Remény

20. fejezet

Daniel

-      Ez egyszerűen hihetetlen – képtelen voltam feldolgozni, ha nem állnék itt és kapaszkodnék erősen Cany apró karjába, azt hinném, hogy álom, de nem az. Anya barna szeme körbepásztázta az arcom minden milliméterét, ez egy csoda volt.

-      Kimennétek pár percre, kérlek? – hallottam meg Dr. Abby ébresztő hangját, de nem is fordítottam felé a fejem, nem tudtam levenni a szemem anyáról, az apró mosolyáról – Elvégzünk néhány vizsgálatot és vissza is jöhettek – folytatta, nem adta fel.

-      Dan – lépett hozzám az én szőke angyalom. – Gyere… - simította meg a vállam. Egy kis puszit adtam anya fejére, majd kimentünk.

-      Mrs. Black…- hallottam még Dr. Abby hangját, de már nem törődtem vele, kint voltunk. Magamhoz öleltem Cany-t és magamba szívtam mangó és rózsa illatát. Néhány percig ölelkeztünk csupán, mikor az orvos kilépett elváltunk egymástól. – Minden rendben, úgy tűnik, hogy stabil az állapota, viszont kérem, ne nagyon kérdezgessék, vagy hagyják, hogy megerőltesse magát. Nincs emlékezetkiesése sem, ez jó jel, bemehetnek. Az előbbi fagyos légkört felváltotta a vidám és örömteli érzések kavalkádja. Újra odamehettem, anyának szinte csillogott a szeme, lehet, hogy a könnytől, de az is lehet, hogy valaki belopott egy kis ragyogást a szemébe, míg aludt.

-      Ő itt Candice! – mutattam a lány felé, aki alig egy fél méterre állt tőlem – Ő a barátnőm – mosolyodtam el. Anya erőtlenül ugyan, de kinyújtotta a kezét Can felé, aki azonnal átszelte a köztük lévő távolságot és megfogta anya gyenge, kis kezét.

-      Nagyon örvendek, már sokat hallottam magáról – mondta kedvesen.

-      Emily vagyok – nyögte nehezen anya, ezt a pár szót is alig bírta szusszal. Láttam, hogy kedveli anya Őt, mindig így nézett rám is, mint ahogyan most őrá.

-      Azt hiszen, én most kettesben hagylak titeket – mondta picit visszahúzódva Cany. Odamentem hozzá és úgy kezdtem beszélni, hogy anya ne hallja.

-      Elmész? – néztem rá kíváncsian.

-      Legyetek egy kicsit kettesben, még sok mindent kell bepótolnotok – húzta fülig érő mosolyra a száját, majd adott egy puszit, amit én csókká mélyítettem el. Kuncogott egy kicsit, elbúcsúzott anyától is majd elhagyta a kórtermet. Nagyon élveztem, csak a puszta tudat, hogy anya érzékelte, hogy itt vagyok boldogabbá tett.

-      Tetszik? – céloztam Cany-re. Anya nem szólt semmit csak erőtlenül elmosolyodott és bólintott egyet. Nem akartam, hogy megerőltesse magát, ezért én kezdtem beszélni - Az elmúlt években végig itt voltam melletted, tudtam, hogy felébredsz majd – ahogyan ezeket mondtam, kerülgetni kezdett a sírás, de megálltam. Anya viszont képtelen volt visszafojtani a könnyeit. Órákig beszélgettünk, nem tudtam abbahagyni a mesélést, a megannyi történetet volt, amiről anya lemaradt. Ahogyan kezdett sötétedni láttam, hogy anya el szeretne aludni, alig bírta már nyitva tartani a szemét. Csak egyszerűen féltem, hogy majd most megint elalszik, többet nem ébred fel. Énekeltem neki, bármit, amit csak elő tudtam adni fejből, de néhány szöveget én találtam ki, nem is voltak teljesen értelmesek, ő pedig mindig felnevetett, így nem volt könnyű elaltatni. Miután láttam, hogy a légzése egyenletes, de a szeme már nincs nyitva én is ráborultam a mellkasára. A következő, amit észleletem, hogy valaki simogatott, Dr. Abby volt az. Ránéztem az ágy melletti órára, ami éjfelet mutatott kereken.

-       Ideje elmenned – mondta és közben még mindig a vállamon pihent a keze.

-      Köszönöm, hogy maradhattam – mondtam kedvesen, mert egyébként a kórházban hivatalosan est hatig van a látogatási idő. Felmarkoltam a kabátom az ágy melletti fotelról és távoztam.

-      Holnap találkozunk, édesem, vigyázz magadra – köszönt el, mire én megöleltem és elhagytam a kórházat, életemben először úgy, hogy nem teljes kétségbeesésben voltam. Végre boldog voltam, a lámpák fényének pislákolás olyan volt, mint a legfényesebb csillag az égen. Ragyogott és végre az én életemet sem árnyékolta be már semmi sem. Végtelenül boldog voltam. A szellő, ami belefújt a kabátomba megremegtetett, olyan csodásan éreztem magam, dalra tudtam volna fakadni. Az út szegélyen táncoltam, szerencsére egy áldott ember sem volt már kint, csak én. A tücsökciripelés a bokorból végre boldogan szólt, a baglyok huhogása végre nem gyászindulót zenélte és persze a homályból végre nem egy hatalmas kéz rajzolódott ki, ami ripityára akarta zúzni a lelkem, ha nem végre megcsillant a remény sugara az éjsötétben. Meg volt a remény.

Nem volt már egy ház sem, ahonnan kiszűrődött volna a fény, egyedül egy hely volt még nyitva és én pont oda akartam menni. Már akkor tudtam, hogy eljön ez a pillanat, mikor Cany, először nálam aludt, nem is értem hogyan nem találtam rá előbb, hiszen egész életemben ismertem őt. A bakancsom hangja, ahogyan letettem a földre a lábam, bezengte az egész helyet. Azóta nem voltam itt, hogy megvettem a motorom, ami már talán egy éve is volt. Köszöntem, ennek a helynek mindig volt egy varázsa, nem azt az otthonos érzést keltette, de páratlanul felszabadultnak éreztem magam itt. Minden egyes alkalommal.

-      Szia, Daniel! – köszönt egy pár évvel idősebb, barna hajú, sok helyen tetovált férfi. Kezet fogott velem, meg, ahogyan szoktuk féloldalasan megölelt.

-      Téged is jó látni Adam – mondtam mosolyogva.

-      És mi újság veled? Újabb tetkó kéne, mi? – húzta fel a szemöldökét, majd bekísért a helyre, ahol az első tetoválásomat is készítettük.

-      Eltaláltad – mondtam felettébb boldogban. Leültem a bőrszékbe majd az általam – hetekkel ezelőtt – kiválasztott helyre elkezdtük felvarrni a tetoválást. Adam közben mindig röhögtetett, ezért sokszor muszáj volt megállni, mert a nagy röhögés közepette elég érdekes tetkók születnének.

-      Úgy hallottam, hogy jársz valakivel – mondta hatalmasat ugorva a témák között, ugyanis eddig a holnapi buliról beszéltünk.

-      Jól hallottad – mondtam önelégülten.

-      Ki a szerencsés lány? – fogta a tűt a kezében, majd egy pillanatra felnézett róla felém.

-      Candice Jackson – mondtam a teljes nevét lehet, hogy ismeri, de az sem lehetetlen, hogy nem, nem egy körben mozogtak.

-      Tudom, hogy ki az, már láttam ezelőtt, csinos kis lányka, én sem rúgnám ki az ágyamból, sőt, talán ki sem engedném, ha érted mire gondolok – mondta sokat sejtetően, nem is mertem belegondolni, hogy milyen gondolatai vannak.

-      Csak fantáziálj másokról, te barom, Cany nem a tiéd – ment fel bennem a pumpa, ahogyan elképzeltem őket együtt.

-      Nyugi, haver – próbált nyugtatgatni, teljesen feleslegesen.

-      Nyugodt vagyok – egyáltalán nem éreztem magam annak. Pár perccel később el is készült a remekmű, csodálatos volt. Sosem voltam ilyen biztos semmiben, mint ebben a tetoválásban. Kezet ráztam vele köszönetképpen, de persze próbáltam uralkodni magamon, nehogy nekiugorjak. Mindig jóban voltunk, ő vette nekem az első sörömet is. De azt nem tolerálom, hogy valaki így beszéljen Cany-ről, ő az enyém volt. Az fátyol mögé burkolózó sötét éjszaka hamar eltelt és reggel alig vártam, hogy Cany is meglássa, milyen mestermű díszeleg a testemen, csakis ő miatta.

Reggel az iskolába egy fehér pólóban és a kedvenc Converse cipőmben érkeztem. Láttam, hogy Cany beszélget valakivel a folyosón, ismerős volt a tag, Nate volt az, Cany voltbarátja, akivel verekedtem pár hónappal ezelőtt. Ahogyan Can rámosolyodott és ahogyan Nate virgonc tekintet lejjebb csúszott Cany mellére eluralkodott rajtam egy vágy, a vágy, hogy jól behúzzak megint annak a seggfejnek. Hezitálás nélkül közelebb mentem, mire Can kicsit meglepődött. Átkaroltam a vállán a karom, ki akartam fejezni, hogy az enyém, nem volt szabad és Nate nem kaphatja meg.

-      Nate-tel épp arról beszéltünk, hogy kellene neki egy tanulótárs – mondta naivan a szőkeség, persze, mint fiú tudtam, hogy Nate nem csak a jobb jegyekre hajt, hanem arra is, hogy megfektesse Candice-t. Nem akartam kipukkasztani a rózsaszín buborékot, ezért inkább nem szóltam semmit sem. Méregettem egy ideig a srácot, de nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy kettesben legyenek.

-      Igen, mostanában egyre nehezebb a matek – mondta Nate, mintha ezzel meg tudna hatni engem, átláttam rajta. Szánalmas volt.

-      Cany, beszélhetnénk négyszemközt? – néztem felé. – Megbocsátasz? – sandítottam vissza Nate felé. Arrébb húztam, majd betoltam az egyik tanterembe, ahol nem volt senki sem. Bezártam magunk mögött a termet, természetesen olyan termet választottam, amelyiket kulcsra lehet zárni, maximális volt a védelem. Cany értetlenül bámult rám, nem értette mi folyik itt.

-      Mit akartál mondani? – kérdezte és közben magához szorította a táskáját, ami a vállán lógott.

-      Nem akarod tényleg tanítani ezt a majmot, ugye? – nyomtam a falnak gyengéden.

-      Miért ne akarnám? – nézett rám kikerekedett szemekkel. Belecsókoltam a nyakába, tiltakozni akart, láttam, ismertem már, hogy tudjam, mit gondol. Ellökött magától.

-      Tetszik neked igaz? – kérdeztem tőle vigyorogva.

-      Ki?

-      Nate – csókoltam megint a nyakába, de most már nem lökött el.

-      Mi? Dehogyis – tiltakozott.

-      Ne tagadd, azt akarod, hogy most ő álljon itt, ő csókoljon, ahogyan én, igaz? – néztem rá, ahogyan felvázoltam a képzeletem egyre mérgesebb lettem, elöntött a düh, ahogyan magam előtt láttam őket, együtt, csókolózva és még ki tudja mit csinálva.

-      Nem akarom - tagadott dühvel a hangjában mindent. Újra csókolni kezdtem, de ezúttal már készségesen elhajtotta a nyakát, hogy tovább csókolhassam. Úgy gondoltam, hogy győztem.

-      Valld be – utasítottam egy-két csók között.

-      Megőrültél? – zihálta. – Nem akarok mást – mondta teljesen komolyan arccal.

-      Elfeledtetem veled – megcsókoltam, belé fojtva ezzel a szót. Keményen és akaratosan csókoltam, tudtam, hogy mit akarok. Mikor elváltunk - a kezemmel még mindig fogtam az arcát -, mindkettőnk azonnal levegő után kezdett kapkodni.

-      Nem vitázom veled, nem akarok Nate-től semmit és tanítani fogom, ha akarod, ha nem, nem kell az engedélyed – mondta magabiztosan, de nekem volt még egy utolsó fegyverem. Viszont az, hogy ilyen magabiztos volt nagyon vonzóvá tette. Imádtam mikor ilyen.

-      Nem taníthatod – utasítottam őt, tudtam, hogy ki nem állhatja, mikor ezt csinálom. Az arca meg sem rándult, teljesen közömbös volt velem. Újra megcsókoltam, nem viszonozta. Nem reagált semmire. Majd megfogtam a fenekénél és felemeltem, nem vittem sehova csak a falnak kezdtem nyomni, egy picivel erősebben, mint eddig.  – Az enyém vagy – mondtam neki érzékien. – Elfelejtetem őt veled, kicsim – búgtam a nyakába. Megint megcsókoltam, utána pedig elkezdtem kihámozni őt a kis blúzából, ami hamar meg is adta magát az ostromomnak. Cany viszont kitartott. – Nézz a szemembe – nem engedelmeskedett nekem, dühített, hogy esetleg másra vágyik, és hogy nem azt csinálja, amit én akarok. –Kérlek – súgtam oda neki, mire végre belenézett a szemembe. Újra csókolni kezdtem, a lábai körém kulcsolódtak. A derekára tettem a kezem, tudtam, hogy hol van a gyenge pontja, ahogyan végigsimítottam rajta, belenyögött a csókba. Jó jel volt, kezdte megadni magát. A nadrágomban már éreztem a hamarosan kitörő izgalmat, már nem bírtam sokáig visszatartani. Az arca még mindig nem tükrözött semmit, maximum sértettséget, de mást nem. A mellkasát kezdtem csókolni, mikor éreztem, hogy az övem után nyúl. Nyertem – gondoltam magamban. Hamarosan kiszabadított mindenből, ami akadályt jelenthetett. Szabadjára engedte a férfiasságom és ékes jelét adta annak, hogy nyertem.

-      Csakis te kellesz – nyögte és közben az arca lassan piros színre váltott át. – Téged akarlak – mondta tovább, amitől egyre jobban kívántam őt. A testét erősen az enyémnek préseltem, a kifújt meleg levegője engem is felmelegített. Az illata megrészegített nem beszélve a tudatról, hogy teljesen az enyém volt, senki másé. A szájára tapasztottam az enyémet és addig csókoltam, míg már nem bírtam levegő nélkül. A kezem egyre csak feljebb siklott a testén, könnyű volt megszabadítani a bugyijáról, mivel csak egy kisebb szoknya volt rajta. Egyik kezével belém a másikkal pedig a falba kapaszkodott kétségbeesetten. Nem engedtem el egy pillanatra sem. A fenekén nyugvó kezemmel belé markoltam majd magamhoz húztam, még közelebb, belé hatoltam. Beleszippantottam egy nagyot a dús, szőke hajzuhatagába, megerősödött a mangó illata. A kezemmel irányítottam, úgy mozgott az ölemben, ahogyan én utasítottam. Egy hatalmas morgás hagyta el a szám, ezzel közvetítettem felé, hogy milyen jól esik, amit csinált. Láttam az arcán, hogy nem sokáig bírja már tartani, el fog élvezni.

-      Várj! – néztem rá egy hirtelen. Nem akartam, hogy úgy menjen el, hogy nem látja az ajándékom. Kibújtattam magam a fehér pólóból, ami még rajtam maradt, ezzel fedetlenné téve a bőrömet, amin a tetkó díszelgett. Pontosan a mellkasom bal oldalán volt, a legközelebb a szívemhez. Tudtam, hogy az a tökéletes hely.

-      Egy liliom – simította végig kis ujjait a mellkasomon, picit hitetlenkedve.

-       Igen, az – mondta kedvesen, tudtam, hogyha eddig haragudott is most már tovaszállt a dühe.

-      Igazi? – kérdezte, majd picit megpiszkálta.

-      Igen – kacagtam fel.

-      Nekem csináltad? – csodálkozott még mindig, eközben még mindig a falnak támasztottam gyenge testét.

-      Igen, bébi, csak neked – mondta őszintén.

-      Köszönöm – csókolt meg majd megint elkezdtem benne mozogni. Imádtam nézni, ahogyan a kezem között vonaglik a teste, csakis én irányítottam őt. Mindketten elértük a mámor kapuját majd elengedtem őt. A keze utoljára végigsimította mellkasom, ahol a fehér virág díszelgett, még mindig álmélkodott. Majd nyomtam egy utolsó puszit a vállára ahonnan a ő „tetkója” már kezdett lekopni.
- Tetszik? - kérdeztem.
- Igen - mondta hatalmas vigyorral az arcán.

 6 komi és jön a kövi!