Végre először sok ideje, úgy éreztem nem lesz minden rossz.
Elmondom mit éreztem, nem tudom könnyen szavakba önteni, ezért inkább
szemléltetném. Képzeld el, hogy állsz, egy helyben és mozdulatlan vagy, az
egyetlen dolog, ami mozog: a mellkasod, mert még lélegzel. Ami körülötted van,
amit csak látsz mind a tiéd, minden, amire vágytál, amit csak álmodtál magadnak
a tied volt, hunyd le szépen a szemed, lassan és közben hallgasd a félénk és
aggódó lélegzetvételeidet. Egy perc sötétség borul mindenre és mikor végre
kinyithatod a szemed, mikor végre nem érzed a kétségbeesett lélegzeted
fojtogató, keserű ízét a torkodban, végre
jön egy kis fény. Egy kicsit meg kell, hogy dörzsöld a szemed, de végül
rájössz, hogy minden, ami eddig boldoggá tett, minden, amitől te te voltál, már nincs többé. Nem tettél
semmit sem, csak egyszerűen semmi és senki nincs, más körülötted, egyes egyedül
állsz a semmi közepén, várva, hogy a sírás majd magától utat talál és nem lesz
örökké hű társad. Daniel. Volt mellettem végre valaki. Igazából. A szemébe
néztem és tényleg láttam. Megmondom őszintén, minden után, amit az elmúlt
időben átéltünk, ez végre reménnyel töltött el, hogy nem minden olyan rossz.
Elengedtem magam, a fenekem lecsapódott az avaros, barna levelekhez, nem volt
túl kellemes. Fújt a szél, egyre jobban, a szőke hajam már nem védte meg a
válom a hidegtől. Egy pillanatra ránéztem Danre, akinek az iménti halott
tekintete, már sehol nem volt. Nem értettem a hirtelen hangulatingadozásait.
Közelebb jött, nem ért hozzám, a szemével, azzal a már jól ismert, tűz-barna,
fekete szikrás szemével rám nézett, és csak nézett. Olyan sok érzéssel bámult,
tükröződött az én unalmas kék szemem az övéiben és sajnálatot kezdtem érezni,
örültem, hogy van nekem, mert őszintén szükségem van rá. Nem tudom már
elképzelni, hogy lennék meg nélküle. Reméltem, hogy ezzel ő is így van.
Lenézett az ajkamra, nem tudom miért, de legbelül nevetni kezdtem, de az
arcomon nem akartam mutatni ezt az örömöt. Visszanézett a szemembe, fogalmam
sem volt mit láthat benne, vagy egyáltalán bennem. Közeledni kezdett, a jéggé
dermedt kezem, remegni kezdett. A szívem újra és újra minden dobbantással
beleszeretett, mert imádtam, hogy ezt kiváltja belőlem. Végre éltem. Nem csak
vártam, hogy a nap egy másikat szüljön, végre voltam. Az arca, kicsit borostás volt (bizonyára nem volt
ideje/kedve borotválkozni) megállt az ajkaim előtt, nagyon szemezett ugyan
vele, de láttam a szemében az eszméletlenül erős önuralmat. Ez nem volt rá
jellemző, mióta csak ismerem a Daniel Black nevet a meggondolatlan jelző társult hozzá. Kirázott a hideg újra és újra,
nem tudom miért, de még egy könnycsepp is megjelent a szemembe, mire ő egy
halvány mosollyal a fa felé fordult.
-
Adni
akarok valamit! - mondta a fának, nem nézett a szemembe, nem értettem, még egy
érdekesség, a félénkség is az én védjegyem volt. Picit közelebb húzódtam hozzá,
nem feltűnően, de még is eredményesen. A kezére tettem a kezem, a hideg keze
összeért az én megfagyott ujjaimmal.
-
Én…-
akartam mondani, mert egyszerűen helyesnek éreztem kimondani.
-
Ne!
– állított meg, nem értettem, mit tehettem, azt hittem, hogy talán már nem
haragszik rám. És most mégis haragszik? Nem értem.
-
Én,
készültem egy kis beszéddel. A szeme felcsillant, mint egy hét évesnek, akinek
új játékot adnak, a szeme egy huncut kis sárga fénnyel bővült. Felállt és engem
is magával húzott. Lesepregette rólam az odaragadt leveleket és sárdarabokat.
Nevetnem kellett ezen, de persze csak halkan, mert még mindig úgy éreztem
vékony szálon járkálok. Fogta a kezem, és már nem csak az egyiket. Elveszett a
kis kezem az ő hatalmas tenyerei között. Rám mosolygott majd a földre szegezte,
eddig bátor tekintetét. Sejtettem, hogy mit akar, hogy megbocsátott nekem és
hogy minden oké, de azt nem értettem miért tart eddig kimondani. Megcsókoltam,
ez is egy olyan dolog, amit egy külön papírra kéne felírni, Candice bátor tettei felirattal.
Istenem, az a csók, olyan volt mintha már egy éve nem csókolhattam volna.
Végtelenül hiányzott, ahogy az ajka az enyémhez ért nem vágytam másra a
világon, nyelve simogatta az enyém és közben a keze a derekamon kezdte gyűrni a
ruhát, belenyögött a csókban – eddig ez is az én szokásom volt egyébként – és
pár perc után éreztem, hogy nekidőlök valaminek, kemény volt és érdes-na meg
persze szúrós is. Nem kellett hátranéznem, mert pár pillanat alatt rájöttem,
hogy a fa volt az, aminek a tövében eddig ültünk. Egyre inkább felfedeztem a
csókjában őt, egyre akaratosabb volt és egyre telhetetlenebb. A derekamon a
réteg ruhák összetúrva álltak, a lábam felsiklott a hátára, és közben tartott
engem, hogy nehogy a fa mellé essek(ünk). Mikor végre levegő kellett neki, egy
pillanatra elszakadt tőlem. De tényleg csak egyetlen pillanat volt, mámorító
volt állni a tengernyi fa között, olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem
magam, de mihelyst a derekamra fonódott az erős keze Dannek megszűntek a fák,
és csak a gyönyörű barnás szemét láttam.
Bocsi, de nincs rész, amíg nem lesz 3 komi, mert lehet, hogy megharagudtatok az előző rész miatt és tudni szeretném mit gondoltok:)
xo xo - V
Bocsi, de nincs rész, amíg nem lesz 3 komi, mert lehet, hogy megharagudtatok az előző rész miatt és tudni szeretném mit gondoltok:)
xo xo - V
nemár xd nagyonn hiper szuper lett :D várom a teljes részt
VálaszTörlésjaj, köszi, hogy írtál, istenem, azt hittem haragszotok, hogy meghalt az anyukája Dannek.:(
VálaszTörlésxoxo -V
Imàdtam :D alig vàrom a következô részt!!!! :)
VálaszTörlésPuszi Gréti
jaj köszönöm szépen, egyébkén megkérdezhetem hogy hány éves vagy?:)
VálaszTörlésEzmiez ??! Hol a többi pont a legizgibb résznél nemaaaaaar !! Nagyon hiperszuperisztikus lett !��
VálaszTörlésjaj de drága vagy már írom a részt, de elég hosszú lesz:)
VálaszTörlésxo xo
P.S
Összejött a 3 komi :))