majd kitöröltem, a harmadiknál pedig meggondoltam magam. Egyedül ennél a történetnél érzem, hogy nem hagyhatom abba, mások és a magam kedvéért.
8.Hány éves korodban kezdted az írást, és miért ezt választottad?
-15 éves koromban. Igazából elkezdtem olvasni egy blogot és megtetszett az írás, aztán csak jött minden.
9.Van olyan pillanatod mikor unod amit írsz, vagy mindig 100%-osan odateszed magad és izgalmasra írod, nem számít mennyi időbe telik?
-Volt már nem is egyszer, hogy nem éreztem, annyira magaménak az a részt, amit épp leírtam, de általában igyekszem inkább több időt eltölteni egy rész írásával, minthogy összecsapott legyen. Az elején csak arra törekedtem, hogy ne várakoztassam meg az olvasóimat és, hogy gyorsan eljussunk egy adott pontig, aztán egyszer csak megváltozott minden és elkezdtem egyre lassabban hozni a részeket, egyre jobban figyeltem a helyesírásra, a tömör mondatokra. De még mindig nem mondanám magam tökéletes írónak!
10.Milyen számodra a "legjobb blog"?
-Megfelelő kinézet. Nem túl csicsás, de nem is túl egyszerű. Jól kitalált, érdekes történet, semmiképp sem sablon sztori. Én kifejezetten támogatom a fanfictionokat, mivel ha úgy vesszük én is azt írok. Azért támogatom őket, mert elképesztő, hogy az emberek milyen fantáziával rendelkeznek, és, hogy egy alap történetet milyen jól át tudnak alakítani.
Bónuszkérdések:
Volt már valaha interjúd?
-Azt hiszem még nem volt interjúm. :D
Írj magadról pár mondatot, amit fontosnak tartasz, hogy az olvasóid tudjanak!
-16 éves vagyok. Kedvenc sorozatom a Vámpírnaplók. Szeretek tévézni. Imádok olvasni, de ami furcsa, hogy könyveket nem, csak blogos (velem egykorúaktól írott) történeteket, mert így bepillanthatok más elméjébe is. Jó emberismerőnek tartom magam. A barátaim viccesnek tartanak. Néha, nagyon lökött tudok lenni. :D Legtöbbször, mindenből poént csinálok, ez néha jó, néha rossz. A legjobb barátnőmet mindig fel tudom vidítani valamelyik hülyeségemmel. Imádok hülyéskedni. Nem vagyok egy átlagos lány az biztos. (nem vagyok egoista, csak az évek során jól kiismertem magam. Ja és, ezt, hogy nem vagyok átlagos ember, ezt úgy értem, hogy átlagon fölüli hülyeségeim vannak. Ennyit magamról.
Részlet:
– Szeretlek – csókolta meg a szőke vámpírt.
Ezt követően felkapta Caroline-t és forogni kezdett vele,
mialatt azt kiabálta, hogy szereti. Újra és újra. Mikor már elszédültek Klaus a
földre huppant és szerelmét az ölébe vonta, megsimogatta az arcát és megcsókolta.
A nap sugarai a fák mögül aranyló csillogást kölcsönöztek Caroline hajának, mialatt a
hibrid még szebbnek látta tőle. Eközben még mindig alig akarta a csodát elhinni, hogy egy
újabb kisfiú apja lesz, Caroline pedig a felesége.
– Köszönöm neked, hogy jobbá és boldoggá teszel – mondta Klaus, aztán megcsókolta
Caroline-t. – Együtt leszünk örökkön-örökké?
– Jóban, rosszban – mondta a szőke vámpír.
A történetről:
Nekem ez volt az első történet, amit valaha olvastam, és a mai napig nem találkoztam még
egy ugyanilyen jó Klaroline bloggal mint ez. A történetben Caroline Forbes és Nicklaus
Mikaelson szerelemi története olvasható, és hogy mennyi kalanddal kell szembenézniük, hogy
végre ők is normális szerelmespár lehessenek, már amennyire ez egy vámpírnak és egy hibridnek
- félig farkas félig vámpír- sikerülhet. A történetben vannak mellékpárok, de szerintem nagyon
tehetségesen meg van oldva, mert mindenkiről van szó, de mégis a klaroline kapcsolat áll a
középpontban. Természetfeletti, izgalmas, eseménydús és megannyi váratlan esemény van benne.
Személyes vélemény:
Nagyon szépen fogalmazol,ahogy olvastam a részeket láttam, hogy te magad is egyre jobb szintre
fejlődtél.Látszik, hogy már sokat olvastál és bő a szókincsed is, imádtam olvasni a történeted.
Mikor még először olvastam, emlékszem virrasztottam, mert nem bírtam abba hagyni az olvasását!
Blogajánló2: http://elenagilbert-storyofmydreams.blogspot.hu/ / Legszebb blog
Részlet:
Igen. Igen. Már
tudom. Rájöttem ki volt a pasas. Álmomban láttam. Vele álmodtam. Vele álmodtam?
Ez, hogy
lehetséges? Nem értem...
Lefekszem aludni.
Reggel felkelek és arra eszmélek, hogy ugyanazt álmodtam... Megint benne volt a
pasas akivel álmodtam!... Elgondolkozom.
Kimegyek a fürdőbe
megmosakodni. Mikor ránézek az órára, látom, hogy dél van! Ennyit aludtam
volna? Este jól kiüthettem magam.
Leülök az
ablakomba és elkezdtek írni a naplómba...
Kiírok magamból
mindent! Tényleg MINDENT!
Az álmom, a
tegnapot és mindent amit legutóbbi írásom óta történt!
Kicsit kétségbe
esetten érzem magam... Nem tudom, hogy lehetséges ez... Ma semmi kedvem
semmihez.
Túl sok.. amit láttam, tudok... Nem tudom
elhinni! Hogy lehetséges, hogy álmodok egy nagyon furát és a pasi aki benne
volt az álmomban másnap ugyanabban a klubban van, amibe én megyek a
barátnőimmel? Aztán pedig este megint vele álmodtam?! Nem értem...A történetről:
Engem már a kinézete megfogott, így nagyon izgatottan kezdtem hozzá a történet olvasásához. Rögtön rájöttem, hogy a történet központjában, nem más mint Elena Gilbert áll, és persze a Salvatore testvérek. Nekem tetszett a történet, emlékeztet nagyon magára a TVD-re, de mégis izgalmas nagyon!
Elenának álmai vannak, majd a valóságban is összefut az "álomférfival" és utána pedig annak a bátyjával. És ha ez még nem lenne elég, kiderül, hogy a fiúk vámpírok, aztán pedig jön a hasonmás is...
Személyes vélemény:
Nekem nagyon szimpatikus a történet, hiszen én eleve egy TVD fan vagyok, és imádtam ezt a szerelmi háromszöget. Elena karaktere tetszik, és a fiúk is jól meg vannak formálva. Az ahogyan írsz magában jó, csak néha írhatnál egy picit részletesebben. Íráshibát szinte nem is találtam, nagyon ügyes vagy!
Blogajánló3: http://morwen-and-annpearl-blog.blogspot.hu/ / Legjobb novella
Részlet:
- Most már van remény, és
mindent megteszek majd, hogy élni is tudjunk vele – mondta határozottan Damon.
- Helyes, Damon – felelte
mosolyogva Julie. – Ne adjátok fel soha, mert Elena azt nem akarná.
- Tudom, ő maga tekerné ki a
nyakunkat a túlvilágon, ha feladnánk – mondta Damon elmosolyodva, majd felkelt
a fotelból és búcsúzóul ismét megölelte a boszorkányt.
- Viszlát Julie, Lauren –
köszönt el Damon, majd a két nő biccentése után elindult ki a nappaliból,
egyenesen az utcára.
Amennyire kétségbeesve tért
vissza a lányával Virginiába, most legalább akkora reménnyel a szívében indult
vissza az autójához, hogy mielőbb hazatérjen Alyssa-hoz és megossza vele is
majd a jó hírt: felcsillant a remény.
A történet:
70 évvel Alyssa Salvatore és Alexander Mikaelson születése után a két család élete fenekestül felfordul. Damon elveszíti kedvesét és nem marad neki más, csak a lánya, akivel az életükért küzdenek, és folyton menekülnek. A sors furcsa játékaként megismeri egymást Alyssa és Alexander, akik valamiért nem emlékeznek egymásra és nem is ismerik fel a másikat. De nem emlékeznek egymásra egyáltalán. Valami oknál fogva viszont különös kapocs van közöttük és egymásba szeretnek. A lánynak fogalma sincs arról, hogy Alexander is súlyos terheket cipel a hátán, és nyomasztó titkai vannak.
Személyes vélemény:
Engem személy szerint megfogott a történet, de ami a legjobban tetszik az, ahogyan írsz. Tetszik a választékos kifejezésed, ahogyan leírod a körülményeket és ahogyan a cselekmény szálat formálod. Számomra ez az egyik legpozitívabb dolog. Én magam is Delena fan vagyok, és imádok olvasni, főleg az ilyen fanfiction blogok, amik igazán megfognak.Én csak ajánlani tudom, annak aki szeret olvasni, és egy izgalmas történetre vágyik!
A nyertes novella pedig a Morwené, gratulálok neki, nagyon megérdemelte!
A pokoli nap
Eszeveszetten futottam keresztül az erdőn, hogy minél előbb a birtokra érjek. A levegő szaggatottan járt ki és be a tüdőmbe, de hál Istennek, a testem nem adta fel: rohantam, ahogy csak az erőm engedte. Mivel vámpír voltam, a határaim messze felülmúlták az emberek tűréspontjait és képességeit. Én bírtam az iramot… A tempót… És a hallásom, a szaglásom… Már hozzászoktam az elmúlt másfél évben ehhez, de most mégis minden sokkal intenzívebb volt. Tudtam, hogy miért… Az adrenalin ezerrel száguldott a véremmel együtt az ereimben és a rettegés kis híján teljesen megdermesztett. De nem adhattam fel, most nem állhattam meg és nem hagyhattam, hogy a félelem térdre kényszerítsen. Rég nem voltam már az a kis esendő, depressziós tinédzser, aki három évvel ezelőtt voltam. Akkor amikor Ők a városba érkeztek… Akkor, amikor az életem azon a napon teljesen megváltozott… A vámpírok, akik miatt minden fenekestül felfordult és szépen lassan mindenkire ez hatással volt. Előbb Vicky változott át, majd halt meg… Aztán Car is vámpír lett, Tyler pedig vérfarkassá vált… Bonnie anyja átváltozott, Car apja meghalt Jennával, Johnnal és Rickel egyetemben… Jer pedig nem sokkal az átalakulásom után vadász lett… Aztán ő is meghalt, végül visszatért, Bonnie pedig a horgony lett. Kész őrület! Annyi mindenen mentünk keresztül az elmúlt három évben, és annyi mindent éltünk túl, de most… Most hátrányban voltunk… Cart, Tyt, Bont, Mattet és Jert kiiktatták, és most Ők voltak a célpont.
Újra összeszedtem minden erőmet és igyekeztem még gyorsabban suhanni a fák közt. Reméltem, hogy nem követ senki, és sikeresen észrevétlen marad még egy darabig a szökésem. „Gyerünk Elena, most nem adhatod fel! Pár perc és megérkezel!” – ismételgettem magamban újra és újra ezeket a mondatokat azóta, hogy bevettem magam az erdőbe. Most még Klausék segítségére sem számíthattunk, mert ők azóta, hogy New Orleansba mentek, felénk se néztek. Aminek mindig is nagyon örültem, de most egy részem nagyon boldog lett volna, ha legalább Elijah erre jár és segít nekünk. Pedig hívtuk őket… De nem… Most magunkra maradtunk, és Ők és én voltunk már csak szabadok.
Hirtelen fékeztem le közvetlenül azelőtt, hogy kiértem volna a fák óvó takarásából. Nem lehetek most felelőtlen, mert ha már itt vannak, akkor csak én menthetem meg Őket. Az új fenyegetés, ami legalább annyira borzasztó, mint hajdan az ősök voltak… Sosem hittem volna, hogy egyszer visszasírom Klaus kegyetlenségeit és bármit megadnék most azért, hogy az ő vagy a húga önelégült vigyorát magam előtt lássam. Bármit, csak segítsenek és álljanak mellénk! De ebben most nem bízhattam.
Igyekeztem lelassítani a légzésem, de túlságosan is ideges voltam, és ez alig ment. Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam, hogy meghalljam a villából kiszűrődő zajokat.
- Oké, oké nővérkém, igazad van! Ez a megtiszteltetés a tied lesz! Enyém a fiatalabb, te pedig megölheted azt az önelégült bátyját – hallottam meg azt a hangot, amit többé sosem akartam hallani. Istenem! Elkéstem! Elfogták őket, én pedig egyedül maradtam. Kettő egy ellen… Két 900 éves vámpír egy alig másfél éves ellen… Esélyem sincs… De meg kell próbálnom! Ha csak belegondolok abba, hogy bánthatják Őt… Nem!
Pillanatok alatt döntöttem és azonnal a villa ajtajához suhantam. Hallottam a halk lépteket, és két vámpír erőtlen, szaggatott zihálását.
- Nocsak, nocsak! Csak nem feladja a két híres Salvatore testvér? – kérdezte gúnyosan a nő, nekem pedig erre egy még nagyobb gombóc nőtt a torkomban. – Oh, ha tudnád, hogy ezt mennyire fogom élvezni Damon! – tette hozzá kárörvendően, mire nálam elszakadt az utolsó cérnaszál is, és őrült módjára rontottam be az ajtón.
- Engedjétek el őket! – kiáltottam a testvérpárra mérgesen, mire mindketten rám néztek, és azonnal egy elégedett mosoly jelent meg az arcukon.
- Azt hittem, hogy a bátyánk alapos munkát végzett és kiiktatott titeket. De úgy tűnik, hogy tévedtem – felelte a férfi, majd mire bármit is tehettem volna, azonnal mögém suhant és hátrafeszítette a karjaimat.
- Elena… Miért jöttél ide? – szólalt meg erőtlenül Damon, akit Stefannal együtt egy-egy székhez láncoltak, és temérdek karó állt ki belőlük. Stefan nem volt már eszméleténél és Damon is borzasztó állapotban volt.
- Damon… - szólaltam meg halkan és azonnal könnybe lábadt a szemem.
- Ááá, már értem! – szólalt meg gúnyosan a nő és közelebb sétált hozzám. A kezében tartott karóval eközben vidáman játszott, és amint elém ért, egy széles mosoly terült el az arcán. – Az újabb hasonmás is ujja köré csavarta a nagy Damon Salvatore-t. De ne aggódj kedveském, ezúttal megszabadítom Damont a kíntól. Még mielőtt te is összetöröd a szívét. Megteszem ezt most helyetted, rendben? – kérdezte tőlem elégedetten, majd megfordult és Damonra nézett.
- Engedjétek őt el, vele nincs dolgotok! Nem tett ellenetek semmit sem – mondta Damon erőtlenül, majd rám nézett. – Ő sokkal tisztább és érzőbb, mint Katherine valaha volt.
- Ezt kivételesen elhiszem neked Damon. De tudod nem nehéz Katerina Petrovánál jobbnak lenni, ebben ugye megegyezhetünk? – kérdezte a nő gúnyosan Damont, majd elindult vissza hozzá és továbbra is vidáman játszadozott a kezében tartott karóval.
Minden erőmet összeszedtem és próbáltam a férfi szorításából szabadulni, de képtelen voltam sikerrel járni.
- Ne mocorogj annyit kisanyám, különben eltöröm azt a csinos kis nyakadat – sziszegte kéjesen a fülembe a férfi, nekem pedig erre a hideg kezdett el futkosni a hátamon. Damon újra rám nézett, és ekkor olyat láttam a szemében, amit az elmúlt három évben soha: reményvesztettség. Feladta, Damon feladta… Hevesen megráztam a fejem és próbáltam kitalálni valamit, de az idő vészesen fogyott, a távolsággal együtt, ami a nő és Damon közt volt.
- Kérlek, beszéljük ezt meg! Nem kell senkit sem bántanotok! – szólaltam meg remegő hanggal, mire a nő egy pillanatra rám nézett és látva a rémült tekintetem, nevetni kezdett.
- Te tényleg nem semmi vagy! Komolyan azt hiszed, hogy azért iktattunk ki mindenkit és kaptuk el Stefant és a te kis Damonodat, hogy beszélgessünk? – kérdezte gúnyosan és úgy nézett eközben rám, mint egy sültbolondra. – Nem azért fogadtunk bosszút ellenük és kutattuk őket évekig, hogy aztán a te két szép szemedért elengedjük őket. Ennyire ostoba te sem lehetsz!
- Kérlek – szólaltam meg ismét, és ijedten Damonra kaptam a tekintetem.
- Tudod mit mondott a húgom akkor, amikor ezek ketten megölték őt? – kérdezte dühösen a nyakamba a férfi, és közben még szorosabban fogta a karjaimat, annyira, hogy mindkettőben eltört egy-egy csontom. Fájdalmasan felüvöltöttem, mire ők ketten csak jóízűen nevettek. – Pontosan ugyanezt! Ugyanezt mondta a húgom, mielőtt ők megkarózták volna! Az életéért könyörgött, de ezek ketten… Nem drága Elena, nem azért jöttünk, hogy bájcsevegjünk! – mondta nekem dühösen, mire a nővére csak egyetértően bólintott és lehajolt, hogy közvetlenül Damon szemébe tudjon nézni.
- Azóta várok erre a pillanatra Damon… - mondta neki vészjóslóan. Damon dühösen felpillantott rá és gyűlölettel merült el a gyilkos tekintetben, ami őt fürkészte.
- Akkor mire vársz még? – kérdezte tőle erőtlenül Damon. – Tudod jól, hogy én öltem meg a húgodat, szóval essünk túl rajta! Őket meg engedd el!
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy kérni merj tőlem bármit is! – felelte neki a nő, majd felegyenesedett és leereszkedően pillantott le Damonra. Minden izmom görcsbe rándult, mintha tudtam volna, hogy a baljós végzet épp lecsapni készül. És akkor… Mintha csak minden meg lett volna előre írva, és én előre tudtam volna, hogy mi következik…
Hogy mit fogtam fel az egészből? Azt hiszem, hogy nem sok mindent. Torkomszakadtából üvöltöttem, minden erőmmel szabadulni próbáltam, a könnyeim pedig teljesen elhomályosították a tökéletes vámpírlátásomat. De még így is kristálytisztán láttam azt, hogy az élet kiveszik a szeretett férfi minden sejtjéből… Az arca élőből hamuszürkévé vált, a feje lehanyatlott és… És… A testem remegett és nem is fogtam fel igazán, hogy mikor szűntek meg a béklyók a karjaim körül, amik időközben meggyógyultak. Amint szabad voltam, a következő másodpercben már Damon előtt térdeltem, és a kezeim közé vettem a gyönyörű, tökéletes arcot. Magamban könyörögtem azért, hogy az idő pörögjön vissza és újra nyissa ki a szemét, hogy rám nézzen… Hogy újra lássam az azúr tekintetet… Hogy újra megajándékozzon azzal a pimasz, szeretnivaló féloldalas mosollyal.
- Damon… Damon, kérlek… Kérlek, nézz rám… - szólongattam őt sírva, de a hangom újra és újra elcsuklott. Csak őt néztem és fel sem fogtam, hogy van-e rajtunk kívül más is a helyiségben. – Damon… - szólaltam meg ismét, majd óvatosan eloldoztam őt és sorban kihúztam belőle az összes karót. Amikor ahhoz értem, amelyik egyenesen a szívébe hatolt… A kezem megremegett és zokogva húztam ki belőle az utolsó karót… A gyilkos darabot…
Nem, nem lehet! Ez biztosan csak valami szörnyű rémálom, mert nem lehet halott az, aki az életet jelenti a számomra… A férfi, akivel a lét maga volt a megtestesült álom, és akivel csak egy évet adott eddig a sors… Nem lehet… Ő nem… Őt nem…
Újra és újra hevesen megráztam a fejem, és közben kitartóan simogattam az arcot, amibe sehogy se akart visszatérni a szín és az élet…
- Nem… Damon… Kérlek… - szólongattam újra, mert nem akartam elfogadni, vagy felfogni azt, hogy… Hogy… Ő nem… Ő nem lehet… - Kérlek… Kérlek Damon! – ismételtem újra, de válasz nem érkezett a halk könyörgésemre.
Erőtlenül az ölébe hajtottam a fejem és még keservesebben kezdett el rázni a sírás. Úgy éreztem, hogy a bensőm, a lelkem, a szívem, egyszerűen mindenem kiszakadt a helyéről, és most ott egy olyan mély és beforraszthatatlan űr, egy seb tátong, ami soha többé nem fog tudni elmúlni… Szaggatottan járt ki és be a levegő a tüdőmbe, és minden egyes légvétel olyan volt, mintha száraz port szívnék magamba. Mindenem fájt… Nem csak a szívem, hanem maga a lét is kínzó és elviselhetetlen volt.
- Elena… Elena engedd őt el – hallottam meg magam mögül egy kedves hangot, de én képtelen voltam engedelmeskedni neki. Valamikor tudatosult bennem, hogy két erős kar fonódott a vállaimra, és mikor a gyengéd vonszolásra nem reagáltam, végül erővel húztak fel a földről és Damon mellől.
- Nem, ne! Engedj el! Nem hagyhatom Őt itt! – feleltem hisztérikusan, de az erős karok ekkor sem voltak hajlandóak elereszteni.
- Elena, nem tehetsz semmit. Nyugodj meg kérlek! – mondta nekem kedvesen, mire én dühödten megfordultam a szorításában és teljes erőmből ellöktem őt magamtól, amit ő készséggel hagyott.
- Hol voltál?! – üvöltöttem neki teli torokból. – Hol voltál, amikor hívtalak? Miattatok ölte meg Damon és Stefan azt a nőt, és most rajtuk álltak bosszút! Mondd Elijah, mégis hol voltál?
- Jöttünk, amint tudtunk! Lehetnél egy kicsit hálásabb is! – szólalt meg valahonnan mögülem Rebekah, mire én gyilkos tekintettel néztem rá. – Klaus épp a többieket szabadítja ki, mi pedig idejöttünk utánad. Ne hidd azt, hogy sok kedvem volt hozzá, de…
Rebekah hirtelen elhallgatott, ami sejtettem, hogy azért volt, mert én dühösen megindultam felé, ám Elijah azonnal elkapta a karomat. Rebekah végül eloldozta Stefant, és ekkor beléptek az ajtón a többiek is. Rebekah-nak igaza volt, Klaus tényleg kiszabadította őket és mind jól voltak… Mindenki élt, csak egy valaki nem…
Újra Damonra néztem, majd kitéptem magam Elijah szorításából és ismét Damonhoz léptem. Ekkor Stefan is végre magához tért, és azonnal a bátyjára kapta a tekintetét.
- Ne! Ne! Ne! – ismételte újra és újra egyre hangosabban és kétségbeesettebben. A könnyeim újra folyni kezdtek, és ekkor éreztem, hogy végleg minden erőm, dühöm és keserűségem elszáll és nem maradt más bennem, csak a mérhetetlen fájdalom és a gyász. Erőtlenül rogytam ismét térdre és sírva lehajtottam a fejem. Vége… Mindennek vége… A szerelmünk… Az életünk… A kettőnk tervei… A boldogságunk… Minden elszállt!
Újra és újra láttam magam előtt a boldogságtól csillogó azúr szempárt, ami engem fürkészett, de mindez már csak a képzeletemben, az emlékeimben létezett tovább.
- Elena… - szólalt meg váratlanul mellettem Jeremy, és közben egy kedves szorítást éreztem a vállamon. – Arra kér, hogy ne add fel.
- Szeretné, ha talpra állnál és élnéd tovább az életed – folytatta Bonnie valahonnan mögülem.
- Itt van? – kérdeztem tőlük fojtott hangon, de közben nem bírtam felemelni a fejem, és újra ránézni a halott arcra. Hát vége lenne? Tényleg vége? Szellem… Átkelt a túlvilágra… Nem, ez nem lehet!
- Igen Elena, itt van köztünk – válaszolt Bonnie a kérdésemre, mire én hangosan felzokogtam.
- Ne! Nem lehet! Ez… Ezt nem bírom elviselni… - szólaltam meg szaggatottan.
- Azt szeretné, ha összeszednéd magad – szólalt meg ismét Bonnie, aki ezúttal letérdelt mellém és megfogta a vállam. Én erőtlenül felemeltem a fejem és belenéztem Bonnie könnyes szemeibe.
- Azt üzeni, hogy mindig szeretni fog téged, de neked el kell őt felejtened – mondta Jeremy, majd megjelent Bonnie mögött és az ő vállaira tette a kezét. – Tovább kell lépned!
Hevesen megráztam a fejem, majd újra az előttem levő halott arcra néztem.
- Te se tudnál túllépni rajtam… - szólaltam meg sírva és közben úgy éreztem, mintha ezer tőr forogna a szívemben. – Tudod jól, hogy én se birok… - tettem hozzá remegve.
- Addig nem hagy békén, míg ezt el nem mondom, szóval… - kezdte Bonnie félszegen, majd amint ránéztem, vett egy mély levegőt és folytatta. – Azt üzeni, hogy nem ér ő ennyit, és hogy menj, és keress magadnak helyette valaki mást.
Hitetlenül az égbe emeltem a tekintetem, és közben a könnyeim tovább szántották az arcomat.
- Legalább ezek után ne tégy úgy, mintha minden rendben lenne… - szólaltam meg halkan. – Tudod, hogy mit jelentesz nekem… Tudtad, hogy milyen mély szerelem él köztünk, és most…
Újra kitört belőlem a sírás és képtelen voltam tovább beszélni. A lelkem mélyén tátongó űr teljesen felemésztett, és már csak zokogni tudtam… Beszélni, bólintani, vagy bármi egyéb kommunikációt folytatni nem bírtam. Halványan érzékeltem, hogy néhányan szólongatnak, de egyszerűen nem bírtam reagálni senkire sem. Csak meredten néztem a könnyeimen keresztül az élettelen arcot, és néha mintha láttam volna felcsillanni az azúr szempárt is… Újabb és újabb mély tőrszúrásként hatott a szívembe, amikor rájöttem, hogy mindezt csak képzelem.
Nem tudom, hogy mikor vagy milyen módon kerültem fel az emeleti szobába, és az ágyunkba… A közös ágyunkba… Ahol ezeregy szerelmes és forró csókot váltottunk… Abba a szobába, ami pár napja még a boldog és vidám kacajunktól volt hangos… Ahol újra és újra átélhettem a szeretett férfi karjai közt azt a csodát, amit beteljesült szerelemnek hívnak… Amihez foghatóban csak vele lehetett részem, mert érte éltem, vele éltem, vele dobbant minden egyes nap a szívem… A szívem, ami visszavonhatatlanul az övé volt, és ami vele együtt ma meghalt…
Csendesen sírtam tovább az ágyunkban, és halványan érzékeltem csak, hogy nem vagyok egyedül a szobánkban. Bonnie és Jeremy valahol a fotelokban ültek, de egy szót sem szóltak hozzám.
- Ébren vagy Elena? – szólalt meg órákkal később Jeremy, mire én csak erőtlenül szipogtam tovább. Percekig újra csend telepedett a szobára, amit csak az én sírásom tört meg néha.
- Tudod Elena, amikor először táncoltunk együtt a Miss Mystic Falls versenyen… És miután beléd szerettem… - folytatta Jeremy és ezúttal Damon szavait kezdte el tolmácsolni. Hangosan felzokogtam az öcsém szavaira, de ő végül folytatta. – Akkor minden megváltozott, de ezt soha nem bántam meg egy pillanatra sem. Veled boldogabb voltam, mint valaha lehettem ebben a létben, és ezért semmin sem változtatnék. Minden tökéletes volt veled, és még ha csak egy évet is lehettem veled, akkor is megérte.
- Újra és újra küzdenék érted… - vette át sírva Bonnie a szót. – Újra és újra ostromolnálak… Újra és újra pokollá tenném a város és a barátaid életét, ahogy azt a legelején tettem, még ha ezzel szép lassan alá is írtam a saját halálos ítéletemet – Bonnie hangja végül elcsuklott, és közben én is egyre keservesebben sírtam és a párnába temettem az arcom.
- Minden hibámat újra elkövetném, hogy aztán a végén megadasson az a felhőtlen, boldog egy év, ami nekem jutott. Veled – folytatta az öcsém halkan és reszelős hangon. – De mindezek után is azt mondom Elena, hogy légy erős! Én tudom, hogy te az vagy és mindig is az voltál. Több van benned, mint azt te magad valaha is hitted. Ha valaki, akkor én biztosan tudom azt, hogy ezzel is megbirkózol, talpra állsz és éled tovább az életed. Én ezt kérem most tőled Elena. Ez az utolsó kérésem most feléd. Légy erős és lépj tovább! Itt van neked mindenki, aki szeret, és aki fontos neked. Ők sosem fognak magadra hagyni, még ha most nekem ezt is kellett tennem – végül Jeremy elhallgatott, és újra csak az én sírásom töltötte be a szoba gyászos falait.
- Szeretlek, és amíg ebben a formában tovább létezek majd, szeretni is foglak – folytatta ismét Bonnie sírva és olyan halkan, hogy még én is nehezen hallottam meg a szavait. – Mindig melletted leszek, még akkor is, ha te nem látsz majd. De ígérem, hogy megpróbálok nem kicsi-Gilbert és Bon-Bon idegeire menni – tette hozzá még halkabban Bonnie. Egy erőtlen mosolyt csaltak a szavai az arcomra, de a könnyeim továbbra is ömlöttek.
- Látod? Megy ez neked Elena – folytatta Jeremy, mire én felemeltem a fejem és értetlenül az öcsémre néztem.
- Most épp feletted áll, és még ha te nem is érzed, ő lágyan végigsimított az arcodon – felelte Bonnie a kimondatlan kérdésemre, mire én hirtelen felültem az ágyon és arra a pontra néztem, ahova Bonnie és Jeremy. – Légy erős Elena! – folytatta erőtlenül Bonnie Damon szavait, mire én csak hevesen megráztam a fejem, és tovább ömlöttek a könnyeim.
- Nem megy Damon! – fakadtam ki sírva. – Nélküled nem megy! Én… Ezt nem bírom… Tudom, hogy itt vagy… Tudom, hogy alig egy lépésre állsz tőlem, én pedig majdnem megőrülök, amiért nem láthatlak… Amiért nem ölelhetlek újra át… Nem érezhetem az illatod az orromban… Nem… Én ezt nem bírom! Szeretlek! Az életemnél is jobban és most… Úgy érzem, hogy ebbe belepusztulok…
- Nem adhatod most fel – folytatta ezúttal Jeremy, és tisztán hallottam a hangján, hogy már ő is sír. – Te ennél erősebb vagy! Kibírtad a szüleid halálát! Megbirkóztál Jenna és Ric halálával is, majd később az öcsédével. Ez is menni fog Elena! Én mindig hittem benned és ez most sincs másképp.
- Most tévedsz Damon – szólaltam meg fejcsóválva és egy apró, erőtlen mosoly jelent meg az arcomon. – Jeremy halála tönkre tett, és a tied…
- Ne, Elena! Eszedbe se jusson kikapcsolni! – vette át a szót Bonnie, és olyan hévvel ejtette ki a szavakat, hogy szinte magam előtt láttam Damon dühös és rosszalló pillantását, miközben a fejemhez vágja azt, hogy nem kapcsolhatom ki az érzéseimet.
Erőtlenül lehajtottam a fejem és csendben sírtam tovább. Nem feleltem semmit, pedig legszívesebben üvölteni tudtam volna most is a kíntól.
- Te is kikapcsolnál - szólaltam meg zokogva és újra felemeltem a fejem, de hogy miért tettem ezt… Hisz úgyse láthatom őt… Én nem…
- Elena… - szólalt meg halkan Bonnie, majd mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – Most igazán erősnek kell lenned, és talpra kell állnod. Ideje, hogy végleg elköszönjünk egymástól, mert nem kérheted te sem újra és újra Bonnie-t és Jeremyt, hogy közvetítsenek kettőnk közt. Neked élned kell tovább az életedet. Le kell zárnod, zárnunk a kapcsolatunkat. Véget ért Elena… Ma minden véget ért… - tette hozzá halkan Bonnie, én pedig képtelen voltam bármit is mondani. Hevesen megráztam a fejem, de ekkor Jeremy szólalt meg ismét.
- De igen Elena. Minden rendbe fog jönni, hidd el – mondta reszelős hangon az öcsém. – Ég veled Elena! Engedj el, és éld tovább az életed!
Csend és halk sírás… Ezután percekig csak ezt lehetett hallani a szobában. Az én egyre erősödő és egyre keservesebb zokogásomat, és Bonnie halk, elhaló sírását. Újra erőtlenül a párnámba temettem az arcomat és egész testemben remegve sírtam tovább… Az űr a mellkasomból képtelen volt elmúlni vagy elillanni… Egyre nagyobb és fájdalmasabb lett, és biztos voltam abban, hogy engem is hamarosan el fog nyelni a belőlem kiinduló sötétség és a gyász. A szívem hasogatott, lüktetett, és néha olyan érzésem volt, mintha valaki ki akarná tépni a helyéről.
„Hát hajrá! Tedd csak meg! Úgy könnyebb lesz! És akkor újra vele lehetek… A másik oldalon… A túlvilágon… Gyerünk, csináld!” – mondtam magamban a nem létező gyilkosomnak, így végül a fohászom nem lelt meghallgatásra. Egyedül voltam… Ismét egyedül maradtam a saját, pusztító kínommal, míg az végül teljesen fel nem emésztett, és magával nem rántott a felemelő, és áldásként ható öntudatlanságba: az álmok világába. Hogy ott békére fogok-e lelni? Fogalmam sincs… Jelen pillanatban ebben sem voltam biztos… Lassan vesztettem el a tudatom utolsó apró darabkáit is, míg végül minden el nem sötétült, és abban a pillanatban a kín is enyhült. Hogy végleg-e? Nem tudom… Már semmit sem tudtam, mert minden egyre homályosabb volt és aztán… Vége… Hirtelen mindent elvágtak, és mára véget ért a pokol.
Interjúk:
Morwen
Sose felejtem el, hogy az első versemet akkor írtam, amikor az egyik unokahúgom megszületett.:) Körülbelül 10 éves lehettem és gyerekfejjel annyira boldog voltam, hogy egyszerűen csak meg kellett írnom. Ezután ritkán írtam egy-egy verset, de ezek, nos… Még említésre se méltóak. 2010-ben kapott el az igazán írásnak nevezhető láz. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás, és azóta kb. 15 hosszabb, rövidebb regényt írtam. Volt egy kisebb szünetem, amikor mindent félretettem, de nem bírtam sokáig, így hamar újra „tollat” ragadtam. Szóval az én történetem így indult az írással.
2. Mit csinálsz, ha nincs ihleted?
Akkor nem írok. Megtanultam a saját bőrömön tapasztalva, hogy ha nem jön az a bizonyos ihlet (hiába tudom, hogy mit fogok a következőkben írni), akkor azt nagyon nem jó erőltetni, mert a végeredmény általában katasztrófa lesz. Érdemes ilyenkor csak nyugodtan hátradőlni, pihenni, nem foglalkozni az egésszel, és amikor jön az ihlet… Nos, akkor azok a bizonyos fejezetek is százszor jobbra sikerülnek.:)
3. A Delena pártot erősíted, ahogy gondolom, volt olyan időszak mikor a Stelena páros tetszett?
Amikor az első évadban Elena és Stefan összejöttek, akkor én is csak mosolyogtam, meg mondogattam, hogy milyen édesek együtt. De csak ennyi. Aztán jött az a bizonyos S01E19-es epizód (sose felejtem el). A Miss Mystic Fall’s Szépségversenyen az a tánc, ahol Damon Elenával táncolt. Abban a jelenetben láttam először azt, hogy „hééé, itt van valami”! A naaagy gonosz, az érzéketlen testvér érezni kezd? Már abban a pillanatban elindult valami változás Damonban, ami jó volt! Szóval én attól a jelenettől kezdve Delena párti lettem. Elena és Stefan kapcsolata édes volt és aranyos. Egy igazi kis első szerelem. De Elenának fel kellett nőnie Damonhoz és amint ez megtörtént… Szóval a kérdésre a válaszom nem. Soha nem voltam igazán Stelenás. Amint felcsillant Delena lehetősége, én máris abban a táborban szurkoltam.
4. Ki a kedvenc bloggered/bloggernőd?
Kevesen tudják, hogy az írás mellett sokat olvasok is. Nem csak könyveket, hanem más blogokat is, főként Vámpírnaplókkal foglalkozókat, vagyis inkább Delenás blogokat. Sokkal találkoztam az elmúlt évek során, és megmaradt bennem egy-két írónak a neve, akik nagyon szépeket írtak. Például Lylia Bloom, zaphire, Ginewra és meg kell említenem HexiTVD-t is, aki a mai napig ír. Az első három már befejezte a blogolást, de muszáj voltam megemlíteni őket. Közülük Ginewra volt az egyetlen, akinek nem TVD-s írásait is olvastam, mert ahogy ír, ahogy vezeti a szálakat… Egyszerűen gyönyörűek, és ez nekem a gyengém.:) Sajnos mostanában kicsit le vagyok maradva a blogok nyomon követésével, így a számomra „újak” (akikre nemrég akadtam rá) alkotásairól nem tudok még véleményt alkotni.
5. Büszke vagy a blogjaidra?
Ezt nem igazán mondanám. Alapból maximalista alkat vagyok, így ebből következik az, hogy sosem vagyok elégedett magammal, ami annyira nem is baj szerintem. Ez a blogjaimra is igaz, de ugyanakkor elfogadtam, hogy mik a határaim, mikre vagyok képes, így ezeket figyelembe véve jelenleg meg vagyok elégedve a blogjaimmal. Ha később fejlődök, akkor biztos tovább tudom csinosítani őket. De mondjuk, ha a látogatottságot veszem figyelembe, akkor nagyon boldog vagyok, hogy a Mystic Falls’ Diaries oldalt a tavaly nyári visszatérésem után ilyen szépen sikerült beindítani. A Morwen történetei pedig ősz óta robog egy regénnyel és az is nagyon szép számokkal büszkélkedhet. Szóval az egyik felem elégedett velük, a másik viszont azért nem, mert ez az a részem is, ami hajt előre, hogy ne dőljek hátra soha, és fektessek mindenbe több munkát.
6. Honnan jött a blog ötlete?
Teljesen véletlenül.:) A 2010-ben írt kis regényeim még a Facebookon kerültek publikálásra. Aztán a Vámpírnaplók második évadzárója előtti résznél az egyik oldalon volt egy kisebb chatparty. Ott ismertem meg AnnPearlt és vele poénból elkezdtünk olyat „játszani”, hogy valaki elkezd írni egy kisebb jelenetet, a másiknak pedig tovább kell szőnie ezt, és a labdát oda-vissza adogattuk, amíg el nem készült a mű. Nos, így született meg az Ölj meg!, az első közös novellánk. Egyszerre három ilyen történetet indítottunk el: a Harmadik Évad Fanfictiont és a Kötelékeket. Így írtunk mi, és amint megvolt az első fejezetünk az Ölj meg!-ből, AnnPearl ajánlotta, hogy hozzunk létre egy blogot.:) Én akkor ismerkedtem meg ezzel az egésszel, 4 hónappal később pedig már magamra voltam hagyva és egyedül viszem azóta is a Mystic Falls’ Diaries oldalt.:)
7. Honnan jött a fejléc ötlete, te magad csináltad vagy rendelted?
Nincs bajom a rendelésekkel, de én szeretem, ha a saját munkám köszön vissza a saját oldalamon, így már csak magam miatt is beleástam magam, amennyire csak tudtam, a fejléckészítésbe. Mindent egyedül fedeztem fel és tanultam meg, mert segítségem nem volt. A fejlécben a mozgó képek ötlete még régen AnnPearlé volt, és az oldal első fejlécét is ő csinálta. De mivel egyedül voltam, az oldal pedig újraindult… Idejét láttam a cserének, ezért sok időt, energiát belefektetve készült el a mostani dizájn. Mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, a válaszom nem, nem vagyok vele elégedett. Én is látom, hogy messze nem a legszebb és bőven vannak benne szépséghibák, de jelenleg sajnos még csak ennyit tudtam egyedül összehozni. Igyekszek ezen a téren is ügyesedni majd.:)
8. Sokszor változtatod a blogdesignt? Ha egyik olvasódnak nem tetszene lecserélnéd a kinézetet?
2011 májusától él az oldal, és ez a harmadik designja, szóval nem, nem sűrűn változtatom őket. Tavaly ősszel csináltam meg az első desingváltást, bár akkor még a színek nem igazán változtak attól, amit még az elején AnnPearl csinált. De az annyira csúnya volt, hogy muszáj voltam lecserélni, így a mostani december óta van meg. Ez sem az igazi, de egyelőre ennyire voltam képes.
9. Készítettek veled már eddig interjút?
Igen, még tavaly novemberben. De azóta az oldal szünetel, vagy bezárt, nem is igazán tudom, hogy mi lesz vele. Így végül az elkészült interjú nem került fel a blogra.
10. Honnan jött a Zeneverseny ötlete?
Ahogy már korábban említettem, a Mystic Falls’ Diaries oldal 2011 májusában indult, és már akkor szerettem volna egy ilyen versenyt megrendezni, amikor AnnPearl pár hónappal később kiszállt a szerkesztésből. De akkor még nem tudtam, hogy miként oldjam ezt meg. A tavalyi visszatérésem után viszont úgy döntöttem, hogy belevágok. Végre időm, energiám és ötletem is volt arra vonatkozóan, hogy miként valósítsam meg.
A mozgatórugója pedig az volt bennem ennek a versenynek, hogy szerettem volna másoknak is megmutatni azt, hogy a Vámpírnaplók sorozatnak mennyi gyönyörű és fülbemászó dala van. Jómagam már évek óta szinte csak ezeket hallgatom. Mindig azt vallottam, hogy a zenék által lesznek teljesek, egészek, hatásosak és szívbemarkolóak a jelenetek. Talán nem túlzás kijelenteni azt, hogy legalább annyira szeretem a sorozat zenéit, mint magát a sorozatot. De szerintem ezzel nincs semmi baj. Ez csak azt mutatja, hogy a sorozat írói és rendezői valamit nagyon jól csinálnak. :)
Bónusz kérdések:
Írj magadról pár dolgot!
A lehető legnehezebb kérdést hagytad a végére. Nehéz erre válaszolni, mert sok mindent elárultam már magamról, a magánéletemet viszont távol tartom az írástól, a blogolástól.
Amit tudni érdemes rólam az az, hogy jelenleg 25 éves vagyok, és még most is szeretek írni. Vagyis jobban mondva, nem igazán szeretném abbahagyni, mert ha lehet, vagyis ha képes vagyok rá, akkor egyszer szeretném, ha ez a hivatásommá válhatna. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy attól nagyon messze állok még, de feladni nem fogom, és mivel szeretnék továbbfejlődni, ez visz előre, ezért nem mondok le erről a vágyálomról. Sok mindent megtanultam az életben, és az egyik legfontosabb az, hogy ha nagyon akarunk valamit, akkor képesek vagyunk elérni. Emiatt sem mondok le erről, még ha most nagyon távolinak is tűnik a cél. Szeretek írni, ez vagyok én, ezzel vagyok egész, és ha ez másoknak is tetszik… Nos igen, az a bónusz.:) De mindenki vágyik az elismerésre is, így én is.
Szerinted milyen a jó blog?
Először is ízléses és szép. Teljesen mindegy, hogy milyen színek dominálnak, a lényeg szerintem az összhang és a harmónia. Ha ránézel, akkor legyen benne valami, ami megfog, mert sajnos elsőre mindig a külső alapján ítélünk.
De első körben nem ezt tartom a legfontosabbnak egy oldalon. Az egyik vesszőparipám a helyesírás. Ha már kiadunk valamit a kezünkből, az ne hemzsegjen a hibáktól meg az elírásoktól. Félreértés ne essék, lehetnek benne ilyenek, hisz emberek vagyunk, hibázunk mind. De például tanuljuk meg, hogy ha az igekötő az ige előtt áll, akkor egybeírjuk a két szót. Ezeket általános iskola alsó tagozatában mind megtanuljuk… Nagyon kellemetlen úgy olvasni egy jó történetet, hogy ilyen apróságokra nem tud odafigyelni az író. Azzal, hogy blogot vezetetünk, olvasókat is szerzünk, akiknek így vagy úgy, de valamiféle példát közvetítünk az akaratunkon kívül is. Legalább ne a rossz helyesírás legyen az, amit átadunk nekik.
Utolsóként a jó blog ismérveihez hozzátenném az átláthatóságot is. Nem mindig könnyű erre figyelni, ezt jómagam is tudom. De például, ha van egy történet az oldalon, akkor legyen neki egy külön főmenü, ahonnan elérhetőek a fejezetek. Nagyon idegesítő és fárasztó tud lenni, ha van egy történet, amit szívesen olvasnál, de folyton ki kell bogarászni az újabb részeket a régebbi bejegyzések közül. Ez már tényleg csak egy kis apróság, de ugyanakkor nagyon megkönnyíti az átláthatóságot az olvasók és az író számára is.
Interjú:
Judit
Már
egy ideje érlelődött bennem, hogy írjak, de folyvást lebeszéltem magam róla.
Azt hajtogattam, hogy úgyse menne, meg senki se olvasná... Aztán Esuta
blogján indult egy Klaroline-os pályázat. Úgy voltam vele üsse kő belevágok,
legrosszabb esetben nem sikerül és többet egy sort se írok. De megjött a
kedvem, ami töretlen maradt a pályázat után is és folytattam a történetet. Így
indult el a Klaus és Caroline című 3 „évadot” megért fanfictem.
2. Volt olyan időszak mikor a blogod nem volt látogatott? Hogyan javítottál a helyzeten?
A blog
látogatottságával sosem volt probléma. Cseréket kértem és kaptam. A látogatottság
a kezdetektől növekedett. A blog zárása után a látogatottság értelemszerűen
visszaesett. A tavalyi év végén a blogra újra elkezdtem posztolni a Blawood
című írásomnak a linkjeit, amit a Merengőre töltök fel. A látogatottság nem
lett a régi, de ez nem is egy Klaroline-os írás. De a régi fanfictes olvasóim
közül is olvassák. A napokban kaptam egy kommentet, ami megmelengette a
szívemet:
(ez az
első, amit a fanfictemet is olvasótól kaptam)
réka:
„szia. őszinte leszek. Mikor elkezdtem olvasni az első irásaidat, szinte megbabonázott a történet. Imádom, ahogy irsz. Aztán mikor a blogodat szüneteltetted, nagyon lekeseredtem. Már vagy tucatszor elolvastam a történeteket ujra és ujra. Már kivűlről tudom, melyik részben mi van és akkor egyik nap, mikor meggint elakartam olvasni előről látom, h megint irtál. Nagyon megörültem neki és most itt tartunk: nagyon tetszik a történet. Amikor elolvastam az ismertetőt, azt gondoltam, h ez nem lesz jo, meg unalmas lesz...és aztán el kezdtem olvasni és csalodtam. Pozitivan. irtó jo történet lett. Nagyon tetszik. Tehetséges vagy. csak igy tovább. Ne hagyd abba az irást. Várom a folytatást ui.: szereztél egy ujabb rajongot <3 :))”
A
blogon a fanfict írást közel fél éve befejeztem. A saját történetek felé
kezdtem el kacsintgatni és időm se jutott a fictekre.Viszont TVD vagy TO
kategóriában csakis klaroline-os témát választanék, ha újra fanfict írásba
fognék.
4. Hogyan ismerkedtével meg a vámpírnaplók sorozattal?
A
tévében a sorozat 2x8 részét adták, ha jól emlékszem. Akkor ragadott magával a
történet. Másnap elkezdtem online bepótolni a lemaradásomat. Közben pedig
rajongó lettem.
5.Hány éve írsz?
2012
február közepétől írók rendszerese.
6. Ugyanúgy élvezed az írást mint mikor elkezdted?
Határozottan
nem. Ahogy egyre több karakter van a hátam mögött, annál jobban szeretek írni.
Főleg, ha kapok visszajelzéseket. Úgy vélem egy író azokból tud fejlődni. A
pozitívaknak és a negatívaknak is egyaránt örülök. (talán a
negatívot/észrevételeket/tanácsokat/hibákat /nem nyelvtani listára gondolok/ is
tartalmazóknak egy pindurit jobban is). Főleg azoknak a negatívoknak, amikből
tanulhatok, mert rávilágítanak a hibáimra, gyengeségeimre. Ezzel pedig
segítenek a fejlődésben. Itt nem azokra gondolok, hogy: „vacak hagyd abban az
írság és zárd be a blogod”, mert ezek semmit nem érnek, nincs bennük az, ami a
fejlődést segíti. Olvasok irodalmi pályázatokra beküldött műveket és az ottani
kommentekből mindig a kritizálóbbakat olvasom el végig, hogy mit javasolnak a
szerzőnek, amit a saját írásaimba megpróbálok beépíteni. A fejlődésem
megállapítására talán a legjobb példa a Klarolineos írásom és a Blawood
pár fejezetének az összehasonlítása. (Itt nem a nyelvtani hibákra gondolok,
mert a Klaroline-osban szánom bánom bűnöm akad rendesen. Látszik ezen a téren
is fejlődtem a bétám segítségével :D )
7. Előfordult már, hogy élőben is találkoztál egy olvasóddal? Ha igen milyen volt? Ha nem, szeretnél egyszer?
Sajnos
még nem, de nagyon-nagyon szívesen találkoznék olvasókkal, írókkal. Az olvasóim
közül sokan bloggerek is egyben :)
Egy
biztos, nagy élmény lenne a számomra.
8. Szeretnél a jövőben (közeli/távoli) csak az írással foglalkozni, mint egy elismert író?
Szeretném,
ha megjelenne/megjelennének írásom/írásaim. Ezért is pártoltam át a saját
történetek világában a fanfictek helyett, abban a kevés időben, amit írásra
tudok fordítani.
Csak
az írással foglalkozni nem lenne rossz, de úgy látom ez még a már megjelent
szerzők közül se soknak megy. Olvastam úgy egy éve egy fejtegetést, hogy
legalább 3 regényt kellene egy évben megírnia egy szerzőnek /amit persze ki is
kell adnia egy kiadónak/, hogy megélhessen belőle. (Ha tévedek akkor elnézést
és örömmel veszem, ha kijavítják az információimat). Nem tudom, hogy ki
mennyire gyors, de nekem ez nem menne.
9. Mi ihlet téged a történetírásban, vagy mi segít, ha úgy érzed már nem megy?
Elég
hozzá egy illat, egy dallam vagy egy élethelyzet, hogy elinduljon a történet a
fejemben. Ihlet hiány? Azon szerencsések közé tartozom, akiknek van ihlete. A
vázlatok, mindig megvannak több tíz oldallal előre. Néha lusta, nyűgös vagy
fáradt vagyok, esetleg mindhárom egyszerre és nincs kedvem írni vagy az időm
nem engedi. Így ez miatt nem szokott menni az írás.
10. Neked mik a kedvenc történeteid?
Klaroline-osak minden mennyiségben :)
De szívesen olvasok TVD ficteket a karakterekről vagy a színészekről.
Saját történetek kategóriában: Regina: Dark Future az egyik nagy kedvencem
Könyvek közül:
On Sai: Calderon sorozata
Kemese Fanni: A Napszemű Pippa Kenn
Maggie Stiefvater: Shiver, Linger, Forever
L. J. Smith: Vámpírnaplók kötetek
Bónusz kérdések:
Mesélj magadról, pár mondatban!
Huu! Lássuk csak magamról mit is mondhatnék. Alapjával véve egy barátságos és szórakozott embernek tartom magam. Ha elkalandoznak a gondolataim azon kapom magam a kenyeret a hűtőbe akarom rakni :)
Az írás mellett az olvasás is a kedvenc időtöltéseim közé tartozik. Főleg romantikus és fantasy témakörben szeretek elmerülni. De egy jó regényt akár más kategóriában is elolvasok.
A nagy hobbim a főzés és a sütés. Szeretek új recepteket kipróbálni és kitalálni is.
Szeretem az őszinte és nyílt embereket.
Mit jelent számodra az írás?
A fantáziámban megbúvó számtalan gondolat megjelenését, amik végül egy kerek történetté állnak össze.
Interjú:
Elena
-A TVD a kedvencem
2.Mit jelent számodra az írás?
-Csak hobbi, semmi különös jelentősége nincs. Szeretek az olvasóim kedvére tenni, feltéve, ha tetszik nekik, amit csinálok.
3.Honnan jött a történet eredetileg, volt valaki aki támogatott abban, hogy elkezd ezt a blogot?
-Huha. Igazából már nem tudom honnan jött a történet, csak úgy kipattant a fejemből és muszáj volt leírnom, nem gondoltam, hogy lesz 'sikere'. Nem kellett támogató, csak arra hivatkoztam, hogy ezt most akarom és kész. :) Igazából alig tudják az ismerőseim közül, hogy írok.
4.Mióta írsz már? Van más hobbid emellett?
-2013. augusztus végén kezdtem el. Hú, sok hobbim van, így külön nincs. Elég sok mindent szeretek csinálni.
5.Nagyon gyönyörű a fejléced, te csináltad? Te tudsz képeket szerkeszteni?
-Köszönöm. Nem, ezt nem én csináltam, de tudok képeket szerkeszteni, csak nem ennyire profin.
6.Mi ad ihletet neked, ha már végképp úgy érzed, hogy nem bírod tovább?
-Egy zene, egy filmjelenet, vagy hétköznapi dolgok, van, hogy velem megtörtént dolgot írok a sztorimba.
7.Sok blogod van? Hány volt eddig?
-Nem. Jelenleg csak ez az egy van, de volt három amit elindítottam, aztán az első kettőt hanyagoltam, majd kitöröltem, a harmadiknál pedig meggondoltam magam. Egyedül ennél a történetnél érzem, hogy nem hagyhatom abba, mások és a magam kedvéért.
8.Hány éves korodban kezdted az írást, és miért ezt választottad?
-15 éves koromban. Igazából elkezdtem olvasni egy blogot és megtetszett az írás, aztán csak jött minden.
9.Van olyan pillanatod mikor unod amit írsz, vagy mindig 100%-osan odateszed magad és izgalmasra írod, nem számít mennyi időbe telik?
-Volt már nem is egyszer, hogy nem éreztem, annyira magaménak az a részt, amit épp leírtam, de általában igyekszem inkább több időt eltölteni egy rész írásával, minthogy összecsapott legyen. Az elején csak arra törekedtem, hogy ne várakoztassam meg az olvasóimat és, hogy gyorsan eljussunk egy adott pontig, aztán egyszer csak megváltozott minden és elkezdtem egyre lassabban hozni a részeket, egyre jobban figyeltem a helyesírásra, a tömör mondatokra. De még mindig nem mondanám magam tökéletes írónak!
10.Milyen számodra a "legjobb blog"?
-Megfelelő kinézet. Nem túl csicsás, de nem is túl egyszerű. Jól kitalált, érdekes történet, semmiképp sem sablon sztori. Én kifejezetten támogatom a fanfictionokat, mivel ha úgy vesszük én is azt írok. Azért támogatom őket, mert elképesztő, hogy az emberek milyen fantáziával rendelkeznek, és, hogy egy alap történetet milyen jól át tudnak alakítani.
Bónuszkérdések:
Volt már valaha interjúd?
-Azt hiszem még nem volt interjúm. :D
Írj magadról pár mondatot, amit fontosnak tartasz, hogy az olvasóid tudjanak!
-16 éves vagyok. Kedvenc sorozatom a Vámpírnaplók. Szeretek tévézni. Imádok olvasni, de ami furcsa, hogy könyveket nem, csak blogos (velem egykorúaktól írott) történeteket, mert így bepillanthatok más elméjébe is. Jó emberismerőnek tartom magam. A barátaim viccesnek tartanak. Néha, nagyon lökött tudok lenni. :D Legtöbbször, mindenből poént csinálok, ez néha jó, néha rossz. A legjobb barátnőmet mindig fel tudom vidítani valamelyik hülyeségemmel. Imádok hülyéskedni. Nem vagyok egy átlagos lány az biztos. (nem vagyok egoista, csak az évek során jól kiismertem magam. Ja és, ezt, hogy nem vagyok átlagos ember, ezt úgy értem, hogy átlagon fölüli hülyeségeim vannak. Ennyit magamról.
Még egyszer nagyon szépen köszönök mindent Veronika.:) A helyezésért és a sok munkádért, amit belefektettél. A gyönyörű ajánlódat is köszönöm. Meghatottál, és különösen jól esik egy ilyen fantasztikus író szájából "hallani" elismerő szavakat.:)
VálaszTörlés(Ha szóltál volna, hogy a Kötelékek 2. ajánlójára és egy részletre van szükséged, akkor elküldtem volna neked.:( Így le kellett gépelned.:( Az oldal azért van levédve, mert sajnos pár éve loptak tőlem írást és valaki a saját nevében tette közzé.:( )
Szia!
VálaszTörlésNagyon szívesen tettem:) Örülök, hogy tetszett, reméltem, hogy majd elnyeri í tetszésedet!:)
Köszönöm, hogy fantasztikus írónak neveztél, én is annak tartalak téged, köszönöm szépen!
Megértem persze, gondoltam, hogy azért van, de nem baj megoldottam én... :)
Még egyszer nagy gratula neked!
xo xo