2013. június 13., csütörtök

Egy álom vége?-Novella



Remélem tetszeni fog!És nem sokára jön majd a Álmaim ne továbbja új része is!


A nevem Ally Clark és egy teljesen átlagos tinédzser lány vagyok.
Már 8 éves korom óta csak arra vágyom, hogy profi balett táncos legyek. Híres és elismert lánynak lenni.
Most töltöttem be a 16-ot nem is olyan régen és a szüleim szerint szinte semmit nem változtam. Ugyanaz a bátor, életvidám, álmodozó lány vagyok, aki akkor voltam.
Az egyik teljesen megszokott napomat kezdtem: suli majd pedig a balett óra. Minden nap volt balett oktatás, de én sosem tudtam megunni. Minden lépést egyre jobban élveztem és minden forgással egyre közelebb éreztem magam a sikerhez. Az oktatóm szerint mindenkinél keményebben dolgozom a csoportból és nagyon tehetségesnek is tart. Ha valaki az ő véleményét kérdezné, akkor mindenképp engem ajánlana.

A sulinak már vége volt és haza indultam már éppen letettem volna a lábam az útra mikor meghallottam, hogy valaki az én nevemet kiabálja.
- Ally!
Hirtelen 180-os fordulatot vettem, de aztán már csak egy dudálást halottam és egy éles fékezést. Teljesen lefagytam és úgy éreztem mintha a lábam a földbe gyökerezett volna. De szerencsémre valaki a megmentésemre sietett. Hirtelen erős karokat éreztem a vállamon és arrébb lökött, én pedig a földre estem ő pedig rám.
Egymás szemébe néztünk majd hirtelen minden elsötétült… elájultam
A következő dolog, amire emlékszem, hogy mindenki körül áll és a helyes fiú, aki megmentett pedig a mentőket próbálja elérni.
Mikor meglátta, hogy ébredezem közelebb hajolt és oda suttogta, nekem:
 - jól vagy?
-         igen, csak fáj a lábam….Aúú a bokám!
-         Megnézem. Jó?
-         Rendben.

Majd megjelent egy tanár, aki rögtön kérdezgetni kezdett és miközben a titokzatos fiú elmesélt mindent a mentők is megérkezek.

Majd éreztem, hogy valaki az ölébe vesz, felnéztem és megint azzal a gyönyörű kék szempárral találtam szembe magam, mint amelyikkel pár perccel ezelőtt.
-         Gyere, bemegyünk a kórházba!

Valamiért úgy éreztem, hogy megbízhatok benne, nem tudom miért, de nagyon jó érzés volt a karjaiban lenni. Szinte teljesen megkönnyebbültem és úgy éreztem minden rendben lesz.

Majd bevittek a kórházba ahol valamilyen altatót adhattak, mert mikor felébredtem már a szüleim és szinte minden barátom ott volt a kórházban.
-         Hogy vagy?- kérdezték azonnal
-         Mi történt?
-         Hát egy kocsi majdnem elütött, de szerencsére Dean még időben ellökött a kocsi elől. De azért rendesen beverted a fejed és…
-         És mi?
-         A bokád… nos, eléggé megsérült, biztosan mikor elestél… vagy nem is tudom… óóó… én, annyira aggódtam érted, kicsim- majd előtörtek a könnyei és szorosan megölelt
-         Ez mit jelent?
  Majd mikor összeszedte magát egy kicsit folytatta.
Annyira megsérült, hogy az orvos szerint nem táncolhatsz többet
-         Mi?- estem rögtön kétségbe
-         Nem biztos a dolog, de az biztos, hogy a közel jövőben semmi kép nem táncolhatsz
-         Nem az lehetetlen, a tánc az életem!
-         Sajnálom, szívem!
-         Légy szíves, megtennétek, hogy egy kicsit magamra hagytok
-         Persze. - majd mind ketten megöletek és kimentek a kórteremből.

1 hét múlva:

Még mindig nem voltak túl biztatóak az eredmények és ráadásul el kellett viselnem, már 6 napja a gipszet a lábamon. Anya, éppen a konyhában főzőcskézett mikor csengettek..

-         Megyek én! – mondtam egyből, hiszen egy hete a kanapén ülök és mindenki porcelán babaként bánik velem.
-         Ne, majd én!- szól anya rögtön
-         Ne, ne, én!

Odabicegtem az ajtóhoz és kinyitottam.
-         Szia Ally!
-         Szia Dean!

Dean a balesetem óta mindennap meglátogat. Szerintem ez nagyon aranyos tőle.
-         Hogy vagy?
-         Jól. Köszi. Gyere be!
-         Köszi.
-         Javul a helyzet? Mit mondanak az orvosok?
-         Nem egészen. - szomorodtam el. De nem akartam, hogy lássa, hogy szomorú vagyok, ezért rögtön témát próbáltam váltani.
-         És veled mi a helyzet?
-         Ne terelj! Mi a baj?
-         De honnan?
-         Láttam rajtad.

Majd közelebb lépet és elkezdte simogatni az arcom. Ami nagyon jól esett és már megint azt kívántam bár csak megállna az idő és  örökké az ő gyönyörű szemeit csodálhatnám..

-         kicsim, ki az?- kiabálta anya konyhából és ekkor mindketten a hang felé néztünk és ő pedig egy nagy lépést arrébb lépett. Majd egy nagy mosolyt intézett felém, amitől majdnem elolvadtam.

-         Szia Dean! Örülök, hogy eljöttél.

-         Köszönöm asszonyom.

-         Ally kísérd be Deant a nappaliba- és az említett helység felé mutatott

-         Rendben.

-         De legyél készen, apád nem sokára itt lehet és megyünk a kórházba.

-         Rendben.

Dean odalépett hozzám majd segítő kezet nyújtott.
-         Igazán nem kell.
-         Ne ellenkezz, segítek!- mondta tettetett szigorral a hangjában
Erre én beleegyezőleg felé nyújtottam a kezem.
-         köszönöm szépen.

Beszélgettünk és nevetgéltünk, nagyon jól telt az idő, élveztem a társaságát. Talán mát túlságosan is…

Majd hamarosan megérkezett apa is és bementünk a kórházba, de Dean ne tartott velünk mivel úgy gondolta nem akar zavarni.

Az orvosi rendelő:


 Ott ültem az orvosi ágyon és a szívem a torkomban dobogott. Lóbáltam a lábam és a szememmel pedig csak annak a mozgását követtem. Gondolataimból az ajtó nyikorgása zökkentett ki, ugyanis belépett egy fehér köpenyes férfi egy aktával. Az orvos.

-         Nos, kisasszony, lássuk, hogy állunk!
Levette rólam a gipszet és megvizsgálta a bokám. Próbáltam leolvasni az arcáról valamit, de semmilyen érzés nem tükröződött rajta..

- Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm… nem javult semmit. Attól tartok fel kell hagynia a tánccal Miss.Clark.
Új gipszre most már nincs szükség. Pár hét múlva jöjjenek be egy újabb vizsgálatra és… még egyszer nagyon sajnálom.

- de nem… nem… én nem- kétségbe estem és próbáltam megnyugodni, próbáltam visszatartani a sírást, de nem tudtam és éreztem, ahogy a forró könnycseppek legördülnek az arcomon.

Ezután hazamentünk, anyáék nem tudták mit mondhatnának, hogy megnyugtassanak és minden pozitív dolgot próbáltak felsorolni, de semmi sem hatott.
Mikor hazaértünk rögtön felszaladtam a szobámba és anyáék is úgy gondolták, hogy adnak időt feldolgozni mind ezt, így egyedül hagytak egy kis időre.
Az ágyamon ültem és sírdogáltam, majd eszembe jutott valami és a szekrényemhez léptem. Elővettem belőle egy hatalmas dobozt. A dobozban egy gyönyörű szép, rózsaszín balett ruha volt. Felvettem, majd ahogy elindultam a tükör felé, hogy megcsodáljam magam benne, de elbotlottam.
Majd a régi balett cipőmet pillantottam meg a földön és újra előtört belőlem a sírás, a megannyi emlék és álomkép miatt…



5 megjegyzés:

  1. Szia Veronika <3
    Nagyon tetszett a novella :D
    Szegény Ally-t nagyon sajnáltam, hogy az álmai így szertefoszlott. Pedig biztosan nagyon ügyes lett volna. Még az volt a szerencséje, hogy Dean megmentette őt. Igazán összeillenek ők ketten és biztos vagyok benne, hogy Ally a segítségével túllépet a balett végén okozta fájdalmakon.
    Remélem máskor is hozol majd ilyet :D
    Puszi

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Igazság szerint engem a balett és más táncok nem nagyon kötöttek le, de ez a történet egészen magával ragadott. :) Nagyon szép novella, örülök, hogy elolvastam. (És most már a táncokra is egy kicsit másképp tekintek)
    Gratulálok!
    Dubhe voltam

    VálaszTörlés
  3. klasz novella de sajnáltam a bokája miatt, Dean cukiiiiii

    VálaszTörlés
  4. Szia Roni!

    Elvileg csak egy novella lenne, ennyi és kész, de ha szeretnéd írok hozzá folytatást<3
    xo xo

    VálaszTörlés