Remélem tetszeni fog!És nem sokára jön majd a Álmaim ne továbbja új része is!
A nevem Ally Clark és egy teljesen átlagos tinédzser lány vagyok.
Már 8 éves korom óta csak arra vágyom, hogy profi
balett táncos legyek. Híres és elismert lánynak lenni.
Most töltöttem be a 16-ot nem is olyan régen és a
szüleim szerint szinte semmit nem változtam. Ugyanaz a bátor, életvidám,
álmodozó lány vagyok, aki akkor voltam.
Az egyik teljesen megszokott napomat kezdtem: suli
majd pedig a balett óra. Minden nap volt balett oktatás, de én sosem tudtam
megunni. Minden lépést egyre jobban élveztem és minden forgással egyre közelebb
éreztem magam a sikerhez. Az oktatóm szerint mindenkinél keményebben dolgozom a
csoportból és nagyon tehetségesnek is tart. Ha valaki az ő véleményét kérdezné,
akkor mindenképp engem ajánlana.
A sulinak már vége volt és haza indultam már éppen
letettem volna a lábam az útra mikor meghallottam, hogy valaki az én nevemet
kiabálja.
- Ally!
Hirtelen 180-os fordulatot vettem, de aztán már csak
egy dudálást halottam és egy éles fékezést. Teljesen lefagytam és úgy éreztem
mintha a lábam a földbe gyökerezett volna. De szerencsémre valaki a
megmentésemre sietett. Hirtelen erős karokat éreztem a vállamon és arrébb
lökött, én pedig a földre estem ő pedig rám.
Egymás szemébe néztünk majd hirtelen minden elsötétült…
elájultam
A következő dolog, amire emlékszem, hogy mindenki
körül áll és a helyes fiú, aki megmentett pedig a mentőket próbálja elérni.
Mikor meglátta, hogy ébredezem közelebb hajolt és oda
suttogta, nekem:
- jól vagy?
-
igen, csak fáj a lábam….Aúú a bokám!
-
Megnézem. Jó?
-
Rendben.
Majd megjelent egy tanár, aki rögtön kérdezgetni kezdett
és miközben a titokzatos fiú elmesélt mindent a mentők is megérkezek.
Majd éreztem, hogy valaki az ölébe vesz, felnéztem és
megint azzal a gyönyörű kék szempárral találtam szembe magam, mint amelyikkel
pár perccel ezelőtt.
-
Gyere, bemegyünk a kórházba!
Valamiért úgy éreztem, hogy megbízhatok benne, nem
tudom miért, de nagyon jó érzés volt a karjaiban lenni. Szinte teljesen
megkönnyebbültem és úgy éreztem minden rendben lesz.
Majd bevittek a kórházba ahol valamilyen altatót
adhattak, mert mikor felébredtem már a szüleim és szinte minden barátom ott
volt a kórházban.
-
Hogy vagy?- kérdezték azonnal
-
Mi történt?
-
Hát egy kocsi majdnem elütött, de szerencsére Dean még
időben ellökött a kocsi elől. De azért rendesen beverted a fejed és…
-
És mi?
-
A bokád… nos, eléggé megsérült, biztosan mikor
elestél… vagy nem is tudom… óóó… én, annyira aggódtam érted, kicsim- majd
előtörtek a könnyei és szorosan megölelt
-
Ez mit jelent?
Majd mikor
összeszedte magát egy kicsit folytatta.
Annyira megsérült, hogy az orvos szerint nem
táncolhatsz többet
-
Mi?- estem rögtön kétségbe
-
Nem biztos a dolog, de az biztos, hogy a közel jövőben
semmi kép nem táncolhatsz
-
Nem az lehetetlen, a tánc az életem!
-
Sajnálom, szívem!
-
Légy szíves, megtennétek, hogy egy kicsit magamra
hagytok
-
Persze. - majd mind ketten megöletek és kimentek a kórteremből.
1 hét múlva:
Még mindig nem voltak túl biztatóak az
eredmények és ráadásul el kellett viselnem, már 6 napja a gipszet a lábamon. Anya,
éppen a konyhában főzőcskézett mikor csengettek..
-
Megyek én! – mondtam egyből, hiszen egy hete a kanapén
ülök és mindenki porcelán babaként bánik velem.
-
Ne, majd én!- szól anya rögtön
-
Ne, ne, én!
Odabicegtem az ajtóhoz és kinyitottam.
-
Szia Ally!
-
Szia Dean!
Dean a balesetem óta mindennap meglátogat. Szerintem
ez nagyon aranyos tőle.
-
Hogy vagy?
-
Jól. Köszi. Gyere be!
-
Köszi.
-
Javul a helyzet? Mit mondanak az orvosok?
-
Nem egészen. - szomorodtam el. De nem akartam, hogy
lássa, hogy szomorú vagyok, ezért rögtön témát próbáltam váltani.
-
És veled mi a helyzet?
-
Ne terelj! Mi a baj?
-
De honnan?
-
Láttam rajtad.
Majd közelebb lépet és elkezdte simogatni az arcom.
Ami nagyon jól esett és már megint azt kívántam bár csak megállna az idő
és örökké az ő gyönyörű szemeit
csodálhatnám..
-
kicsim, ki az?- kiabálta anya konyhából és ekkor
mindketten a hang felé néztünk és ő pedig egy nagy lépést arrébb lépett. Majd
egy nagy mosolyt intézett felém, amitől majdnem elolvadtam.
-
Szia Dean! Örülök, hogy eljöttél.
-
Köszönöm asszonyom.
-
Ally kísérd be Deant a nappaliba- és az említett
helység felé mutatott
-
Rendben.
-
De legyél készen, apád nem sokára itt lehet és megyünk
a kórházba.
-
Rendben.
Dean odalépett hozzám majd segítő kezet
nyújtott.
-
Igazán nem kell.
-
Ne ellenkezz, segítek!- mondta tettetett szigorral a
hangjában
Erre én beleegyezőleg felé nyújtottam a
kezem.
-
köszönöm szépen.
Beszélgettünk és nevetgéltünk, nagyon jól telt az idő,
élveztem a társaságát. Talán mát túlságosan is…
Majd hamarosan megérkezett apa is és bementünk a
kórházba, de Dean ne tartott velünk mivel úgy gondolta nem akar zavarni.
Az orvosi rendelő:
Ott ültem az
orvosi ágyon és a szívem a torkomban dobogott. Lóbáltam a lábam és a szememmel
pedig csak annak a mozgását követtem. Gondolataimból az ajtó nyikorgása
zökkentett ki, ugyanis belépett egy fehér köpenyes férfi egy aktával. Az orvos.
-
Nos, kisasszony, lássuk, hogy állunk!
Levette rólam a gipszet és megvizsgálta a bokám.
Próbáltam leolvasni az arcáról valamit, de semmilyen érzés nem tükröződött rajta..
- Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm… nem javult
semmit. Attól tartok fel kell hagynia a tánccal Miss.Clark.
Új gipszre most már nincs szükség. Pár hét múlva
jöjjenek be egy újabb vizsgálatra és… még egyszer nagyon sajnálom.
- de nem… nem… én nem- kétségbe estem és próbáltam
megnyugodni, próbáltam visszatartani a sírást, de nem tudtam és éreztem, ahogy
a forró könnycseppek legördülnek az arcomon.
Ezután hazamentünk, anyáék nem tudták mit
mondhatnának, hogy megnyugtassanak és minden pozitív dolgot próbáltak
felsorolni, de semmi sem hatott.
Mikor hazaértünk rögtön felszaladtam a szobámba és
anyáék is úgy gondolták, hogy adnak időt feldolgozni mind ezt, így egyedül
hagytak egy kis időre.
Az ágyamon ültem és sírdogáltam, majd eszembe jutott
valami és a szekrényemhez léptem. Elővettem belőle egy hatalmas dobozt. A
dobozban egy gyönyörű szép, rózsaszín balett ruha volt. Felvettem, majd ahogy
elindultam a tükör felé, hogy megcsodáljam magam benne, de elbotlottam.
Majd a régi balett cipőmet pillantottam meg a földön
és újra előtört belőlem a sírás, a megannyi emlék és álomkép miatt…
Szia Veronika <3
VálaszTörlésNagyon tetszett a novella :D
Szegény Ally-t nagyon sajnáltam, hogy az álmai így szertefoszlott. Pedig biztosan nagyon ügyes lett volna. Még az volt a szerencséje, hogy Dean megmentette őt. Igazán összeillenek ők ketten és biztos vagyok benne, hogy Ally a segítségével túllépet a balett végén okozta fájdalmakon.
Remélem máskor is hozol majd ilyet :D
Puszi
Szia!
VálaszTörlésIgazság szerint engem a balett és más táncok nem nagyon kötöttek le, de ez a történet egészen magával ragadott. :) Nagyon szép novella, örülök, hogy elolvastam. (És most már a táncokra is egy kicsit másképp tekintek)
Gratulálok!
Dubhe voltam
klasz novella de sajnáltam a bokája miatt, Dean cukiiiiii
VálaszTörlésSzia, lessz folytatás?
VálaszTörlésSzia Roni!
VálaszTörlésElvileg csak egy novella lenne, ennyi és kész, de ha szeretnéd írok hozzá folytatást<3
xo xo