2014. július 4., péntek

Ébredj

Túl léptük a 30 ezer oldalmegjelenítést, ezért mindenkinek hatalmas puszi, aki itt járt! Remélem tetszeni fog a rész, ha unalmas kérlek szóljatok, mert most nem volt jó kedvem és lehet kihatott az írásra is...Írjatok! 
xo xo -V 

19. fejezet

Candice


Reggel úgy keltem, hogy azt sem tudtam, hogy hol vagyok, ne legyen félreértés nem voltam másnapos, csak eléggé fáradt. Megsimítottam magam alatt a lepedőt és belehümmögtem a párnába.
-100°% pamut… - simítottam tovább. Átfordultam a másik oldalamra, ahol láttam, hogy Dan még alszik. Ahogy megláttam, megrohamoztak az emlékek a tegnap estével kapcsolatban. Már a gondolatától is lángra lobbant arcom. Elmosolyodtam majd elkezdtem csókolni az arcát.
- Mhhhh – nyögött fel, mire elkezdtem nevetni.
- Bele süt a nap a szemembe, úgy utálom! – dörgöltem meg erősen, hogy elmúljon a rossz érzés.
- Én imádom! – mormolta még a párnájába.
- Miért?
- Mert olyan pici és fényes, olyan ez a fénysugár, mint te. Bevilágítja a sötét szobám, pont, mint, ahogyan te az én sötét életem. – fordult felém majd megcsókolt. Letepert, a csuklómat erősen lefogta és a lábam pedig az ő lábának nyomása alá került.
- Jó reggelt! – nyalt bele a nyakamba. Lecsapott az ajkaimra, de most én akartam előrukkolni valamivel. Egy gyors mozdulattal magam alá temettem, és én voltam az, aki felül volt. Meglepődött, de arca csak még jobban nevetésre késztetett. Lovagló ülésben nehezedtem rá és éppen csók csatát vívtunk mikor megcsörrent a telefon az asztalon. Láttam, hogy a kijelzőn az a név áll, hogy: Dr. Abby, Dan rögtön utánanyúlt. Hümmögött párat, semmi konkrétat nem hallottam, majd letette vissza a helyére a telefont. Némán bámultunk egymásra pár percig, eddigi barátságunk legnémább pillanatai.
- Én…- kezdett bele, úgy gondoltam komoly, ezért megpróbáltam lemászni róla, de nevetve megakadályozta a tervem és visszahúzott magára. – Nekem el kell mennem a kórházba – tudtam, hogy az anyukájával van valami, de azt nem tudtam, hogy akarja-e, hogy vele menjek, én nagyon szerettem volna. – Van kedved velem jönni? – nézett rám és közben a barna szemében felfedeztem egy kis átmenetet, volt egy fekete rész a szemében, ami most szinte világított. Annyira szerettem, megbíztam benne és képes volt olyan hatást kiváltani belőlem, mint senki más. Szerelmes voltam.
- Persze, de először beugorhatnánk hozzám? – kérdeztem meg, mert a tegnapi ruhámban nem lett volna jó mutatkozni, elég egyértelmű jelet adnék vele, hogy mit csináltam az éjjel.
- Igen, de akkor igyekeznünk kellene egy kicsit – mondta majd egy puszit adott nekem. Én sec-perc alatt készen letten, hiszen csak a tegnapi ruhám volt, amit magamra vegyek, nem nagyon bajlódtam a frizurával sem, csak összefogtam lófarokba. Dan annál inkább tovább babrált a frizurájával. Amikor csak lehetősége volt, igazított a hajzuhatagán. Odamentem hozzá és megnéztem őt a tükörben. Felpipiskedtem, hogy egy vonalban legyek vele, közel mentem hozzá, talán egy centi választotta el ajkainkat, de nem voltam jó sohasem matekból. Farkasszemet néztünk, majd lenézett egy pillanatra az ajkaimra, ekkor én beletúrtam fényes aranybarna hajába. Nevetni kezdtem, mire ő magához húzott, a derekam végigsimítása volt a következő lépés, beleremegtem, ez volt az ő visszavágása.
- Induljunk, mert sosem érünk oda – sürgettem, mire elhúzta a száját.
- Nem hagytál elég időt, hogy megcsináljam a hajam – mondta viccelődve. Végre elindultunk és így már pillanatok alatt megtettük azt a pár métert, ami a házaink között volt. Anya és apa már otthon volt, Dan felajánlotta, hogy vár a kocsiban, de azt hiszem eljött az idő, hogy anya is megismerje kivel akadtam össze. Elfordítottam a kulcsot a zárban, picit féltem, hogyan fognak reagálni, de inkább apa reakciója aggasztott, hiszen ők már egyszer találkoztak és annak nem lett valami jó vége. Mikor Dannek meg kellett védenie tőle, mert pénzt akart tőlem apa, elég kínos volt. Sosem mondtam el Dannek végül, hogy ki volt az, remélem nem fog kiakadni, hogy most megtudja. Bent már körmöt rágva találtam rá a szüleimre, de az ő aggódásuk semmi nem volt az enyémhez képest.
- Hol voltál? – esett nekem apa, mire anya a védelmemre kelt. Ő tudta hol vagyok, furcsa, hogy nem világosította fel apát.
- Dannél – mutattam a mögöttem alá, zsebre tett kezű fiúra. Anya mosolya végtelenül őszinte volt, míg apáé inkább gyanakvó és félő.
- Jó napot, Daniel Black vagyok, a lányuk barátja – Dan arca is kezdett fura lenni, rájött. Nem tudtam, hogy most mitévő legyek, bár elmondtam volna neki előbb, de annyira szégyelltem, főleg előtte, akinek a szülei annyira szerették őt. Danielen láttam, hogy tudja, de nem szólt egy árva szót sem.
- Átöltözöm, addig… - fordultam Dan felé, de apa a szavamba vágott.
- Addig Dan itt marad és beszélget velünk. – fejezte be a mondatom apa, bár nem ez a vég járt a fejemben. A lehető legkevesebb ideig akartam hármasban hagyni őket, de mire visszamentem már késő volt. Anya kezében egy fényképalbum, belepillantva kínosabbnál kínosabb képek sorakoztak fel. Dan szinte fulladozott a nevetéstől, mert anya folyamatosan történetekkel bombázta, apa pedig némán méregette őt.
- Hali…- szakítottam meg a monoton hangját az albumnak, ahogyan lapozzák. – Mehetünk? – néztem kérdően és reménnyel telien Danre.
- Hova? – nézett fel gyorsan apa az albumból, ahol éppen a kirándulásról készült képeket nézték.
- Dannel bemegyek a kórházba – mondtam természetesen, reméltem, hogy Dant sem zavarja az őszinteségem.
- Candice, nyuszikám, beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt? – sandított rám apa, anya azonnal felemelte a fejét, de semmit nem szólt. Némán nézegette tovább a képeket, Dan pedig ugyanúgy.
- Persze, apa – kimentünk a konyhába és mikor megbizonyosodott róla, hogy nem hallhatnak minket, beszélni kezdett. Picit ideges voltam, de nagyon kíváncsi voltam a mondanivalójára.
- Vasárnap van a 18. szülinapod és arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova, mondjuk a vidámparkba, úgy, mint kiskorodban – mondta kedvesen, nem is volt nyoma az iménti durcás arckifejezésnek, nagyon meglepődtem, azt gondoltam most jön majd a monológ, hogy mit keresek itt Daniellel, de nem mondott semmit róla. Kiskoromban szinte minden hétvégén a vidámparkban voltunk, már vagy tíz éve nem is jártam ott, mióta apa elment.
- Ömmm – nem tudtam mit mondani hirtelen, de kellemes meglepetés volt. – Benne vagyok – nevettem fel, talán nem is olyan rossz ötlet.
- Örülök – ölelt meg, picit bizonytalanul, de bátorításképpen én is visszaöleltem. Tényleg boldog volt, utoljára akkor láttam így mosolyogni, mikor anyával együtt voltak, persze mikor még nem veszekedtek.
- Én is, de most mennem kell – húztam erőltetett mosolyra a szám. „Felkaptam” Dant is, aki alig akart megválni attól az átkozott albumtól, anya elmesélte mikor elmentünk az állatsimogatóba, kellemetlen történet, mert kiskoromban elég kövérke voltam és nem engedtek egy pónira sem ráülni, mert féltek, hogy nem bír el és majd csak összecsuklik. Dan ezen jót nevetett és anyának is jól esett, hogy beszélhet a múltról. Mikor végre elindultunk nagy kő esett le a szívemről.
- Hát ez… - kezdtem bele, miután becsaptam magam után a kocsiajtót.
- Jó volt – fejezte be a mondatom, picit már idegesítő volt, hogy mindenki ezt csinálja.
- Nem egészen erre gondoltam – mondtam nevetve, közben néztem, ahogyan Dan vezet. Egy szűk, kék, kötött felső feszült az izmos felsőtestére. Menő haja kócosan állt, mint mindig, legszívesebben beletúrtam volna.
- Miért nem mondtad el? – mondta, de közben rám sem nézett, csak az utat kémlelte.
- Mit? – néztem ki én is az ablakon, hogy szemügyre vegyem a tájat, amit minden egyes nap látok.
- Tudod te azt – mondta olyan egyszerűen, nem érződött ki sem méreg sem más negatív érzés.
- Szégyelltem, és kérlek, ne mondd el anyának sem – kezdtem bele a beszédbe, amit már bent is próbáltam összerakni magamban. Nem akartam, hogy anya megint elítélje őt, most kezdtek megint jóban lenni, ez mindent elrontott volna.
- Persze, bébi – mosolyodott el. – De ígéred meg, ha bármi történik, azonnal felhívsz, ha csak egy ujjal is bántani mer, kiverem belőle az utolsó szuszt is, még ha az apád is – sandított félre.
- Nem lesz rá szükség, de köszönöm.
- Nem viccelek, bármikor szólj! – fogta meg a kezem, ami valahol kettőnk között pihent eddig. Egy-két perc szünet után újra megszólalt. – Holnapra kaptam egy buli meghívást, van kedved eljönni? – nézett rám egy pillanatra, de rögtön fordult is vissza az út felé.
- Ömmm, persze, miért ne? – győztem meg magam is, nem nagyon jártam bulikba, de Dannel bárhova elmennék.
- Remek, örülök, hogy van kedved – mondta és közben éreztem, hogy a kocsi lelassít alattam, megérkeztünk. Kiszállt majd átjött az én oldalamra és kinyitotta nekem az ajtót. – De aztán valami dögöset vegyél fel, életem – suttogta bele a fülembe. Elnevettem magam majd az ujjaimat az övé közé csúsztattam. Ahogyan megindultunk a bejárat felé újabb csend telepedett közénk. Hallottam az úton menő kocsik hangos dudálását, a kórházból induló mentők szirénáját, a madarak csicsergését, amik a fákon fészkeltek. Nem mertem én megszólalni először.
- Ha nem akarsz, nem muszáj bejönnöd – mondta most az egyszer ismeretségünk alatt félénken, mielőtt még beléptünk volna az ajtón.
- De én szeretném – mondtam őszintén. Elmosolyodott majd benyitott az épületbe, ahol szinte fojtogatni kezdett engem a kétségbeesés keseredés bűze, borzasztó volt látni az embereket szenvedni. Dan sem volt valami boldog, sőt, ahogyan beléptünk, mintha egy álarcot húzott volna magára, pedig nem volt semmi elrejtenivalója, ő tökéletes volt. Megszorított a kezem, mikor az orvos odalépett hozzánk. Biztosan ő volt Dr. Abby. Hosszú, enyhén göndör, vörös haja le volt engedve, szemüvege eltakarta sötét szemét, ami olyan kedvesen ragyogott Dan felé, hogy világossá vált számomra, miért izgult ennyire a barátom.
- Erre gyertek! – mutatta az utat, Dan felgyorsított, alig bírtam tartani a tempót, neki hosszabbak voltam a lábai, mint az enyémek. Megállított a kórterem előtt Dr. Abby, ő pedig bement. Itt volt az alkalom, hogy megtudjam miért is vagyunk itt. Láttam már korábban Dan anyukáját, de most a megszokottabbnál is idegesebben viselkedett mindenki.
- Miért vagyunk itt? – néztem felé kérdően, ő pedig egy szék felé kezdett terelgetni, leültetett majd leguggolt elém. Picit bámult rám, majd egy puszit hagyott az arcomon, a kezem egy pillanatra sem eresztette.
- Megpróbálják felébreszteni anyut – olyan érzelemmel teli volt a hangja, hallottam belőle, hogy fél, szinte már a sírás kerülgette, de tudtam, hogy ahhoz túl büszke, hogy sírjon. Reménykedett, tudtam milyen fontos ez neki. Szerettem volna mellette lenni és a támasza lenni. Hintettem egy apró csókot az ajkára, csak, hogy megnyugodjon. – Már egyszer megpróbáltuk, de… akkor nem sikerült – mondta és közben lehajtotta a fejét, hogy eltakarja előlem fénylő barna szempárját. - Azt mondták, hogy ez az utolsó esély, mert… mert a szervezete nem bírna többet, ha most nem sikerül egy évig nem próbálhatjuk meg megint – magamhoz öleltem, nem tudtam mit tenni mást, képtelen voltam más módon enyhíteni a fájdalmát. Annyira törődött, annyira nagylelkű volt, Daniel Black volt eddigi életem legérdekesebb felfedezése. Lehajtott fejét az állánál fogva picit megemeltem, hogy a szemembe tudjon nézni. A szeme sarkából egyetlen egy könnycsepp folyt le, amit a kezemmel óvatosan le is töröltem. Megcsókoltam, nem próbált ezúttal a nyelvvel ostromolni, csak finoman összeérintettük az ajkainkat. Jó érzés volt, ahogyan a telt ajkát az enyémnek nyomta, pici puszikat hagyott, de azt végtelen mennyiségben. Olyan gyengéd volt, olyan érzéki, puha ajka, olyan volt, mint egy drog, semmiért nem mondtam volna le erről a simogató érzésről. Megnyalta a száját, miután elváltunk majd egy utolsó puszit adott. És elváltunk, csak a homlokunk ért össze egy pillanatra.
- Gyertek be! – nyílt az ajtó, mire hirtelen felkaptuk mindketten a fejünket. Felálltam és erősen összefontam az ujjaikat, Dan szerintem az életéért nem engedte volna el a kezem. Előreengedett, majd hagyta becsapódni az ajtót. Bent elég fülledt meleg volt, megláttam az ágyon fekvő nőt, több hasonlóságot fedeztem fel kettejük között, mint elsőre. Nagyon sok volt. Egy idegen orvos volt legközelebb ahhoz a nőhöz, akit alig ismertem, mégis bármit megadtam volna, hogy felébredjen. Némán néztünk mind Őrá vagy egymásra. Szinte kézzel lehetett tapintani a feszültséget, ami már édes tova tíz éve gyülemlett Danben. Akartam enyhíteni a terhén, ami alatt most valószínűleg majd megszakadt. Egy puszi volt a maximum, amit tudtam érte tenni. Az egyetlen kinyitott ablakon a szél hirtelen befújt, jó érzés volt végre, hogy nem csak a meleg árad a testem minden pontján. A gép, ami az életjelet mutatta folyamatosan, mondhatni monotonul sípolt szüntelen. Mindig összeszedtem a mondanivalóm, de végül mindig vissza kellett nyelnem a mondanivalóm, mert nem volt elég jó. Nem tudtam volna jót mondani. Az orvos is csak szorította a mappáját magához és meredten bámulta a beteget, aki kisujját nem mozdította. Egyszer csak a gép mellett álló, szigorúan bámuló férfi – mint később megtudtam Dr. Berrett – ránk pillantott és egyet hátralépett. Lélegzetet visszafojtva vártuk a történést, de egyszer csak a gép megállt. Nem zengte be a kórtermet más csak a csend, semmi más. De ez esetben ez volt a legborzasztóbb hang, mert árulkodóbb volt, bármelyik zajnál. Az orvos lehajtotta a fejét, kerülte Dan pillantását, Dr. Berrett is elhagyta a termet, mint valami jégszobor nem tört meg csak semmitmondó arckifejezéssel bámult mindannyiunkra. Danben izzott a düh, láttam, hogy próbálja visszatartani, de ismertem, tudtam, hogy nem lesz majd képes rá. A két kezem közé vettem az arcát és suttogni kezdtem neki.
- Nem lesz semmi baj, hallod? – kérdeztem, mert nem voltam benne biztos, hogy 100%-ig rám koncentrál. – Hallod? Minden rendben lesz – húztam magamhoz. A fagyos légkör, a visszafojtott könnyek egyre fájdalmasabbak voltak minden perccel. Egyszer csak hallottam egy pityegést. Megfordult a fejembe, hogy csak hallucináció, ezért gyorsan odakaptam a fejem. Dan anyja nyitott szemmel, aprókat pislogva nézett vissza három emberre, akiknek elcsuklott a hangja a döbbenettől. Dan volt az első, aki reagálni tudott, letérdelt az ágyhoz és keze közé vette anyja élettelen, fehér kezét, amin keresztül rá volt kötve a gépre. Olyan sötét volt a szeme, mint Dannek, volt benne egy apró folt, ami feketén vibrált. A tekintete arról árulkodott, hogy félt egy picit. Nem tudtam elképzelni milyen lehet neki, sajnáltam.
 - Anya? – hüledezett még mindig a térdelt rosszfiú. – Itt vagy – állapította meg majd megcsókolta az arcát. A nő szeméből egy hatalmas könnycsepp csordul végig egészen az arától, Dan hatalmas tenyeréig. – Szeretlek - mondta ki végre úgy ezt a szót, mint még soha, mintha végső megváltást adhatna mindannyiuk számára. És ebben az esetben adott is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése