Mindenkinek nagy szép estét kívánok!
Sajnálom, hogy csak most hoztam az új részt,de mint már említettem ezelőtt is el kellett utaznom és ott nem volt nálam semmi, amivel internethez juthattam volna...
De megérkezett a rész és nagy jó olvasást kívánok hozzá! Maffia még nem sikerült beletennem a részt, amit kértél, de a következőben már biztosan viszont láthatjuk majd:)
A következő rész egyébként jövőhét vasárnap jön majd, viszont mivel már nyár van, én is fogok menni nyaralni, ezért nem biztos, hogy minden hét lesz majd rész:/ Írok majd előre, hogy mikorra várhatóak! Kellemes olvasást!
16. fejezet
Sajnálom, hogy csak most hoztam az új részt,de mint már említettem ezelőtt is el kellett utaznom és ott nem volt nálam semmi, amivel internethez juthattam volna...
De megérkezett a rész és nagy jó olvasást kívánok hozzá! Maffia még nem sikerült beletennem a részt, amit kértél, de a következőben már biztosan viszont láthatjuk majd:)
A következő rész egyébként jövőhét vasárnap jön majd, viszont mivel már nyár van, én is fogok menni nyaralni, ezért nem biztos, hogy minden hét lesz majd rész:/ Írok majd előre, hogy mikorra várhatóak! Kellemes olvasást!
16. fejezet
Britt-tel pár perc múlva össze is futottam, nem messze a
kijárattól egy tanárral beszélgetett.
-
Szia,
hogy vagy? – intézte felém a kérdést, amint megölelt.
-
Jól
– mondtam a választ gyorsan, de a fojtogató karok még mindig nem lazultak.
-
Biztos?
– húzta fel a szemöldökét, kételkedett.
-
Igen,
inkább az mondd meg, mi van veled! – tereltem el mindkettőnk figyelmét azzal,
hogy Britt szerelmi életét vettem nagyító alá.
-
Hogy
érted?- értetlenkedett a jókedvű zavaromon.
-
Emmett?
Mármint, úgy tűt nagyon tetszel neki! – vigyorogtam rá.
-
Dehogyis,
csak egy hülye, sosem lennék egy olyannal, mint ő. Na, meg ismersz is, nem
olyan vagyok én! – mondta komolyan és ennyiben is hagytuk a témát.
Hazafelé vettem az irányt, mint minden tanítási nap után,
ahogyan Britt is, a kapunál elváltunk. Belegondoltam, hogy vajon milyen lenne,
ha az én legjobb barátnőmnek lenne valakije, régen nem volt már rá példa. El is
hessegettem a gondolatot, hiszen elég abszurdnak tűnt. Bent megint az üres ház fogadott,
viszont volt különbség, mint eddig. Mert eddig az asztalon egy cetli hevert, de most kettő. Egy apától és egy anyától.
Mindketten elmentek itthonról, így megint egyedül voltam. Így hát egy forró
zuhany után pizsiben leültem mesét nézni. Bátran merítettem magamnak a
gabonapehelyből, teletömtem vele a szám. Egy-egy figura megelevenedett és
nevetésre késztetett a tévében. Próbáltam koncentrálni, de az utcáról hangos
motorhang szűrődött be. Nem tudtam nyugodtan a viccekre összpontosítani, mert
minden percben felbúgott a ház előtt egy éles motorhang. Magam mellé ejtettem a
tálat, majd kinéztem, hátha odakiabálhatok mérgemben és elmegy, akárki is
legyen az. Elhúztam a függönyt, egy pillanat erejéig láttam a bátor sofőrt, aki
a ház előtt körözgethetett. Kirántottam az ajtót és már készültem a csípős
beszólásra mikor Daniel arca rajzolódott ki a megvilágítatlan sötétből.
-
Mi
a fenét csinálsz itt ilyenkor? – kérdeztem, de valójában nem az időzítés
zavart, hanem, hogy egyáltalán itt van.
-
Kibaszottul
jössz nekem egy magyarázattal – mondta egy kicsit mérgesen, mégis játékos
mosollyal.
-
Nem
tartozom neked semmivel – vitatkoztam még vele mindig, a szomszédok pedig
egyesével kapcsolták fel a lámpákat a hangos motor miatt. Én pedig egy rövid
pizsamában feszítettem a kertben, amit minden percben próbáltam lejjebb
erőltetni magamon.
-
De
igen, ezt te is tudod! – mondta majd lekapcsolta a motort, ami egy picit
megnyugtatott, másrészről pedig felidegesített, mert ebből tudtam, hogy nem fog
egyhamar távozni. Egy-két méterrel csökkentettem a köztünk lévő távot majd
megszólaltam.
-
Nem
tartozom semmivel neked, megbántottál – nem is kicsit - aztán pedig elkövettem
egy hibát a Red partin azzal, hogy egy pillanatra is megbíztam benned, ez
minden…- ahogy kimondtam ezeket egy picit jobban éreztem magam, ez volt a
színtiszta igazság, tényleg így éreztem. Láttam, ahogyan a mosolya leolvad az
arcáról, nem kellemes látvány.
-
Én…
-
Ne
mondj semmit, te sem tartozol nekem! - próbáltam ezzel a végszóval távozni, de
nem sikerült.
-
Azt
akarom, hogy ne gyűlölj, akarom, hogy ugyanolyan lehessen a kapcsolatunk, mint
azelőtt. Barátok voltunk. – hallottam, hogy minden érzelme benne volt ebben a
mondatban, ezért is nem értettem őt. Nem mertem visszafordulni sem.
-
Akkor
miért?
-
Mit
miért?
-
Miért
bántottál meg? – néztem vissza rá, nem is hallottam, hogy lemászott a motorról,
már csak egy centire volt tőlem.
-
Mert…
azt kellett tennem…
-
Mi?
Ennek semmi értelme!
-
De
van, gondolj csak bele, rossz hatással voltam rád, megváltoztattalak,
kimaradtál esténként, nem voltál a toppon a suliban sem… - magyarázkodott, de a
legtöbb példa, amit felsorolt, mintha nem is értette volna igazán, mintha ezek
egészen más szavai lettek volna. Britt mondta mindig nekem ezt.
-
Nem
neked kellett volna eldönteni, hogy jó e számomra, hogyha veled vagyok, ez csak
az én döntésem volt. Megbántottál és az is az én döntésem, hogy már többet nem
akarok veled lenni. – mondtam neki dühösen. Minden egyes szót, amit mondtam
komolyan is gondoltam.
-
Nem
mondhatod komolyan… velem akarsz lenni! Látom, hogy szinte megrémülsz, ha
meglátsz, megremegsz, ha hozzád érek, ha közelebb megyek hozzád, felgyorsul a
szívverésed, velem akarsz lenni, csak túlságosan is megrémiszt ez téged! –
éreztem, hogy most fog lángba borulni a falfehér arcom. Nem hittem volna, hogy
egyszer szemtől-szembe ezek a szavak elhagyják majd Dan száját.
-
Én…
- akartam valamit elmakogni.
-
Gyere
velem! – utasított, tudtam, hogy most büszke magára. Mert képes volt
felülkerekedni rajtam.
-
Hova?
Nem megyek sehova! – mondtam a legmagabiztosabb hangomon.
-
Ne
most ellenkezz velem! –nem hangzott keménynek a hangja, sőt, de ennek ellenére
én mindig utáltam, ha valaki utasítgat.
-
Nem
megyek el, pizsamában vagyok…- hoztam fel az első érvemet.
-
Nekem
tetszik! – kacsintott rám, mire csak mosolyra húztam a szám, tudhattam volna,
hogy így fog reagálni.
-
Kérlek,
legalább had vegyek fel egy pulóvert… - váltottam könyörgőre a hangom, mire egy
pillanatig csendben nézett rám. Megfogta a kezem, a másik kezét meg a derekam
köré csavarta.
-
Ha
fáznál majd én, felmelegítlek! – a hátamon a szőr felborzolódott, nem tudtam
egyszerűen hozzászokni ahhoz, ahogyan viselkedik velem. A körém csavart kezével
megfogott és ráültetett a motorra. Életemben nem ültem még ilyesmi szerkezeten,
próbáltam ugyan leplezni, hogy mennyire is tapasztalatlan vagyok, de elég
nehézkesen. Ő is felmászott elém. Kezdtem nagyon megrémülni, ennek most nem Dan
volt az oka, csak egyszerűen a motor gondolata nem hagyott nyugodni.
Hátrapillantott rám 2500 wattos mosolyával. Megfogta a kezem, majd maga köré
csavarta, picit örültem, mert ezt magamtól nem biztos, hogy megmertem volna
tenni. Behunytam a szemem és vártam, hogy elkezdődjön a haláltúra, de nem
történt semmi. Hiába szorítottam egyre jobban össze a szemem - és utólag
észrevettem, hogy ugyanezt csinálom a karommal is -, de nem történt semmi.
-
Jól
vagy? – hallottam meg a kérdést.
-
Én?
Persze, hogy ne lennék? – mondtam természetesen, majd egy láthatatlan pihét
kezdtem el lesöpörni a felsőmről.
-
Nem
úgy tűnik… – vigyorgott. – Félsz? – vigyorgott rám.
-
Én?
Dehogyis… - hazudtam gyorsan, de sajnos teljesen látszott rajtam, hogy félek.
-
Candice?
-
Igen?
-
Félsz?
-
Igen…
még sosem ültem motoron…- vallottam be a kínos igazságot.
-
Nincs
mitől félned, vigyázok rád, sosem tennék olyat, amivel bántalak – mondta
ezúttal teljes komolysággal. Valamiért tudtam volna neki hinni, de még nem
akartam. Egyszerűen nem mondtam semmit, csak átöleltem és vártam, hogy
elinduljon.
-
Hová
megyünk? – kérdeztem meg mielőtt még elindultunk volna.
-
Meglepetés
– mondta nemes egyszerűséggel. Elkezdett felgyorsulni, egyre erősebb volt
bennem a félelem, minden kanyarnál elképzeltem, hogyan esünk majd el. Miután
picit kinyitottam a szemem és láttam, hogy milyen gyorsan suhanunk el minden
mellett, egy pillanatra elnevettem magam. A szellő simogatott, beletúrt a
hajamba, vicces volt. Nem olyan volt, mint amilyennek először képzeltem.
Kezdett tetszeni, szabadnak éreztem magam, ahogyan a hideg levegő átjárta
mindenem, ahogyan minden olyan gyorsan elsuhant mellettem, nagyon tetszett. Pár
perc után megálltunk, egy teljesen elhagyatott helyen voltunk.
-
Tudod,
ha meg akarnál ölni, azt pár utcával arrébb sem vették volna észre – mondtam
viccesen.
-
Nem
akarlak megölni – nevette el magát majd levette a dzsekijét.
-
Akkor
jó, megnyugodtam – mosolyodtam el, majd körülnéztem ezen a környéken, olyan
ismerős volt. Régen jártam ide, még talán anyával, de az már nagyon régen volt.
Kezdett nagyon hűvös lenni, a fák teljesen körülvették ezt a területet, úgyhogy
sokkal hidegebb volt itt, mint az állam bármelyik másik részén. - Miért hoztál
ide?
-
Mert
ez a kedvenc helyem, ebben az átkozott városban…- mondta pici méreggel a
hangjában, amit teljesen nem értettem, hogy miért van. Odajött és rám
terítettem a dzsekijét, amiből az imént bújt ki.
-
Köszönöm
szépen. – néztem fel rá, tényleg hálás voltam a kabátért, mert kezdtem fázni. -
De miért, nem szeretsz itt élni? –
kérdeztem vissza, hátha többet megtudok az előző témával kapcsolatban.
-
Most
már szeretek – nevetett rám, először nem értettem mire gondol, de huncut
mosolya mindent elárult.
-
Vicces
vagy – állapította meg, majd megláttam a hidat, ami alatt gyerekkoromban mindig
bújócskáztunk a barátaimmal. Odasétáltam, hogy jobban szemügyre vehessem.
Utánam jött, majd leült a híd szélére és a lábát lelógatta a kis patak felé,
ami a híd alatt folyt.
-
Örülök,
hogy itt vagy – mondta kedvesen, felsétáltam én is a híd közepére és leültem
mellé.
-
Miért?
-
Mert
végre, ugyanolyan vagy, mint voltál.
-
Hogy
érted? Hiszen én nem változtam semmit – állapítottam meg.
-
De
– hazudtolt meg, de olyan magabiztossággal, hogy hittem neki. – Már nagyon
hiányzott – nevetett fel.
-
És
miért hoztál ide engem?
-
Nem
tudom, ide mindig anyával jártam, szerettem ezt a helyet, bár akkor még sokkal
többen jártak ide, mára már teljesen elhagyatott lett. Nem tudtam megcáfolni,
amit mondott, még csak közbe szólni sem akartam, hiszen megint olyan volt, mint
mindig, amikor az anyukája szóba jön. Egy kezes bárány, egy sebezhető ember,
aki vágyik a szeretetre. – Gyere! – állt fel hirtelen, picit meg is ijesztett a
hirtelen ugrásával. Idenyújtotta nekem a kezét, hogy segítsen felállni, ahogyan
felhúzott ez pillanatra elvesztettem az egyensúlyérzékem és egyenesen az izmos
hasára estem rá, ő pedig a híd fakorlátjának.
-
Azért
nem gondoltam volna, hogy ilyen durván szereted, életem! – ugyanazon a
magabiztos hangon, ugyanazzal a csibészes mosollyal, ugyanolyan hangsúllyal mondta,
mint eddig minden ilyen beszólását, egyszerűen nevetésre késztet az összhatás.
Na, meg persze egy-két alkalommal zavarba is jöttem tőle.
-
Nagyon
vicces, hahaha – nevettem el magam. Most volt az a pillanat, amikor úgy éreztem
mintha ezer éve ismerném, sőt ezer éve ilyen jóban lettem volna vele.
-
Na,
gyere, te pirulási bajnok, sosem fogom megszokni, hogy milyen édes arcot tudsz
vágni, ha zavarba hozlak! Ez egyszerűen hihetetlen! – zengte be hangos
nevetésével az erdőt, aminek a közepén mi éppen álltunk. Lesétáltunk a
patakhoz, ami csak pár lépésnyire volt. Egy patakhoz képest mély volt, de csak
úgy derékig érhetett.
-
Mi
az ott? – néztem az egyik fára nem messze.
-
Mi?
– fordított ő is arra a fejét.
-
Ott
a fába az van belevésve, hogy Daniel B.? – nevettem fel, mert nem akartam hinni
a szememnek. Ezzel szemben ő nem lepődött meg.
-
Igen
– nézett rám büszkén.
-
Az
egyik lány csinálta, aki oda volt érted, igaz? – néztem rá kérdően és közben
próbáltam fékezni a kitörő kacajom.
-
Nem
egészen.
-
Akkor?
– mentem közelebb a fához majd Dan is odajött. Az ujjával követte a karc
vonalát, majd gyengéd mosolyra húzta a száját.
-
Anya
csinálta, sosem felejtem el. Itt voltunk az utolsó nap, mielőtt bevitték a
kórházba. Szerintem már akkor sejtette, hogy többet nem fogunk ide többet
jönni. - ahogy mesélt közben én is egyre szomorúbb lettem, azt hittem valami
kis szőkeség akarta kifejezni legmélyebb érzéseit Dan felé, de ezek szerint
jóval nagyobb értéke volt. – Azt mondta, hogy sose feledjem, hogy milyen jó
volt itt és hogy ez a hely sem fog soha elfelejteni engem – nevetett fel egy
picit. – Belevéste a nevem a fába, mert nem hittem el, hogy a hely nem felejt
el. És azóta itt van, néha kijövök ide és csak gondolkodom itt. Jó érzés, mert
itt nincs senki, aki megzavarjon, és mégsem érzem magányosnak magam, mintha
anya is itt lenne velem. – olyan nagy odaadással mesélte el ezt, hogy miután
végzett mindketten csak hallgattuk a csendet. A csend most a patak
csörgedezését, a fák susogását, a szél fütyülését jelentette.
-
Jól
vagy? – hajtottam a vállára a fejem, mert időközben mindketten leültünk a fa
tövébe.
-
Igen
– nézett rám erőltetett vigyorával. – Amúgy csak vicceltem, részegen jöttem ki
és az egyik csaj véste bele miközben ódákat zengett rólam! – nevetett fel
erősen, próbálta elterelni a figyelmet az előbbi történetről, amit elmondott.
-
Az
első változat jobban tetszett! – próbáltam olyan biztatóan ránézni, ahogyan
csak lehet és szerintem sikerült is.
-
Ne
mondd el ezt senkinek, kérlek! – egy picit utasítóan hangzott, de emellett most
az egyszer eltekintettem.
-
Hazaviszel?
–kérdeztem tőled kedvesen.
-
Haza
akarsz menni?
-
Most
már nagyon késő van, kérlek…- kezdtem könyörögni.
-
Rendben,
nem kell kétszer mondanod.
-
De…-
torpantam meg, mikor visszafordult felém. – Jól éreztem magam! – dőltem még egy
pillanatra a fához, hogy megtartson.
-
Tudom
– jött közelebb hozzám majd megpuszilta az arcom. A motor nem messze parkolt,
percek alatt hazajutottam. A ház még mindig üresen állt, anyát tudtam, hogy
dolgozik, apát viszont nem tudtam pontosan hol lehet. - Köszönöm, hogy eljöttél
ma velem!
-
Én
köszönöm, hogy megmutattad, tényleg nagyon jó volt! – mentem volna be. – Ja, várj,
a dzsekid –húztam le magamról a kabátját majd a kezébe adtam. – Köszönöm
szépen! – mosolyogtam rá szépen.
-
Nincs
mit! – olyan aranyosan ejtette ki ezt a pár szót, nem volt nagyképű, sőt talán
még sosem hallottam senkit ilyen kedvesen beszélni. Elkezdett közelíteni felém.
Kezdtem egyre jobban kétségek közé ringatni magam, de képtelen voltam nem
mosolyogni, hiszen Ő nézett vissza rám. Már majdnem megint bűnbe léptünk, mikor
a pár perce átadott kabátban valami hangra kapott. Nagy valószínűséggel csak a telefon
csörgött. Szabadkozva odakapott a csörgő szerkezethez és beszélni kezdett.
Néhány másodpercre én elvesztem a világomban, nem figyeltem a beszélgetésre,
azzal voltam elfoglalva, hogy rendet tegyek a fejemben.
-
Candice?
Halló, itt vagy? – szólongatott.
-
Persze
– ráztam meg egy picit a fejem, egy pillanatra elbambultam. – Mi az?
-
Mason
ott van a motorversenyen – mondta ki a mondatot, amivel tényleg meglepett
engem, de még saját magát is. Hogyan került volna oda, egyre inkább úgy érzem
Masont nem ismertem ki eléggé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése