Ami volt, elmúlt...

21. fejezet

Jason szemszög

-Egyszerűen… megláttalak… és olyan más voltál. A nők eddig mindig akartak valamit tőlem, de te olyan… olyan másnak tűntél, nem játszottad meg magad, és olyan kis törékenynek látszottál, mint akinek szüksége van valakire. És én voltam az a valaki. - néztem a földet, ebben a pillanatban elbizonytalanodtam, hogy Jenna talán kiviharzik, és soha többet nem jön vissza, ami érthető is lenne a mostani helyzetet tekintve. Hisz hazudtam neki, és nem is csak egy kicsit füllentettem, de nem változtatnám meg, mert tudom, hogy ez az ára annak, hogy Sage-t, az én egyetlen lányomat, ne érje csalódás soha többet, úgy ahogy annak idején.

Jenna egy kicsit elpirult, és akkor már tudtam, hogy nem fog elmenni, már ismertem annyira, hogy tudjam nagyon meghatódott.

-Értem. – szűrte ki a szavakat, és közben az ajkamat fixírozta. Tudtam mit akar… a kezem felcsúszott a karján, mikor hirtelen Sage jelent meg előttünk.

-Öö..- köhögött fel, jelezve, hogy ő is itt van, és nem igazán tetszik neki a látvány.

-Szia!- pattant fel Jenna a kanapéról, mintha tüzes vasba ültették volna. – Örülök, hogy megismerhetlek!- nyújtotta felé a kezét.

Sage egy ideig fixírozta, de nem csinált semmit.

-Elmegyek, majd jövök, apa. – nézett át Jennán, aki csak állt ott, szegény nem tudta mi rosszat követett el.

-Rendben, kicsim… szia…- dadogtam neki, de már én is zavarban éreztem magam a helyzet miatt.

-Mégis mi a fene volt ez?- néz rám Jenna, mikor már megbizonyosodott róla, hogy az ajtó bezárult és Sage elment.

Caroline szemszög:

-Rebekah!- kiabált Hayley két sarokról arrébb. Egyáltalán nem örültem, hogy jött, mégis mit lehet ebben a libában szeretni?- néztem rajta végig. Egy kis rövid ruhában villogott, és egy olyan magas sarkúban tipegett, amiben én biztos, hogy soha nem tudtam volna akár egy lépést sem megtenni

-Sziasztok! – ölelte át Rebet, aztán egy lenéző pillantással engem is köszöntött.

-Szia!- fontam keresztbe a karom.

-Ne már lányok, tegyétek félre… a dolgaitokat, most bulizunk…- lóbálta kezeit Reb és várta, hogy majd Hayley-vel egymás nyakába esünk, ami persze nem történt meg. – Na, jó a második terv, pedig, hogy addig iszunk, még elfelejtitek, hogy mi bajotok, és egymásra sem fogtok ismerni. – "vett fel" Reb egy óriási mosolyt, még azt sem értettem, hogy neki mitől van ilyen jó kedve, de azt már végképp nem, hogy tőlem ugyan miért várja el ugyanezt? Eltipegett közöttünk a bejárathoz, majd váltott bár szót az ajtónállóval és pillanatok alatt kitárult előttünk a bejárati ajtó. El kell ismerni Reb tudott valamit!

Ahogy beértünk bent már dübörgött a zene, de előtte még meghallottam, hogy elkezd csörögni a telefonom, szóltam a lányoknak, hogy majd utánuk megyek, mert arra, hogy megértsem, mit beszélnek a vonal másik végén, egy ilyen hangzavarban semmi esély nem lett volna.

-Halló? Halló?- mondtam egyre nagyobb hangerővel, de mind ennek semmi értelme nem volt, mert a másik fél akkora már rég lerakta. – Ha..?- lecsaptam a telefont, már az sem érdekelt, hogy ki az. Nem akartam a két lányt sem egyedül hagyni, mert ők ketten szerintem most bármi hülyeségre képesek lennének.

Rebekah-nak sikerült egy kicsit elterelni a gondolataimat és megfeledkeztem mindarról, hogy hazudtam Joseph-nek, a barátomnak, aki most mindennél fontosabb nekem. Az érzések bevallása egy kapcsolat megkönnyítését eredményezi, nem? Egy szép emlék, mikor a másik a szemedbe néz és szinte a lelkébe látsz. Ahogy az ajkai a betűket formázzák és a szíve, olyan vadul ver, szinte egy ritmusban a tieddel. Egy jó emlék, ennek ellenére, ha visszagondolok arra, ahogyan Joseph megmondta, hogy szeret, csak keserű bűntudat és fájdalom fojtogat...

Emlékszem egyszer majdnem én is kimondtam neki, akkor még minden más volt, nem volt Matt, sem Reb és Hayley sem, csak mi ketten léteztünk. Mikor tűnt el ez az egész? Mikor volt, hogy csak mi számítottunk? Az a pillanat, ha akkor kimondom sokkal egyszerűbb lett volna minden.

*Visszatekintés*

-Köszi, hogy elkísértél. – álltam meg az ajtó előtt, de még nem akartam bemenni.

-Szívesen, csak röpke 19-20-21 sarok volt. – számolt utána nevetve. Belegondolva tényleg nagyon fárasztó volt, de elment az idő a beszélgetéssel, nevetgéléssel, egymással.

Rám mosolygott és egy lépcsőfokot feljött, úgy hogy csak egy fok maradt közöttünk. Felnyújtotta a kezét, nem igazán tudtam mit akar, de nem utasíthattam vissza valakit, aki már ennyi sarkon át végig kínlódott értem.

-Segíts!- nevetett és színpadiasan legörbítette a száját, mintha szenvedne. Én pedig megsajnáltam, ezért megfogtam a kezét és felhúztam magam mellé, de persze mondanom sem kell, hogy az én erőm sehol sem volt az övéhez képest. Ujjait az enyém közé fonta és erősen neki préselt a falnak.

-Engedj!- kiabáltam és közben nem tudtam megállni, hogy nevessek.

Még ő is nevetett, közben a csuklóm köré font keze meglazult, már azt hittem „biztonságban” vagyok. De nem, keze a derekamra vándorolt, bizsergető érzést keltett bennem, éreztem, hogy a pillangók sokasága most indult vándorútra és mind miatta, az ő közelsége miatt.

-Úgy sem bírod ki, hogy ne csókolj meg!- nézett le az ajkaimra utána pedig a szemembe vissza. - Túl ellen állhatatlan vagyok. – húzta pimasz mosolyra az arcát.

-Na persze, ne legyél ilyen biztos a dolgodban… nem vagy olyan nagy szám. - nevettem fel és beszálltam a játékba. A keze még mindig a derekamon pihent, érintése perzselő volt, fogása birtokló, de mégsem fájdalmas. - Na, meddig bírod? – nevetett és közben az ő szemében is láttam megcsillanni a vágyat, amik engem már napok, hetek óta kísértettek, csakis őmiatta.           Behunytam a szemem, hirtelen megéreztem kölnijének mámorító illatát. Eleinte talán kellemetlen volt, ahogy megcsapta az orrom, de már el sem tudtam képzelni ennél jobb illatot. Mindent imádtam rajta! Nem tud semmi olyat elkövetni, ami miatt elmúlna az, amit iránta érzek… semmit. De mi is ez az érzés? Minek nevezik? Szerelem? Szerelem lenne?!

-Én…- néztem a szemébe, de még nem voltam kész, nem álltam készen arra, hogy kimondjam. Csak makogtam valamit, éreztem, hogy az arcom lángba borul. Zavaromban megcsókoltam. Belemosolyodott a csókba, ami miatt nekem is nevetnékem támadt, de elfojtottam, mert simogató ajkai az enyémen túl finomak voltak ahhoz, hogy abbahagyjuk.

Mikor elhúzódtunk egymástól, még mindig mosolyogtam, de ő sem tett másképp, úgy nézett ki, mint aki ruhafogassal a szájában aludt az éjjel.

-Fél perc…- szólalt meg, de én nem tudtam követni - Ennyit bírtál ki, hogy meg ne csókolj meg. - nevetett fel és önelégült arcát nézve jöttem rá, hogy végleg beleszerettem.

Rebekah szemszög:

Felejteni jöttem, kikapcsolni, elvonatkoztatni a külvilágtól. Nem ismerek, olyan embert, aki jobb lehet felejtetésben, mint Hayley, nem szól, csak teszi a dolgát! Ezt szeretem benne!
-Elmegyek néhány italért!- üvöltöttem Hay fülébe.
-Jó.- rázta magát tovább az ütemre.
Mire elértem a bárpultig csak hat embert löktem arrébb, kettőbe belevertem, egynek pedig kicsavartam a kezét, amiért olyan „helyre” nyúlkált, ahova nem kellett volna. De mégis a legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor Ianbe botlottam. Mentem-mentem, már éppen azon voltam, hogy egy újabb seggfej, akinek a lábára állok a tűsarkúval, mikor szembetaláltam magam Iannel. Meglepődtem, mert, ahogy én tudtam, ő nem volt az a fajta, bár félreértés ne essen, vadabbnál-vadabb dolgokat halottam róla Joseph-től, de az nem most volt, valamiért azt feltételeztem, hogy ide ő már nem jönne be.
-Szia! - próbáltam túlordítani a zenét.
-Héj, szia!- derült fel az arca. – Mit keresel te itt?
-Bulizom. - vettem egy kicsit zokon a kérdést, mert éreztem, hogy Matt-re célozgat, megdöbbent, mert nem őt sirattam, de én nem akartam erre gondolni. A gondolatát is ki akartam irtani a fejemből.
-Értem… Én is…- válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
-Jössz egyet táncolni? Itt van nem messze a barátnőm is…- mutattam Hayley felé, aki már valaki ölében ült.