Ez barátnőre utal…

18. fejezet

Drága édes-szíveim!

Meghoztam a kövi rész, remélem tetszik! 

Rebekah szemszög:

Félelem. Kétségbeesés. Szomorúság. Gyűlölet. Düh.

 Ezek az érzések kavarogtak benne mikor belenéztem Matt csillogó szemébe. Nem tudtam mit hitt, vagy miért csinálta ezt az egészet. Értettem a szavakat, amit mondott, de mind, ha nem is az én nyelvemen beszélt volna.

Nincs már jövőnk. Nem szeretlek többé. Úgy érzem megváltoztál.

Emlékeztem vissza a beszélgetésünkre. Lehangoló volt és rémisztő egyben. Tudtam, hogy egyszer majd elmúlik az az érzés, amit most a mellkasomban érzek, de pillanatnyilag csak fájdalomra tudtam koncentrálni. Mindig emlékezni fogok arra a pillanatra, mikor kisétált az ajtón, a házból, az életemből…

Egyedül akartam lenni, de nem tudtam hova mehetnék, csak a közös házunk jutott eszembe, pillanatnyilag más hely nem lett volna, ahol lehetek.

Bebújtam a takaróm alá, magamra húztam, eszembe jutott mikor megvettem, a gimis barátnők a nyomomban, miközben én szorgalommal válogatom a bútort és a kiegészítő dolgokat az áruházban. Mind a barátnőim voltam, mégis jólesett, hogy egy kicsit irigyelnek. Most pedig nem lesz senkim, egyedül leszek életem végéig, miért irigyelne engem bárki is? - hajtottam bele a fejem a takaróba. Könnyek pedig megállás nélkül kezdtek utat törni maguknak, és én nem voltam elég erős, hogy megakadályozzam.

Aztán hallottam, hogy valaki mögöttem áll, először azt gondoltam talán Joseph lehet, de nem… Caroline volt. Mit kereshet ő itt? Pont ő? Aki mindig csak utál, jött nevetni rajtam?

-Mi a baj?

Nem lesz baj, Rebekah, erős vagy és nélkülem is boldogulni fogsz, hiba lenne, ha együtt maradnánk.

Nem tudtam kiverni ezeket a fejemből, egyszer csak bevillantak és nem tűntek el a gondolataimból, ami újra és újra csak egy nagy űrt hagyott a szívemen. - majd megéreztem a fényt, hirtelen nagyon irritálta a szemem, de próbáltam megszokni.

-Jó ég, jól vagy Reb?- lépett oda hozzám Caroline.

Elmondtam neki mi történt, nem tudom miért pont neki, de most úgy éreztem megbízhatok benne, nem tudom mi válthatta ki ezt az érzést, de nagyon magányosnak éreztem magam és szükségem volt most egy barátra. Jól esett, hogy átölelt, most nagy szükségem volt rá!

-Caroline, mégis hogy kerültél te ide?- húzódtam el.

-Joseph… kórházban van, és…

-Mi?

-Nyugodj meg, minden rendben, már jól van, csak nem tudtunk téged elérni és eljöttem, megnézni, hogy mi van veled.

-Köszönöm. De Joseph mit csinált, mit történt vele?

-Pontosan én sem tudtam kihúzni belőle, gondolom, azért mert valami nagy hülyeséget csinálhatott. - nevette el magát, majd szembe lefeküdt velem az ágyba és a párnára hajtotta a fejét.

-Igen, kiskorunkba is, ilyen volt. Egyszer, mikor anya rájött, hogy nincs meg a nagyi 30 éves vázája, kiakadt, rajtunk kereste, de senki nem szólt egy szót sem, később kiderült, hogy Joseph törte el és hónapokig próbálta összeragasztatni, hogy megint jó legyen. Mindig szerette a dolgait maga intézni, nem szól senkinek, még ha valamit nagyon el is tol. – mosolyodtam el.

*

-Caroline…

-Igen? Leoltanád a lámpát, szeretnék aludni egy kicsit. – suttogtam magam elé.

-Persze. – majd kikelt az ágyból és lekapcsolta ezután megcélozta a kijáratot.

-Caroline…

-Igen?

-Örülök, hogy itt vagy!- lágyult ez az arcom és egy pillanatra tényleg mérhetetlen hála gyúlt a szívemben az iránt a lány iránt, akit eddig szívből gyűlöltem.

Matt szemszög:

Álltam ott, Caroline pedig sietősen eltűnt a vendégek sokasága között. Nem akartam követni, felesleges lett volna. Amit tettem, el sem hittem, végig tapintottam magamon, hogy most tényleg itt állok-e, tényleg megtettem-e a dolgokat, és szomorúan kellett nyugtáznom, hogy igen… Meg!

Egy rossz érzés kerített hatalmába, úgy éreztem, na most szúrtam el mindent, sikerült mindent tönkre tennem!

És most pedig vissza kellene mennem Reb-hez, megfogni a kezét, megcsókolni, oltár elé állni vele, és leélni vele az életem, ezek után?

Én nem vagyok szörnyeteg, szeretem azt a nőt, aki ott ül, bár már szerelmet nem érzek iránta, de tiszteletet igen!

Nem tehetem ezt meg vele, nem ezt érdemli meg!

Caroline, többet jelentett nekem és a vágy, hogy megtudjam, hogy vajon ő hogy érez, a Reb-bel való közös jövőmbe került.

Ha az időkereke forgatható lenne, na, én most eljátszanék vele egy kicsit!- gondoltam szomorúan.

Bár ne így cselekedtem volna, bár ne Caroline lenne az, akit most megcsókoltam, bár ne Car lenne, akibe beleszerettem!

Csak én vagyok a hibás, senki más, és most meg kell érte fizetnem!

*

Kikísértem a kocsihoz Reb-et, de vele menni már nem volt erőm, nem tudtam volna belépni a közös otthonunkba aztán pedig csak úgy elsétálni.

-Reb…

-Matt, nem szállsz be a kocsiba?- nyitotta ki nekem az ajtót.

-Nem, Reb, nekünk most beszélnünk kell. - zártam vissza.

-Mi a baj?

-Én… ez nem mehet így tovább!

-Mi? Miről beszélsz?- húzta össze a szemöldökét.

-Én, nem csinálom ezt tovább, sajnálom. Nem vehetlek el, már nem… nem érzem azt, amit régen éreztem irántad.

-Most csak viccelsz velem, Ha? Matt! Viccelsz?- kiabált egyre hangosabban, és közben már a sírás küszöbét súrolta.

-Nem… Sajnálom... De vége van!

-Nesze, akkor itt a gyűrűd is, dobta a földre elém, bár engem nem nagyon érdekelt a vacak gyűrű, csak, hogy most Reb-nek ekkora fájdalmat kellett okoznom. Csak az én hibám és most ő bűnhődik!

Én még mindig szerettem őt, egy részem élénken idézte fel az érzéseket, amiket ő keltett bennem ahányszor rám mosolygott, megnevettetett. De már ez nincs többé. Caroline történt! Nem tudom, hogyan, de vele az érzéseim erősebbek voltak. Vége!

Joseph szemszög:

Ahogy Caroline elment, Jason érkezett meg. Felváltották egymást.

-Szia! Na, hogy vagy, minden rendben? -  Érdeklődött, meglepően kedvesen, bár nem mintha mást vártam volna tőle, csak még nem ismertük egymást annyira.

-Jobban, kösz. - adtam meg a szűkszavú választ.

-Caroline?

-Elment, van egy kis családi dolog és abban segít, de jó, hogy mondod, mert fel kellene már hívni, ide adod a telefonom?- mutattam az öltönyömre, ami a kanapén hevert.

-Persze.- oda akarta nyújtani, de közben a zsebéből kiesett valami. És nem is akármi, hanem egy kis doboz, amit Caroline-nak tartogattam, csak nem tudtam átadni neki tegnap. Egy különleges ajándék lapul benne, és csak reménykedni tudok, hogy Car is olyan izgatott lesz tőle, mint én magam. – Ó, bocsi!- szabadkozott. – Nem akartam, egyébként nagyon szép, még egy masni is van rajta, ízléses. – vigyorodott el.

-Köszi, de nem nagy szám.

-Gratulálok!

-Kösz.

-Tessék! – nyújtotta oda a telefont.

Megnyomta a kettes gyorshívót és már csöngött is, de pechemre senki sem vette fel.

-Na?

-Semmi! Nem tudom, hol van. Egyébként nem tudod, mikor engednek ki engem innen?- reménykedtem egy biztató válaszban.

-Megyek, megkérdezem.

-Tényleg? Nagyon köszönöm, jövök eggyel neked!

-Nem tesz semmit.- legyintett majd kiment. Miután kiment megszólalt a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett.

Megnyitottam az üzenetet és láttam, hogy Caroline küldte.

Bocsi, de most nem tudtam felvenni, majd később hívlak! Szeretlek!

Nem igazán tudtam ezt mire vélni, de majd csak megtudom, csak szabaduljak már ki innen végre!

-Joseph!- kiabáltak nekem a folyosóról.

-Igen?

-Beszéltem az orvossal és azt mondta, megérkeztek az eredményeid és mind jó, ha akarsz, akkor elmehetsz, bár még csak saját felelősségre. Na?

-Mi, na? Ezen nincs mit meggondolni, pakolás!- léptem le az ágyról, de már nyoma sem volt a szédülésnek rosszul létnek, csak boldog voltam, nagyon nyomasztó volt itt a hangulat, és ki tudja, hogy Reb és Car mit csinál ebben a pillanatban, amíg én itt fekszek. Menni akartam!

*

-Mindent összepakoltál?- fogta meg az egyik csomagom Jason.

-Igen, de igazán nem kell segítened, egyedül is tudok boldogulni.

-Jó. Látom, nem nagyon szereted, ha beleszólnak a dolgaidba.

-Igen, ez így van, ne haragudj, nem miattad van.

-Semmi baj.

-Szóval, merre megyünk?- kérdezte Jason mikor beülte hozzá a kocsijába, mert felajánlotta, hogy elvisz.

-Hozzám. Rose Street 6.

-Mehetünk is!

-Még egyszer kösz, hogy elviszel.

 -Semmiség.

 És mi az ott?- néztem a kocsi hátuljára, ahol Jason-nek pár cucca hevert.

-Mire gondolsz?

-Ott egy fekete díszdoboz, mutattam hátra.

-Ja, az? Ajándék!- dadogta össze.

-Kinek?- folytattam a vallatást.

-Egy barátnak, most lesz a szülinapja, és ezt vettem neki.

-Közeli barát lehet. - puhatolóztam tovább.

-Igen, úgy is mondhatjuk…