Részlet

Végre először sok ideje, úgy éreztem nem lesz minden rossz. Elmondom mit éreztem, nem tudom könnyen szavakba önteni, ezért inkább szemléltetném. Képzeld el, hogy állsz, egy helyben és mozdulatlan vagy, az egyetlen dolog, ami mozog: a mellkasod, mert még lélegzel. Ami körülötted van, amit csak látsz mind a tiéd, minden, amire vágytál, amit csak álmodtál magadnak a tied volt, hunyd le szépen a szemed, lassan és közben hallgasd a félénk és aggódó lélegzetvételeidet. Egy perc sötétség borul mindenre és mikor végre kinyithatod a szemed, mikor végre nem érzed a kétségbeesett lélegzeted fojtogató, keserű ízét a torkodban, végre jön egy kis fény. Egy kicsit meg kell, hogy dörzsöld a szemed, de végül rájössz, hogy minden, ami eddig boldoggá tett, minden, amitől te te voltál, már nincs többé. Nem tettél semmit sem, csak egyszerűen semmi és senki nincs, más körülötted, egyes egyedül állsz a semmi közepén, várva, hogy a sírás majd magától utat talál és nem lesz örökké hű társad. Daniel. Volt mellettem végre valaki. Igazából. A szemébe néztem és tényleg láttam. Megmondom őszintén, minden után, amit az elmúlt időben átéltünk, ez végre reménnyel töltött el, hogy nem minden olyan rossz. Elengedtem magam, a fenekem lecsapódott az avaros, barna levelekhez, nem volt túl kellemes. Fújt a szél, egyre jobban, a szőke hajam már nem védte meg a válom a hidegtől. Egy pillanatra ránéztem Danre, akinek az iménti halott tekintete, már sehol nem volt. Nem értettem a hirtelen hangulatingadozásait. Közelebb jött, nem ért hozzám, a szemével, azzal a már jól ismert, tűz-barna, fekete szikrás szemével rám nézett, és csak nézett. Olyan sok érzéssel bámult, tükröződött az én unalmas kék szemem az övéiben és sajnálatot kezdtem érezni, örültem, hogy van nekem, mert őszintén szükségem van rá. Nem tudom már elképzelni, hogy lennék meg nélküle. Reméltem, hogy ezzel ő is így van. Lenézett az ajkamra, nem tudom miért, de legbelül nevetni kezdtem, de az arcomon nem akartam mutatni ezt az örömöt. Visszanézett a szemembe, fogalmam sem volt mit láthat benne, vagy egyáltalán bennem. Közeledni kezdett, a jéggé dermedt kezem, remegni kezdett. A szívem újra és újra minden dobbantással beleszeretett, mert imádtam, hogy ezt kiváltja belőlem. Végre éltem. Nem csak vártam, hogy a nap egy másikat szüljön, végre voltam. Az arca, kicsit borostás volt (bizonyára nem volt ideje/kedve borotválkozni) megállt az ajkaim előtt, nagyon szemezett ugyan vele, de láttam a szemében az eszméletlenül erős önuralmat. Ez nem volt rá jellemző, mióta csak ismerem a Daniel Black nevet a meggondolatlan jelző társult hozzá. Kirázott a hideg újra és újra, nem tudom miért, de még egy könnycsepp is megjelent a szemembe, mire ő egy halvány mosollyal a fa felé fordult.

-      Adni akarok valamit! - mondta a fának, nem nézett a szemembe, nem értettem, még egy érdekesség, a félénkség is az én védjegyem volt. Picit közelebb húzódtam hozzá, nem feltűnően, de még is eredményesen. A kezére tettem a kezem, a hideg keze összeért az én megfagyott ujjaimmal.

-      Én…- akartam mondani, mert egyszerűen helyesnek éreztem kimondani.

-      Ne! – állított meg, nem értettem, mit tehettem, azt hittem, hogy talán már nem haragszik rám. És most mégis haragszik? Nem értem.

-      Én, készültem egy kis beszéddel. A szeme felcsillant, mint egy hét évesnek, akinek új játékot adnak, a szeme egy huncut kis sárga fénnyel bővült. Felállt és engem is magával húzott. Lesepregette rólam az odaragadt leveleket és sárdarabokat. Nevetnem kellett ezen, de persze csak halkan, mert még mindig úgy éreztem vékony szálon járkálok. Fogta a kezem, és már nem csak az egyiket. Elveszett a kis kezem az ő hatalmas tenyerei között. Rám mosolygott majd a földre szegezte, eddig bátor tekintetét. Sejtettem, hogy mit akar, hogy megbocsátott nekem és hogy minden oké, de azt nem értettem miért tart eddig kimondani. Megcsókoltam, ez is egy olyan dolog, amit egy külön papírra kéne felírni, Candice bátor tettei felirattal. Istenem, az a csók, olyan volt mintha már egy éve nem csókolhattam volna. Végtelenül hiányzott, ahogy az ajka az enyémhez ért nem vágytam másra a világon, nyelve simogatta az enyém és közben a keze a derekamon kezdte gyűrni a ruhát, belenyögött a csókban – eddig ez is az én szokásom volt egyébként – és pár perc után éreztem, hogy nekidőlök valaminek, kemény volt és érdes-na meg persze szúrós is. Nem kellett hátranéznem, mert pár pillanat alatt rájöttem, hogy a fa volt az, aminek a tövében eddig ültünk. Egyre inkább felfedeztem a csókjában őt, egyre akaratosabb volt és egyre telhetetlenebb. A derekamon a réteg ruhák összetúrva álltak, a lábam felsiklott a hátára, és közben tartott engem, hogy nehogy a fa mellé essek(ünk). Mikor végre levegő kellett neki, egy pillanatra elszakadt tőlem. De tényleg csak egyetlen pillanat volt, mámorító volt állni a tengernyi fa között, olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, de mihelyst a derekamra fonódott az erős keze Dannek megszűntek a fák, és csak a gyönyörű barnás szemét láttam.

Bocsi, de nincs rész, amíg nem lesz 3 komi, mert lehet, hogy megharagudtatok az előző rész miatt és tudni szeretném mit gondoltok:) 
xo xo - V