Kié az ékszer?

19. fejezet

Joseph szemszög:

-Köszi. – szálltam ki Jason kocsijából és közben megfogtam a cuccaim, hogy ne maradjon itt semmi.
-Nincs mit, haver.
-Nem akarsz bejönni?
-Most nem lehet, majd talán máskor. - bújt ki a meghívás alól.
-Van plazma tévé, pizza és kényelmes egyiptomi kanapé, lemondasz erről?- mosolyodtam el.
-Bocsi, de most nem lehet, még dolgoznom kell, nem baj?
-Nem, persze. Szia!- intettem neki, és láttam, ahogy eltávolodik az autója. De még mindig nem értettem kié lehet az az ékszer, tudtommal Jason Jennával van, biztos neki valami. Kinek másnak venne ehhez hasonló drága ékszert?
Nem törődtem ezzel tovább, mert már nagyon otthon akartam lenni, és belefeküdni az imádott puha párnák közé, amik már úgy hiányoztak.
Beléptem a házba, már láttam, hogy van itt valaki, illetve valakik.
-Szia!- álltak fel a lányok egyszerre, ahogy látták, hogy megérkeztem.
-Sziasztok! Rebekah!- léptem oda hozzá egy nagy lépéssel. - Mégis hol voltál eddig?- öleltem át.
-Otthon. - válaszolt röviden és közben, ahogy elengedtem, rögtön lecsuklott a kanapéra, erőtlen volt és összetört. Mégis miről maradtam le?- fordultam Car felé.
-Gyere!- húzott magával a konyha felé, már ismerte a járást, ez egy kicsit melegséggel töltött el, de most az fontosabb volt, hogy mégis mi történt a húgommal?
-Igen?- bátorítottam, hogy meséljen.
-Matt.- nyögte ki ezt az egy szót.
-Mi van azzal a… kedves baráttal. - fejeztem be a mondatom kevésbe durva kifejezésekkel élve, mint ahogy először terveztem. Bár tudtam volna most párat használni, de úgy döntöttem nem balhézok össze megint Car-rel.
-Elment.
-MI?! Mégis hova, és miért?- vetettem fel a legtermészetesebb kérdéseket, amiket ilyenkor feltehet az ember.
-Lefújta az esküvőt. Elment. – lett egyre ingerültebb Car is.
-Hogy mi?- tátottam el a szám. – Hogy tehetett ilyet, az az átkozott féreg, végig tudtam, hogy ilyen, nem igaz?! Miért nem küldtem már el az első alkalommal mikor betette a lábát ide!- ültem le az egyik székre és egy kicsit végig gondoltam az eseményeket, mikor körbevezettem őt az otthonomba és ő esküdözött nekem itt, a Reb iránti érzéseiről. Én pedig voltam, olyan naiv, hogy elhittem neki mindent.
Caroline odaült mellém és simogatni kezdett, jól esett a vigasztalás, de ezt az érzést még ő sem tudja eltüntetni. Bűntudat volt bennem, hogy a saját húgomat nem tudom megvédeni; észrevenni, ha egy idióta, tuskó az, akivel épp készül összekötni az életét és még a legkedvesebb jelzőket használtam.
Hirtelen felpattantam és beviharzottam a húgomhoz, bármi szó nélkül, átkaroltam erőtlen testét és csak szorítottam.
-Sajnálom, húgi!
-Nem tehetsz semmiről...- sírt a karjaimba.

*

-Caroline?- szóltam Car-nek mert hirtelen sehol sem láttam.
-Igen?- hangzott a válasz nem is olyan messziről.
-Hát itt vagy!- léptem be a szobámba. – Mit csinálsz itt?
-Csak gondolkodok. - láttam rajta, hogy valamin tényleg nagyon törte a fejét és látszólag nagyon emésztette.
-Mi a baj?- léptem hozzá közelebb és közben mellé furakodtam az ágyba, hogy minél közelebb legyen hozzám.
-Én…- kezdett volna bele a mondandójába, mikor hirtelen megszólalt a csengő.
-Ki az?- néztünk össze, mert hát nem igen vártunk most bárkit.
-Nem tudom…- emelte meg a kezét Car. Felpattantam, de az ajtóból visszanéztem Car-re, aki mint mikor bejöttem, ugyanúgy lehajtott fejjel ült az ágyamon és a távolba mélyedve bámult.Szomorúnak láttam, nem tudnám egyszerűen leírni, mióta ismerem nem láttam őt ilyennek.
-Mindjárt folytatjuk jó? Csak megnézem ki az…- néztem vissza féle, és közben próbáltam felé azt sugallani, hogy bármi is az én itt leszek, ne legyen ilyen szomorú. Belecsavarodik a szívem, ha valaki, akit szeretek így néz....
-Persze.- emelte felém a tekintetét és magára erőltetett egy halvány mosolyt,kétsége esetten próbáltam szemkontaktust létesíteni vele, de ő feltűnően kerülte.
Már vagy 6 csengetés elhangzott, de Reb még mindig a kanapén feküdt, ha találgatom, kellene azt mondám elaludt. Siettem és gyorsan kitártam az ajtót.
-Jenna! Szia! Hát, te?
-Szia, Joseph! Bemehetek?- mondta el gyorsan, egyetlen levegővétellel.
-Persze. – tártam szélesebbre az ajtót.
-Kösz. Caroline itt van, ugye?  Mert már vagy ezerszer kerestem, de nem veszi fel, hiába hívom.- nézett rám könyörögve, és közben a körmével a kezében lévő telefont kocogtatta.
-Igen, itt. – nyugodott meg látványosan.
-De jó. Caroline!- kiabált egyet, mert ebben a házban ez a leggyorsabb módja, hogy megtalálj valakit.

Caroline lassan előjött, mikor meglátta Jennát, meglepődött, gyorsabban szedte a lábát, és megölelte.
-Hát, te mit csinálsz itt?- nézett Jennára felvont szemöldökkel Car.
-Ezt én is kérdezhetném tőled.
-Csak… Rebnek szüksége volt rám. – fordította  Reb felé a fejét, aki már látszólag egy álomvilág vendége volt, amíg mi a valósággal küzdöttünk.

                                                                                       

-Értem…- mondta sejtelmesen Jenna. -De akkor is hívhattál volna, aggódtam... Jason azt mondta már Joseph nincs is kórházba, te meg még fel sem hívsz?
-Bocsánat, csak megfeledkeztem. Sajnálom.

-Menjünk beljebb!- mutattam a nappali felé, mert még mindig az előszobában álldogáltunk.
-És hogy vagy?- nézett rám Jenna.
-Jobban, köszi.  Már minden rendben, azt mondták még nem menjek dolgozni és ne kezdjek egy extrém sportba sem, de egyébként már járkálhatok.
-Akkor jó, aggódtam, de ezek szerinte minden rendben. - mosolyodott el.
-Caroline, kijönnél velem egy percre a konyhába?- sandítottam gyorsan Car felé, mert valamit négyszemközt akartam tőle megkérdezni.
-Öö, persze. - értetlenkedett.

Amint kiértünk, keresgélni kezdtem a szekrényekben a külön fajta rágcsálni valókat, bár hiába, mert szinte semmi ilyesmit nem tartottam itthon.
-Bingó!- akadt a kezembe egy sajtos chips.
-Ehhez én mégis miért kellettem?- nevetett Car rajtam, nagyon is jóízűen.
-Ne nevess, én csak meg akartam kérdezni, hogy mikor lesz Jennának a szülinapja, jó lenne valami bulit szervezni neki, biztos örülne és Reb is kicsit jobb kedvre derülne...
-Igen, ez jó ötlet, de szerintem erre még ráérünk. – vágott fancsali képet.
-Miért? – néztem rá és közben kiöntöttem a chipset és kis tányérba.
-Mert körülbelül fél év múlva lesz!- röhögött fel.
-Mi? Az nem lehet!- lepődtem és közben egy kis chips leesett a földre.
-Miért nem? Egyáltalán hogy jutott ez eszedbe?
-Ma Jason hozott haza és láttam nála egy drága, ékszert és azt mondta valakinek a szülinapjára vette. És gondoltam…
-Hogy Jenna szülinapja lesz. - fejezte be a mondatom.
-Igen.
-Az lehetetlen!

Jenna szemszög:

Furcsa volt, hogy csak úgy itt hagytak mind a ketten, el kellene, kezdenem aggódni? – gondoltam magamban.
Majd egy kis idő után mindketten visszatértek hozzám, bár mát kevésbé jó kedvűen, nem értettem mi folyhat itt? Lemaradtam valamiről?
-Jenna el kell mondanunk valamit…

*

Rohantam, nem tudtam nem figyelembe venni a tényt, hogy épp most derült ki, hogy Jason megcsal, vagy talán én vagyok az, akivel megcsal valakit… Elég zavaros! Tudni akartam biztosra, az ő szájából akartam hallani mindent. Én hülye hittem neki… Miért? Miért van az, hogy mindig kifogom a bunkókat?
Szerintünk Jason nem őszinte hozzád, nem kellene vele lenned. - gondoltam vissza Caroline szavaira. Talán nem az, akinek hittük, nem te vagy az egyetlen, akivel találkozgat…
Meg sem álltam a házáig, már a kocsija a ház előtt parkolt, úgy hogy biztos itthon kell lennie.
Már jártam itt egyszer, de olyan volt mintha valami megváltozott volna, bár nem mintha sok időt töltöttem volna itt, sőt, minta minél gyorsabban el akart volna innen vinni. De miért? …Mit számít, hogy miért, Nekem is, miért mindig a legértelmetlenebb dolgokon jár az eszem?- eltereltem a gondolataim és próbáltam meggyőzni magam, hogy nem bolondultam meg teljesen.
Bekopogtam és vártam, hogy bárki ajtót nyisson, ami hamarosan meg is történt. Egy hosszú szőke hajú lány nyitott ajtót, nagyon csinos volt, bár nem lehetett több 15-nél…