Novella/1

Ébredés

 

Minden olyan gyorsan történt. Olyan hirtelen és hihetetlenül. A kórházban fekve számoltam a csigalassúsággal elmúló perceket és gondolkodtam. Elgondolkodtam mindenen az embereken, az ellenségeimen és a barátaimon egyaránt.

És most tudatosult bennem az, hogy egyedül én vagyok normális a barátaim közül Elena hasonmás, a Salvatorék vámpírok, Bonnie boszorkány Tyler pedig hibrid. A gondolataimból lépések zaja ébresztett föl. A cipők egyre hangosabb kopogásától rossz előérzetem támadt. Majd egy ismerős arcot láttam belépni a kórterembe. Arcán elégedett mosollyal lépett az ágyamhoz.

-Helló , Caroline - köszönt nekem                        

-Szia, Elena!- igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.

Ugyan miért félsz tőle? Hisz ő Elena! Elena az egyik legjobb barátnőd. - győzködtem magamat sikertelenül.

-Miért jöttél ilyen későn?- csuklott el a hangom

- Csak meg akartam nézni, hogy vagy.

-Már sokkal jobban. De a doktor szerint nagyon gyorsan gyógyulok. - válaszoltam tetetett nyugalommal

-Az jó-sétált az ágy körül

-És mesélj mi történt veled? A baleset óta nem láttalak.

-De hát már találkoztunk ma is itt voltál. - mondtam majd rájöttem, hogy mi a gond, te nem Elena vagy. Te…

-Csak hogy rájöttél végre!- kiáltotta

Hirtelen mellettem termett és egy párnát nyomott a z arcomba. Nem kaptam levegőt. Igyekeztem minden maradék erőmmel leszedni a párnát magamról, lehetetlen. Túl erős. A levegő hiányától szédülni kezdtem. Egyre inkább húzni akart egy különös ár. Egy áramlat, ami a szabadulás felé vezetett volna. Engedni akartam, de féltem. Féltem itt hagyni Tylert és a többieket. A légszomj okozta fájdalom pedig egyre csak nőtt. Végül minden, ami visszatartott kitörlődött. Nem akartam mást csak sodródni. A megkönnyebbülés vágya pedig szinte égette a torkom. Végül engedtem az árnak és hagytam, hogy magával húzzon. Aztán elsötétült minden… és meghaltam…

-Szia!- Car

-Szia, Klaus!- köszöntem meglepetten

-Nem gondoltam, hogy meglátogatsz.

-Ne rólam beszéljünk édesem, te hogy vagy? Mi történt?

- Hát a nővérek csak annyit mondtak, hogy szerencsés vagyok, hogy túléltem egy ilyen balesetet

-És mikor engednek ki?

-Azt még nem tudom.

-Ha akarod, én segíthetek elmulasztani a fájdalmat.

-Nem nem kell!

-Komolyan Caroline csak kérned kell és…

Abban a pillanatban felhasította a csuklóját és kiserkent a vére.

-Nem én… nem akarok vámpír lenni

-Ó szívem ettől még nem leszel vámpír, de a fájdalmad az elmúlik.

-És ha megint történik velem valami én…

-Nem fog ígérem!

-Rendben.

Ekkor Klaus a csuklóját a lány szájához rakta érzete, hogy Car elkezdte bizonytalanul is, de inni a vérét.

Másnap reggel Mystic fall’s-i kórház:

Hideg kezek érintésére ébredtem. ahogy kinyitottam a szemem minden olyan világos olyan kontúros volt. A hangok élesek és a szagok erősek. Érdekes… nem emlékszem arra, hogy megváltozott volna bármi is, de attól még furcsa volt. Megbűvöltem figyeltem magam körül a világot. Láttam, hogy körülöttem többen is megkönnyebbülten sóhajtanak.

-Caroline! Hál istennek!- mondta az egyik barna hajú lány látni lehetett, rajta hogy örül valaminek csak azt nem tudtam, hogy minek.

- Látom használt a vér –kezdte a mellette álló pasi

-Damon!- szólt rá a barna hajú lány

- Hát, de most minek szépítsük? Vért kapott, meggyógyult ennyi. minden jó, ha a vége jó!

- Igyekeztem felfogni azt, amit mond, de nem értettem. Azt sem tudtam kihez is beszélnek.

- Bocsánat, de kihez is beszélnek?- kérdeztem

Mindenki értetlenül nézett rám.

-Caroline minden rendben van?

-Ki az a Caroline? Nem értek semmit sem. Kerestem valami biztosat, amiről tudom, hogy mi vagy ki az, de nem találtam semmit, de azt sem hol és miért vagyok itt?

- Hol vagyok és hogy kerültem ide?

-Caroline…- kezdte mondani egy másik barna hajú lány

- Nyugalom Bonnie!

-Caroline nem emlékszel semmire, mondjuk rám?- lépett oda hozzám az egyenes hajú lány

-Emlékeznem kéne? Igyekeztem bármi használhatót kikutazni a fejemből, de semmi, nem emlékeztem semmire.  A kétségbe esés egyre jobban a hatalmába kerített, gyerünk lennie, kell valaminek! Nem volt más csak az üresség. Kapkodtam a levegőt és egyre jobban pánikoltam.

-Nem - ennyit tudtam fojtott hangon mondani és utána éreztem, hogy egy kövér könnycsepp fut le az arcomon.

Körülöttem mindenki lebénult és senki nem szólt semmit.

Szólok a nővéreknek- törte meg a csendet egy szőke srác

-         Jó ötlet Stefan. Én is megyek-mondta a Bonnie nevezetű lány.

-   Éreztem az ismételten lefolyó könnyeket az arcomon

-   Jaj, az nem lehet! Hogy ne emlékezz semmire- láttam, hogy Elena is a sírás küszöbén van, de végül csak odajött és megölelt

Ez egy kicsit megnyugtatott. De abban a pillanatban el is szállt a nyugalom, hirtelen émelygést éreztem és elkapott valami után a vágy… Elena vére után. Egyre inkább elvesztettem magam fölött az irányítást. Bele akartam harapni. Megízlelni a vérét.

Már majdnem megtettem, amikor a Damon nevű pasi félre rántotta Elenát és ember feletti sebességgel az ajtóhoz suhant.

-Vámpír… suttogta -Caroline hogyan lett belőled…

Nem értem… majd oldalra fordítottam a fejem a tükörben és a látvány ledöbbentett.

Az arcom elváltozott és a fogam... egy igazi szörnyeteg lettem

- Mi a fene ez? – kérdeztem halálra rémülve. 

- Elena, szólj Stefannak! - mondta Damon.

- Mi történik velem? – kezdtem teljesen kétségbe esni.

Émelyegtem. Fájt minden. Borzalmasan néztem ki és érzetem magam. Ráadásul semmire sem emlékeztem… Nagyon, nagyon félek. Nem tudom, mi történik. Annyit viszont tudok, hogy ez nem normális. Végül mindezek hatására sírva fakadtam. Teljesen megszűnt a világ körülöttem. Végül megéreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét. Mikor felnéztem Stefant láttam. Komoly tekintetétől még sírni is elfelejtettem.

- Mi - mi történik velem? – szipogtam.

- Nincs semmi baj. – válaszolt.

- Te… tényleg? Akkor meg mi van velem?

- Vámpír vagy.

Vámpír. Ez letaglózott. Tudtam, hogy a vámpírok, embereket bántanak. És nem akartam senkinek se fájdalmat okozni.

Stefan biztosan meglátta rajtam, hogy elfog a rettegés, mert ellágyult a hangja:

-         Ne aggódj! Nem fogsz senkinek se ártani. Majd megtanítalak, hogy fogd vissza magad.

Klaus szemszög:

Mystic Fall’s üres utcáit jártam és hirtelen Car háza előtt találtam magam. Ekkor hallottam meg Stefan hangját éppen Car-rel beszélgetett. Lesokkolódtam a hírek hallatán, ami szerint Car nem csak, hogy vámpír, de semmire sem emlékszik. Majd a seriff kocsija parkolt le és Car anyja szállt ki belőle. Nem tudtam, mi tévő lehetnék, mert a lányt, akit szeretek elfelejtette engem…

-Elijah!- itthon vagyok, és van egy elképesztő ötletem.

-Mi lenne az?

-Rendezni fogunk egy bált!

Hol?

Az új házunkban Mystic Fall’s-ban. Éppen arra jártam és megakadt a szemem egy igazi építészeti remekművön. Majd megtaláltam a polgármestert és meggyőztem, hogy mi vagyunk a legjobb vásárlók!- és miközben ezt mondta egy hatalmas mosolyt ült ki az arcára

-És a bál?

-Remek nyitó est lesz! Megismerkedhetünk az új szomszédokkal

-Rendben Nicklaus, de ne gondold, hogy Rebekah és én fogjuk megrendezni ezt, az egészet.

- Tényleg most hogy mondod hol is van Rebekah?

- Éppen egy bevásárló körútkeretében búcsúzkodik Chicago-tól.

- Remek akkor miután végzett elkezdheti megrendezni a nyitó estet

És akkor lépett be Rebekah a két ősi beszélgetésébe.

- Mi van velem?

-Ó húgocskám, nagy feladatot bízok rád…

-Ó és mi lenne az?- vetette oda hanyagul Rebekah

- Rendezz egy bált!

- Egy bált?- csillant fel a lány szeme

- Mikorra?

- Most hétvégére!

- Vedd elintézettnek!

- Látod Elijah? Nem bánja

- Persze, hiszen imádja a nagy felhajtásokat!

Caroline szemszög:

Már kezdek mindenkit megjegyezni, de sajnos nem ez az egyetlen problémám. Vámpírra válni igazából nem tudom, hogy akartam-e de az biztos, hogy most bármit megadnék nem csak az emlékeimért, de azért is hogy visszatérhessek a régi megszokott életemhez.

Egy hang zökkentett ki a gondolataim százaiból.

-Caroline!- kiabált Stefan a földszintről.

-Igen?

-Jött egy látogatód!

Lesétáltam unottan majd kezet ráztam azzal a sráccal, aki állítólag gyerekkorom óta ismerek és egy évig még a pasim is volt.

-Szia Caroline! Hogy vagy?

-Köszönöm jobban vagyok Matt. Hát próbálgatok emlékezni, de a doktorok nem, tudják mi történhetett és azt mondták ne erőltessem az agyam, de hát ők sem tudnak mindent. Hiszen nem tudnak a vámpír dologról sem. - mondtam suttogva mintha valami titok lenne

- Hát persze! De ha zavarok elmehetek! Biztos nem lehet most neked könnyű.

- Nem az, de majd csak túl leszek rajta.

Majd belépett a szobába Stefan, aki le sem vette rólam a szemét.

És hál isten, mert mikor Matt a gyerekkori csónakázós balesetet mesélte én már csak a nyaki erére tudtam figyelni olyan ütemesen lüktetett, mint egy szép dal, és mikor már nem bírtam magammal és rá akartam vetni magam egy szorító kart éreztem az enyéimen. Még pedig Stefan-ét, aki pontosan tudta mi a feladata ilyenkor-

Mikorra már érzékeltem a környezetem Stefant láttam és beszélt hozzám.

-Mi történt?– kérdeztem

És elmesélte, hogy mit csináltam én pedig csak megrökönyödve hallgattam, mint ha nem is én uraltam volna a testem, akkor.

-Jajj istenem!!Köszönöm Stefan lehet, hogy nem emlékszem a barátaimra, de nem szeretném bántani őket!

-Tudom, és ezért vagyok, itt. Én segítek, hogy ne kelljen azt a szenvedést átélned miután rádöbbentél, hogy megöltél valakit.

- Köszönöm, el sem hiszed milyen hálás vagyok neked ezért.

-Na, jól van elég volt mára a látogatókból ideje egy kicsit pihenni.

-Rendben felmegyek és alszom egy kicsit. – közben pedig a lépcső felé vettem az irányt

Lehajtottam a fejem a párnámra és rögtön elsodort az álom.

 Egy férfit láttam, de olyan tisztán mintha a valóságban állna előttem. Úgy kirajzolódtak arcának vonásai előttem mintha a nap sugara csak őt érte volna.

Majd hirtelen meghallottam dallamos hangját, ami épp hozzám beszélt és megláttam gyönyörű ég szín kék szemét, ami épp engem fürkészett.

 - Caroline!

- Most komolyan, vedd célzásnak!- kiabáltam utána

- Ne légy mérges volt egy kis szóváltásunk, de én megbékéltem!

-Ó én még nem- mosolyodtam el, de szerencsére ezt ő nem vette észre

- Hogy tudnálak kiengesztelni?

- Csak hagyj békén!

-Ó ugyan már Caroline, kockáztass, ismerj meg! Ha mersz!

-Rendben- jelentette ki Car de ettől még nem állt meg tovább sétálni

-Héj várj meg!- mosolyodott el Klaus és közben tetőtől talpig végig mérte a lányt

-Miről szeretnél beszélgetni? Mit szólsz Tyler-hez

-Car!- állt meg Klaus a hibrid nevének hallatán. Kedvellek, és kérlek, ne rontsd el ezt!

-Ez komoly?

-A legkomolyabban! Úgy hogy most váltsunk komolyabb témákra! Nem szeretnél vámpír lenni?- kezdte a legfontosabb és legszemélyesebb kérdéssel

-Egyáltalán nem. - vágtam rá azonnal

-Miért? Hiszen úgy halhatatlan lennél

-Igen, de végig kéne néztem a szeretteim halálát, és ahogy hallottam a vérszomjjal sem egyszerű nap, mint nap küzdeni.

-Idővel megtanulod

-Na, jó elég! Én nem szeretnék vámpír lenni!

-Rendben értettem.

-És te? Te vámpír akartál lenni?- törte meg a jeget Car a több percnyi csend után

-Hát az időmben mások voltak a dolgok én… hiszen én lettem föld legerősebb lénye- dadogott össze vissza

-Nem válaszoltál a kérdésre.

Pár perc néma csönd után már nem is vártam semmilyen választ és akkor:

-Nem, nem akartam. - ismerte be

Caroline egy kicsit lassított léptein és közelebb lépett a férfihoz. Úgy érezte ez egy különleges pillanat, hogy a gonosz, kegyetlen hibrid megnyílik valakinek.

-Sajnálom- érkezett a válasz. Nem lehetett könnyű.

-Váltsunk boldogabb témára, kedvesem! Mesélj az álmaidról! Bizonyára közük van ahhoz, hogy nem akarsz vámpír lenni… nem?

-Igen vannak, csuklott meg a hangom, de ezek most nem fontosak. Majd esetleg máskor…

Közben pedig megérkeztek Car házához.

-Nagyon élveztem ezt a kis csevejt, édesem. És nagyon örülnék, ha még folytathatnánk.

-Tudod… te… mi ketten nem lehetünk együtt, rossz vége lenne. Sajnálom. - majd egy utolsó mosolyt intézett a hibridhez és bement a házba.

Majd mikor az emeletre ért nem bírta megállni, hogy ne nézzen ki vajon a férfi ott áll-e még, de már nem volt sehol

Ekkor… Felébredtem.

Szerda reggeli nap sugara világított be, ami most úgy sütötte a szememet, mint életemben ezelőtt, soha de azért hálás vagyok, hogy nem éget el a nap. - közben az új gyűrűmet csodáltam, amit Stefan kért Bonnie-tól hogy csináljon meg nekem.

A nap unalmasan telt, de az álmomat nem tudtam kiverni a fejemből. Az emlékeim sokaság eltűnt és ez az egy férfi került a helyére.

Majd támadt egy ötletem és a kezembe vettem egy lapot és egy ceruzát azután egyre részletesebben jelentek meg a lapon a férfi vonásai előttem. Sosem voltam egy művész, de ez a rajzom nagyon élethűen sikerült. A végül lett egy álom lovagom, akit talán valaha láttam is már ezelőtt…

 Délután végre lefáradtam az emeletről, mert elfogyott a vértasak, amit Stefan adott vész esetére.

 Mire leértem Stefan és Elena már lent várt engem az ebéddel bár nekem most egészen más fajta ételhez lett volna kedvem.

Az álmot pedig nem tartottam fontosnak hogy szóljak bárkinek is róla, hiszen úgy is csak egy álom volt.

- Szia!

- Sziasztok!

- Hogy vagy?- hangzott el századjára a kérdés.

- Jól köszönöm, de Elena ne haragudj, szeretnék végre elmenni, vadászni egy… állatra.

- Stefan készen állok már rá?- néztem rá könyörgő szemekkel

- Végül is hetek óta itt vagyunk bezárva jól fog esni egy kis levegő.  Elena később vissza jössz?

- Persze.

AZ ERDŐBEN:

 -Ezzel kezdetét veszi az első vadászás és most el kell sajátítanod néhány dolgot, ami később a hasznodra válhat, érted?

-Persze.

- Nagyjából mindent elmondtam neked a vámpírságról, a barátaidról és rólad. Tudod, nagyon büszke vagyok rád, mert a nehezén már túl vagy.

Majd Stefan elmondott mindent a vadászatról és én figyeltem minden szavát.

Először nagyon furcsa és bizarr érzés volt egy állatból kiszívni az utolsó életerőt is, de tudtam, hogy ez szükséges ahhoz, hogy emberrel ne kelljen ezt tennem.

Pár órával később nem teljesen, de sokkal jól lakottabban éreztem magam.

- Jöhet valami emberi kaja?- hallottam meg a mögöttem levő férfi hangját.

- Persze addig én felmegyek és letusolok.

- Rendben.

 Klaus szemszög:

- Hogy állnak az előkészületek?

- Jól. Megírtam a meghívókat.

- Rendben adj nekem egyet. Az egyiket személyesen akarom kivinni.

- Mi az ott?- kérdezte tőlem Rebekah

- Mi?- adtam a hülyét

- Az a nagy barna doboz egy masnival. Mi van benne?

- Semmi.

- Szépen becsomagolt semmi-mosolyodott el. Tessék, itt a meghívó.

- Köszönöm.

Mikor Caroline házához értem láttam, hogy Stefan és Car most értek haza és kinézetükből ítélve éppen túl voltak egy vadászaton.

Becsöngettem és letettem az ajándékot és a meghívót és elbújtam, láttam, ahogy Stefan beviszi a házba és felbontja a meghívót. Amire én is hagytam egy kis üzenetet, Car-nek és nem nagyon tetszett, hogy a Salvatore csak úgy kinyitja magának.

Caroline szemszög:

Majd mikor letusoltam és egy köntöst vettem magamra meghallottam a csengőt. Aminek a csilingelő hangja jobban irritálta a fülemet, mint eddig bármikor.

 Stefan felkiabált nekem hogy majd ő nyitja, én pedig öltözhettem tovább.

Letettem a lábamat az utolsó lépcsőfokra majd az asztalon megpillantottam egy kinyitott levelet.

-Mi az?

Stefan éppen a konyhát uralta és valami isteni illatú vacsora készült a kezei között.

- Egy meghívó… egy bálra… neked jött… és a hétvégén lesz.

- Ez remek. Csillant fel a szemem hogy végre emberek közé mehetek.

- Na és ugye mehetünk?- kérdeztem egyből, ahogy végig futattam a levélen szemem

-Hát nem is tudom? - hangzott fel Stefan bizonytalan hangja.

Majd mikor megfordultam láttam, hogy a kanapén egy nagy barna doboz hever.

Kíváncsi lettem vajon ki lephet meg ilyenkor egy ajándékkal. Az első jelöltem pedig Tyler volt, de tévedtem…

Kedves Caroline Forbes!

  Örömmel látjuk az új házunk tiszteletére rendezett bálunkon. Ismerkedjünk, ünnepeljünk, koktélozzunk!

Mikaelson család 

P. S.

Tartogass nekem egy táncot!

                                         Szeretettel:

                                           Egy titkos imádó

Mikor ezt is elolvastam már nagyon kíváncsi voltam erre a titkos személyre és elhatározta, hogy mindenképpen elmegyek erre a bálra.