2014. június 22., vasárnap

A gyanú árnyékában – második rész

Mindenkinek nagy szép estét kívánok!

Sajnálom, hogy csak most hoztam az új részt,de mint már említettem ezelőtt is el kellett utaznom és ott nem volt nálam semmi, amivel internethez juthattam volna...
De megérkezett a rész és nagy jó olvasást kívánok hozzá! Maffia még nem sikerült beletennem a részt, amit kértél, de a következőben már biztosan viszont láthatjuk majd:)
A következő rész egyébként jövőhét vasárnap jön majd, viszont mivel már nyár van, én is fogok menni nyaralni, ezért nem biztos, hogy minden hét lesz majd rész:/ Írok majd előre, hogy mikorra várhatóak! Kellemes olvasást!

16. fejezet

Britt-tel pár perc múlva össze is futottam, nem messze a kijárattól egy tanárral beszélgetett.
-      Szia, hogy vagy? – intézte felém a kérdést, amint megölelt.
-      Jól – mondtam a választ gyorsan, de a fojtogató karok még mindig nem lazultak.
-      Biztos? – húzta fel a szemöldökét, kételkedett.
-      Igen, inkább az mondd meg, mi van veled! – tereltem el mindkettőnk figyelmét azzal, hogy Britt szerelmi életét vettem nagyító alá.
-      Hogy érted?- értetlenkedett a jókedvű zavaromon.
-      Emmett? Mármint, úgy tűt nagyon tetszel neki! – vigyorogtam rá.
-      Dehogyis, csak egy hülye, sosem lennék egy olyannal, mint ő. Na, meg ismersz is, nem olyan vagyok én! – mondta komolyan és ennyiben is hagytuk a témát.
Hazafelé vettem az irányt, mint minden tanítási nap után, ahogyan Britt is, a kapunál elváltunk. Belegondoltam, hogy vajon milyen lenne, ha az én legjobb barátnőmnek lenne valakije, régen nem volt már rá példa. El is hessegettem a gondolatot, hiszen elég abszurdnak tűnt. Bent megint az üres ház fogadott, viszont volt különbség, mint eddig. Mert eddig az asztalon egy cetli hevert, de most kettő. Egy apától és egy anyától. Mindketten elmentek itthonról, így megint egyedül voltam. Így hát egy forró zuhany után pizsiben leültem mesét nézni. Bátran merítettem magamnak a gabonapehelyből, teletömtem vele a szám. Egy-egy figura megelevenedett és nevetésre késztetett a tévében. Próbáltam koncentrálni, de az utcáról hangos motorhang szűrődött be. Nem tudtam nyugodtan a viccekre összpontosítani, mert minden percben felbúgott a ház előtt egy éles motorhang. Magam mellé ejtettem a tálat, majd kinéztem, hátha odakiabálhatok mérgemben és elmegy, akárki is legyen az. Elhúztam a függönyt, egy pillanat erejéig láttam a bátor sofőrt, aki a ház előtt körözgethetett. Kirántottam az ajtót és már készültem a csípős beszólásra mikor Daniel arca rajzolódott ki a megvilágítatlan sötétből.
-      Mi a fenét csinálsz itt ilyenkor? – kérdeztem, de valójában nem az időzítés zavart, hanem, hogy egyáltalán itt van.
-      Kibaszottul jössz nekem egy magyarázattal – mondta egy kicsit mérgesen, mégis játékos mosollyal.
-      Nem tartozom neked semmivel – vitatkoztam még vele mindig, a szomszédok pedig egyesével kapcsolták fel a lámpákat a hangos motor miatt. Én pedig egy rövid pizsamában feszítettem a kertben, amit minden percben próbáltam lejjebb erőltetni magamon.
-      De igen, ezt te is tudod! – mondta majd lekapcsolta a motort, ami egy picit megnyugtatott, másrészről pedig felidegesített, mert ebből tudtam, hogy nem fog egyhamar távozni. Egy-két méterrel csökkentettem a köztünk lévő távot majd megszólaltam.
-      Nem tartozom semmivel neked, megbántottál – nem is kicsit - aztán pedig elkövettem egy hibát a Red partin azzal, hogy egy pillanatra is megbíztam benned, ez minden…- ahogy kimondtam ezeket egy picit jobban éreztem magam, ez volt a színtiszta igazság, tényleg így éreztem. Láttam, ahogyan a mosolya leolvad az arcáról, nem kellemes látvány.
-      Én…
-      Ne mondj semmit, te sem tartozol nekem! - próbáltam ezzel a végszóval távozni, de nem sikerült.
-      Azt akarom, hogy ne gyűlölj, akarom, hogy ugyanolyan lehessen a kapcsolatunk, mint azelőtt. Barátok voltunk. – hallottam, hogy minden érzelme benne volt ebben a mondatban, ezért is nem értettem őt. Nem mertem visszafordulni sem.
-      Akkor miért?
-      Mit miért?
-      Miért bántottál meg? – néztem vissza rá, nem is hallottam, hogy lemászott a motorról, már csak egy centire volt tőlem.
-      Mert… azt kellett tennem…
-      Mi? Ennek semmi értelme!
-      De van, gondolj csak bele, rossz hatással voltam rád, megváltoztattalak, kimaradtál esténként, nem voltál a toppon a suliban sem… - magyarázkodott, de a legtöbb példa, amit felsorolt, mintha nem is értette volna igazán, mintha ezek egészen más szavai lettek volna. Britt mondta mindig nekem ezt.
-      Nem neked kellett volna eldönteni, hogy jó e számomra, hogyha veled vagyok, ez csak az én döntésem volt. Megbántottál és az is az én döntésem, hogy már többet nem akarok veled lenni. – mondtam neki dühösen. Minden egyes szót, amit mondtam komolyan is gondoltam.
-      Nem mondhatod komolyan… velem akarsz lenni! Látom, hogy szinte megrémülsz, ha meglátsz, megremegsz, ha hozzád érek, ha közelebb megyek hozzád, felgyorsul a szívverésed, velem akarsz lenni, csak túlságosan is megrémiszt ez téged! – éreztem, hogy most fog lángba borulni a falfehér arcom. Nem hittem volna, hogy egyszer szemtől-szembe ezek a szavak elhagyják majd Dan száját.
-      Én… - akartam valamit elmakogni.
-      Gyere velem! – utasított, tudtam, hogy most büszke magára. Mert képes volt felülkerekedni rajtam.
-      Hova? Nem megyek sehova! – mondtam a legmagabiztosabb hangomon.
-      Ne most ellenkezz velem! –nem hangzott keménynek a hangja, sőt, de ennek ellenére én mindig utáltam, ha valaki utasítgat.
-      Nem megyek el, pizsamában vagyok…- hoztam fel az első érvemet.
-      Nekem tetszik! – kacsintott rám, mire csak mosolyra húztam a szám, tudhattam volna, hogy így fog reagálni.
-      Kérlek, legalább had vegyek fel egy pulóvert… - váltottam könyörgőre a hangom, mire egy pillanatig csendben nézett rám. Megfogta a kezem, a másik kezét meg a derekam köré csavarta.
-      Ha fáznál majd én, felmelegítlek! – a hátamon a szőr felborzolódott, nem tudtam egyszerűen hozzászokni ahhoz, ahogyan viselkedik velem. A körém csavart kezével megfogott és ráültetett a motorra. Életemben nem ültem még ilyesmi szerkezeten, próbáltam ugyan leplezni, hogy mennyire is tapasztalatlan vagyok, de elég nehézkesen. Ő is felmászott elém. Kezdtem nagyon megrémülni, ennek most nem Dan volt az oka, csak egyszerűen a motor gondolata nem hagyott nyugodni. Hátrapillantott rám 2500 wattos mosolyával. Megfogta a kezem, majd maga köré csavarta, picit örültem, mert ezt magamtól nem biztos, hogy megmertem volna tenni. Behunytam a szemem és vártam, hogy elkezdődjön a haláltúra, de nem történt semmi. Hiába szorítottam egyre jobban össze a szemem - és utólag észrevettem, hogy ugyanezt csinálom a karommal is -, de nem történt semmi.
-      Jól vagy? – hallottam meg a kérdést.
-      Én? Persze, hogy ne lennék? – mondtam természetesen, majd egy láthatatlan pihét kezdtem el lesöpörni a felsőmről.
-      Nem úgy tűnik… – vigyorgott. – Félsz? – vigyorgott rám.
-      Én? Dehogyis… - hazudtam gyorsan, de sajnos teljesen látszott rajtam, hogy félek.
-      Candice?
-      Igen?
-      Félsz?
-      Igen… még sosem ültem motoron…- vallottam be a kínos igazságot.
-      Nincs mitől félned, vigyázok rád, sosem tennék olyat, amivel bántalak – mondta ezúttal teljes komolysággal. Valamiért tudtam volna neki hinni, de még nem akartam. Egyszerűen nem mondtam semmit, csak átöleltem és vártam, hogy elinduljon.
-      Hová megyünk? – kérdeztem meg mielőtt még elindultunk volna.
-      Meglepetés – mondta nemes egyszerűséggel. Elkezdett felgyorsulni, egyre erősebb volt bennem a félelem, minden kanyarnál elképzeltem, hogyan esünk majd el. Miután picit kinyitottam a szemem és láttam, hogy milyen gyorsan suhanunk el minden mellett, egy pillanatra elnevettem magam. A szellő simogatott, beletúrt a hajamba, vicces volt. Nem olyan volt, mint amilyennek először képzeltem. Kezdett tetszeni, szabadnak éreztem magam, ahogyan a hideg levegő átjárta mindenem, ahogyan minden olyan gyorsan elsuhant mellettem, nagyon tetszett. Pár perc után megálltunk, egy teljesen elhagyatott helyen voltunk.
-      Tudod, ha meg akarnál ölni, azt pár utcával arrébb sem vették volna észre – mondtam viccesen.
-      Nem akarlak megölni – nevette el magát majd levette a dzsekijét.
-      Akkor jó, megnyugodtam – mosolyodtam el, majd körülnéztem ezen a környéken, olyan ismerős volt. Régen jártam ide, még talán anyával, de az már nagyon régen volt. Kezdett nagyon hűvös lenni, a fák teljesen körülvették ezt a területet, úgyhogy sokkal hidegebb volt itt, mint az állam bármelyik másik részén. - Miért hoztál ide?
-      Mert ez a kedvenc helyem, ebben az átkozott városban…- mondta pici méreggel a hangjában, amit teljesen nem értettem, hogy miért van. Odajött és rám terítettem a dzsekijét, amiből az imént bújt ki.
-      Köszönöm szépen. – néztem fel rá, tényleg hálás voltam a kabátért, mert kezdtem fázni. -  De miért, nem szeretsz itt élni? – kérdeztem vissza, hátha többet megtudok az előző témával kapcsolatban.
-      Most már szeretek – nevetett rám, először nem értettem mire gondol, de huncut mosolya mindent elárult.
-      Vicces vagy – állapította meg, majd megláttam a hidat, ami alatt gyerekkoromban mindig bújócskáztunk a barátaimmal. Odasétáltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Utánam jött, majd leült a híd szélére és a lábát lelógatta a kis patak felé, ami a híd alatt folyt.
-      Örülök, hogy itt vagy – mondta kedvesen, felsétáltam én is a híd közepére és leültem mellé.
-      Miért?
-      Mert végre, ugyanolyan vagy, mint voltál.
-      Hogy érted? Hiszen én nem változtam semmit – állapítottam meg.
-      De – hazudtolt meg, de olyan magabiztossággal, hogy hittem neki. – Már nagyon hiányzott – nevetett fel.
-      És miért hoztál ide engem?
-      Nem tudom, ide mindig anyával jártam, szerettem ezt a helyet, bár akkor még sokkal többen jártak ide, mára már teljesen elhagyatott lett. Nem tudtam megcáfolni, amit mondott, még csak közbe szólni sem akartam, hiszen megint olyan volt, mint mindig, amikor az anyukája szóba jön. Egy kezes bárány, egy sebezhető ember, aki vágyik a szeretetre. – Gyere! – állt fel hirtelen, picit meg is ijesztett a hirtelen ugrásával. Idenyújtotta nekem a kezét, hogy segítsen felállni, ahogyan felhúzott ez pillanatra elvesztettem az egyensúlyérzékem és egyenesen az izmos hasára estem rá, ő pedig a híd fakorlátjának.
-      Azért nem gondoltam volna, hogy ilyen durván szereted, életem! – ugyanazon a magabiztos hangon, ugyanazzal a csibészes mosollyal, ugyanolyan hangsúllyal mondta, mint eddig minden ilyen beszólását, egyszerűen nevetésre késztet az összhatás. Na, meg persze egy-két alkalommal zavarba is jöttem tőle.
-      Nagyon vicces, hahaha – nevettem el magam. Most volt az a pillanat, amikor úgy éreztem mintha ezer éve ismerném, sőt ezer éve ilyen jóban lettem volna vele.
-      Na, gyere, te pirulási bajnok, sosem fogom megszokni, hogy milyen édes arcot tudsz vágni, ha zavarba hozlak! Ez egyszerűen hihetetlen! – zengte be hangos nevetésével az erdőt, aminek a közepén mi éppen álltunk. Lesétáltunk a patakhoz, ami csak pár lépésnyire volt. Egy patakhoz képest mély volt, de csak úgy derékig érhetett.
-      Mi az ott? – néztem az egyik fára nem messze.
-      Mi? – fordított ő is arra a fejét.
-      Ott a fába az van belevésve, hogy Daniel B.? – nevettem fel, mert nem akartam hinni a szememnek. Ezzel szemben ő nem lepődött meg.
-      Igen – nézett rám büszkén.
-      Az egyik lány csinálta, aki oda volt érted, igaz? – néztem rá kérdően és közben próbáltam fékezni a kitörő kacajom.
-      Nem egészen.
-      Akkor? – mentem közelebb a fához majd Dan is odajött. Az ujjával követte a karc vonalát, majd gyengéd mosolyra húzta a száját.
-      Anya csinálta, sosem felejtem el. Itt voltunk az utolsó nap, mielőtt bevitték a kórházba. Szerintem már akkor sejtette, hogy többet nem fogunk ide többet jönni. - ahogy mesélt közben én is egyre szomorúbb lettem, azt hittem valami kis szőkeség akarta kifejezni legmélyebb érzéseit Dan felé, de ezek szerint jóval nagyobb értéke volt. – Azt mondta, hogy sose feledjem, hogy milyen jó volt itt és hogy ez a hely sem fog soha elfelejteni engem – nevetett fel egy picit. – Belevéste a nevem a fába, mert nem hittem el, hogy a hely nem felejt el. És azóta itt van, néha kijövök ide és csak gondolkodom itt. Jó érzés, mert itt nincs senki, aki megzavarjon, és mégsem érzem magányosnak magam, mintha anya is itt lenne velem. – olyan nagy odaadással mesélte el ezt, hogy miután végzett mindketten csak hallgattuk a csendet. A csend most a patak csörgedezését, a fák susogását, a szél fütyülését jelentette.
-      Jól vagy? – hajtottam a vállára a fejem, mert időközben mindketten leültünk a fa tövébe.
-      Igen – nézett rám erőltetett vigyorával. – Amúgy csak vicceltem, részegen jöttem ki és az egyik csaj véste bele miközben ódákat zengett rólam! – nevetett fel erősen, próbálta elterelni a figyelmet az előbbi történetről, amit elmondott.
-      Az első változat jobban tetszett! – próbáltam olyan biztatóan ránézni, ahogyan csak lehet és szerintem sikerült is.
-      Ne mondd el ezt senkinek, kérlek! – egy picit utasítóan hangzott, de emellett most az egyszer eltekintettem.
-      Hazaviszel? –kérdeztem tőled kedvesen.
-      Haza akarsz menni?
-      Most már nagyon késő van, kérlek…- kezdtem könyörögni.
-      Rendben, nem kell kétszer mondanod.
-      De…- torpantam meg, mikor visszafordult felém. – Jól éreztem magam! – dőltem még egy pillanatra a fához, hogy megtartson.
-      Tudom – jött közelebb hozzám majd megpuszilta az arcom. A motor nem messze parkolt, percek alatt hazajutottam. A ház még mindig üresen állt, anyát tudtam, hogy dolgozik, apát viszont nem tudtam pontosan hol lehet. - Köszönöm, hogy eljöttél ma velem!
-      Én köszönöm, hogy megmutattad, tényleg nagyon jó volt! – mentem volna be. – Ja, várj, a dzsekid –húztam le magamról a kabátját majd a kezébe adtam. – Köszönöm szépen! – mosolyogtam rá szépen.
-      Nincs mit! – olyan aranyosan ejtette ki ezt a pár szót, nem volt nagyképű, sőt talán még sosem hallottam senkit ilyen kedvesen beszélni. Elkezdett közelíteni felém. Kezdtem egyre jobban kétségek közé ringatni magam, de képtelen voltam nem mosolyogni, hiszen Ő nézett vissza rám. Már majdnem megint bűnbe léptünk, mikor a pár perce átadott kabátban valami hangra kapott. Nagy valószínűséggel csak a telefon csörgött. Szabadkozva odakapott a csörgő szerkezethez és beszélni kezdett. Néhány másodpercre én elvesztem a világomban, nem figyeltem a beszélgetésre, azzal voltam elfoglalva, hogy rendet tegyek a fejemben.
-      Candice? Halló, itt vagy? – szólongatott.
-      Persze – ráztam meg egy picit a fejem, egy pillanatra elbambultam. – Mi az?

-      Mason ott van a motorversenyen – mondta ki a mondatot, amivel tényleg meglepett engem, de még saját magát is. Hogyan került volna oda, egyre inkább úgy érzem Masont nem ismertem ki eléggé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése