Ártatlanság

17. fejezet

Daniel

Nehéz volt Cany-t megállítani, mert mindenáron a motorversenyre akart menni, de nem akartam őt ott látni, nagyon veszélyes hely, nem neki való. Addig győzködtem, míg végül megígérte, hogy nem megy oda. Viszont nekem muszáj volt a saját két szememmel látnom, hogy végig igazam volt és a sejtésem beigazolódott, hogy Mason egy alattomos féreg és nem olyan jó, mint amilyennek látszik. Mikor megérkeztem, először Emmett-et kerestem meg, jó nagy meglepetés fogadott.

-      Mi a fasz? – üvöltöttem fel, a hangom bezengte a domb környékét. Emmett-et láttam és Brittet.

-      Daniel? – húzta fel a szemöldökét Britt, ebből tudtam, hogy semmilyen körülmények között nem számított most rám.

-      Zavarok? – néztem sokat sejtetően Emmett-re, aki a megszokott „jól van, ezt elcsesztem” arccal pompázott.

-      Nem, dehogyis – válaszolt a döbbent Britt helyett.

-      Mit csináltok ti itt? – kérdeztem ugyanazzal a vigyorral az arcomon. Britt leszállt Emmett mellől a motorról majd kézbe vette a beszélgetés fonalát.

-      Nem mondhatod el Cany-nek, hogy itt láttál… Megértetted? – mutogatott az ujjával és szigorú, villámokat szóró szemeit rám irányította.

-      Rendben, rendben, nyugodj meg kicsi lány, minden rendben… biztonságban van nálam a titkod, de azért mondd, jó érzés vadnak lenni? –kacsintottam rá, mire ő csak dühösen szélnek engedte a sötétbarna hajzuhatagát – Hol van Mason? – néztem rájuk várva, hogy végre szemügyre vehessem a lényeget. Britt közelebb jött, bár még mindig dühösen, de segített a tömeg kesze-kuszaságából elővarázsolni azt az arcot, amit mi kerestünk. – Nem hiszem el, bassza meg, ilyen nincsen! – dobódtam fel – A jó kurva életbe is, tudtam… - öleltem meg Brittet.

-      Mi az? – néztek rám mindketten, mint az őrültre. Figyelmen kívül hagytam a kérdést és gyorsan Britt-re néztem.

-      Gyere velem, kérlek! Jössz nekem úgyis eggyel! – néztem Emmett felé, hogy még egyértelműbbé tegyem, mire is célzok. Egy grimasz a kaptam, de tényleg volt egy tervem, amihez kellett Britt is – Kérlek szépen, kicsi lány! Ha kell, lehasalok, és úgy fogok könyörögni…- mondtam nevetve, tudtam, hogy ezzel megnevettetem és akkor már tiszta sor, hogy megkapom, amit akarok. Így is lett. Mindketten megindultunk a Mason felé, aki mikor meglátott minket egy fal színéhez volt leginkább hasonlítható.

-      Szia, pajtás! – veregettem meg a hátát, éreztem, hogy nyeregben vagyok. Egy pillanat erejéig csend volt, de ő is felvette a magabiztosság biztos álarcát.

-      Nem lehetek itt? – kérdezte flegmán.

-      Hát, azt hittem, hogy a hozzád hasonló fiúk az anyukájuk szoknyája alatt vacognak ilyen késő éjszaka…- kezdtem el a vitát, amit nem sikerült befejezni tegnap a suliban. Brittre pillantva nagyon nem örült a kialakuló helyzetnek, de nem érdekelt, elégtételt akartam venni.

-      -      Rosszul tudod, mert esténként Candice szoknyája alá mászok be – mondta fülig érő vigyorral Mason, egy lépést közelebb jött, keménykedett velem. De nem tűröm, hogy így beszéljen Cany-ről, nem érdekel, mit csinálnak ők ketten, de senki nem beszélhet így róla, senki sem. Csak pókerarcot vágva álltam ott előtte, majd hirtelen behúztam neki egyet. Britt elkapta a karom és elém állt, nehogy folytatni tudjuk. Azért akartam, hogy velem jöjjön, mert úgy gondoltam, hogy majd ha olyasmit akarnék tenni, amit később megbánnék, akkor ő majd megállt. Így is lett, és nem nagy örömömre.

-      Hagyjátok már abba, nincsen elég baja szegény lánynak, még ti is állandóan versengtek? – kiabált fel mérgesen, olyan volt, mintha ezt már vagy hetek óta szerette volna ránk kiabálni. De teljesen nem értettem, miért mi történt még vele?

-      Mi? Miért? Mi történt? – harsogtuk egyszerre a következőket a bájgúnárral.

-      Semmi… nem lényeg… a fő, hogy hagyjátok abba! – akadt ki. Nem értettem hirtelen miért húzta fel ennyire magát – Daniel, én most visszamegyek Emmett-hez és szeretném, ha te is velem jönnél – utasított a legkedvesebb hangjával – Mason, veled még találkozunk – húzta féloldalas mosolyra az egyébként mérges arcát. Mason látszólag megnyugodott, én viszont nem értettem semmit.

-      Mi a jó franc volt ez? – kérdeztem mikor már visszaértünk a várakozó Emmett-hez.

-      Hagyd Masont békén!

-      Miért tenném? Már egyszer hallgattam rád, és akkor is óriási hibát követtem el. Candice-t akarom, úgy ahogyan most Emmett téged, te sem örülnél, ha megbántana, igaz? – használtam ellene a fegyvert, amivel megadtam a végső ”sebet”. Igazam volt és ezt ő is tudta.

-      Legyen, de ha egyszer is megbántod, esküszöm, hogy éjszaka besurranok hozzád és azt a testrészed vágom le, amelyiket a legjobban szereted! – fenyegetett meg, és ha egy picit is viccesnek hallatszik, nem, nem volt az, teljesen komolyan mondta – Legyél ma fél nyolckor Cany-éknél, hidd el, megkapod az esélyt! – mosolygott rám biztatóan.

-      Miért mi van akkor?

-      Ma ünnepeljük Candice születésnapját! – nézett felcsillant szemekkel, emlékszem pár hónapja Cany is megszervezte az övét, jó nagy buli volt.

-      De hiszen csak egy hét múlva lesz…- számoltam utána a fejben lévő naptárat használva.

-      Tudom, de ha jövő héten tartanánk, akkor nem lenne meglepetés! – mondta, mintha teljesen egyértelmű lenne.

-      Legyen, ott leszek, de vigyázz a motorokkal, kicsi lány! – kacsintottam rá egy utolsót, majd Emmett-től is elbúcsúztam.

**

Nem mondhatnám, hogy a mai nap váltottam meg a világot sőt, azon kívül, hogy otthon punnyadtam, nem nagyon csináltam semmit. Mikor már az óra megütötte a megfelelő időpontot én is kezdtem magam összeszedni. Kiválasztottam a ruhát, nem tartott sokáig, sosem bajlódtam valami sokat az öltözködéssel. Fogtam a kocsi kulcsot majd nekiindultam Cany-ék házához. Tudtam, hogy mi az, amit adni akarok neki, de mivel még nem is ez a rendes szülinapja, így csak egy kisebb dolgot viszek. Még sosem voltam ilyen egy lányhoz sem, sosem jegyeztem meg senki szülinapját még a szemszínét sem, de Candice más volt és ezt le sem tudtam volna tagadni, pedig jó sok ideig próbálkoztam vele. Mikor beléptem már mindenki bent volt, Candice-t akartam mindenki előtt megtalálni. Nagyon sokan voltak, de kiszúrtam őt, ismeretlen lányok vették körül, egyiket sem ismertem. Odamentem azonnal, átverekedtem magam mindenkin. Mikor odaértem az arckifejezése egyből megváltozott.

-      Beszélnünk kell! – mondtam bármi felkonferálás nélkül.

-      Most éppen beszélgetek… - nézett a többi lányra, akik nagyon jót nevettek ezen a helyzeten.

-      Kérlek…- esedeztem.

-      Rendben, ha megbocsátotok – nézett utoljára a viháncoló csajok felé majd az általam mutatott irányba ment – Mi van Black? – nézett rám ugyanazzal a villámokat szóró szemével, mint amivel szokott.

-      Szerettem volna veled beszélni…

-      Mindjárt itt van Mason is! – mondta az egyetlent, amivel el tud üldözni, de kivételesen most ezzel sem törődtem.

-      Nem érdekel! – mondtam halál komolyan.

-      De érdekeljen…- mondta, mintha ezzel meg tudna győzni.

-      Nem fog, édesem, nyugodt lehetsz – húztam arrébb, mikor láttam, hogy egy részeg idióta mindjárt ráönti az italát – Eljönnél velem valahova? – fel akartam vinni a teraszra. Mivel már voltam egyszer-kétszer itt így tudtam, hogy mi merre van. Eléggé szigorúan nézett, de végül beleegyezett. Ahogy berántottam az ajtón egy kicsi rám cseppent az italából.

-      Mmm? Ez kóla? – nevettem fel, ahogy megéreztem az illatát a felsőmön – Most lettél tizennyolc, tudtad? – kérdeztem egy picit csodálkozva.

-      Igen – válaszolt egyszerűen, nem akarta ragozni – Tudok róla…

-      Miért nem iszol? – kérdeztem tőle komolyan, tényleg érdekelt vajon mi az, amivel mindig ilyen jó kislány tud maradni.

-      Mert nem akarok – adta meg az egyszerű választ, bár ezzel inkább csak még jobban összezavart.

-      Mindenki iszik, ezen nincs semmi szégyellnivaló, ha amiatt… nem… - akadozott a hangom, mert nem egészen értettem az okát.

-      Én…- kezdte hasonlóan dadogósan – Hagyjuk, inkább mondd, hogy miért akartál beszélni velem? – erre picit elmosolyodtam, sosem volt jó a tématerelésben és valójában majd megölt a kíváncsiság, hogy mi a titka Candice Jacksonnak, hogy ilyen, de még nem áll készen elmondani nekem.

-      Hoztam neked ajándékot! – vidult fel egy picit az ajándék szó hallatán, a szemében, mintha egy picinyke szikra gyúlt volna. Kimentünk a teraszra, volt két szék, mindketten elhelyezkedtünk. Candice várta, hogy mondjak valamit, éppen ezért én csak csöndben bámultam a csillagokat.

-      Daniel, kérlek, mutasd már! – mondta nevetve, tudta, hogy csak az időt húzom, olyan türelmetlen volt, mint egy kisgyerek.

-      Jól van, jól van…- húztam el a zsebemből egy kis dobozt. Átnyújtottam neki és magamban reménykedtem, hogy nem mond csődöt az első ajándék, amit valaha vettem valakinek. Mondjuk, ha az elsős rajzom is számít, amit még anyának csináltam ez volt a második, de ettől most eltekintek. Candice óvatosan levette a doboz tetejét. Egy leszedhető tetkó volt benne. Nem erre számított, de én viszont tudtam, hogy végül örülni fog – Ez egy fehér liliom, az ártatlanság és a jóság jele. Nem akartam igazi tetoválást, ez lekopik, de tisztán kifejezi, hogy milyen is vagy igazából – mondtam mosolyogva, ahogy rám nézett a szavak hallatán az leírhatatlan volt. Nem tudtam most mi kavaroghat a fejében, de olyan boldognak tűnt.

-      Tetszik? – kérdeztem reménykedve.

-      Imádom, köszönöm- mondta fülig érő szájjal. Lecsúsztatta a vállán a ruháját, csak annyira, hogy fedetlenné váljon a válla. Egy nagyot nyeltem, a gondolatok, amik most átcikáztak a fejemben, egytől-egyig bűnösök voltak. Annyi mindent tudtam volna csinálni vele, ha engedte volna, olyan gyönyört nyújtottam volna neki, amire az a kis ficsúr biztos nem lett volna képes. Bevizezte a helyet, ahova a tetoválás került, majd fújni kezdte. Picit közelebb mentem hozzá, végigsimítottam a felületen, ami szabad volt a ruhától. Hirtelen, mintha a hideg rázta volna ki. Megpusziltam a vállát, mire az ujjai az enyém közé fonódtak és összekulcsolódtak. Megcsókoltam, keményen és megmutatva, hogy senki, de senki nem szeretné őt jobban. Már csókolóztunk ezelőtt is, de ez más volt. Sokkal intenzívebb volt, benne volt az, hogy mennyire akarom, mennyire sóvárog már utána a testem. A vágy szétáradt a testemben, mikor ő is megérezte, hogy milyen hatással van rám, egy pillanatra arca eltorzult a félelemtől.

-      Ne félj – suttogtam a nyakába, majd belecsókoltam. Még mindig a teraszon voltunk, megemeltem, majd a lábait körém kulcsolta. Picit nekilöktem a falnak és úgy csókolóztunk, olyanná vált, mint egy vadmacska, most legszívesebben mindenkinek elkiabáltam volna, hogy milyen is a vad Candice Jackson. Belemarkoltam a fenekébe, picit belekuncogott a csókba, ettől nekem is nagyon nevethetnékem támadt. Mindent félre söpörve mentem a szobájába, az ágyra fektettem. Ahogy elváltam tőle, a szeme izzott, láttam, hogy vágyik rám. Ez végtelenül büszkévé tett, már láttam korábban is minden arcban, hogy mennyire akarnak engem, de ebben megbújt egy kis félelem, egy kis tisztelet. Olyan ártatlan volt, pedig amit készülni tett közel sem volt ártatlan. Elkezdtem a ruháját feltűrni, nem volt nehéz dolgom, mivel elég rövid volt, úgy siklott a testén fel, mintha a ruha is erre vágyna. Érzékien csókolt bele a nyakamba, amitől az hiszem csak még jobban kívántam, tudtam, hogy már nem sok választ el attól, hogy szabadjára engedjem a kézen fekvő bizonyítékot, hogy mennyire fel tud izgatni. Hirtelen mikor a szemembe nézett, mintha felismert volna valamit, amiről eddig megfeledkezett.

-      Daniel… én… én…

-      Kérlek! – nyögtem fel.

-      Dan, én ezt nem tehetem meg veled…- hallottam, hogy mit mondd, de egyszerűen már a mámor hatása alatt álltam. Pici csókot leheltem a szájára, amit hagyott is, de már láttam rajta, hogy elveszítette azt a hatás, amit az imént sikerült kialakítanunk.

-      Ne tedd ezt, akarod, tudom! – húztam közel vissza magamhoz, majd a derekát megszorítottam. Felszisszent, tudtam, hogy majd így lesz, hiszen már tudtam mi a gyengéje. Érzékien belenyögött a fülembe, ami még jobban megnehezített, hogy elengedjem őt.

-      Menj el innen! – állt a saját lábára, egy picit mintha meginogott volna, mintha rosszul lenne, utána nyúltam, nehogy találkozzanak a földdel. Nem esett le. Pár pillanat múlva már ugyanolyan hévvel távozott. Leviharzott a földszintre, megigazítottam a ruhám. Arra a szóra, hogy menj az én izgalmam is elmúlt, nem volt már miről beszélni. Nem értettem őt, lerohantam utána, ahol láttam, hogy az épp megérkezett Masont ölelgeti. Oda akartam menni, mikor Cany felém nézett villámokat szóró szemmel, nem akarta, hogy a közelében legyek. Egy másik szoba felé kezdte kísérni Masont, majd bezárta maga után az ajtót. Nem akartam elhinni, milyen kis álszent liba, először engem izgat fel, most pedig lefutja a második kört is, vajon ott is visszakozik majd? Nagyon dühbe gurultam, elképesztő módon öntötte el a testemet a düh. Olyan mélyen nyilallt a lelkembe a fájdalom, hogy muszáj volt a felszínen zajló hangos zenével, a körülöttem lévő csinos, táncoló kurvákkal törődnöm. Nem akartam semmire emlékezni, elhatároztam, hogy addig fogok inni, míg végül a nevem is elfelejtem. Belebokszoltam egyet a falba, mire a mellettem lévő kép ripityára tört össze. Britt jelent meg mellettem.

-      Mi a jó élet? Mit művelsz? Hol van Candice? – kérdezte idegesen majd felkapta a földről a tájképet.

-      Bent dug a tizennyolcadik életévének tiszteletére a pasijával! – mondtam kurva dühösen, minden szót ordítva.

-      Nem hinném…- nézett komolyan.

-      Nézd csak meg magad is, lehet, hogy még téged is bevesznek, kicsi lány…- mondtam, de meg sem vártam ő mivel szól be nekem vissza, csak előhalásztam egy üveg whiskyt és erősen becsaptam magam mögött az ajtót. Hajnali egy-kettő lehetett, nem is érdekelt túlzottan. Kortyolgattam az italt, és közben próbáltam egyenesen menni az útszegélyen. Közben valami szívderítő nóta jutott eszembe, nem tudtam miért pont most, de remek volt, hogy az én hangom zengte be az üres utcát. Lóbáltam továbbra is az italt és mikor kifogyott nekihajítottam valamelyik fának. Megbotlottam valamiben, nem estem el, csak éppen az egyensúlyérzékem mondott csődöt.

-      A jó kur…- nem fejeztem be, mert megláttam egy kocsit, ami erős fénnyel közelített felém a sötét éjszakában. Most egyedül éreztem magam, nem volt már semmim, legalábbis úgy éreztem, mintha megfosztottak volna mindentől. Lemondtam Cany-ről is, megpróbáltam, nem jött össze, van ilyen, majd találok egy ugyanolyat csak nagyobb mellekkel. A kocsit, amit az előbb szidtam megállt előttem és egy csapat lány integetett ki belőle. Mind készségesek voltak és csak én döntöttem el, hogy melyiket vágom ma este gerincre, én irányítottam, csakis én. A fák illatát vitte a hideg szél, a baglyok magányos hangjával együtt és végül mind elérkezett hozzám. Mindent éreztem, mindent hallottam, mégis az egyetlen, amire koncentráltam, hogy elfeledjem, ki vagyok, honnan jöttem. Kibaszottul egyedül voltam.

Helló mindenkinek!

Remélem mindenkinek tetszett a rész:) Ne utáljátok meg Candice-t kérlek, higgyétek el a következő fejezet már egészen más lesz ;) Köszönöm, annak aki elolvasta a következőt még nem tudom mikor hozom, de már elkezdtem, várhatóan hétfőre mondanám! 

A következő három komi után jön!