Make a deal with the which!- Köss alkut a boszorkánnyal!

Nos, helló mindenkinek, még nem A gyönyörű s.- ügyében jelentkezem hanem egy kedves olvasó Alexandra személyében megkért, hogy folytassam az egyik régi történetem, nem tudom mennyire lesz rá igény, de megpróbálhatjuk:)

2. fejezet

-Mi? A segítségem? – döbbentem meg.

-Igen! – mondta úgy, mintha a világ legegyértelműbb dolgát közölné és én lennék a hülye.

-Mégis miben tudnék én segíteni neked?

-Az hosszú! Majd megtudod, ha felkészültél rá!

-Mi? Na, ne szórakozz velem. Nem tudom, hogy milyen elmebeteg játékot űzöl velem, de parancsolom, hogy azonnal mondd, el mi a fene folyik itt!- lettem egyre mérgesebb és egyre ingerültebb.

-Parancsolod?- húzta fel a szemöldökét.

-Igen!- förmedtem rá egyből, mire éreztem, hogy a düh átjárja a testem, és a kezemen a körmök megnőnek. Nem értettem mi történik velem, abban reménykedtem, hogy ez csak valami rossz álom és bármelyik percben felébredhetek, de nem. Látszólag Sophie-t ez nem nagyon zavarta, mert ugyanolyan nyugalommal ült a széken, mintha semmi nem történne körülötte. Nyugodt volt, eddig bárkire hatással tudtam lenni, de őt még karmokkal sem tudom megfélemlíteni, ez némiképp rossz érzéssel tölt el.

-Nyugodj le!- szólalt meg és közben végig simított a vállamon.

-Miért tenném? – néztem el a távolba, de azt sem tudtam mit bámulok.

-Mert tudom, hogy mi történt veled múlt éjjel és szerintem te is nagyon szeretnéd tudni. – ült is ki egy nagy mosoly a szájára, mert ő is tudta, hogy ez be fog válni.

Megnyugodtam, visszafeküdtem a helyemre és némán figyeltem őt, hogy elkezdjen mesélni.

-Tehát kezdjük azzal, hogy én boszorkány vagyok.- szűrte ki a szavakat közben pedig folyamatosan a tekintetem fürkészte. – erre a kijelentésre kicsit elkerekedett a szemem, de a tegnap estéhez képest ez semmiség volt, Sophie pedig látva, hogy jól vagyok folytatta a meséjét. - Pár évtizeddel ezelőtt egy boszorkány szerelembe esett egy halandóba, de sajnos szerelme nem talált viszonzásra. És mikor rájött, hogy az az ember, akibe ő beleszeretett, egy hazug, gonosz és alattomos ember, megátkozta őt. Ezzel vette kezdetét ez az átok, amit a boszorkányok most is erőszeretettel használnak, bár most már azért nem annyira kegyetlenek, ugyanis van egy utolsó esélyed. Mindenkit alávetnek egy utolsó próbán, persze a kiszemelt mit sem tud róla, hogy most pecsételődik meg élete hátra lévő része. Ha átmész a próbán, akkor nem csinálnak veled semmit, de ha nem... – akadta el a szava.

-Megátkoznak?- estem kétségbe.

-Igen.- mondta Sophia minta a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Gondolom azt érted, hogy akit megátkoztak az lesz az átkozott. A karmai megerősödnek, a szemei elvörösödnek blabla…, megőrülnek a sok érzéstől, ami bennük lakozik, minden perccel, amit átkozottként töltenek, egyre csak őrültebbek lesznek, míg nem, megölik magukat.

-Ó!- borzadtam el. Igaz csak ennyi jött ki a számon, de a fejemben keveregtek a gondolatok.

-Nem kell félned! Te nem leszel ilyen!- nyugtatott meg azonnal.

-Értem, hát ez megnyugtató. - erőltettem magamra egy halvány mosolyt.

-De van egy jó hírem is, az átok jár egy áldással is.

-Mi lenne az?- figyeltem fel az áldás szóra azonnal.

-A boszorkányok olyan erőt és képességet adtak az embereknek, amikkel, jóval a többi ember felé kerekedhettek. Ha egy boszi, befejezi a varázslatot az illető halhatatlanná válik, és nem kergeti őrületbe magát.

Ez azért volt ritka, mert ha valamelyik boszi ezt a varázslatot használta, akkor biztos, hogy senki nem akart már azon a szerencsétlenen segíteni.

Innen ered a mondás, hogy áldás és egyben átok is.

-ÁÁ! Mindjárt jobb!- mondtam szarkasztikusan.

-Szóval, nálad tegnap egy boszorkány volt, aki megátkozott. Most már csak úgy menekülhetsz meg a halál elől, ha ÉN halhatatlanná teszlek. Érted?

-Mi?

-Tehát befejezem a varázslatot és akkor nem kell félned attól, hogy meghalsz vagy megőrülsz. - dörzsölte össze a két kezét. Annyira büszke volt, hogy túl játszott rajtam, de nem tudtam ellene semmit tenni.

-Várj, várj csak, nem mintha ellenemre lenne, hogy megmentesz attól, hogy egy őrült pszichopata legyek, de nekem mégis mi a hasznod ebből?

-Már mondtam, majd megmondom, ha készen áll rá!

-És az mégis mikor lesz?

-Érezni fogod!

-Kösz az infót. De inkább hagyjuk ezt a boszorkánykonyhásdit, nekem jobb dolgom is van ennél, ráadásul ez biztos csak valami béna álom, amiből majd felébredek. – nyugtattam magam, majd egyre csak a bejárati ajtó felé igyekeztem, hogy kiszökhessek végre abból a házból. Mikor felálltam az ágyról egy kicsit megszédültem, de tudtam, ha most nem megyek el, soha többet nem lesz rá esélyem.

Nem néztem vissza, csak menekültem, még én magam is meglepődtem mikor kijutottam a házból anélkül vagy bármi, vagy bárki az utamba állna, hiszen mégis csak egy boszi elől futottam. Ahogy a háztól egyre távolodtam egyre több fa került körém. Már azt vettem észre, hogy semerre nem lehet lépni, mikor egyszer csak megláttam valami kiút félét a rengetegből.

Ahogy mentem arra lettem figyelmes, hogy egy nagy kastély körvonala rajzolódik ki a sok fa közül, méghozzá az én kastélyomé. Az ajtó felé vettem az irányt, hogy végre lepihenhessek a gyalogolás után, egy kis nyugalomra vágytam. Megláttam, hogy az ajtó már zárva van, pedig megesküdtem volna, hogy tegnap nyitva maradt.

Biztos akkor a személyzet volt, gondoltam azonnal, hiszen elég logikus, hogy ugyanúgy végzik a munkájukat, még ha én el is tűnök.

Mikor beléptem a palotába, teljesen hangtalanul közlekedtem, persze nem azért mert szerénykedni akartam, csak féltem, ha túl hangos leszek, az a boszi megint lecsap rám és akkor semmi esélyem, hogy túléljem ezt az egészet. Magam sem tudom, miben higgyek és miben ne!

Majd hangokat kezdtem hallani, követtem és már egyre tisztábban hallottam minden szót. A konyhaajtó előtt megálltam, és hallgatózni kezdtem, Paul a szakács hangját hallottam és Marcel az inasom hangját, ahogy beszélgetnek pár szobalánnyal. Néma csendben álltam az ajtó másik oldalán mikor a gyomrom korogni kezdett, majd belegondoltam, hogy mit is ácsorgok én itt? És mikor már elhatároztam, hogy benyitok meghallottam egyikük hangját, ahogy rólam kérdez.

-Na, és hol van, Mr. Rendet teszek?

-Nem láttam tegnap óta, amikor délután felhívatott engem a szobájába, hogy igazítsam meg a párnáit. - válaszolta Marcel tisztelet nyoma nélkül a hangjában.

-Hol van akkor most?

- Biztos, valami gazdag barátja nejének teszi a szépet, vagy nem tudom, de nekem nem hiányzik, sőt örülök, hogy egy kicsit megszabadultunk tőle. – találgatott Margaret a szobalányok „irányítója” – habár már nem sokáig élvezheti ezt a rangot, nagyon úy hallom-.

-Igen, legalább addig is magunk vagyunk és nem ezt a világbunkóját kell hallgatnunk. - tette hozzá egy másik lány.

Ezeket hallva ökölbe szorult a kezem, és már arra készültem, hogy benyitok és leordítom a fejüket, hogy, hogy mernek rólam így beszélni, milyen alapon ítélkeznek ők felettem ezek a kis senkiházik?

Aztán eszembe jutottak Sophia szavai, hogy ha halhatatlan lennék, ezek a senkik azonnal lábat csókolnának nekem, egyetlen legyintésemre. Sietős lépekkel kiigyekeztem majd mikor arra a helyre érkeztem, ahol gyakorlatilag életemet vették tegnap megtorpantam, akaratlanul is körülnéztem és szemügyre vettem mindent, mintha keresnék valamit, de fogalmam sincs, hogy mit.  Majd a por és a sok szemét meg kő maradvány között megpillantottam egy sálat. Egy kis rózsaszín kendő, ami kitűnt a szürke kövek közül.

A kezembe vettem, majd automatikusan az orromhoz vittem közelebb, hogy megszagolhassam. Édes illata volt, szinte mámorító. Majd eszembe jutott az az érzés. Mikor azt hittem meghalok, éreztem, hogy valaki ott van mellettem és simogat. Mi van, ha a kendő tulajdonosa volt az, akit én éreztem? Nem Sophia volt, ez biztos! De akkor lennie kellett itt rajtunk kívül másnak is. Egy lány.

Majd a gondolataimból lépések zaja zökkentett ki, láttam, hogy Sophia közeledik felém. Nem láttam rajta, hogy mérges lenne, de tudtam, hogy mondani akar valamit, de ezúttal megelőztem.

-Ez a tiéd? – kérdeztem és közben közelebb toltam felé a sálat, hogy szemügyre vehesse

-Nem. Miért? Hol találtad?

-Itt. - mutattam körbe.

-Mi?

-Nézd, volt itt valaki rajtunk kívül azon az éjszakán, és szerintem ez a sál az övé. – mondtam sejtelmesen, mert még nekem sem volt teljesen tiszta a kép, de láttam, hogy Sophia arcán valami kétségbeesés féle fut át, amit nem tudtam hova tenni. – Tudsz erről valamit? – kérdeztem rá egyenesen. Ha hazudni akar hazudhat, de reménykedtem az ellenkezőjében.

-Nem. - mondta egyből, bár én láttam azt arcán, hogy többet tud annál, mint amit elmond.

-Tudom, hogy tudsz, mondd el!

-Nem, ne tudok semmit, de most nem ez a lényeges, nem azért jöttem utánad.

-Hát miért?- értetlenkedtem.

-Nem véletlenül engedtelek el, tudtam, hogy elmenekülsz majd, csak az volt a kérdés mikor, és nem kellett sokat várni rá.

-Tényleg?- kérdeztem kicsit morcosan, mert fájt, hogy ilyen kiszámíthatóan viselkedtem.

-Igen. Hallottad, hogy mit mondtak rólad a beosztottaid?

Visszaemlékeztem rá, hogy milyen szavakkal illettek engem majd megint elhatalmasodott rajtam a harag, a körmeik egyre csak hosszabbak lettek, mire én automatikusan elrejtettem őket, hogy meg ne lássa senki, bár rajtunk kívül nem volt ott sok mindenki.

-Ne szégyelld!

-Miért?

-Mert áldás!

-Na, persze!- mondtam kicsit mérgesen. Sőt éreztem, ahogyan a düh újra és újra átjárja mindenem, az ereimben folyt és nagyon nagy erőre volt szükség, hogy megfékezzem, az még egy dolog, hogy a körmöm megnő, de ha nem irányítom, ki tudja, mit történik.

-Igen, az, de nem válaszoltál a kérdésemre!

-Miszerint?- kérdeztem és közben mentem előre, kezemben pedig erősen szorítottam a kendőt, amiről tudtam, hogy elvezethet engem majd valakihez, aki esetleg segíthet rajtam.

-Hallottad, hogy mit mondtak rólad a többiek?- kérdezte meg tőlem újra, majd a kezemnél fogva vissza fordított maga felé.

Először csak némán néztem rá, de utána beadtam a derekam és megadtam neki választ, amiről tudtam, hogy már eddig is tudta, de tőlem akarta hallani.

-Igen.

-Remek, akkor mehetünk is varázsolni! Kövess!- majd hirtelen megindult visszafelé, azon az ösvényen, amin én jöttem pár órája.

-Mi? Ennyi?

-Miért, mit vártál?

-Nem tudom, mondjuk, hogy legalább megkérdezed, hogy akarom-e?

-Miért ne akarod?

-De, de attól még…- kezdtem volna, be a monológomba, amit felépítettem az elmúlt órákba, de az a csintalan kis boszi megint belevágott a szavamba.

-Nézd, bosszút akarsz, érzem rajtad, nem a legjobb motiváció, de jobb a semminél, most pedig szedd a lábad, mert még sok van hátra. Varázsoljunk egy kicsit! – legyintett majd pillanatok alatt megint a kis ijesztő boszilakosztályon találtam magam.